szavalt. A három férfiú épen nem maradt adós se szitok-, se szavalatban.
Ebből roppant zaj, perpatvar támadt, mert az igazgató, alkalmasint
miattam, inkább fenn akarta tartani tekintélyét, mint talán máskor.
Valószínűen ütlegre kerül a dolog, ha egy tollas kalapú asszonyság be
nem lép.
– Minő czigányvásár ez? – szólt méltósággal. – Bodáki, te nem kiméled
magadat; Bodáki, téged megemészt a méreg; az urak pedig legalább engem
kimélhetnének.
– De kincsem – felelt a director valamennyire szelidülve – az iszonyú,
rettenetes, borzasztó, a mit ezek az emberek mívelnek. A próbának
órájára nem jelennek meg pontosan, a studiumnak éjeit elkorhelykedik.
Kártyáznak, isznak – hah – kártyáznak, isznak. Nézd, most is mámorosak.
Fogadni mernék, tegnap kiadott fizetésöket már elkártyázták, a nélkül,
hogy adósságaikat megfizették volna s még gorombáskodnak. Majd be fogják
őket csukni, mint különben derék és tehetséges Romeónkat, s aztán én
egyedül veled, édes Elizám – folytatá érzékenyen, megfogva neje kezét –
te számkivetett angyal, te bolyongó csillag hazai művészetünk egén, te
pályalombja küzdelmeimnek, te egyetlen virág életem szomorúan sivatag
térein. Aztán játszthatunk-e ketten? Írt-e költő kétszemélyű drámát,
avagy megcsonkíthatni-e az öt személyűt is ennyire? Az Isten
szerelméért, feleljenek, szóljanak, beszéljenek!
– Hát a director úr nem kártyázott-e egész éjjel? – kiáltott fel egyik
szinész. – Én is fogadni mernék, az egész tegnapi jövedelmet
elvesztette, s a hónap elején majd azzal áll elő: nincs jövedelem. Pedig
tegnap is zsufolva volt a szinház.
– Hallgasson az úr! – riadt rá a director.
– Hallgasson az úr! – ordított mind a három.
– De hallgassanak az urak! – mondá Eliza – nem látják, hogy idegen van
köztünk. Kompromittálják a társaságot.
Itt felém fordulva, azt kérdé férjétől, hogy ki vagyok.
– Ez egy becsületes fiatal ember, a kiből különb szinészt fogok nevelni,
mint minők e korhely gazemberek. Holnap a _Haramják_at fogjuk adni, ő
Károlyt játsza, s te Amáliát.
– Mit! hát az úr megbolondult? – csattant föl Eliza, ki férjét, ha
haragudott rá, urazni szokta. – Egy kezdővel játszszam? Majd ha fagy.
Abból az úr nem eszik. Hisz legjobb jelenetemet elrontaná. Én nem fogok
játszani.
– De édes Elizám!
– Nem fogok játszani. Hát nem értett az úr, siket az úr?
– Angyali Elizám!
Eliza nem szólott, hanem felém fordult, a ki majdnem könnyekre fakadtam,
s oly fürkésző pillantással méregetett tetőtől-talpig, hogy vérem
arczomba szökkent.
– No – mondá kaczéran szemembe tekintve – mégis tán meggondolkozom.
Nagyon fiatal, lehet belőle valami. Meglássuk. – Ezzel kezét nyujtá,
melyet nekem férje intésére meg kelle csókolnom.
Ezalatt lassan-lassan gyülekeztek a társaság többi tagjai. Megjelent két
nő is, kiknek egyike Elize tensasszony körül némi szobaleányi
kötelességet teljesített, s egyszersmind a szinpadon is e szerepeket
játszta. Néhány szinész velök enyelgett, többen reggeliztek. Egy nagy fa
árnyában Jago iddogált itczés pálinkás üvegéből, egy várromon Brutus
szürcsölte tejét, egy hajó orrán Wallenstein küzködött egy nagy darab
szalonnával. Mások szerepet tanultak. Bodáki úr a decoratorral vitázott,
mi különben veszekedésnek is beillett, neje pedig velem váltogatott
néhány kegyes szót.
