A bevezető fejezet nem foglalkozik a szerelemmel – ez az ellenfél
kétségtelen bizonyossággal csak a harmadikban lép fel, – és Lewisham
urat még tanulmányainak közepette találjuk. Az idő jó nehány évvel,
majdnem évtizeddel napjaink előtt s ezekben a napokban Lewisham úr
kisegítő oktató volt a whortleyi földesúri iskolában – Whortley,
Sussexben – és fizetése negyven font volt egy esztendőre, a miből a
tanidő tartama alatt hetenkint tizenöt shillinget fizetett Mundayné
asszonynak, a weststreeti kis bolt tulajdonosának, lakásért és
ellátásért. _Ur_nak szólították, megkülönböztetésül a nagyobb fiúktól, a
kiknek a tanulás volt a kötelességük és szigorú rendszabály tárgya volt,
hogy ezek részéről a _sir_ czímzés illeti meg.
Készen vett ruhákat viselt, merev szövetből való fekete kabátja elől és
ujjain fehér volt az iskolai krétától, arcza lágy és bajusza alig
serkedező. Elég jóképü tizennyolcz éves ifjú volt, dús hajú,
mindennapiasan megnyirva, meglehetősen kiemelkedő orrán majdnem
felesleges szemüveggel, – a szemüveget ugyanis azért viselte, hogy
öregebbnek tüntesse fel magát s így a tekintélyt biztosítsa. Az adott
pillanatban, mikor történetünk megkezdődik, lakószobájában tartózkodott.
A helyiség padlásszoba volt, fémvázas feltoló ablakkal, ferde tetővel és
nekivetemedett falakkal, melyek, mint azt a még le nem szaggatott helyek
bizonyították, számtalan, régi divatú virágos papirszalaggal voltak
kitapétázva.
A szobáról itélve Lewisham úr keveset gondolt a szerelemre, hanem annál
többet a hirnévre. Az ágy fejénél, példának okáért, a hova jóravaló
emberek bölcs mondásokat szoktak függeszteni, a tiszta, határozott,
fiatalosan üde kézre valló irások igazságai önmagukat bizonyították: „A
tudás hatalom“ és „A mit valaki megtett, más is megteheti“, – a _más_ ez
esetben Lewisham úrra vonatkoztatva. Ezek az igazságok egy pillanatra
sem merülhettek feledésbe. Lewisham úr minden reggel újból meg újból
láthatta őket, mikor fejét az ingéből kidugta. A sárgára festett láda
fölött, melyen – könyvállványok hiányában – Lewisham úr könyvtára
sorakozott, a _Vázlat_ volt felfüggesztve. (Hogy miért ne nevezhette
volna ezt a papirlapot _Vázlat_-nak, azt a _Church Times_ szerkesztője,
a ki apró hireit _Varia_ czím alatt közli, nálam jobban meg tudná
mondani.) Ebben a vázlatban az 1892. év volt úgy feltüntetve, hogy
Lewisham úr a londoni egyetemen akkor szándékozik megszerezni
„kitüntetéssel az összes tárgyakban“ a Baccalaureatus Artium fokozatot,
1895 pedig az arany érem megszerzésének volt az időpontja. Azután
„általános érdekű röpiratok liberális szellemben“ és hasonló dolgok
következtek, megfelelő határidőkkel. „Ki másokat birál, először önmagát
birálja“, beszélte a fal a mosdó fölött, az ajtó mögött, az ünneplő
nadrág szomszédságában pedig Carlyle arczképe lógott.
Mindez nem volt üres fenyegetőzés a világegyetemmel szemben; a cselekvés
már megkezdődött. Shakespeare, Emerson tanulmányai, Confucius pennys
életrajza mellett viharvert és megfakult iskolakönyvek, az Universal
Correspondance Association több kitünő kézikönyve, gyakorló füzetek,
pennys üvegekben fekete és vörös tinta és gummibélyegző sorakoztak,
utóbbi Lewisham úr nevével. A következő falat diadaljelvények módjára a
southkensingtoni kékeszöld bizonyítványok ékesítették, mértani rajzról,
csillagászatról, élettanról, természetrajzról és szervetlen chemiáról.
