művészetről. Elmondtam mindent, a mire az ihletés és fájdalom tanított.
Szemére hánytam mindent, a mit a szenvedély rég elhitetett velem, de a
gyöngeség mind eddig visszatartott. Nem válogattam a szavakat, enyhülnöm
kellett. Kornélia nem sírt többé, megbátorodott. A gyöngédség korlátai
már szétrombolva köztünk, s a kiszabadult féktelen szenvedélyeké a tér.
Alig juthattam szóhoz. Ki szakítja félbe az ingerült asszony beszéde
folyamát, – ki mulja fölül fájdalomszülte ékesszólásában, – ki maradhat
nyugodt könnyelmű ötleteinek sebző gúnyaitól? Kornélia szinésznő volt, s
a szinésznő kétszer asszony. Nem emlékszem a részletekre. Ő magánkívül
volt, s földig alázott, én őrjöngve kezet emeltem reá, hogy arczul
üssem, s mit tudom én, talán érintém is.
Ekkor az előszoba ajtaját megnyilni hallottuk. Talán az igazgató jön,
kinek e zaj feltünt. Józan nyugodt lettem újra. Hiszen szinész vagyok,
ez mesterségem.
– E botrányról senkinek sem szabad tudni. Az igazgató most be nem
léphet. Holnap eljövök.
– Ajtóm és szívem örökre zárva ön előtt – mond Kornélia, bezárván az
ajtót.
– Kornélia lefeküdt s nyugodni kiván. Jó éjtszakát igazgató úr.
Az igazgató mosolygott, én sirva bolyongtam az utczákon, s a hajnal
Kornélia ablaka alatt talált. Néhány napig a szerep szavain kívül egy
szót sem szólottunk egymáshoz, s csak a szinpadon találkoztunk. De azért
gondosan kisértem minden léptét, mert inkább szerettem mint valaha.
Magára hagyatva, védelem nélkül, nem tudta föltalálni magát. Megijedt
szabadságától, rabja lőn félelmének. Idő kellett, hogy tájékozhassa
magát. Látogatásokat sem mert elfogadni, a sétányon sem jelent meg.
Szenvedni látszott. Az igazgató vezette föl a szinházhoz és kisérte
haza. Mindig zavarba jött, ha ilyerkor rátekintettem. Volt pillanat,
melyben engesztelőn, kérőn emelte hozzám szemét. Nem állhattam többé
ellent s a hatodik nap, midőn az _Ármány és Szerelem_ czímű drámát
adtuk, szenvedélylyel szorítottam magamhoz, ő hőbben viszonozta, mintsem
a szerep kivánta, s míg a közönség zajos tapsai miatt nem juthatott
szóhoz, Luiza beszéde helyett, ezt sugta fülembe: védj meg, az igazgató
szerelmével üldöz. Feledtem a közönséget, sokáig tartottam átölelve.
Szerencse, hogy a fekete sugó rám kiáltott: Dávid, újra csendesség van,
szavald szerepedet. Tovább játszám, s mondják életemben legjobban. A
szerelem egy pillanatig nagy szinészszé tőn. Nyomorúság! Nyugalom,
magány, szabadság kellett volna nekem. Egy sziklacsúcs az élet tengerén,
hová ne érjenek a szenvedélyek hullámai, hol megpihenhessen a fáradt
genius, hogy érezzem csókját, hallhassam szent sugallatait.
Másnap elhatároztuk, hogy a várost oda hagyjuk. Egy szinész-társulat
meglehet sokban hasonlít a köztársasághoz, de azért egy igazgató mindig
török basa. Kornélia nem lesz háremhölgy, sem Dávid nyomorult rabszolga.
Előttünk nyitva a nagy világ: Magyarország ötvenkét vármegyéje. Mindegy!
