lehetett, s modoráról itélve, még most is szépnek tartja magát. Nem
sokat törődtem se ezzel, se egyéb körülményeivel. Beköltöztem szobámba s
tovább bőjtöltem, tovább tanultam. Egy szép tavaszi reggel korábban
felköltött a madarak éneke, mint máskor. Fölnyitottam az ablakot, hogy
jőjjön be a friss lég, s kikönyökölvén, elmerengtem a hajnal sugarán,
mely a szomorúfűz lombjain oly résztvevő, oly szelid fénynyel remegett,
mintha bánatát akarná enyhíteni. Enyhe fényt, résztvevő sugárt szomjuz
az én lelkem is. Oh! a midőn kétségtől kínzatva, küzdelmeimben
kimerülve, összerogyok tükröm előtt; oh, a midőn állapotom gyalázatán
sirva, önszenvedélyemtől gúnyolva, a közönség zajában alfáradva, hideg
nyoszolyámra hajtom fejemet: hol a kéz, mely letörölje szememről a bánat
könnyét, homlokomról az utczák sarát, lelkemről a hő izgalmak
nyugtalanságát? Űrt érzek szívemben, s fáj, hogy a művészet cultusa nem
tudja betölteni. Határzatlan vágy, édesbús sejtelem nyugtalanít.
Egyedül, elhagyatva érzem magamat. Ifjúságom rideg napjait egyetlen
örömsugár sem deríti fel, egyetlen édes emlék sem koszorúzza. Némely
szerepemből képeket sző az ábránd, s az álmatlan éjeken könnyező szemem
elébe tartja. Esengek, mint a szomjú föld, hervadok, mint a hévütött
virág. Vajjon ama felhő, mely láthatáromon képződik, mit rejt?
Szélvészes záport, vagy szellős permeteget, sujtó villámot, vagy
mosolygó szivárványt? – Szerelem! szerelem! susogtam öntudatlan.
Ablakom csinos kertre nyílott. Csak most veszem észre, hogy tőlem alig
nehány lépésnyire egy leány virágokat öntöz. Nem a házi asszony, mert ő
nem ily karcsú, nem ily fiatal. Mily bájosan hajlong! Bár arczát
láthatnám! Ekkor a leány, mintha gondolatomat sejtette volna, felém
fordul, majd hirtelen, távolabb virágágyakhoz szalad, s eltűnik a kert
fái közt. Én is, mint szemérmes gyerek, elkapom magam az ablaktól.
Ő az, az ártatlan, szende leányka, a ki bokrétát hajított nekem! Hogy
tudhattam ennyire elfeledni? Nem csoda, épen nem csoda, hisz hetek óta
nem látom már a szinházban! Mégis, hogy tudtam feledni? Ily szende
arczot, ily tündéri termetet, ily ártatlan szemeket lehet-e feledni? Én
ostoba! De ki ő?… Később, kérdezősködéseim után megtudtam, hogy
háziasszonyom leánya, s hosszas betegeskedéséből nem rég üdült föl.
Ez esemény fölvert fásultságomból s életemnek új színt kölcsönzött. Még
nem voltam szerelmes, csak az érzést szerettem, a mely gyönyörrel
töltött el; a felindulást, a melyre rég sovárgok, magát a a szerelmet, a
melyről annyit álmadoztam; szobám remetéje, s a kert őre lettem. E
kertben termett az a koszorú, mely a művészt jutalmazta; itt virul az a
másik is, mely az ifjút fogja boldogítni. Lebocsátott függönyömön
nyílást vágtam, s azon át, tőle látatlanul, figyeltem jövetelére,
ellestem minden mozdulatát. Tudtam, melyik virágágyat öntözi előbb, minő
virágokból köt bokrétát, melyik fa alatt pihen, mikor áll meg a kerten
átfolyó patak partján, hogy nézze magát tükrében s felfúván orczáját,
nevessen visszatükröződő torzképén, s tapsoljon kis kezével. Fehér
ruhájában mint vadgalamb rebbent föl a parti virágok s magas fűszálak
közül; majd a házeresz alatt megállva, mint együgyű pásztorleány,
játékos hangon hivta a galambokat buzaszemeire; majd versenyt csattogott
a madarakkal, hogy csengett belé a lég; majd kis gyermekként bejövő
anyja elébe futott, s enyelgő tréfákkal csevegte körül.
