Shakspere lőn bibliám, boldogság helyett dicsőséget adott, s áldásul egy
féktelen szenvedély átkát.
S mindezt egy hegedű okozta, egy vén muzsikus hegedűje, ki velünk egy
házban lakott. Nem hijába sirt az a hegedű oly szomorúan, nem hijába
sirtam én is vele együtt, mikor a vén muzsikus jó kedvében a legbúsabb
nótákat húzta. Ketten sirattuk a jövendőt. Eddig rég néma, összetörte az
idő, mint a vén Dávidot, a ki nem soká utána megy. Hajh, felettök senki
sem fog sírni a multért!
A vén muzsikus víg, tréfás ember volt, s engem nagyon szeretett. Midőn
lakodalomból vagy bálból jött haza, mindig hozott számomra valami
csemegét. Ilyenkor ingerkedni szeretett. Szokása volt kitaláltatni
velem: melyik zsebében van a nekem szánt valami. Én mindjárt tudtam,
hogy a balban: mert a jobból rendesen egy-egy lúd- vagy csirkeczomb
kandikált ki, melyet a maga számára tett el a jó öreg.
Egy reggel vigan toppant be anyám szobájába. Én mindjárt sejtettem, hogy
most valami készül.
– No, Kató asszony, ma fiának egy kis mulatságot szerzek. Komédiások
érkeztek városunkba s az orchesteren én is muzsikálni fogok. Ha Dávid
elhozza hegedűmet, végig nézheti az egész előadást. Te kópé, tudom, el
fogod tátni a szádat, csak el ne aludjál, mert bajuszt festek az orrod
alá. He! he! he!
Anyám elbocsátott s én este felé egész büszkeséggel czepeltem a vén
muzsikus hegedűjét. Előbb ki akartak vetni, de a vén muzsikus megvédett,
– hatalmas ember volt ő ott, – a szinpadtól alig két lépésnyire, egy
nagy gordontok mellé helyezett el. Schiller _Haramjái_t adták. Mintha
csak tegnap történt volna, oly jól emlékszem rá. Moor Károly vöröses
öltözetben jelent meg. Ferencz feketében, az öreg lepedőbe burkolódzott.
Még most is fülembe csengenek a tüzesebb magán- és párbeszédek, s a
fordítás kifacsart nyakú magyarsága, a melyet szintén megbámultam.
Valamelyik szinházi szolga rám nyomta a gordontokot, de én nem éreztem
fájdalmat, magamon kívül voltam. Önkénytelen, a nélkül, hogy értettem
volna a drámát, Károlylyal szenvedtem, Ferenczczel ármánykodtam s
atyjokkal átkozódtam. Ösztönszerű, rejtélyes sejtelem nyilott lelkemben,
s kedvem lett volna a szinpadra ugrani, beszélni, mint ezek a bemázolt
emberek, de nagyobb tűzzel, merészebb mozdulattal, hogy a közönség
sírjon, nevessen, tapsoljon, mint egy eszeveszett.
Otthon elbeszéltem anyámnak a darab meséjét. A vén muzsikus nevetett s
megcsipkedte orczámat, anyám pedig örült, hogy oly eszes gyermek vagyok.
A collegiumban sem tudtam egyebet beszélni; majd félre hívtam jobb
barátaimat s eljátszottam nekik az egész darabot: Károlyt, Ferenczet,
Amáliát, a haramjákat egy személyben. Ezóta komédiás Dávid lett a nevem,
melyhez tanítóim később a korhely nevet ragasztották, mert többé nem a
latin nyelvtant tanultam, hanem a szerepeket és stylgyakorlat helyett
szinműveket másoltam. Ácsorogtam az utczákon, futkostam a szinészek és
szinésznők után, a kik előttem félistenek voltak; szívszakadva vártam az
estét, s csak akkor vettem észre, hogy tanítómra kellene figyelnem,
midőn nyakon ütött.
Anyám eltiltott a szinháztól, én elszöktem; anyám fenyegetett, én
daczoltam vele; anyám megvert, kemény bottal ütött, s velem együtt sírt,
de nekem nem a bot fájt, hanem könnyei s hogy inkább szeretem a
szinpadot, mint őt. Olyan voltam, mint a szerelmes ifjoncz, a ki először
csókol leányt; elveszti nyugalmát, mind sovárabb, emésztőbb vágyak
kelnek szívében, míg csak az undor nem nyujtjá mérges gyógyszerét. Rám
nézve az idő sokáig késett e gyógyszerrel, s még most sem érzem erejét.
