– Szerelmem irántad, más semmi sem.
– Úgy azért halsz meg!
– Természetelleni, – szerelemért megölni valakit. Mért harapdosod úgy
ajkidat? Bősz szenvedély dúl szivedben! Gonosz jel ez, de remélem, nem
illet engemet.
– Halgass, szót se szólj.
– Jó, hallgatok; szólj hát te, mit kivánsz?
– Levelet írtál hozzá, gyalázatos szerelmes levelet.
– Nem, lelkemre, nem, küldj érte s kérdezd meg.
– Óvd magad kedvesem, a hamis eskütől, halálos ágyban fekszel!
– Oh talán még nem oly hamar.
– Tüstént! Azért valld meg őszintén bűnödet, mert bárha mindent esküvel
tagadj, ki nem irtod gyanúm, meg nem ingatod szándékomat. Meg kell
halnod!
– Hát az Isten legyen irgalmas nekem!
– Ámen.
– Légy te is irgalmas. Az életben soha sem vétkeztem ellened, soha sem
szerettem Cassiót, csak mint Isten és világ előtt szeretni lehet. Soha
sem adtam neki szerelmi zálogot.
– Nem Cassio, nem a kendő; a gróf… a levél. Oh hitszegő, kővé edzed
szivem s gyilkolni kényszerítesz, a midőn áldozni készülék. Én olvastam
a levelet.
– Nem igaz. Hivasd ide, hogy vallja ki az igazat.
– Megvallotta már.
– Mit?
– Hogy veled élt.
– Hogyan? törvénytelen?
– Úgy!
– Azt nem mondhatja.
– Néma lesz.
– Istenem, meghalt tehát?
– Ha minden szál haján egy élet volna, elnyelné bosszúm.
– Elárulák őt s én elvesztem.
– Hah, szajha, még előttem siratod?!
– Oh férjem, űzz el, oh csak meg ne ölj!
– Meg kell halnod, gyalázatos!
– Ölj meg holnap, az éjjel hagyj még élni.
– Hah, vonakodol?
– Csak félóráig.
– Vége, habozni nincs idő!
– Csak míg imádkozom.
– Már késő.
Oda rohantam s megfojtám. Sikoltott, vonaglott, meghalt… igazán. A
közönség eszeveszetten tapsol… koszorúk hullanak lábainkhoz!
– Ma koszorúk párnáján aluszunk. Nálad töltöm az éjt Kornélia!… Meghalt…
Irgalmas Isten, mit míveltem? Hah, a gróf ott a páholyban!… Volt rá
okom! Többé nem csal meg… Oh kegyetlen könnyek! Volt rá okom!…
– Dávid, te gyilkos vagy! – kiált elszörnyedve a sugó.
– Gyilkos! – viszhangozza a közönség.
– Gyilkos! – hangzik alant, fenn, égen, földön, levegőben. Megijedtem,
rohantam a szinfalak közé, onnan a hátsó ajtón ki, aztán föl a hegyekre.
Sokáig, két évnél tovább bujdostam, majd elfogtak, börtönbe vetettek,
elitéltek mint gyilkost, később szabadon bocsátottak mint őrjöngőt. Újra
bujdostam, a vihar megkeresztelt vén komédiásnak, bolond Dávidnak.
*
Hát már mindnyájan elaludtatok? Kiáltsam-e mint a római szinész:
plaudite? Derék, műértő közönség! derék, ájtatos hallgatóság! Csak a
falaknak beszélek, csak az erdő vadainak játszhatom. Pedig nagy kedvem
van még egy szerepet az egész világ előtt eljátszani, azt, a mely annyi
szinműben előfordul, mikor a boszúálló szerető kedvese csábítóját
megöli.
A grófot nem átkozta meg anyja. Talán most boldog családapa, magas rangú
tisztviselő, talán épen biró, a ki itél a gyilkosok fölött. Mindegy!
Nekünk valaha találkoznunk kell. Ha eddig nem tudtam föltalálni,
föltalálom ezután. Nem vagyok én vén, csupán a hajam ősz. Még nincs vége
a drámának, – még egy jelenet hátra van. Lesz tapsoló közönség, koszorú
is – a síron.
A szinpad… a szinpad!…
Ti nem tudjátok, mi az? Csak én tudom, én, ki éltem, örültem, szenvedtem
rajta. Ott haljak meg. Desdemona ágya legyen koporsóm, a taps halotti
dalom, a lehulló függöny szemfedőm. De ne sirasson senki, csak a fekete
sugó. Csupán ő szeretett a nagy világon. Csöngessetek, vége a
tragédiának!…
Mégis alusztok? Nem látjátok, hogy hajnalodik már? Napsugár süt be az
ablakon; ébredjetek! Föl élni: sírni, nevetni, szenvedni, elfáradni,
alunni… Oh, ha egy óráig alhatnám, mint a gyermek, mint a halott! De
hijába húnyom be szememet, a lelkiismeret mindig ébren tart, még
álmomban is. Akarnunk kell, csak akarnunk! Hanem hiú komédiás vagyok, ki
erőnek erejével Hamlet szerepét játszsza; gyáva ember, ki irtózik a
vértől. Ne öljünk mást, de magunknak szabad meghalni… Meghalni,
elalunni… talán álmodni is… itt a bökkenő: itt itt. Mert minő álmok
lehetnek a sírban!… Oh az a nem ismert tartomány, melyből nem tért meg
utazó… Oh jaj! Csöngessetek! vége a tragédiának!
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Mikszáth Kálmánnak, e vállalat szerkesztőjének elhúnyta
folytán ezt a bevezetést Schöpflin Aladár irta.]
TARTALOM.
Gyulai Pál. Irta Schöpflin Aladár V
Egy régi udvarház utolsó gazdája 1
Nők a tükör előtt 117
A vén szinész 231
KÉPJEGYZÉK.
1. Gyulai Pál arczképe II
2. A tiszttartó kérdés nélkül is felelt, össze-vissza beszélt
mindent 9
3. Azt a szép erdőt – kiáltá újra Radnóthy – valóságos prédálás 36
4. Radnóthy kihúzván kardját, egymaga akart rárohanni a kertészre 42
5. Ah – sóhajtotta Erzsi nem egyszer – én sokkal boldogtalanabb
vagyok, mint édes néném 68
6. Mányi nem mert szólni és gyertyát gyujtott 107
7. Néztem a kandalló tüzét, a kandalló fölötti tükröt 122
8. Megkönnyezte rosszul fésült haját, eldurvult kezét, halvány
arczát 143
9. Matild így megnyugtatva lelkiismeretét, kipirosítá arczát 162
10. Újra fölcsatolta a karpereczet, újra a tükörbe nézett 178
11. Ez a ruha igazán jól áll, – szólalt meg néha enyelgéssel 224
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
43 |assszonynak |asszonynak
59 |fogadní |fogadni
83 |mennnyit |mennyit
92 |fosgatva |forgatva
95 |sustorgásbant a |sustorgásban, a
132 |évve! |évvel
137 |feiedném |feledném
156 |kedvencze-a… pon, ot |kedvencze, a… pontot
162 |babá át |babáját
172 |mélábbb |mélább
176 |fülbevrlókat |fülbevalókat
176 |szekrenyből |szekrényből
211 |Etelks, hogy |Etelka, hogy
236 |pajtasaim |pajtásaim
256 |máik |másik
258 |tenassszony |tensasszony
298 |hngy dobjam |hogy dobjam]