E napok voltak életem legszebb napjai, teliek örömmel, titokkal,
költészettel. Újjá születtem. Miként szivembe életkedv, úgy szállott
művészetembe, mi eddig hiányzott, élet, elevenség, egyszerűség,
emelkedettség. Megnyílt az érzések kristálytiszta forrása, lehullottak
az eszmék koporsófödelei. Tavasz szívemben, tavasz lelkemben, élet
szobámban, élet a szinpadon. Boldog ember voltam. Szobám függönyei
mellől a szinpad függönyei közé léptem, s mindenütt – a kertben, a
földszinten – őt láttam. Ott lebegő fehér ruha, vidám dal, mosolygó
arcz, itt tapsoló kis fehér keztyű, a tetszés jelei közt megingó
kalaptoll, a felindulás drága könnyei; s ha fárasztó szerepeim után néha
későn ébredtem, ablakomban virágbokréta, hasonló ahhoz, a mely első
föllépésemkor lábamhoz hullott. Vajjon a művészt illeti-e, vagy a hő
szívű ifjat? Tán épen mindkettőt. Vajjon érti-e a virágnyelvet? Hisz e
bokrétában babérlevél és rózsa van együtt.
_Romeo és Juliát_ adtuk. Életemben most voltam először elégült magammal.
Mily szép a világos és mély művészi önérzet. Nyugodt boldogság,
megtisztult lelkesültség, szűzies öndicsőülés. Mennyivel többet ér, mint
a taps és koszorúk zajos, szennyes mámora. Oh, ha inkább szeretnők a
művészetet, mint a közönséget, ha kevésbbé volnánk hiúk, s több lenne
büszkeségünk! Csöndes, tiszta gyönyörben lépdeltem haza a kihalt
utczákon. Világos volt az éj, fénylett a hold, ragyogtak a csillagok.
Eszembe jutott a mai darab második felvonásának második jelenete.
Szerepem néhány sora lebbent el ajkamról, s öntudatlan a kertben
találtam magamat, hova eddig soha sem mertem belépni. Valami vonzott
mint beljebb, beljebb ahhoz a fához, hol a szende, ártatlan leányka
szokott megpihenni. Egyszer csak föltekintek s im előttem áll. Ha ekkor
mint Julia, azt kérdi: ki vezetett ide? tán Romeóval felelek… a
szerelem. De ő ijedten fölsikoltott.
– Bocsánat… nem akartam… megijesztém.
– Inkább ön bocsásson meg, hogy minden ok nélkül úgy megijedtem.
Mondani akartam valamit, de nem juthattam szóhoz. Más szinész eddig
szerelmes szerepeinek legszebb helyeit szavalta volna el. Én
elfogultságomban csak Romeo szavaira emlékeztem: igen merész vagyok, ő
nem szólhat velem.
– Szép idő van – mondám később.
– Nagyon szép.
– A csillagok oly fényesen ragyognak.
– Én épen választék közülök. Nézze ön, azt a fényest, mely most épen
fejünk fölött ragyog.
– Az esthajnal-csillag. Én a mellette levőt választanám, ha
választhatnék. Mindig eszembe juttatná e szép éjet, e szép órát.
A leány nem felelt. Én megijedve bátorságomon, kettőt hátra léptem.
– Nemde, szép virágaim vannak?
– Oh, szépek, kivált a liliomok.
– Az a tiszta szív jelképe. Nekem a rózsák is tetszenek.
– Az a szerelmet, s ha babérlevél is van mellette: szerelmet és
dicsőséget jelent.