Ekkor belép a sugó, egy czigány külsejű kis ember, ki miatt el nem
kezdődhetett a próba.
– Hát az úr mikor állott be grófnak? – kérdé mérgesen a director –
csoda, hogy nem tíz óra után kel föl! Hanem mennydörgős mennykő! csak
most jut eszembe, hogy tegnap az úr borzasztó czudarul viselte magát.
Száz frank helyett száz frakkot sugott. Legjobb jelenetemet elrontotta.
– Engem is csúffá tett a minap! kiáltá felugorva Jago a fa árnyából – a
hogy szerepemet, épen oly hangon sugja e szavakat is: leesett a bajusza.
Én utána mondom, a közönség kaczagni kezd s rám kiált: le biz’ a, vegye
föl. A kihivástól fosztott meg.
– És nekem – zúgá Brutus a romokról – Eliza tensassony szerepét sugta, s
így ezt kelle mondanom a tensaszonynak: «oh férjem!» Meg akarja buktatni
a társaságot. Le vele!
A kis sugó mind ezt türelemmel hallgatta végig, aztán komoly arczczal és
sugva, mert mint régi sugó, elvesztette beszédhangját, megszólalt:
– Ha oly emberek lennének az urak, mint a milyeknek hiszik magokat,
bizony derék emberek volnának.
– Még gúnyolódik az úr?
– Ha még csak ennyi volna! de nem is sugok, míg az úr ki nem fizet. Egy
huszasom még hátra van, s már két hete, hogy biztat.
– Becsukatom.
– Még sem sugok,
– Ez botrány! – kiálták többen.
– El kell csapni! – sikoltá egyik nőszemély.
– Még sem sugok! – állítá a rettenthetetlen sugó.
– No jól van – mondá szomorúan a director, mely, a mint tudjuk, nála
annyit tett, mint rosszul van, s ez egyszer épen nem másra nézve, – im,
itt van nyomorult huszasa. Látszik, hogy nem isteni szikrától lángoló
művész, hanem csak hitvány, pimasz sugó. Nem hazafiságból, dicsőségért
áldozik Thalia oltárán, hanem néhány nyomorú krajczárért. Hah, szégyelje
magát.
– Most már súgok – mondá ez, rá sem hallgatva, s beült teknőszerű s
talán épen teknőből rögtönzött rekeszébe.
A próba elkezdődött, azaz legelébb is újra meghúzogatták a már eléggé
meghúzott darabot, s egy óranegyedig veszekedtek egy pár szerepcsere
miatt.
Én el sem játszhattam első jelenetemet, midőn Bodáki úr fontos képpel
félbeszakította a próbát.
– Fiatal ember, az úr szerencsétlen, az úr nem tud semmit, úgy játszik,
úgy beszél, mint a hogy rendesen minden ember szokott. Ez nem ér semmit,
ez nem művészet. Idealizálni kell. Tudja-e, mi az idealizálás? Megvetni
a rút életet, a vad természetet, és szállani a képzelet szárnyán az
ábrándok honába, s ott egy új világot, egy szebb természetet alkotni.
Mert a közönség nem azért jár szinházba, hogy olyat lásson, a mit otthon
is lát, hanem azért, hogy olyat lásson, a mit sehol sem láthat. Ez az
idealizálás. Károly dühöngjön, mint ember nem dühöng, Amália szeressen,
mint nő nem szerethet. Ez a nagy titok. Ért-e engem, fölfogott-e?
Kiáltson egész erejéből: ez a pathos; a szók közepét és végét itt-ott
kapja fel, s nyújtsa el érzékenyen; ez a sentimentalismus; szegezze
földre szemét s dobbantson lábával, hogy szakadjon be a szinpad, vagy
emelje égre szemét s kinyújtott reszkető kézzel tántorogjon vissza; ez a
tragikai momentum. Így ni!…
És szavalt és játszott. Én igyekeztem úgy tenni, mint ő. Új hibákon
kapott, megjavítottam; ekkor mások támadtak meg, én engedtem mindenben,
sőt alázatosan meg is köszöntem. Még a sugó is elkezdett egyet-mást
javasolni, azt is elfogadtam, s talán a szinházi szolgáéit is követtem
volna. Nem voltam eszemen, egész őrjöngő voltam. Azt sem tudtam már:
Moor Károly vagyok-e vagy Dávid. Amáliát lázasan szorítám magamhoz, mi
különben nagyon is ínyére volt; Spiegelberget meg akartam fojtani, s
majdnem kivertem az egész személyzetet, miért aztán nehány ütleget is
kaptam.