Nem élveztem eleget. Adjátok vissza a szinpadot. Ide, Romeo köpenyét,
Othello tőrét, Coriolan kardját! Még egyszer ifjú, boldog akarok lenni!
Hadd ragyogjak, hadd uralkodjam, hadd haljak meg a közönség tapsai és
szitkai közt.
Anyámat mindinkább emésztette a bánat. Sokszor félbe kellett hagynia a
varrást, mert a könynyek elhomályosíták szemüvegét. Keze között megázott
a gyolcs, s e sóhajtással szárította: szemfedőmet fehérítem. Én sötéten,
elmerülve állottam mellette s nem mertem vigasztalni. Többé nem valék
vidám gyermek. Arczomon egy különös sötét vonás, Kain-bélyeg kezdett
feltünni. Nézzetek arczomra, most ez a vonás uralkodik rajta, megölte
többi testvéreit, az Ábeleket, daczolt Istennel, gyermekeket nemzet: a
fájdalmat és bűnt.
Anyám, édes anyám!
Oh, midőn e szomorú, jámbor arcz felém fordúlt, hasadozni éreztem
szívemet! Oh, midőn megeredtek könnyei, s elcsuklott szava, megátkoztam
a szinpadot! Oh, midőn a bánat ágyba szögezte s imáimmal és könnyeimmel
nem tudtam visszatartani már-már elszálló lelkét: megesküdtem, hogy soha
sem lépek többé szinházba, s ájultan rogytam ágya elébe.
Évek töltek el.
Anyám vidáman varrt az alacsony ablakban, bár napról-napra vénült és
betegeskedett, én szomorúan tapodtam a collegium küszöbét, bár erős, s a
mint mondani szokták, csinos fiatal emberré fejlődtem. Beköszöntött
hozzám is a remények és vágyak, a barátság és szerelem kora. Én messze
kerültem a leányokat. Kopott egyszerű ruhámban minő társaságban is
jelenhettem volna meg? Gyermekkori barátaim, a város ünnepelt ifjai, a
kik halálra tánczolták magokat, órákig öltözködtek, víg poharazás között
zeneszó mellett virradtak meg, nem érthettek engem. A bort pénzért
mérik, csak a forrás nyujtja ingyen italát; a zene ezüst viszhangot
követel, csak a madár nem fizetteti meg énekét; a társadalom nem nap, a
mely a legkopárabb bérczekre is elküldi melegét, fényét, mosolyát, s én
szegény, nagyon szegény voltam s e mellett élhetetlen, ábrándozó. De
azért voltak örömeim. Nyitva állott előttem Shakspere és a természet;
itt föltaláltam mindent: reményt, barátságot, szerelmet, boldogságot.
Halhatatlan művei mellett aludtam el, szerepeket tanúlva, s a hajnallal
ébredtem. Ismert a völgy, tudott rólam az erdő, túlkiáltottam a vízesés
harsogását, beszéltem a virágokkal, dalaimmal felköltöttem az alvó
viszhangot, kergettem pillangókat, pihentem hegyi folyamok partján,
elaludtam a fáradt madarakkal. Gyakran az alkony óráiban, midőn az
elboruló homály, s a már rég lehanyatlott nap még földerengő visszfénye
sötétkék lepelbe burkolja a völgyeket, az égen alig mutatkozik néhány
félénk csillag, a lombokon elhal a lég bolygó hangja, s a természet
csöndes merengésbe látszik merülni: kifejezhetetlen érzések, különös
látványok leptek meg. Megjelentek előttem a vérző Julius Cæsar, a
halvány Cassius, a sötét Macbeth, az ősz haját tépő Lear, az epedő
Romeo, a dühös Othello, a kétkedő Hamlet. Árnyaik rajzolódtak a
levegőbe, hangjok suttogott a meg-megingó lombokon. Majd elmosódtak a
feljövő holdfényen, de hangjok még mindig suttogott, de én még mind
sírtam, s a kiderült csillagok hidegen mosolyogtak reám. Ha ilyenkor
kimerült testtel, de költészettől ittas lélekkel elaludtam, fényes,
ragyogó szinpadon találtam magamat. Felöltöttem az árnyak alakját; én
voltam Romeo, Othello, Hamlet; küzdöttem, átszenvedtem életöket, míg
végre egy tapsviharból alakúlt fölleg, a függönynyé vált koszorú mindent
elfödött szemem elől. Midőn ébredtem, harsogott a patak, zúgott a völgy,
mint egy ingerült közönség; fejemnél virágok koszorúi nyiltak; a nap,
mint lángoló dicsőség, vakítóan sütött szemembe; de a vén sziklák
szeszélyes arczaikkal gúnyolni látszottak, s mögülök a visszhang
baljóslón kiáltá: miért késel?! – Bódult voltam, azt sem tudtam, hogy e
szókat én kiáltottam el.