A leány elpirult, jól láttam a holdfénynél. Én újra megijedtem, s
indulni akartam. Ő marasztott. Helyet foglaltam tehát egy gyeppadon, de
tőle távol egy pár lépésnyire.
Oly tiszta idő volt, hogy az Istent lehetett látni az égben; oly
csöndesség, hogy az angyalok éneke lehallatszott. Az égbe néztünk,
hallgattunk, s éreztünk annyit, oly mélyen, hogy nem tudtunk szólani.
Oh boldog, boldog éj! Csak attól félek, hogy mivel éj van, álom az
egész, hizelgőbb, édesb, mintsem való lehetne.
Majd a lány megszólalt. Beszélt a szinházról, a mai darabról, rólam,
önmagáról, virágairól, madarairól s mit tudom én még, miről. Én keveset
szólottam. Az ámulat varázskört vont körülem, honnan nem szállhatott ki
lelkem, se szó, se sóhaj szárnyain. Egy gyöngygyé nem alakulható, egy
megtört könnyben olvadt föl mindkettő. Oh, ha egy virrasztó angyal
fölfogva a könnyet, mennybe viszi, talán Isten, örömében, hogy boldog
embert láthat, megszán s álomba szenderít, mély álomba, melyet a
balgatag ember halálnak nevez.
Az éj már messze haladt. – A lenyugodni akaró anya leányát kiáltozta. A
leány felszökik s jó éjt kíván. Én nem mozdultam, vártam, hogy visszajő,
mint Julia s még egyszer jó éjt kíván. Később szobámba léptem s
lenyugodtam, de nem tudtam elaludni. Nem szenvedély, nem lángoló vágy
tartott ébren, hanem egy nyugodt, néma boldogság Majd lassú álom kezdett
szememre szállani. A függönyön átszűrődő holdfény gyöngén arczomra
világít, – egy közel bokron a csalogány föl-fölcsattog szakadozva,
álmadón. A holdfény és csalogánydal álmaimhoz vegyül. Az lelkemre
képeket rajzol, ez szívem legtitkosabb húrjain átrezg. Mintha æolhárfa
zendülne, mintha tündérország kapuja nyílnék.
Elaludtam.
V.
Bodáki keressen magának más szinészt, a közönség más bolondot,
háziasszonyom más leányt. Kocsis hajts sebesebben, hadd vaduljanak meg a
lovak, szikrázzék a patkó, dobogjon a föld, repüljön a kocsi. Hanem te
szelid galamb, ne félj, borulj keblemre s aludjál. Az égen mindjárt
kiderülnek választott csillagaink, a földön két barát őrködik fölöttünk:
a fekete súgó és a fekete éj. Átkozhatsz megrabolt anya! nem félek az
átoktól, megszoktam már, s akár milliók átkát hordozom e millióktól
irigyelhető áldásért.
A szende, ártatlan leánykát elszöktettem.
Oh, ő hamar felfogta s még hamarább megtanulta a szerelmes Julia
szerepét s Lorenzo áldása nélkül is karjaim közé hanyatlott, szendén,
ártatlanul, mint áldozatra szánt bárány, mosolyogva, reszketve, mint Io,
midőn a felhő csókját érzé. Mit nevetsz oly kétértelműen, te
csaplárleány! Ne hidd, hogy én is oly ember voltam, mint a te első
kedvesed, ki meglehet, szeretett, de nem becsült. Én szerettem,
tiszteltem s még gondolatban sem vétkeztem ellene: imádtam őt. Hah, én
őrült! Bálványt alkottam belőle s sanyargattam magamat dicsőítésére. Már
öreg vagyok, idő előtt megvénített a bú, kihűtötte szívem a csalódás,
megfagyasztotta vérem a nyomor; de ha most még egyszer elém lebegne
hullámos kebelével, mely, hogy megtörjék, nyugtalanul mintegy partot
keres – reám emelné könnyes szemét, melyben szemérem és vágy küzdenek, –
kebelemre temetné arczát, mely pirul és csókért sóvárog, – körülfogna
reszkető karjaival, melyeknek már csak ölelni van erejök: oh, érzem, még
egyszer megifjulnék, és többé – nem kimélném. Szilajon, dobzódó hévvel
szorítnám magamhoz, letépném homloka liliomát, kiszívnám ajkimmal édes
ifjú lelkét, s midőn egy hosszú óra alatt megutáltam, eldobnám magamtól,
mint egy kifacsart czitromot, s ha utánam rohanván, kiáltaná: add vissza
ártatlanságom, nyugalmam, fiatalságom kincseit, vagy vedd le rólam a
gyalázatot, a lélekvádat, a világ gúnyjait: hangos hahotával kaczagnék
föl, hogy csődüljön össze az utczanép és szégyenítse meg hazugságaiban.