– Bravo, bravissimo! kiálta próba végével a director – csak ne pazarold
el előre erődet. A legerősebb hangot gazdálkodd meg mindig az utolsó
nagy jelenetre. Tanuld meg, hogy az első és az utolsó jelenet szokta
eldönteni a sikert. Az első jelenetnek nyugodtnak kell lenni, az
utolsónak erősnek, szörnyűnek, hangosnak, s te már be is rekedtél.
– E csókkal művészszé avatlak, – mondá Eliza, ki heves öleléseim óta
fölötte nyájas lett irántam és most egész hévvel megcsókolt.
Szinésztársaim gúnyosan nevettek, de alkalmasint nem dühöngésemen, mert
ők még jobban dühöngöttek, hanem egyeben. Eliza tensasszony
gyöngédségén, a melyet még akkor nem tudtam megérteni. A világ
legnevetségesebb embere lehettem, de boldog voltam. Mit bántam, mi
történik körülem, hogy mint kiáltok, mint hányom-vetem tagjaimat, csak
hogy kiönthettem egyszer lelkemet. E söpredék nép gyalázata, e kontárok
lármája, e nevetséges-szomorú helyzet nem hathattak lelkemre. Vágyaim
révében voltam, tapodtam a szinpadot, s keblemben a genius mozdulatát
érezve, kimondhatatlan gyönyörben úsztam.
Oh, szép napok! oh, drágalátos tudatlanság! oh lelkem ifjúsága! szivem
szűziessége! Nincs könnyem, hogy megsirassalak benneteket, csak átkaim
vannak azok ellen, kik tőlem mindezt elrabolták, egy útszéli koldus alig
hallható átkai, melyeket az alamizsnát nyujtó tömeg áldásnak vél.
IV.
Eljött az est. Oh, hogy vártam, oh, hogy féltem tőle! A félelem és
remény ez idegrázó küzdelme, a gyermekies félénkség és vakmerő önbizalom
közt hullámzó hevületek, a lelkesülés és a hiúság e nagyszerű pillanatai
majdnem ájulásba ejtettek.
Mily szép lehet ilyenkor a halál, s minő álmok a sírban! Meghalni a
pálya küszöbén, melyről még minden szépet hiszünk, elaludni a lelkesülés
szent perczeiben csalódás és kiábrándulás, gyűlölet és cynismus nélkül.
Nem hordani egy tévesztett élet keserű emlékét; nem érezni, hogy az ég
áldása korlátoltságunk miatt átokká fajult; nem kérdeni: miért élünk,
midőn már úgy is meghaltunk. Oh, mert ritka az a művész, a ki az életet
a művészettel összhangba olvasztva, épen oly nagy művész tud lenni, mint
boldog ember. Rendesen feláldozzuk az egyiket a másiknak.
Ki tudná elbeszélni érzéseimet, midőn nevem először pillantám meg az
utczaszögletek szinlapjain? Ki mondja meg, mi zsibongott agyam
idegszálain, hallva a gyülekező közönség zúgását? Mi voltam én akkor,
midőn megzendült az első csöngetyűhang?
Ott állottam a szinfalak között mozdulatlanul, merőn, de égve, lobogva,
mint egy lángoszlop.
A közönség tapsokkal fogadott, – hiszen csinos ifjú voltam és frissebb
erővel dühöngöttem, mint Bodáki, – hiszen hánytam-vetettem magam mint
kötéltánczos – hiszen az elragadtatás, a műértőkön kívül, kit nem ragad
megával! Mit bántam én, hogy ez együgyű kisvárosi közönség egy karcsú,
jól nőtt termetet, csinos öltözetben, többre becsül bármily művészi
mozdulatnál és egy nagy pathosszal elszavalt üres phrasis kedvesebb
előtte, mint a jól felfogott s ábrázolt jellem. Elég volt, hogy tapsot
hallhattam s éreztem démoni erejét, mint Faust, midőn a bűnös, de égő és
ifjú szenvedélyek angyalával alkura lép.