Szinész leszek! El, el! a szinpadra!
Ez elhatározás mind mélyebb-mélyebb gyökeret vert bennem. Kezdettem
tisztába jőni magammal, s nyugodtabb lettem. Éreztem, hogy a művészet
egész lelket kíván, minden szenvedélyével, egész életet, minden
boldogságával; sejtém, hogy közelg a pillanat, a mely tettre hív, s a
melyet egy örökkévalóság sem ad vissza; tudtam, hogy egy szerető szívet
török össze, – de már rögeszmémmé kezdett válni, hogy nekem nincs anyám,
én a múzsák gyermeke vagyok.
Összeszedve minden erőm, megkeményítettem magamat, s beléptem anyámhoz.
– Már három napja, hogy nem láttalak fiam!
– Krisztus hetekig készült, mielőtt pályájára lépett volna.
– Isten nevét hiába föl ne vedd, fiam. Te nem vagy istenfélő. Oh,
gyermek! mennyi bút hoztál fejemre!
Megcsókoltam kezét.
– No még sem vagy oly rosz. Hát mit csináltál azóta? Tanultál, úgy-é?
Hiszen te már nem soká végezni fogod tanulásodat. Falura megyünk. Minő
derék pap lesz belőled. Majd keresek számodra egy jó, kedves feleséget.
Hanem faluról veszünk. Lásd, engem is onnan hozott apád.
Én nem tudtam szólani.
– Miért vagy oly szomorú? talán kevés a kereseted? Az elég rosz, fiam.
Én nem sokat dolgozhatom már, mert gyengülök minden nap. Hanem mégis
csak megélünk valahogy. Ki enni ád az ég madarainak, felöltözteti a
mezők liliomát, gondot visel reánk is.
– Anyám, én holnap indulok.
– Hová, gyermekem? Talán valami állomásod akadt? Nevelőség vagy
káplánság? Oh be jó, oh be szép! majd szerzesz egy kis pénzecskét,
beleverjük valamibe, az enyémet is hozzá teszem, s neki kezdünk az
életnek.
– Szinész leszek anyám! – kiáltám, eltökélt lelkem egész erejéből.
– Komédiás! komédiás! – sikoltott felugorva anyám – kivájom szemedet,
kitépem nyelved, elpusztítlak! Ezért ápoltalak, ezért növeltelek, mint
egy úrfit, hogy csavargó, naplopó, kötéltánczos, Istentől elrugaszkodott
szemfényvesztő légy? Apád anyai részről nemes ember volt, én pap leánya.
Komédiás, komédiás! Én Istenem, ne vigy kisértetbe. Kitagadlak
mindenemből.
– Egy pár év alatt híres ember leszek, dicsőséget, vagyont teszek
lábaihoz, édes anyám!
– Elment az eszed? Szép dicsőség: bemázolni az embernek magát s
ugrándozni, hogy röhögjenek a vásott diákok. Szép gazdagság: koplalni,
rongyosan járni, mint egy ágról szakadt. Komédiás, komédiás! oh, hogy
nem fojtottalak meg, midőn még kicsiny voltál!
– Anyám, édes anyám! – kiáltám elkeseredve s egy perczig mély gyűlöletet
éreztem iránta.
Ekkor anyám – talán fájdalmamtól meghatva – reám borúlt, megölelt,
megcsókolt, könnyeivel áztatott.
– Oh, fiam, kedves fiam! Úgy-e, neked is fáj, nagyon fáj? Te jó fiú
vagy, te el nem hagyhatod anyádat. Úgy-e, szeretsz engem?
– Igen, édes anyám – mondám, heves öleléseit megegyezésnek véve – minden
második hónapban meglátogatom, aztán elviszem magammal, s többé nem
válunk el. Hanem egy kérésem van – folytatám fölbátorodva – adjon nekem
abból az ötszáz forintból, a melyet nem rég bátyjától örökölt,
kétszázat. Így sikeresebben kezdhetnék pályámhoz. Egy év alatt, ha
mindjárt koldulom is, visszafizetem. Úgy-e, nem tagadja meg, édes anyám?
Anyám a végszavakig nem tudta mit beszélek, csak szám mozgását nézte,
csak hangomban gyönyörködött; hanem akkor fölrezzent és szekrényéhez
rohant.
– Tolvaj! – kiáltott, szekrényében kutatva; – de még sem, mind megvan.