A harmadik éjjel már közeledtünk Kassához, hová szándékoztunk. Kornélia
– igen, Kornélia, nem nevezem többé szende, ártatlan leánynak, – átok
rá, hogy valaha annak hittem! – tehát Kornélia keblemre hajtva fejét,
csöndesen aludt. Karjaim közé tartottam, köpenyemmel takartam,
lehelletemmel melengettem. A kocsis egy szomorú népdalt énekelt; a
fekete súgó pipázott, nézte a holdat, s elmélkedett. Én alvó kedvesem
arczvonásain merengtem, s jövőnkről álmadoztam. Majd hirtelen egy
gondolattól megkapatva, rákiáltok a fekete súgóra:
– Súgó, te bölcs ember vagy: súgd meg: hihetni-e a szerelemben? Te rég
ismered már a szinpadot, súgd meg: lehet-e a szinésznő hű és jó feleség?
– A szinésznő csak szeretőnek való. Hű és jó feleség, – minő gondolat!
Dávid, ezt mások előtt ne mondd, mert kikaczagnak. Egyébiránt, mi
bölcsességemet illeti, az Jago szerepében van megirva s körülbelől ide
megy ki: nincs oly ostoba és rút nő, ki épen úgy ki ne rugjon, mint a
szép és okos.
– Ostoba vagy.
– S te szerelmes.
E szóváltás közben Kornélia fölébredvén, csevegni és enyelegni kezdett.
Én komoly maradtam a min ő csodálkozott, s elbúsulta magát. Ekkor
elmondám neki, hogy már nem messze a város, s közelg az elhatározó
percz. Kérdém: elszánta-e magát valósággal a szinésznői pályára, s
pillanatnyi lobbanat, vagy erős szenvedély költötte-e föl benne e
gondolatot? Gondolja meg jól. Még van idő. Ha átlépte a küszöböt, többé
vissza nem léphet. A közvélemény, a nagy világ bosszús cherubként űzi
vissza a szinpadra, s a szinpad megízlelt varázsa, mint az első embert a
bűn, örökre megrészegíti, elbűvöli. Aztán lefestettem a szinpad
nyomorát, mely nagy, örvényeit, melyek szédítők, nehézségeit, melyek
számtalanok. Elmondám, hogy szinésznőre nézve mindez kétszerte nagyobb,
szédítőbb, számtalanabb – kivált Magyarországon. A szinésznő előtt zárva
majd minden jobb társaság, s mégis az egész világé. Minden, ki megfizeti
a belépti díjt, számot tart nem csak művészetére, hanem szívére is. Ő
többé nem önmagáé már, hanem a közönségé, a szeszélyes, a gyáva, a
kegyetlen közönségé. Ma a nőnek tapsol, holnap a szinésznőt fütyüli ki;
most a nő kegyéért eseng, majd a szinésznőn bosszulja meg magát. Előbb
megkoszorúzza, mint a régiek az áldozatot, aztán megöli boldogságát,
becsületét. Elrabolja ifjúsága tavaszát s az élet telén kidobja a
zivataros éjbe. És ez mind nem elég! A szinésznő – fájdalom! – kivételes
lény, s gyalázat – külön szempont alá esik. Hozzá mindenki más modorral,
gondolattal, igénynyel közeledik, mint rendszerint becsületes férfiú
