Vasárnap Lewisham úr kötelessége volt, hogy a bennlakókat kétszer a
templomba vezesse. A fiúk a karzaton ültek a szószék fölött, átellenben
az orgona-emelvénynyel, szemben a hívők gyülekezetével. Nagyon föltünő
hely volt és a kinos szembetünés érzetét szokta benne felkelteni,
leszámítva kivételes hiusági rohamait, mikor azt szokta képzelni, hogy
az összes ottlevők mind úgy gondolkodnak róla, a hogy önbizalma és
bizonyítványai megkivánják. Ezekben a napokban sokat gondolt
bizonyítványaira és önbizalmára, de annál kevesebbet a mögötte meghúzódó
saját becsületes és egészséges arczára. (Az igazat megvallva, ezen az
önbizalmon nem volt semmi csodálni való.) A templomba csak ritkán
tekintett le, mert azt hitte, hogy ha így tesz, találkozik az egész
gyülekezetnek reája szegzett tekintetével. Igy reggel nem is vette
észre, hogy Frobisherék padszéke a litániáig üres maradt.
De este, a templomba vezető úton, Frobisherék és vendégük akkor mentek
át a piacztéren, mikor ő diákjainak menetével a nyugati oldalra
kanyarodott. A vendég világos új ruhát viselt, mintha már húsvét lett
volna és sötét hajtól körülvett arcza az üdeség és barátság sajátos
vegyülékétől ragyogott. Szendén nézett Lewisham úrra. Lewisham
bátortalan volt és majdnem megszakította az ismeretséget. Azután lekapta
kalapját, olyan emeléssel, mintha Frobishernének szólna. Az üdvözlést,
mely kissé meglepő lett volna, egyik hölgy sem vette észre… E
pillanatban a kis Sieldons leejtette a zsoltáros könyvét, lehajolt, hogy
felvegye és Lewisham majdnem orra bukott rajta… Sötét kétségbeesés
hangulatában lépett a templomba.
A vigasztalódás azonban nem sokáig váratott magára. Mikor helyet
foglalt, „_ő_“ félreérthetetlenül felpillantott a karzatra, mikor pedig
Lewisham úr az imához letérdelt és átpillantott az ujjai között, megint
látta, hogy felnéz. Bizonyára nem nevette ki őt.
E napokban lelkivilágának nagy része még teljesen ismeretlen terület
volt Lewisham úr előtt. Egyebek között azt képzelte, hogy még ugyanaz a
következetes, intelligens emberi lény, mint azelőtt, noha bizonyos
behatások alatt nem volt már okszerűen gondolkozó és fegyelmezett, hanem
tisztán képzelődő és érzelmi egyéniség. A zene példának okáért egészen
magával ragadta és különösen a sok egyszólamú hangnak a hatása rendes
lelkiállapotából az átfinomodott érzések hangulatába emelte. Az esti
istentisztelet a whortleyi templomban pedig – az esti istentiszteletnél
miseruhát viseltek, – a karének és ének, a nagyszámú gyertya lángjának
bizonytalan ragyogása, a gyülekezet sokaságának összeolvadása odalent, a
térdelés, felállás, a menydörgésszerű válaszok, állandó kábulatba
ejtették. Mindez megkapta őt, vagy ha úgy tetszik, életének prózáját
költészetre fordította. A véletlen pedig, mely e perczben segítségére
jött a természetanyának, a megfelelő sugalmazást csendítette meg nagyon
fogékony fülében.
A második ének nagyon egyszerű és népies volt; a hit, remény és
könyörület szerepelt benne és minden verse a _szerelem_ szóra végződött.
Hosszan elhúzva, szinte egybeolvadóan hangzott:
– A szemha…tárról a hit elve…szeett,
A remény ke…elyhe megürese…deett,
Annál tündök…lőőbb lett a szee…retet.
Azért ne hagyj el, égi szerelem.
A refrén harmadik ismétlésénél Lewisham letekintett a szószék felett és
egy rövid pillantásra találkozott a leány tekintetével…
Hirtelen abbanhagyta az éneklést. Lent a tömött arczsorok érzete
nyomasztólag hatott rá és nem mert ujból a leányra tekinteni. Ugy
érezte, hogy a vér elönti az arczát.
Szerelem! A legnagyobb dolog mindenek között. Drágább, mint a hír.
Drágább, mint a tudás. A nagy felfedezés igy dagály módjára öntötte el
lelkét, együtt áradva az ének hangjaival s az együttérzés pirjának a
hullámával öntötte el az arczát. Az istentisztelet hátralevő része csak
különös háttér volt ehhez a nagy valósághoz, különös háttér volt, mely
némileg csodálkozásra is szolgáltatott okot. Lewisham úr szerelmes volt.