Akármely faluban összeszegezhetni néhány deszkát szinpadnak; mindenütt
terem búzakalász, mely szájunkba élelmet és fejünk alá szalmát ád;
követni fog a víg kedély, nem hagy el a művészet, megvéd a szerelem.
Úgy-e, szép Kornéliám, ki, bár nem érdemlem, mégis szeretsz.
Szépségednél csak hűséged nagyobb. Nem sokára enyém lészsz! Oh kedves
hitvesem!
Épen jövőnk terveiről beszélgettünk, midőn a szobaleány egy grófot
jelentett be.
– Kornélia nem fogad el látogatásokat. Ki sem mondhatám jól e szavakat,
s már a gróf előttünk állott.
– Ezer bocsánat! tudtam, hogy a kisasszony nem fogad el látogatást, de
nekem beszélnem kell vele.
– Méltóztassék helyet foglalni.
A gróf megütődött, látván, hogy én a házigazda szerepét játszom, aztán
folytatá: – Én nagyra becsülöm a színművészetet s igen örvendek, hogy
már a magyar szinpad is oly művésznővel dicsekedhetik, mint Kornélia
kisasszony.
– Valóban! Nagyon örvendünk!
– Különben látogatásom oka nem csupán a hódolat. Én erdélyi vagyok. A
kolozsvári szinpad most legjelesb a két országban. Igen örvendenék, ha
szinpadunknak megnyerhetném a kisasszonyt. Az igazgatóságnál némi
befolyásom van.
– Kornélia magára nem szerződhetik, csak velem. Én vőlegénye vagyok –
mondám beszédébe vágva.
– Az mit sem tesz, sőt annál jobb – viszonzá a gróf minden zavar nélkül
– én holnap elutazom s két hét alatt önök megkapják a meghivást, s ha
kell – a szerződést is.
Kaptunk az alkalmon, elfogadtuk a meghivást s a harmadik héten már
föllépésünket ünneplé a kolozsvári közönség.
VI.
Nem sokáig tart már, mindjárt vége lesz az egész históriának. Hanem épen
most jő a java, melynek a karzat tombolni szokott. Lesz zaj, átok,
gyilkolás. Én Istenem! milyen jó, hogy az emberek néha öldökölni szokták
egymást. Különben mily szomorú sorsa lenne a költőnek és szinésznek.
Irhatni-e, játszhatni-e máskép hatásos darabokat? De mi szüksége van a
világnak költőre és szinészre! Menjenek kapálni, úgyis kapakerülőknek
nevezik őket Magyarországon. Belőlem is mily derék, istenfélő földmíves
vált volna. Most otthon ülnék a kályha mellett, kis gyermekek
ugrándoznának körülem, anyjuk kedves zsémbeléseit hallgatnám,
ki-kinéznék a jószág után, aztán tovább morzsolnám a kukoriczát, vagy
poharat koczczintanék a jó szomszédokkal. Így megtanultam szerepeimből a
szenvedélyt és bűnt, annyit játszottam a mások jellemét, hogy a magamét
elvesztettem; mert átka a szinésznek, hogy lehozza a szinpadról a
szerepek szenvedélyeit, s az életben is komédiázik. Hajh, hanem az még
nem ártott volna, hogy herczegeket, grófokat játszva, büszke, fényüző,
szeszélyes lettem: hogy Hamlet szerepe után két hétig voltam komor; hogy
mint Romeo mindig Juliát véltem ölelni, csak Othello szerepét ne
játsztam volna soha. De miért ne? Hát ő Desdemona volt-e? Én tudom,
bizonyosan tudom, hogy a grófhoz adta magát. Igen, a gróf, a derék
Mæcenas… ott hagytam el.