becsületes nőhöz. Sebeit koszorúval hiszik elfödözhetni, boldogság
helyett dicsőséggel fizetik ki. S minő keserű gúny! Merészeljen erényes
lenni, rágalmazzák, gyűlölik; legyen kaczér, könnyelmű, kigúnyolják,
megvetik. Ha még e mellett a tehetséget a vágygyal, a művészet szerelmét
a hiúsággal téveszti össze s egy eltépett élet árán még dicsőséget sem
vehet, mihamar össze kell rogynia a csalódások súlya alatt. Előtte
gúnyos közönség, mögötte fájó emlékek; csak egyetlen rövid szerepe
marad, melynek végén e zárjel közti utasítás áll: megőrül vagy
meggyilkolja magát. – Kértem, ne legyen szinésznő, maradjon nőm. Hadd
szenvedjek, küzdjek egyedül, vigasztalódjunk, enyhüljünk ketten. Tegyen
boldoggá, úgy is életemnek csak fele enyém, másikat a közönségnek adtam
el. A terhet, a mely reám nehezül, ketten elbírhatjuk, de kettőnkének
hol a harmadik váll. Maradj keblemen – esengék átölelve, – ne dobd magad
a közönség, a szeszélyes, a gyáva, a kegyetlen közönség karjaiba.
Kornélia sirni kezdett, aztán rám emelvén könnyes szemét, így szólott:
– Látom, te nem szeretsz már, meguntál. Egykor magad bátorítál s most
lebeszélsz. Így fogod meghazudtolni szerelmi vallomásod is, mert e kettő
elválhatatlan. Emlékezzél csak az eltünt szép napokra. Én benned a
művészetet s a művészetben téged szerettelek. Kettőtökért hagytam el
anyámat, meg virágaimat, meg mindent. Te nem szeretsz már, bizonyosan
tudom. Kétségbe vonod tehetségemet is. Igen, én ostoba liba vagyok, s
tán rútabb Eliza tensasszonynál. Erényemben is kételkedel. Igen, én
kaczér vagyok, elszöktem veled. Ez minden bűnöm. De mindent tűrnék, csak
ne untál volna meg. Te nem szeretsz már, bizonyosan tudom.
Itt elcsuklott szava. Én mély fájdalomba merülve néztem magam elébe, míg
a súgó gúnyosan tekintett felém, a mi lelkem fenekéig hatott. Ekkor
Kornélia mellém csúszott, átölelt, letörölte könnyeimet s azon az édes
hangon, melylyel első szerelmi vallomásomra felelt, suttogni, enyelegni
kezdett. Mit tudom én, mit? E sátánnő megbűvölt, elvette eszemet.
Nyomorult valék, mint egy rabszolga, szánandó, mint egy tébolyodott.
Az igazgató – egy mosolygó képű csinos ember, kihez ajánlva voltunk,
nagy örömmel fogadott. Hamar szerződtünk. Én megköszöntem jóindulatát és
nejét egyszersmind megkértem, hogy Kornéliát vegye magához szállásba.
Elmondám neki egész titkomat, hogy szeretem, hogy nőül veszem, mihelyt a
szükséges iratok kezemben lesznek; addig véde, őre, tanítója, testvére,
atyja akarok lenni. Az igazgatóné beleegyezett, min aztán férje jobban
örült nálam. A derék ember, gondolám.