Ti nem tudjátok, mi a szinésznek a taps. Az, a mi a kártyásnak a mámoros
izgatottság, ingerlő hevület, rettentő felindulás, a mely a játék
gyászos asztalához lánczolja; a mi a hadvezérnek a csata, a haldoklók
jajai, s az élők tomboló diadaléneke; a mi a bor, zene, és élvsóvár nők
nevető hangja annak, a ki élni, élvezni akar, nehány napban egy egész
életet. Istene, álma, ördöge, kedvese, költészete. A pályabér, a melyért
küzd, a melyet megnyerve megvet, s elvesztve nem kiván élni; a varázsos
balzsamcsepp, a mely egész fájdalomtengert megédesít; egyetlen és egész
dicsősége, mert nem költő, szobrász vagy képíró, hogy a jelen hálátlan
gúnyait feledtessék a jövendő koszorúi – legalább a síron. Ő nehány
évhez, egy városhoz, egy házhoz van kötve. Azontúl senki sem emlékszik
reá, azon kívül alig tudják, hogy él. A közönségnek, melyet majd imádnia
kell, majd megvetnie, királya, egyszersmind rabszolgája. Ritkán emelheti
magához, többször hajlik lába alá. Oh, hányszor kell lemondani
eszméiről, meggyalázni lángeszét, hogy el ne veszítse ez ingatag kegyet,
e szeszélyes jutalmat, hogy érezhesse azt a felindulást, mámort, mely
élteti, fenntartja, bódítja, megemészti.
A második felvonásban még inkább tombolt a sokaság, s egy virágbokréta
repült lábamhoz. Furcsa, bolond történet ez, de reám száz kritikus
dicséreténél lelkesítőbben hatott. A szinpadtól alig tíz lépésnyi
távolságra egy szende, ártatlan leányka ült. Egész előadás alatt a
legnagyobb figyelemmel csüngött a szinpadon. Némely félelmes perczeimben
könnyei adták vissza bátorságomat, tapsai lelkesítettek. Ő volt az is,
ki művészetem, vagy Moor Károly szenvedéseitől meghatva, virágbokrétáját
majdnem öntudatlan a szinpadra dobta. E bokrétát most is szívemen
hordom, mint őt magát szivemben. Szegény szende, ártatlan leányka. Csak
szárnyai hiányzottak, hogy égbe repüljön. Angyal volt ő, de Byron égből
földre szállt angyalai közül. Homlokán mennyei fénykör, a melyet
Istentől nyert, szivében bűn, a melyet a Kainok maradékaitól tanult.
Hah, a szép asszony, a csalfa asszony! Miért szerettem én úgy? Mért
félek most tőle? Éjfélenként eljön hozzám, fejér éji ruhában, zilált
hajjal, s kezét összekulcsolva sír: ölj meg holnap, hagyj még ma élni.
Ilyenkor megmozdul szivemen a bokréta, szúr, mint a tövis, fojt, mint a
mérges növények illata… Vegyétek el a gyertya hamvát. A szellemek
sötétet szeretnek, futnak a világosságtól. Így van megírva, valamelyik
szerepemben… Adjatok bort, mert elfáradtam, mert félek, mert reszketek.
Hol is hagytam csak el? Úgy… Ebből nagy história, roppant zaj
kerekedett. Az anyák reá s anyjára támadtak, hogy elhárítsák azt a
gyanut, mintha a bokrétát leányaik hajították volna. Ki volt az? Nem
szégyelli! Egész közönség szeme láttára! Én Istenem, mily romlott a
mostani világ! hangzott mindenfelől. Az anyák sápítoztak, a leányok
sugdostak, a férfiak nevettek, – szóval: a közönség játszott, s mi nézők
lettünk.