Gróf és komédiás! Hogy volna itt a választás nehéz? Itt rongy, ott
bibor; itt festék-ette sápadt arcz, aranyfüstös papir, álgyöngyök; ott
arany és gyémánttól ragyogó deli alak; itt szilaj szenvedély, ott
hizelgő édelgés; itt rövid puszta név, melyet ugyan az utcza gyermek is
ismer, de senki tisztelettel nem említ; ott hosszú fényes czím, mely
előtt mindenki leveszi kalapját s még a király termei is megnyílnak. Én
csak mélyen érző szivet adhaték s prózai házasságot; a gróf drága
kövekkel diszíthette föl, regényes kalandokat szőhetett vele, s divatba
hozhatta a nagy világban. Mily szép az ifjú éveket szabad kalandos
szerelemben átélni, számtalan diadalíveken át jutni a kiábrándulás
kapujához, hol mégis egy út csendes boldog élethez vezethet; mert mindig
vannak ábrándos fiatal emberek, kik egy agguló szinésznőbe inkább
belebolondulnak, mint bármely fiatal leányba, s a tévedést és csalódást,
mint folyondár a romokat, hűséggel és ifjúsággal koszorúzzák. Kornélia
az utolsót választotta! Csak legfölebb én s néhány dohogó moralista
mondhatjuk, hogy rosszul tette.
A gróf nagy úr volt, e mellett kritikus és Mæcenas. Abban az időben nem
igen voltak hirlapok, a tárczát pedig pugillárisnak hítták s csak pénzt
tettek bele. Egy-egy gavallér adott a közönségnek irányt: emelt és
buktatott. Egyébiránt ezek sem sokban különböztek a tárczaíróktól.
Keveset értettek a dologhoz, sokat beszéltek, mindig volt választott és
üldözendő személyök, szerepet játsztak a szinházi ármányokban s béröket
hívebben kivették, mint bármely napszámos. Hanem a gróf nem járt
ingyenjegygyel. Páholyt tartott, jutalomjátékok alkalmával ajándékokat
küldözött, s nem egyszer nyitott aláirási ívet a társaság biztosítására.
Ő sokat áldozott a hazai művészet oltárán. Éljen a nagylelkű hazai
Mæcenas! Ezen fölül mily gőg nélküli, nyájas, leereszkedő. A
szinésznőkkel örömest társalog, a szinészektől sem sajnál egy-két jó
szót. Engem egyszer épen karonfogott, persze nem az utczán, de azért
mégis karon fogott. Máskor meg fölszólított, hogy látogassam meg, kivált
a reggeli órákon, midőn egyedül van. Nem volt szükség reá, eljött ő
maga, sokszor, igen sokszor, s elkisért Kornéliához, a ki itt is az
igazgató családjánál volt szállásban. Elbeszélgettünk a művészetről,
külföldi szinpadokról és sok másról; mert a gróf nem csak Mæcenas volt,
hanem mint mondám, műértő is, szóval: igen derék ember. Kornélia némi
idegenkedéssel viseltetett iránta, mi nekem rosszul esett. Megkértem,
hogy ne tegye azt. A gróf pártfogónk, barátunk. Menyegzőmre is őt hivom
meg násznagynak, úgy sincs már messze; mert a szükséges iratok kezemben
vannak. Kornélia mindent igért, de a menyegzőre nézve úgy nyilatkozott,
hogy jó lesz halasztani, míg egy kis pénzt gyüjtünk, mit most könnyen
tehetnénk, mert kegyenczei vagyunk a közönségnek. Aztán talán anyja is
nem soká kibékül velünk. Akkor vigabb menyegzőt ülhetünk s biztosabban
kezdhetünk az élethez.
Kis bohó, mire nem gondolsz te? Hogy hithettelek én téged valaha
könnyelműnek? Hisz gondosabb, előrelátóbb vagy, mint én. Mégis az én jó
barátom, a fekete sugó, most is hiú és kaczér asszonynak tart. Minap
előttem a gróffal is gyanusított. A cynikus, az embergyűlölő! Pedig te
hőbben, hivebben szeretsz. Szerelmünk első perczeit bűvölöd vissza.