A társaság, melynek tagjává lettünk, az állandó társaságok legjelesbike
volt. Igaz, itt sem volt még ekkor a szinésznő nagysád, a férfiak közül
is csak a nemes embert hítták tensúrnak; igaz, finomabb alakban itt is
föltaláltam mindazt, mit Bodáki társaságában tapasztaltam, – mégis
elégült voltam. E nagyobb város, mívelt közönség, némi jóllét –
jótékonyan hatottak reám. Új lelkesüléssel tanultam s nagy sikerrel
kezdém meg szereplésemet. A hír csillaga fényt vetett reám,
vetélytársaim elsápadtak. A közönség tapsolt, a műértő kezet szorított
velem, önérzetem emelkedett s tehetségem gyors fejlésnek indult. De
Kornéliát sem feledém. Szenvedélylyel szerettem, s fáradatlanul
tanítottam. A leány hamar tanult, s a művészetnek látszott szentelni
életét. Örvendettem csalódásomon, s midőn első föllépése után a
rendkívüli tetszés, melyet előidézett, mit sem változtatott rajta,
örömem határtalan lőn. Ti hiú, irigy, könnyelmű nők, ti Thalia
bachansai, nem soká megmutatom nektek, mi egy szinésznő. E névről
letöröltétek a szent fényt, melylyel istenek övezték! Nem soká újra
ragyogni fog Kornélia homlokáról: szűz papné, az égi művészet
menyasszonya.
Az egész közönség Kornéliába bolondult. A diákoktól kezdve föl a
szalonokig minden szív mozgásba jött. Mennyi látogatás, mennyi levél! A
látogatásokat nem fogadta el, de azt nem állhatta meg, hogy a leveleket
el ne olvassa. Kért, bocsássam meg gyermekies kandiságát. E levelek meg
is érdemelték. Ha! ha! e levelek! A diák, zsebkönyvekből kiirt verseket
küldött, vagy regényekből lopott szerelmi vallomásokat. A kereskedő
borzasztó ortographiával s alázatos kéréssel állott elő: ne vegye
megbántásnak, ha legszebb kelméjével kedveskedik. A vidéki nemes otromba
alakú, de tartalmára nézve annál czifrább levelében egész
leereszkedéssel önti ki szívét, s mindig oda irja neve alá: több nemes
vármegyék táblabirája. A gavallér – oh, levele illatos, sima, aranyozott
fehér – választékos bókot mond, gyöngéd czélzást sző közbe s udvarolni
kíván a nagy művésznőnek, vagy karpereczet, nyaklánczot küld
ismeretlenül, de legényének megengedi, hogy nevét – ha kérdik – titokban
megmondhassa. Órákig elnevettünk rajtok. Aztán az enyéimet vettük elő,
mert én is kaptam néhány levelet ismeretlen kéztől, mert belém is sokan
bolondultak, kivált a nők közül. Szerették jámborságom, félénk
modoromat, épen ezt, a mit a leányok kevésre becsülnek. De én Kornéliát
szerettem. Kis szobájában, s a szinpadon egykép kedvesem volt ő. Nem
kellett szinlelnünk, s a szinpadon csak a kis szoba jelenéseit
folytattuk. Oh szerelem, oh művészet! oh ifjú bohó napok!
Egy idő óta Kornélia nagyon megváltozott. Én ezt mámoromban későn vettem
észre. Előbb hinni sem akartam, aztán még többet is hittem, mint mennyi
a dologban volt. Ő unatkozott. Ha az asszony unatkozik, már bűnös, s a
szerető, vagy férj homlokán nőnek a szarvak, – bár nem láthatni – de
nőnek. Sokszor alig figyelt szavamra. Mindjárt-mindjárt az ablakhoz
ugrott, hogy gyönyörködjék az utczanépen. Majd kért, hogy vigyem
társaságba. Én bezárom őt, féltékeny vagyok, pedig ő oly nagyon szeret.