Egy fillért sem adok, takarodjál szemem elől.
– Adjon százat.
– Elmész!
– Adjon ötvenet.
– Ha éhen vesznél sem adok.
– Adjon hát tizet, ötöt, vagy csak egyet erre a hosszú útra, egyetlen
fiának.
– Nekem nincs gyermekem.
– Legalább áldását!
– Átkomat! – kiáltá, fölemelve kezét s mint egy kőszobor, meredten állva
meg. Kitántorogtam, mentem egyenesen a collegiumba.
Nem kellett sokáig készülődnöm. Egy-két könyv, kevés irat, néhány,
zsibvásárról került ruha: ennyiből állott mindenem. Midőn rendben valék,
még egyszer hátratekintettem: nem hagyok-e ott valamit. Hát botom még
ott állott a szögletben Kezembe véve, felsóhajtottam: jó lesz
koldusbotnak. Társaim nevettek, elménczkedtek, hogy tán valamely
szerepből tartok próbát.
Megindulás nélkül hagytam oda a szobát, léptem át a kapu küszöbét, sőt
úgy éreztem magam, mint a rab, midőn fölnyitják börtönajtaját. Hanem
mikor az utczaszögletnél be kellett fordulnom, nem állhattam meg, hogy a
collegium felé még egyszer visszafordulva, föl ne kiáltsak: tehát nem
fogom többé hallgatni e nagy férfiakat, kik oly fontosan tanítják, mit
magok sem igen tudnak; tehát már senki sem lesz, a ki őrködjék erkölcsöm
felett. Oh, tudós és erényes férfiak! Oh, ostoba és istentelen Dávid.
A város végén is megállottam, de más érzelmek között. Sokáig őgyelegtem
ott, mintha nem tudnék megválni szülőföldemtől. Oh szülőföldem, édes
szülőföldem! Mennyi emlék, mennyi érzés támadt föl lelkemben! Hiszen e
fát, a mely alatt épen állok, egykor madárfészekért másztam meg; e
völgyben pillangókat kergettem; e kis patakra gátot, malmot építgeték.
Hát a városban amott az a bádogos torony, melyet az elhunyó nap
megaranyoz, – ott kanyarodnak be abba az utczába, hol anyám lakik.
Elgondolkoztam: mit csinálhat ő most? Sir szegény, s nincs ki letörölje
könnyeit; várja fiát, sokan mennek el ablaka alatt, de Dávid nincs
köztök; Dávid rosz fiú. Talán épen most sóhajtja: soha sem fogom látni
fiamat. Sir egész éjjel, s csak hajnal felé alszik el ruhájában. E
gondolat folyvást kisért, lassította lépteimet, megállított. Már jó
messze haladtam, rég a hegyek mögé tüntek a város tornyai, de még mind
előttem lebegett anyám halvány, könnyes arcza.
Vissza, vissza, ha este van is! Még egyszer látnom kell őt. Átok helyett
áldása kisérjen.
Visszatértem. Ismert a házőrző eb, átugrottam a kerítésen, tudtam a
járást, s hogy mint kell fölemelni a kilincstelen ajtót. Lábujjhegyen
léptem be anyám szobájába, ágya elé feküdtem, s nem soká elaludtam.
Hajnalban, midőn fölébredtem, még minden csöndes volt, pedig anyám e
tájban szokott fölkelni. Ágyára tekintek; mozdulatlan fekszik;
ráborulok: hideg, élettelen; édes szavakkal ébresztem, könnyeimmel
öntözöm: néma, halott.
Lássátok, azért tapsolt meg engem a közönség zajosabban, mint máskor, ha
a szinpadon halottra borultam. Anyám s a fájdalom tanították be első
szerepemet. De az átok alól senki sem oldozott föl.
Mi az ördög! Hát az a sírásó elaludt? Hejh, kelj föl, áss sírt! Anyámat
temetem.
III.
Néhány napig sirtam és vezeklettem; lesújtott a bánat, furdalt a
lelkiismeret. De a fiatal szív sokat megbír, s hamar megenyhül. Végre
megnyugodtam sorsomban és nyakamba vettem a világot. Most nem állottam
meg a város végén; a temető felé sem tekintettem, a hol anyám nyugszik:
a bádogos torony felé sem, melynek árnyában bölcsőm ringott. Csak
mentem, gyorsan mentem, mintha féltem volna, hogy valami láthatatlan
kezek visszahúznak.
Szemem ragyogott, de nem a könnytől; mellem dagadt, de nem a sóhajtól.