Talán a menyegzőt is azért halasztod, hogy tovább maradhass szeretőm;
mert példaszó: a házasság a szerelem sírja. Kedves Kornéliám!
A sugó beszéde mégis nyugtalanít. Nem hiába, hogy oly Mephisto-képe van.
De ő jó barátom, javamat akarja. Szégyeld magad, Dávid! Hát megint
féltékeny akarsz lenni, hogy szenvedj és nevessenek! Mégis valaminek
történni kellett. Minden ember gúnyosan, szánakozóan néz felém. Mit
nevetnek rajtam? Miért szánnak engem! Ördög és pokol! arczul vágom a
szemteleneket. Hát ez a közönség megveszett-e, hogy oly hidegen fogad?
Hát már irigylenem kell társaim dicsőségét is? A nemtelen vetélkedés, az
ármányos irigység bánt-e, mely a művészt, mielőtt megemészti,
lealacsonyítja? Ennyire sülyedtem? Még az a híja, hogy béres tapsolókat
fogadjak. Föl, föl legjobb szerepeimmel, hogy varázsoljam őrjöngő
elragadtatásba a közönséget, hogy dobjam aztán tapsai közt szeme közé
nyomorult koszorúját. Mi ez? Nem adnak nagy szerepet, a rendezőségtől
fölmentve, csekélyebb fizetésre szorítnak s az igazgató szemembe meri
mondani: ha elégedetlen, elmehet. Ostoba! hisz Kornélia velem jő, mi
tartjuk társaságodban a lelket. Minő felelet: a kisasszonynak nem lehet
ellenem panasza, a kisasszony fizetését nem rég javítám meg, a
kisasszony nem lesz irányomban háládatlan.
Rohantam Kornéliához. Elmondtam neki mindent s tudtára adtam, hogy
holnap elhagyjuk a társaságot. Ő csodálkozott és csöndesíteni kivánt.
Aztán megigérte, hogy beszélni fog az igazgatóval, de ha óhajtását nem
valósíthatná, maradjak azért vele, vagy menjek vendégszerepekre, míg
szerződése kitelik; így mindketten sok pénzt gyüjthetünk. Hát megőrült-e
a világ, vagy én vagyok tébolyodott? Hát már a földön egyetlen
becsületes ember sincs? Mindenki félrebeszél, gúnyol, csalni akar.
Kornélia vagy-e te, vagy valamely irigy boszorkány vette föl képedet,
hogy engem kisértsen? Szólj, beszélj, tudni akarok mindent, de mindent.
Tehát menjek vendégszerepekre, s te maradj itt – kincset gyüjteni.
Gyüjts, gyüjts, hogy csapjunk zajos menyegzőt, így talán imádóid
gúnyhahotája nem hathat hálószobánkhoz. Gyüjts, gyüjts, hogy nevelhessük
gyermekeinket, de jegyezd meg jól: kitekerem nyakokat, ha nem fognak
hozzám hasonlítani… Melyik vendégszerepekre, te maradj itt… Úgy!… úgy!…
oh szende, ártatlan leányka.
Kornélia nem ijedt meg, angyali nyugalommal simítá el homlokom redőit.
– Dávid, te beteg vagy.
– Gyógyíts meg hát, vigasztalj.
Kornélia csöngetett, s a bejövő szobaleánynak megparancsolá, hogy
holnapig rakjon össze mindent, mert elutazunk.
– A legelső városban oltárhoz lépünk s megesküszünk.
– Esküdni, hazudni, káromolni egyre megy. Asszony, te hazudsz, én nem
hiszek neked. De mit mások rólad mondanak, mind elhiszem; mert az irigy
gyűlölség, bár nagyít, igazat mond, s a rágalomnak mindig van alapja. Én
nekem csak egy körömfeketényi bizonyság kell. Inkább süssenek bitót
homlokomra, mintsem szarvat viseljek; inkább vakuljak meg, mint csak
álmaimban is olvashassam valamely gúnyos arczról: szegény Dávid, te ott
örülsz, hol más már unatkozik! Értesz-e engem, asszony! Imádkozzál. De
az Isten sem fog megoltalmazni.