Alig áll helyre a csend, alig hevülök újra szerepembe, s ime, újabb
intermezzo! Legkedveltebb jelenetemet játszom, s a düh legmagasb pontján
kiáltva: «Bosszú, bosszú, bosszú, oh meggyalázott, megszentségtelenített
öreg, így tépem szét örökre a testvéri köteléket!» egyszersmind a
vállamra szélesen kihajló galléromhoz kapok, hogy utasításom szerint
széttépjem. Ekkor az igazgató a szinfalak mögül reám kiált: – Nehogy
elszaggassa! a nótáriusné tensasszonytól kértük kölcsön, nehogy
elszaggassa, megfizeti. – Én elvesztém lélekjelenlétem, merőn, szótlan
nézek körül, – a közönség zúgni kezd s már-már a bukás pontján állok,
midőn a szende, ártatlan leánykára esik szemem. Nem tudom, mosolygott-e,
sírt-e, intett-e, – csak azt tudom, hogy Amáliának képzeltem, ki
megérdemli, hogy folytassam az átkozódást és széttépjem a nótáriusné
gallérját. A közönség tapsolni kezd, győzelmem kétségtelen. Többi
jeleneteim még jobban sikerülnek. Számtalanszor megtapsolnak, kihívnak.
Társaim irigy szemmel néznek; Eliza egy második csókkal szentel
művészszé; Bodáki pedig, kinek különben nem egészen tetszett e roppant
dicsőség, méltósággal így nyilatkozik: – Hat év mulva remélheted, hogy
talán még engem is meg fogsz közelítni.
Nem soká hires ember lettem! Ismert az egész város, beszélt rólam a
vármegye. Igaz, azon túl azt sem tudta a világ, hogy élek-e; de hát én
tudtam-e róla? Miért is tudtam volna? A nélkül is nagy férfiú lehettem,
hisz erre úgy sem kell egyéb, mint sokat hinni magunkról, mert mindig
találkoznak emberek, kik ezt épen úgy elhiszik, sőt még jobban. Büszke
is voltam ám! Az hittem, hogy az utczán minden ember engem néz, a
társaságokban csak rólam beszélnek. Volt is okom rá. Hívtak ide, hívtak
oda, most ebédre, majd bálba. Mennyi bók, mennyi szerelmes pillantás!
Húsz szeretőm is lehetett volna! Hát még mennyi ajándékot kaptam ismert
és ismeretlen kézből. Félre vágtam a kalapom, s vígan énekeltem: Az ég
alatt a föld szinén, nincs oly derék legény, mint én. Mind e mellett a
nők iránt érzéketlen maradtam. Hadd epedjenek, majd inkább tapsolnak;
hadd maradjak távol tőlök, annál több idejök marad koszorúkat fűzni.
Szép, fényes élet volt ez, mint a szivárvány, mint a páva farka. Kár,
igen kár, hogy oly kevés ideig tartott. Jól mondják, hogy az ember élete
hasonlít a vadász álmához, ki verőfényes napon alszik el és zivatarban
ébred! Miért is szeretem én jobban a művészetet, mint egy becsületes
komédiáshoz illik?
Elfáradtam a dicsőségtől, meguntam a zajt. Modorom szerényebb, lelkem
büszkébb lőn. Később a büszkeség is fájdalomba veszett; elégedetlen
voltam magammal. Ez idő óta többször fölkerestem a magányt, a
természetet. Az alkony óráiban újra meglepett az álmodozás, eljöttek
látományaim, épen oly ingerlően, épen oly bodítón, mint hajdan. De az
ébredés kínosabb volt. A könnyek most nem enyhítettek, hanem égettek, a
fejemnél nyíló koszorú megalázott, a patakzúgás bosszantott, a vén
sziklák gúnyosabban nézlek le rám, s mögülök ördögien hangzott: vajjon
oly nagy művész vagy-e te Dávid, mint magad hiszed?