– Amen! – hangzott alulról. Lewisham annyira el volt mélyedve, hogy azon
vette észre magát, hogy az egész gyülekezet már ismét elfoglalta helyét
s ő még mindig áll, szinte megkövülten. Gépiesen leült, olyan zajjal,
hogy azt képzelte, hogy az egész templom visszhangzik tőle.
Mikor kiléptek a kapuboltozat alól a sötétedő éjszakába, úgy vélte, hogy
mindenütt ugyanazt az arczot látja. Ugy rémlett, hogy a leány előttük
halad és siettette a fiúkat, hogy megelőzzék. A gyerekek keresztül
törtettek a hazafelé törekvő sötét embertömegen… Megemelje megint a
kalapját?… De Hopbrow Susie volt előtte fehér ruhában, – a holló a
galamb tollazatában. A megkönnyebbülés és elkedvetlenedés sajátságos
vegyülékét érezte. Ez este találkozásra már nem lehetett számítani.
Az iskolából a lakására rohant. Sürgős szükségét érezte, hogy egyedül
legyen. Felment a lépcsőn kis szobájába és leült a felfordított láda
előtt, melyen Butler Analogiája feküdt kinyitva. Ahhoz a hiábavalósághoz
azonban, hogy a gyertyát meggyujtsa, már nem folyamodott. Hanyattdőlt és
túláradó boldogsággal bámult a vikárius kertje fölött felbukkant
magányos csillagra.
Összegyűrt papirlapot vett ki a zsebéből, teleirva a fiatalabb Frobisher
fiuéhoz nagyon hasonlatos irással, kiegyenesítette és gondosan
kisimította és némi szüzies habozás után kincsét ajkához szorította. A
_Vázlat_ és az órarend úgy lógtak a sötétségben, mintha önmaguk kisértő
szellemei lettek volna.
Mundayné háromszor hivta Lewishamot a vacsorához.
Étkezés után rögtön elhagyta a házat és a csillagok alatt addig
kóborolt, mig a városka mögötti dombra jutott, a honnét láthatta
Frobisherék házát. Megállapította, hogy az egyetlen világos ablak csak
az _övé_ lehet. Az ablakfüggöny mögött pedig Frobisherné, harmincznyolcz
éves, papirtekercsre göndörítette a haját, – papirt használt, mert azt
jobbnak tartotta a haj számára, – közben pedig szaggatva egyes
szomszédokról vitatkozott Frobisher úrral, a ki már ágyban feküdt.
Azután az asszony felemelte a gyertyát, hogy arczszinének fakulását
megvizsgálja, mely kedvetlen érzéssel töltötte el.
Odakint pedig Lewisham úr, tizennyolcz éves, jó félóráig leste a
narancsvörös téglalapot, mignem eltünt s a ház fekete sötétségbe merült.
Azután mélyen felsóhajtott és valóban csodás hangulatban tért haza.
Másnap reggel ismét szokott komolysággal ébredt, de nem emlékezett
tisztán az esti eseményekre. Tekintete az órára esett. Az óra hatot
mutatott s így nem hallotta a csengést, a mi annak volt a következése,
hogy az ébresztőt nem húzta fel. Egyszerre kiugrott az ágyból és legjobb
nadrágjára taposott, mely alaktalanul a földön hevert, a helyett, hogy
rendesen a székre lett volna akasztva. Miközben a fejét szappanozta, az
ismétlés szabályainak megfelelően, az előző este olvasottakat igyekezett
emlékezetébe idézni. De bár minden erejét megfeszítette, nem sikerült
neki. Csak akkor ébredt a valóság tudatára, mikor az ingébe bujt. A
rejteke alatt mozgó fej hirtelen megállt és ingujjai, melyből a karok
még hiányzottak, abbanhagyták a lóbálózást egy pillanatra…
Azután a feje lassan előtünt. Arcza csodálkozó kifejezést árult el.
Emlékezni kezdett. Ugy emlékezett, mintha kellemetlen felfedezést tett
volna, a meghatottságnak minden árnyalata nélkül. A kora reggel
szinárnyalatok nélküli világossága és romantika nélküli szintelensége
uralkodott rajta…
Igen. Már teljesen tisztán emlékezett. Előző este az olvasás elmaradt.
Szerelmes volt.
Ez a megállapítás valami idegenszerű megdöbbenést váltott ki belőle. Egy
darabig kővé meredten állt, azután tétován az inggombját kezdte keresni.
A _Vázlat_ előtt megállt és bámészkodva nézte.