Az utczán a fekete sugóval találkoztam.
– Jó, hogy talállak, Dávid. Itt mai szereped: Othello. Mégis valahára
egy nagy szerep.
– Othello!… Jól van, igen jól! Játszani fogjuk. Tanultam, tudom. Nem
lesz szükség, hogy sugj. Minden szavára emlékszem, arra vagyunk
kárhoztatva, hogy szarvakat viseljünk. De vérbe fog kerülni… Darabokra
tépem. Szarvakat rakni homlokomra – nekem… oh!
– Még egyebet is akarok mondani.
– Talán te is megőrültél! te is gazember vagy. Tudom, látom, nem újság
már.
– Mit hadarsz össze-vissza mindent. Én Kornéliáról akarok…
– Kornélia itt marad, én vendégszerepekre megyek, – pénzt gyüjtünk,
lakodalmat csapunk.
– Tudod-e, miért csekélyebb fizetésed, miért nem adnak nagy szerepet,
miért nem tapsol a közönség? Én mindent megtudtam.
– Megtudtad? szólj! kit szeret Kornélia? Bizonyságot nekem!
– A gróf és az igazgató ármánykodnak ellened, s a közönség is egyetért
velök, mert a közönség – a fiatal emberek, kik tapsolni, tombolni
szoktak, nem szeretik, ha szép szinésznőnek szinész szeretője van. El
akarnak választani tőle.
– A gróf… a közönség…
– Dávid, én rég megmondottam, hogy hagyj föl e viszonynyal. Szánlak,
Dávid.
– Szánsz… úgy… szép…
– A gróf, mint mondják, gyakran jár kedvesedhez, még akkor is, midőn te
nem vagy ott, sőt közelebbről azért játszhattál oly ritkán Kornéliával
egy darabban, hogy míg te komédiázol, ő háborítlanul élvezze társaságát.
– Ember, megfojtalak! Bizonyságot nekem. Nem akarok gyilkos lenni. Ne
ölj! arra tanított anyám. Bizonyságot nekem!
– Ne rángass úgy. Isten úgy segéljen, még ruhámat is letéped… Ott van
la! leszakadt két gomb… Vigyen el az ördög! sem te, se Kornélia nem
csináltattok nekem új kabátot.
– Bizonyságot nekem!
– Ne kiálts úgy! Én csak azt tudom, mit minden ember, az egész város
beszél.
– Minden ember… az egész város. Jól van! Ma Othello szerepét játszom. Új
Othellót teremtek. Shakspere rosszul írta. A fekete sugó nem Jago.
Kornélia nem Desdemona, a gróf szerencsésebb, mint Roderigo. De azért
Othello ölni fog. El a grófhoz. Épen reggel van, ilyenkor bebocsátják a
komédiást is.
– Jó reggelt, Dávid! Minek köszönjem e szerencsét.
– Méltóságos gróf úr!
– Hadd a czímeket. Ülj le, csevegjünk kissé. Ápropos! Panaszom van
ellened. Azt hallom, mint rendező megtiltád, hogy mi laicusok, az
előadás alatt a szinpadra mehessünk.
– Kötelességem parancsolta. Méltóságtok annyira elfoglalják nőinket a
szinfalak közt, hogy elkésnek, zavart okoznak! pedig a közönség közt
vannak olyanok is, kik a szinésznő hibáit szépségeért meg nem bocsátják.
Különben mától fogva nem vagyok rendező.
– Nagyon is szigorú vagy, kár volt ily intézkedést tenned. Lásd azt
beszélik, hogy félted Kornéliát. A menykőben! az a leány téged bolondul
szeret. Aztán báránynál ártatlanabb és szigorubb, mint egy apácza. Ily
nőt félteni. Nevetség. Ha! ha! ha!