Igaza volt, de csak azóta voltam féltékeny, mióta a szívemet szúró
sejtelemnek nevet adott. Ekkor megijedt arczom elvadult kifejezésén, s
nyakamba borult. Én oly erővel szorítám magamhoz, hogy sírni kezdett. –
Te meg akarsz fojtani, te gyanakodol, pedig jobban szeretlek, mint
valaha. Tovább zokogott. Látván könyneit, első pillanatra Othello szava
visszhangzott lelkemen: ha asszonykönnytől teherbe esnék a föld, minden
cseppből egy-egy krokodil születnék; de a másodikban már lábához
borultam és szerepem legszebb helyeit szavaltam el, a hol csak
engesztelődés, hűség, szerelem fordul elő. Tépjétek le az ablakokról a
függönyöket, hogy nézzen be a kíváncsi nép, mi dicső komédiát, tragédiát
játszunk. Szégyelje meg magát Shakespeare és Moliére, piruljon Garrick
és Rachel asszony.
Többször kért, hogy csináltassak neki szebb ruhákat. Bár anyja nem volt
épen gazdag s többet költött magára, mint reá, mégis máskép öltözködött.
Most olyan, mint egy apácza. Ez a nyakig érő fekete ruha elfödi teste
minden szépségét. Ő még ifjú, neki más illik. Akkor én is inkább
szeretném, ő is többet örülne. Én minden megtakarított pénzemet rá
költöttem. De e ruhák sem tetszettek neki, szebbekre vágyott. Egy reggel
fényes új ruhában lépett előmbe. Dühösen rohantam felé s kérdém: honnan
e ruha? Ő félénken, reszketve, mintha atyja előtt állana, megvallotta,
hogy az igazgató előtt nemrég ilyesmit emlegetett s ma e ruhát találta
szobájában. Én széttéptem a ruhát, mire majdnem ájulásba esett. Hanem
mikor megmondám, hogy e sima igazgató el akarja adósítani, hogy magához
kötve, vele, mint rabnővel, kereskedjék, elborzadva borult karjaimba:
bocsáss meg, te testvérem, atyám vagy. Semmi kétség, ő szeretett engem.
Midőn esténként szinház után megkoszorúzva és fáradtan hajtottam ölébe
fejemet; midőn olykor bejártuk a várost s az emberek utánunk susogták:
mily szép pár; midőn néha a felindulás gyöngéd óráit töltöttem lábainál:
büszke szerelemmel, mély ragaszkodással látszott rajtam csüngeni. De én
már elvesztém nyugalmam. A féltékeny szó fülembe csengett. Ezt más
gondolatnak kellett benne felkölteni. Ő fél tőlem, oka van reá,
bizonyosan oka van. Miket gondol ő, midőn egyedül van, mikről álmodik? E
gondolatokat, ez álmokat nekem Mindenható s vedd életem felét. Mégis!
Hisz arcza oly ártatlan, oly angyali. De ki ismerte valaha az asszonyt?
Van-e kebel, hova tiszta érzések közé álruhában be ne lopódzék a bűnös
is? Az ördögöt csak a hitrege festi rút, borzasztó alakkal. Szép bájos
az, mint Kornélia. Tépjétek le az álarczot, látni akarom. Fejem kábul,
alkalmatlan vagyok mindenre. Bizonyságot nekem, bizonyságot, hogy öljem
meg, aztán szeressek s legyek nyugodt. Oh, Isten veled szinpad, ihletés
szent órái, szabadság, nyugalom, dicsőség! Dávid többé nem szűz muzsát
imád, hanem egy földi csába teremtményt. Dávid örökre meghalt a
művészetnek s kicsinyes szenvedélyeknek él. E homlokon a dicsőség
koszorúja helyett – hah, átok!… átok!…
Kornélia első fellépése óta keveset haladt, sőt napról-napra gyengült.
Neki szép tehetsége volt, de nem szerette a művészetet. Hiúság vonzotta
a szinpadhoz, könnyelműség tartotta fenn, szeszélyek lelkesítették.