Carlyle arczképével szemben a franczia rendhagyó igék listája foglalt
helyet.
A mosdó fölött, rajzszöggel a tetőre erősítve, a mely – a helyiség
padlásszoba lévén – veszedelmesen lejtősödött, a napi órabeosztás
lebegett. Lewisham úr felkelésének időpontja öt órában volt megállapítva
s hogy ez nem volt üres dicsekvés, azt a ládán, a könyvek mellett, az
olcsó amerikai ébresztő-óra bizonyította. Hátterében, az ágy fejéhez
eső, papirral bevont ablakpárkányon csokoládédarabok hevertek. „Nyolcz
óráig franczia“, mondta az órarend röviden. A reggeli ideje húsz
perczben volt megállapítva; utána huszonöt percz „irodalom“, közelebbről
meghatározva Shakespeare szindarabjaiból egyes – kiváltképen fellengző –
részletek megtanulása, azután iskola és kötelesség. A szünetekre és a
déli szabadidőre az órarend latin gyakorlatot írt elő – „étkezés ideje
alatt ismét irodalom,“ – s így változtatta beosztását a huszonnégy óra
hátralevő részét illetőleg, a hét különböző napjai szerint. Egy
pillanata sem maradt a Sátánnak és „minden gonoszságainak“. Az egész
időből csak hetven percz volt pihenésre szentelve.
Csak el kell képzelni egy ilyen vázlatnak a csodás jelentőségét! Valaki
már fent van és tevékeny, mikor az egész világ még vizszintes
helyzetben, álmokba merülve, vagy ostobán eltompulva, meleg fészkében
leledzik s ha felriasztják, csak azért riad fel, hogy ásítás és sohajtás
közben ismét a feledésbe guruljon. Nyolcz órakor már három órai előny,
három órai tudás mindenkivel szemben. Mint egy kitünő tudós mondotta
nekem, körülbelül ezer órai komoly munka elegendő egy nyelvnek a teljes
elsajátítására, – három vagy négy nyelv után a következőre már kevesebb
is elég, – a minek folytán évente egyet, a napi munka kezdete gyanánt a
reggeli előtt el lehet sajátítani. A nyelvek kincse reggeli gombaszedés
módjára összegyűjtögetve! Azután az „irodalom“, – mily nagyszerű
beállítás! Délután számtan és reális tudományok. Lehet-e valami
egyszerűbb és nagyszerűbb? Hat esztendő múlva Lewisham úr öt vagy hat
nyelvnek, alapos egyetemes tudásnak lesz a birtokosa, megszokta az
óriási munkásságot és még nem is lesz huszonnégy esztendős. Meglesz az
elismerése az egyetemen és szélesebb körökben is. Bizonyosra lehet
venni, hogy azok az általános érdekü röpiratok nem lesznek semmitmondó
érdektelenségek. Hogy hova jut Lewisham úr harmincz éves korában, lázba
hozza a képzeletet. Akkor a vázlatnak kétségtelenül módosulni kell, a
mint a tapasztalatok bővülnek. De a szelleme, a szelleme továbbra is
emésztő láng marad!
Lewisham úr a fémkeretes ablak előtt ült és írt, gyorsan írt, egy másik
sárga ládán, melyet üresen rövidebb oldalára állított. Fedelét
felnyitotta s így lábát kényelmesen belemélyesztette az ürességbe. Az
ágy könyvekkel és jelen nem levő oktatómestereinek sokszorosított
előadási lapjaival volt teleszórva. A lebegő órarend szemügyre vétele
esetén meg lehetett volna állapítani, hogy latint fordít angolra.