– Ha! ha! ha! – nevettem én is, annyira hangosan és lelkemből, hogy a
gróf elkomolyult s pillanatnyi csend állott be.
– Nem reggelizel velem?
– Köszönöm alázatosan. Én tanácsot kérni jöttem méltóságodhoz.
– Ah!
– Én szeretek egy leányt…
– S a leány viszont téged. Nem soká lakadalmat csapunk, násznagyod
leszek, vigan leszünk.
– Türelem… türelem! ne gyönyörködhessék kínaimon, mondám magamban, aztán
folytattam: Egy ember, egy nagy úr, egy gróf hírbe hozta a leányt. Az
emberek sokat beszélnek, én nem hiszek semmit, mert nincsenek
bizonyságaim. De ez embert gyűlölöm. Kettőnknek szűk a világ. Elmentem
hozzá. Épen így ültem vele szemben, mint most méltóságoddal, épen így
néztem szeme közé, mint most méltóságodnak, és nyomorult alávalónak
neveztem. Mit gondol méltóságod, megvívott-e velem?
– Bizonyára nem. Mindenki csak magához hasonlóval vívhat meg. A
társadalmi állások lehetnek különbözők, de legalább lenni kell egy
pontnak, a mely kihivót és kihivottat egyenlő rangra emeli. Egy
szinészszel nem vívhat meg egy gróf, oly kevéssé, mint egy szinész nem
vívhat meg cselédjével. Ez lehet előitélet, esztelenség, de maga a
párbaj nem az-e? Nem mi vagyunk arra hivatva, hogy a világot jobbá és
okosabbá tegyük. Épen azért nyugodjál meg Dávid, a szinpad szenvedélyeit
ne ültesd át az életbe.
– Épen így felelt ő is, s most nem tudom mit míveljek.
– Vesd meg a leányt, nevesd ki azt a nagy urat, ki oly nőt szeret, a kit
te már meguntál. Hisz a menykőben! akár száznál találsz kárpótlást.
Annyi nő szerelmes beléd, hogy szeretnék bőrödben lenni.
– Nem… nem, méltóságos úr! Én azt mondom ez embernek: ha kedvesemre
mersz tekinteni, ha két lépést közeledel hozzá, megöllek.
– A szinpadi kard nem vág, nem szúr. Aztán Dávid, az életben nem úgy
foly a játék, mint a szinpadon. Senkinek nincs utasításba adva: elesik,
meghal. Te gyönge is vagy. Shakspere mellett sokat virrasztottál, a
szinpadkor sokat kínoztad magadat. De beszéljünk egyébről. Mit adtok ma?
– _Othelló_t.
– Tapsolni fogunk – mondá a gróf, s a szobában föl s alá kezdett
sétálni; majd hirtelen megállt előttem s így szólt: Dávid, én jóakaród
vagyok. Fogadd meg tanácsomat. A nőt sem elhanyagolni nem kell, se pedig
félteni. Mindkét esetben túlbecsüli magát, s férjét vagy kedvesét
érdemetlennek hiszi szerelmére. Dávid, légy okos.
– Kristálytiszta igazság, aranybeszéd.
– Nekem úgy tetszik, hogy azt a nagy urat, a kit te emlegetsz, jól
ismerem, – folytatá a gróf, mindinkább sötétülő arczczal – ő büszke s
téged eltaposni sem tart érdemesnek, de sértést nem tűr s ha csakugyan
veszni akarsz, eltapod mint egy férget.
Ezzel gyorsan belső szobáiba vonult s engem a belépő szolga társaságában
hagyott.
Délután a sugó jött hozzám.
– Bizonyságot nekem! Ő ártatlan lehet még s én boldog. Hát ha az egész
az igazgató, e nyomorult kerítő ármánya. A gróf eleinte nem értett
engem, tréfált; – ördög és pokol! ha e tréfa gúny volna? később komoly
lett; e komolyság meglehet fenyegetés, de azért Kornélia még nem bűnös.