Nem volt többé nyugalmam; oh a szinpad kínpaddá vált. Utáltam magamat,
mert kontár vagyok, gyűlöltem a közönséget, mert ostoba. A legzajosb
tapsviharban is éreztem, hogy ha a költő jelen volna, lekorbácsolna a
szinpadról, a műértő pedig ezt kiáltaná: menj szántani, fiam szántani
menj! Egyik leghiresb magyar szinész játéka épen kétségbe ejtett. Ez
átutazóban egy pár vendégszerepben lépett föl társaságunknál. Szép
alakja, mozgékony arcza, s nagy terjedelmű hangja volt, de én leginkább
azt bámultam benne, hogy minden magyar szinész között leginkább tudta
játékában egyesíteni úgy a fönségest, mint a nevetségest, az egyéniesen
jellemzővel. Vizsgálni kezdettem magamat őszintén, kérlelhetetlenül, s
minden nap újabb gyötrelmeket termett. Ha ittas szerepet játszottam,
valamelyik tagom mindig józan volt: mint Romeo, csak hangommal voltam
szerelmes; Brutus helyett Petur bánt személyesítettem; ó- vagy jelen-kor
mindegy volt nekem, épen úgy, mint a szalmás kunyhó, vagy szalon.
Mindegyikben szavaltam, dühöngtem, a mint Bodáki megtanított. Ezek után
mihamar észre kellett vennem, hogy egyetlen egyént sem tudok ábrázolni.
Minden szerelmest, hőst, ármánykodót egykép játszom. E modort még
szörnyebbé teszi a nagy pathos, mely nélkül lélekzeni sem tudok, a soha
sem nyugvó arczjáték, melyet megtapsol a karzat, az édeskésen szerelmes
és mesterkélten hősies mozdulatok, a melyekben a nőknek kedve telik.
Sirtam, kétségbeestem, majd reméltem s az akadályok új erőt öntöttek
belém. Figyeltem az emberekre, vizsgáltam az életet, tanulmányoztam
Shakspere-t. Oh mi mást olvastam ki most soraiból, mint hajdan, mikor
nehány merész kép, vagy szenvedélyes kitörés, egy-két hatásos jelenet
volt minden, a mi megkapott. Megnyilatkozott előttem a szenvedély
változatos természetessége, a jellemrajz mesteri ereje s a tragikai és
komikai küzdelem nagyszerű költészete; kezdettem sejteni, mi a drámai
művészet Behatoltam a különböző jellemek titkaiba, felfogtam a typus és
egyén lényegét, s mindkettőben az alapvázlat főbb pontjait, a vegyület
alkatrészeit, a fejlődés fokozatait, a melyekbe a hang, arczjáték és
taglejtés ezer árnyalatával kell elevenséget, életet lehelni a
szinésznek, s mintegy újra teremtenie a költő gondolatát. Azonban
eszméimnek nem tudtam alakot adni. Olyan voltam, mint a rejtezött, ki
lát, hall, eszmél s tagjait nem mozdíthatja. Ki old fel ez átok alól?
kiáltoztam sokszor elkeseredve; összetörtem tükrömet, mely előtt napokig
próbálgattam valamely jellemet, s benne mégis mindig csak magamat
láttam. Csupán az a gondolat vigasztalt: sokat tudok már, mert nem tudok
semmit; nem soká mindent fogok tudni, mert feledni kezdem, a mit ezelőtt
tudtam.
Így telt el egy év; ez alatt társaságunk bebarangolt egy pár vármegyét,
s télre újra visszatért abba a kis városba, a melyben először fölléptem.
De nem csak a magány termett kínokat, a közönség is megtette a magáét,
pályatársaim sem voltak fösvények. Mert több mérséklettel és
müvésziebben játszottam, ritkán fogadtak tapssal. Hiába kerestem
szememmel a szende, ártatlan leánykát is. Szokott helye már hetek óta
üres. Sehol egyetlen résztvevő arcz, egyetlen könny, egyetlen sóhaj!
Ezer gúny, ezer baj, ezer ármány mindenütt. Bodáki úr, mióta a közönség
kegyében hátra toltam, ellenségemmé lőn, s tán elcsap, ha jó remény
fejében már azelőtt el nem adósít. Így még néhány hónapot kellett
lejátszanom. Örökségem, anyám ötszáz forintja, rég elfogyott; részint
elpazaltam, részint elcsalták tőlem. Elszökhettem volna ugyan, de buta
eszemhez soha sem férhetett az az elv, hogy a mi más embernél bűn,
művésznél genialitás. Eliza tensasszony, a kinek szerelmét nem
viszonozhattam, a rég kiszabadult Romeóval fáradatlanul üldöz. Az egész
személyzet, le az utolsó szinházi szolgáig, bosszantásomra esküszik.