Az írás gyorsasága észrevétlenül megcsökkent. „_Urit me Glycerae nitor_“
meredt eléje és zavarba ejtette. „Urit me“, mormogta és szeme könyvéről
az ablakon át a vikárius házának tetejére és borostyánnal befutott
kéményeire kalandozott. Szemöldöke először összeránczolódott, azután
ismét elsimult. „_Urit me!_“ Tollát szájába vette és a szótár után
nyúlt. _Urare?_
Egyszerre az arczkifejezése megváltozott. A szótár felé irányuló
mozdulat félbemaradt. Valami kívülről jövő ismétlődő hangra, – lépések
zaja – fülelt.
Hirtelen felállt és nyakát előre nyújtva, felesleges szemüvegén és az
ablaktáblán át az utczára tekintett. Egészen egyenesen letekintve,
halavány rózsaszinű virágokkal díszített kalapot, női kabátnak a vállait
és egy orrnak és állnak pontosan a hegyét láthatta. Bizonyára az az
idegen lány volt, a ki a mult vasárnap Frobisherék mellett ült a
templomban a karzat alatt. Egyébként akkor csak nagyon futólag látta őt…
Addig nézte, míg csak az ablak látókörében haladt. Hiába erőlködött,
hogy a sarkon túl is kisérje őt a szemével…
Azután rosszkedvűen újra munkához látott és kivette a tollat a szájából.
– A figyelmem elkalandozott, – mondta magában. – Ilyen semmiség miatt!
Mi történt velem?
Furcsa hangot adott a fogával, mely felháborodását jelezte, leült és
térdét ismét belemélyesztette a felfordított ládába. „Urit me“, –
ismételte, tollszárának végét rágcsálva és a szótár után nézegetve.
Egy szerdai szabad délután volt, márczius végén, vakító fényben ragyogó
tavaszi nap, káprázatosan fehér felhőkkel és mélyen kék égboltozattal,
itt-ott csodálatosan szép zöld szint szórva el a fák között és zajos
örömcsicsergésre késztetve a madarakat, – az ujjáébredés napja volt,
hangosan serkentő nap, a nyárnak igazi előhirnöke. Ennek az előérzetnek
a nyüzsgése töltötte be a levegőt, a meleg földből feltörtek a serkedező
vetések és a fenyőerdőkben szinte hallani lehetett a rügyek halk
pattogását. De az anyatermészet nemcsak a földet, levegőt és erdőt
keltette életre, hanem Lewisham úr fiatal vérét is, ösztökélve, hogy
éljen, – éljen, de egészen más értelemben, mint azt a _Vázlat_ jelezte.
Lewisham úr a szótárt egy papirlap alól látta előkukkanni, fellapozta az
„urit“ szót, elképzelte Glycera vállának ragyogó „nitor“-át és így
megint tétlenségbe merült, melyből erőszakkal rázta fel magát.
– Nem tudom lekötni a figyelmemet, – állapította meg Lewisham úr.
Levette felesleges szemüvegét, megtörölte és szemét hunyorgatta. – Ez a
Horatius hogy megzavarja az embert és milyen izgatóak a jelzői! Sétálni
kellene talán?
– Nem engedem magamat legyőzni, – mondta helytelen kifejezéssel,
visszahelyezte a szemüvegét orrára, könyökét pedig kétoldalt zörrenve
csapta az üres ládára és haját a füle fölött hátrasimította a kezével…
Öt percz mulva ismét rajtakapta magát, hogy a fecskéket nézi, melyek a
kékségben keringőznek a vikárius kertje fölött.
– Lehet, hogy valakinek ennyi baja legyen önmagával? – kérdezte
határozatlanul, de egyben hevesen. – Bizonyára az elkényeztetés az oka…
az ülés a lustaság kezdete.