Tréfa és való. A gróf… az igazgató… Kornélia… Bizonyságot nekem!
– Én nem leskelődöm a szinésznők kalandjai után – felelt a sugó – a
szinházi szolgák szokták hordozni leveleiket. Bár legalább egyet
keríthetnék kézre. Ideje, hogy kigyógyulj már s visszaadd magadat a
szinpadnak. Jer, olvassuk szereped.
– Én Desdemonát ártatlannak tartom, Othello bűnös… Olvasd. Ma
nagyszerűen akarok játszani, hogy ijedjenek meg a féltékenyek,
rendüljenek meg a csábítók. Olvasd.
A sugó olvasni kezdett, s én szavaltam és játsztam. Felfogtam egész
mélységében a szerepet. Minden szónak megtaláltam hangját,
arczkifejezését, mozdulatát. Saját életemet éltem át az Othellóéban s
Othellóét az enyémben. Érzém, minő fájdalom a megcsalt, kijátszott
szerelemmé. Érzém, mily kéj lehet halva látni Kornéliát, hogy többé
senkit ne szeressen, hogy többé senki ne szeresse, csak én.
Eljött az est. Átfutottam még egyszer szerepemet s felöltözve, Kornélia
öltöző szobájába siettem. Zárva volt.
– Nyisd ki. Valaki van nálad?
– Mily lármát ütsz.
– Nincs senki? Jó, ártatlan lehetsz. Tudod-e szerepedet? Desdemona
vagy-e?
– Szinte félek fekete arczodtól s fehérben forgó szemedtől.
– Othello vagyok – mondám, fáradtan leülve – talán a miért fekete vagyok
s mint édeskés piperkőcz nem tudok enyelegni, nem szeretsz?
– Szerepedet szavalod. Beteg vagy, Dávid. Jobb lesz, ha ma nem játszol.
– Nem hallod-e, mint nyugtalankodik, zúg a közönség? várja Othellót. A
városban minden virágot koszorúnak fontak számomra. Ma koszorúk párnáján
aluszunk. Kornélia, az éjet nálad töltöm.
– Nem tréfálsz?
– Szinház után haza kisérlek, ne hogy nélkülem menj el. Többé nem is
válok el tőled. Karjaimba szorítva mint fogom nevetni a nyomorultakat, a
kik el akarnak rabolni tólem.
– Igazán eljösz, Dávid?
– Talán nem akarod, tán légyottot adtál másnak? Hah, csalfa asszony!
– Ne kínozz engem s magad. Jer, ölelj meg inkább.
– Nem… nem! elég hosszú az éj. Most öltözködjél! Halld, csöngetnek. Zúg
a közönség. Menjünk; de Desdemona légy, Othello féltékeny.
Elkezdődött a színmű. A két első felvonásban szerelmem boldog napjait
álmodtam vissza. Csak a páholyban ülő gróf képe ingerelt olykor.
Többször kaptam kardomhoz, hogy bele hajítsam. A harmadikban éreztem a
jól ismert kínokat, melyeket már egy év óta érzek. Minden költőnek van
költeménye, melyre egész lelkét ráleheli; minden szinésznek szerepe,
melyben önmagát játszodja s önmagát mulja fölül. Az enyém Othello volt.
Nem hiába félt tőlem Kornélia már a harmadik felvonásban is. Nyomorultan
játszott. De játszhatott-e máskép? Hah, ő nem Desdemona! mégis
koszorúkat, bokrétákat dobnak neki, s engem a negyedik felvonás végén
éles fütty jutalmaz. Fütyüljetek, dobáljatok, csak ő maradjon Desdemona;
fütyöljetek, dobáljatok, csak a gróf legyen Roderigo, fütyöljetek,
dobáljatok, csak én ne legyek Othello! Különben még hátra egy felvonás.