Csak a kis súgó fogja pártomat, ki társaságunkban rendesen az ellenzéket
alkotta. A becsületes, a jó ember! Neki sem szenvedélye, sem hiúsága.
Néhány pohár borban s egy-két jó barát körében leli minden örömét.
Szinésznek pályatársai közül különben is csak a súgó lehet barátja.
Nekem ő jó barátom – áldja meg az Isten! – jó barátom volt! Szerepeimen
kívül még azt is híven megsúgta, hogy jó lesz összébb húzni magamat, nem
reggeliznem, nem vacsorálnom, mert csak így fizethetem ki egy pár hónap
alatt adósságomat s mehetek vele együtt egy nagyobb társasághoz, hova
meghítták, s hol nekem is helyet szerez. Megfogadtam tanácsát. Böjtöltem
és tanultam, s ezt jó minden kezdő szinésznek megtanulni.
Szállásban egy tudákos csizmadiánál voltam, ki először mint atyamester,
másodszor, mint egyházfi nem a közönséges csizmadiák közé tartozott;
gyakran járt szinházba, nagy pártfogója volt társaságunknak. Engem
különösen szeretett: s ha vitéz, derék, becsületes embert személyesíték,
másnap meghívott ebédre és a tisztelet minden nemével elhalmozott.
Egyszer valami rossz német drámát adtunk, s nekem egy szörnyű gazember
szerepét kelle játszanom. Jó szeszélyben voltam, s a közönségnek egy kis
mulatságot kívántam szerezni. Borzasztó rút arczczal s öltözetben
jelentem meg. Túloztam, a mint csak lehetett. A közönség egész
magánkívül volt. A karzat szidott, a földszint átkozott, a nők nem
mertek reám nézni. Ha! ha! ha! – Az istentelen! A gonosz! Ki hinné róla,
hisz szelid embernek látszott! sóhajtá a lágyszívű közönség. Tapsról
persze szó sem volt, mert az ily szerepeket játszó köszönje meg, ha meg
nem hajigálják; de a nagyszerű hatás, a művészet varázshatalma, – mint
mondaná Bodáki; de az én fölséges mulatságom és ez az együgyű kisvárosi
közönség!
Másnap az én csizmadiám fontos képpel beáll hozzám és így szól:
– Uram!
– Állok szolgálatjára.
– Álljon az ördögnek, minthogy úgy is van.
Elbámulok, ő folytatja:
– Én istenfélő, virtusszerető, belső ember vagyok.
– Egyszersmind csizmadia.
– Hát Böhm Jakab, ama vallásalapító, nem volt-e csizmadia? hát – hogy
városunkból se menjek ki – papunk nem csizmadia fia? Bizony mondom, nem
is komédiásokból telnek ki a belső emberek.
Itt elhallgatott s a többi fontos okokat arczával fejezte ki.
– Ámbátor én eddig az urat becsültem, mindazonáltal igen rosszul tettem.
Ki a gazembereket úgy játszsza, mint az úr, az otthon sem lehet
becsületes ember. Ennélfogva, mivelhogy én istenfélő, virtusszerető,
belső ember vagyok; tehátlan házamban sem lakhatik olyan, a ki nem az:
azért keressen az úr más szállást.
– Jól van, jól – mondám nevetve – egyébiránt: ne sutor ultra crepidam.
Elindultam szállást keresni. Csakhamar egy ház kapuján e feliratot
olvastam: itt szállás van kiadó. Valami iskolás gyermek alája firkálta
volt: ki kiveszi, nagy bohó. A gyermeknek igaza van. Bolond valék. Talán
nem is a gyermek írta azt oda, hanem a sors titkos keze. – Mindegy!
elég, hogy bolond valék. Mindjárt meglátjátok, miért. Különösen te
csaplárleány, figyelj, téged érdekel leginkább: szerelemhistória.