Szépségben, csinos ruhában s némi nyomorúságos modorban állott minden
művészete. E modor tehetsége meglepő nyilatkozataival a kontárság
nevetséges ferdeségét egyesítette. Ez ujdonságával néha bódítón hatott a
közönségre, a mi aztán őt hetyke és bizarr fogásokra ragadta. Való érzés
helyett erőltetett láz, egész ritkán, csak eldarabolt részek, nyugodt
önbizalom soha, könnyelmű vakmerészség mindig. Örvény szélén állott. Még
egy lépés s többé soha sem lehet lelkesült művésznő, csak egy erőszakos
komédiásné, ki kinlódva hatás után kapkod. Hiába kértem, könyörögtem:
koszorúival felelt és csókokkal nyugtatott meg. Hinni kezdém, hogy
csalódom. Talán a szinpadi közelség csal. Talán játéka, mint a durván
festett függöny, távolból máskép tűnik fel. Egy este a közönség közé
vegyültem, hogy meggyőződjem a valóságról. Egész nyomorultságában állott
előttem e kontár és kaczér művésznő. Úgy öltözött, szavalt, játszott,
mintha mint nő akarná magához csábítani a közönséget. Alig fordult a
szereplőkhöz. Most a földszint ifjaira kacsintott, majd a páholyok
szemcsöves hőseihez intézte szerepe szenvedélyesebb helyeit. Talán azt
sem tudta, mit játszik, talán nem is szerepét játszotta. Egy naiv leányt
kellett volna játszania, s egy kaczér, csábító nőt ábrázolt. Talán
önmagát játszotta. Hah, gyalázat! e botrány miatt némelyek pisszegni
kezdettek, de a számosabb rész roppant tetszészajjal némítá el, s ő
büszkén tovább fűzte hiú esztelenségeit.
Egyenesen lakába mentem azzal a szándékkal, hogy bevárom. Szobájában
ledültem egy pamlagra. Oh kis fehér szoba, aranyzott könyvek, nyíló
virágok, susogó függöny, szemérmes ágy: mondjátok meg Kornélia titkát,
élményeit, álmait! sóhajtám és szememmel körüljártam a szobát. Mindenütt
lágy kezenyoma, ártatlan szemérme intett felém, az öltöző-asztal
patyolatterítőjétől a keskeny ágy fehér párnájáig. E néma, gúnyos vád
ingerelt. Hazugság! kiáltám mérgemben, s fölhánytam szekrényét, ruháit,
könyveit. Sehol semmi. A legkisebb szalagot, a legcsekélyebb
papirdarabot is ismertem. Haragtól, szégyentől könnyekre fakadva, dültem
le újra a pamlagra.
A szobában mély csend volt. Csak a függönyök öblei türemlettek, rojtjai
ingtak s gyertya lobogott hol jobbra, hol balra. Könnyes szememre a
kitombolt fájdalom enyhe éber álma, fáradt lelkemre a női szoba szűz
titkainak egész költészete szállott. A hiú, kaczér szinésznő alakja
elmosódott. A szende, ártatlan leányka ruhájának suhogásait véltem
hallani. Úgy tetszett, mintha vőlegény volnék, a ki menyasszonyára vár.
Homlokomra bomladozó hajfürtök borultak, arczomon fűszer-lehellet égett,
keblemhez dobogó mell ért. Lelkem vágyó sóhajokban halt meg,
örömkönnyekben támadt föl.
Midőn felnyitám szememet Kornélia kezét éreztem fürteim közt, csókját
homlokomon. Oh mért szólaltál meg, mért mutattad föl koszorúidat? Mért
nem maradtál szende, ártatlan leánykának, mért juttattad eszembe, hogy
szinésznő vagy, ki ma az egész közönséget elbolondítád? Miért nem
öleltél szótlanul magadhoz, hogy egy rövid éjen át még hihessek benned?
Ingerülten ugrottam föl s koszorúit lábbal tapostam.
– Te kaczér asszony, kontár szinésznő vagy. Te a taps-zajt szereted, nem
a művészetet; te nem tudod, mi a szerelem, csak gyönyört szomjazol. Oh
gyönge asszony, kegyetlen asszony, elveszted magad, elvesztesz engem.