Megmutatom én nektek, mi a művészet hatalma. Vagy én vagyok kontár, vagy
a ti szivetek van kőből. Sirni, jajgatni fogtok s én nevetni
együgyűségteken.
Az ötödik felvonás előtt sietve jött hozzám a sugó.
– Itt a bizonyság. Fogd e levelet. Épen most vettem el a szinházi
szolgától. Sietnem kell, kezdődik az ötödik felvonás.
A levél a grófnak szólott. Kornéliától volt aláírva, s körülbelül ide
ment ki:
«Kedvesem! Ma ne jőjj el! Dávid szinház után hozzám akar jönni. Ő sejt
valamit és ingerült. Meg kell nyugtatnom… Holnap nem fogok vele
elutazni. Megakadályozom. Beteg leszek s találni fogok módot, hogy újra
tudósítsalak. El kell válni a dolognak. Ments meg ez embertől. Én
követlek akár jószágaidra is… Csak messze menjünk. Oh, ha még ma
elmehettünk volna! Nehezen várhatom a holnapot. Lovaid minden
pillanatban készen álljanak. Hátha valami váratlan esemény jő közbe? Én
reszketek, de reád gondolok s erős leszek. Köszönöm a bokrétát, keblemen
fog alunni, rólad álmodom.»
– Az ötödik felvonás második jelenete – kiált a rendező hátam mögött –
Othello föllép. Siessen ön.
Mennydörgő taps üdvözöl, mintegy kárpótlásul az előbbi füttyért. Én a
zajban az egész világ gúnyhahotáját hallom s a gróf mosolygó arcza a
páholyban őrjöngésbe hoz. Hátra tekintek, hah! ott aluszik Kornélia.
– Van rá okod, van rá okod, szívem! sugja a sugó.
Játszani kezdek.
– Van rá okod, van rá okod, szívem, s ne hagyjátok azt kimondani,
szemérmes csillagok! Van rá okod. De nem, vérét nem ontom s nem sértem
bőrét, a hónál fehérebbet, az oly símát, minő az alabástrom a sírokon.
De meg kell halnia, hogy mást meg ne csaljon. Kioltom a világot, aztán –
kioltom e világot. Ha eloltalak, te szolgaláng, megbánva azt,
visszaadhatom előbbi fényedet; de a tiedet eloltván, oh remeke a teremtő
természetnek, nem tudom hol van az a prometheusi láng, mely meggyujtson
megint. Ha rózsáidat leszakasztom, soha nem adhatok neki többé
életszínt. El kell hervadniok. Hadd szívjam illatod még ágadon…
Balzsamos lehellet, majd rábeszéled az igazságot, hogy eltörje kardját…
Még egyszer, még egyszer! Oh légy ilyen, ha halva vagy: megöllek – és
szeretlek. Még egyszer, utoljára! Ily édes sohasem volt, ily halálos!
Sirnom kell. Kérlelhetetlen könynyek! Búm olyan, mint Isten haragja.
Sújt, midőn szeret. Hah! ő fölébred!
– Ki van itt? Othello?
– Én vagyok.
– Le akarsz feküdni?
– Imádkoztál éjtszakára, Kornélia?
– Imádkoztam.
– Ha vétek van sziveden, melyért az Istent még nem engesztelhetted meg,
úgy imádkozzál.
– Férjem mit akarsz?
– Egymás után!… Én félre vonulok: lelked ne szálljon el készületlenül.
Nem! Ég óvjon, hogy lelkedet megöljem!
– Megölni mondod?
– Azt.
– Úgy Isten irgalmazz nekem?
– Ámen rá, szívemből.
– Ha így beszélsz, te nem fogsz megölni.
– Hm!
– De mégis félek tőled, iszonyú vagy, ha szemed így forog. Félelmem okát
nem ismerem, mert vétket nem tudok, de félek, azt érzem.