Felállt tehát, hogy úgy tanuljon, de ekkor a városka utczája állandóan a
szeme előtt volt. „Ha ő a posta sarkát kerülte meg, megint elő kell
tűnni neki az üres telkek kerítése mögött“, – motoszkált az eltakart és
fegyelmezetlen tájék Lewisham úr agyában…
A leány azonban nem került elő. Bizonyára nem fordult be a posta
sarkánál. Találgatásra adott alkalmat, hogy merre ment. Talán a városkán
keresztül vette útját a fasor felé?… Azután hirtelen felhő takarta el a
napot, a meleg utcza hűvösre változott és Lewisham úr meg tudta fékezni
képzelődését. Így a „_Mater salva cupidinum_“, „A vágyak legyőzhetetlen
anyjá“-nak fordítása, – Horatius (Ódák II. könyve) volt ugyanis az
egyetem által Lewisham úr felvételére kijelölt auctor, – mindezek után
mégis eljutott prófétai befejezéséhez.
Pontosan, mikor a templom órája ötöt ütött, Lewisham úr olyan
pontossággal, mely talán túlságosan gyors volt egy csakugyan komoly
tanulóhoz, becsapta Horatiusát, kezébe vette Shakespearet és a keskeny,
kanyargó, szőnyegtelen lépcsőn padlásszobájából lement a nappali
szobába, a hol háziasszonyával, Mundaynéval együtt szokta elfogyasztani
délutáni teáját. A derék hölgy egyedül volt és Lewisham úr nehány
udvarias szólásforma után felnyitotta Shakespearet s egy jeltől kezdve,
– mellékesen megjegyezve, a jel épen egy jelenetnek a közepére esett, –
miközben gépiesen bizonyos számú kenyérszeletet és áfonya-jamet
elfogyasztott, olvasni kezdett.
Mundayné asszony pápaszeme fölött nézegette Lewisham urat s arra
gondolt, hogy ilyen sok olvasás megárt a szemnek, mígnem a bolti
csengőnek a csilingelése ki nem szólította a vevőjéhez. Hat óra előtt
huszonöt perczczel Lewisham úr a könyvet az ablakpárkányra helyezte,
leverte a morzsákat kabátjáról, kezébe vette a teásasztalkán fekvő
négyszögletes kalapját és elindult az esti „előkészítő leczkeórára“.
A West Street üres volt és aranyosan ragyogott a lemenő nap fényében. A
képnek a szépsége megragadta Lewisham urat s elfeledkezett róla, hogy a
„VIII. Henrik“ részletét ismételje, melynek az úton kellett volna őt
foglalkoztatni, A helyett e perczben az ablakból való programmellenes
nézelődésre, a kis állra és az orrhegyre gondolt. Tekintete a távolban
veszett el, mikor ezt a képet idézte maga elé…
Az iskola ajtaját egy alázatos képü kis fiú nyitotta ki, kinek írásbeli
feladatát kellett átnézni.
Lewisham úr úgy érezte, hogy a légkör különös módon megváltozott, mikor
belépett. Az ajtó becsapódott mögötte. Az előcsarnok, szembeszökő
iskolai jellegével, sárga márványcserezésü falkárpitjával, hosszú
ruhafogas sorával, kellemetlen esernyő-hadseregével, egy bevert
diák-kalappal, a falon lógó ütött-kopott iskolai szabályzattal,
homályosnak és komornak tűnt fel a külső márcziusi korai este ragyogó
elevensége után. A tanító életének, a minden elfoglalt ember életének
sajátságos szürkeség-érzete lepte meg és ejtette hatalmába lelkét.
Atvette a kis diák feladatát, mely egy gyakorló füzetnek kínosan megírt
három oldalát foglalta el, hatalmas G. E. L. betűkkel, nevének
kezdőbetüivel jelölte meg és rettenetesen átfirkálta mindegyik oldalt.
Közben hallotta a játszótér jól ismert zürzavaros hangjait, melyek az
iskolaudvar nyitott ajtaján behallatszottak hozzája.