Szökeltem, daloltam, mint a fölöttem lebegő pacsirta. Minden bánat,
minden bús emlék a városban maradt; előttem csak öröm, remény nyílott,
mint úti társam a vidor patak mentében, a virág.
Szabad vagyok! – E gondolat szárnyakat adott lelkemnek és szállott velem
a jövendő végtelenjén, – elfáradt a taps zajában, s megnyugodt a
dicsőség koszorúján. Akkor láttátok volna a vén Dávidot! ha életunt
találkozik velem, még egyszer megkivánja az életet, – a kétségbeesett
eldobja öngyilkos fegyverét, – a szerencsétlen mosolyog és remél.
Félisten voltam, ifjú, szép, ragyogó, bátor.
Másnap elértem azt a kis várost, hová szándékoztam. Itt egy vándor
szinésztársaság működött, s én köztök akartam megkisérteni szerencsémet;
igen, mert az állandó társaságok ezek jeleseiből szoktak ujonczozni.
Különben az állandó társasáságok csak annyiban voltak állandók, a
mennyiben egy évben csak kétszer szedték föl a sátorfát, s talán
többször jóllaktak mint mi.
Közel a piaczhoz egy vendéglőt pillantottam meg, mely egyszersmind
kávéház is volt. A midőn közelébe értem, egy férfiu lépett ki ajtaján. E
férfiu különös férfiu volt. Hasonlított azokhoz a pánczélos vitézekhez,
a kiket némely czifrább korcsmák falaira szokás festeni. Aztán volt
valami benne tanáraimból, sőt szemöldét ép úgy szedte ránczba, mint
Gombos András uram. De bezzeg máskép mozdult: úgy hányta, vetette
tagjait, mintha nem is hozzá tartoznának, – nyakát pedig alkalmasint
valami gipsz macskától kérte kölcsön. Egyébiránt vörösgallérú fehér
köpeny volt nyakába vetve, mely egészen elfödvén, csak sárga csizmáit
láttatá, e figyelemre méltó sárga csizmákat, melyek ha nem Mátyás
király, akkor alkalmasint Rákóczi Ferencz idejében lehettek divatban.
Elébb rábámultam, aztán megszólítám.
– Nem szíveskednék-e megmondani, merre van a városi tánczterem?
– Talán az úrnak a Thalia szent temploma felé tetszik irányozni lépteit?
– Oda.
– Nekem is. Mily különös – s ha szabad magamat így kifejezni –
csodálatos összetalálkozás!
Én elbámultam e nagy páthoszszal mondott szavakon, s csodámban hirtelen
azt találtam mondani:
– Abban bizony nincs semmi csodálatos.
– Már nekem, hallja az úr, mindegy, akár találja csodálatosnak, akár
nem. És annak találom, s azzal vége.
Mindezt oly emelt hangon és méltóságos arczjátékkal ejté ki, hogy
megijedtem, s hibámat mintegy jóvátevőleg mondám:
– Kihez legyen szerencsém?
– Még azt kérdi az úr? Alkalmasint – de nem! bizonyosan csak most került
ki az iskolából, s nem járt még az élet, az emberi társaság, a nagy
világ kígyódzó labyrinthjain s nem emelkedett azon magasztos
principiumokra, melyek ariadnei fonalként vezethessék. Szerencsétlen
fiatal ember! Az úr nem tanult physionomikát, s annál kevésbbé
psychologiát. Hogy kihez legyen szerencséje? Meghiszem. Nem látja-e
arczomon azt a kiválóan különös kifejezést, szememben azt a megdöbbentő
fénysugárt, a melyről a nagy római lantos, az én kedves Flaccusom, így
zengedez: quem semel Melpomene nascentem…
Föltekinték, de két sebhelyen s néhány kék folton kívül alig láttam
egyebet.
– Nem veszi-e észre e termeten, e magatartáson, e mozdulatokon, egy
bizonyos nemét a méltóságosnak, nagyszerűnek, bájolónak? Nem jut-e
önkénytelen eszébe: e férfiu Caesarok, Romeók, Hamletek, Don Carlosok,
Mortimerek, Ferdinándok, Abellinók, Rollák ábrázolására alkottatott?
Újra föltekinték, de a taglejtés közben kinyilt köpeny nyilásánál csak
egy potrohos hasat, s holmi bizonytalan színű ruhadarabokat láttam.
– Nem hallja-e, hogy nem oly culinaris stilusban beszélek, mint a
közönséges emberek, kikhez alkalmasint az úr is tartozik? Fölfogja-e
azon különös akcentust, hanghordozást, mely könnyekre fakaszt, mint a
panaszosan suttogó szellő, – mosolyt csal ki, mint a tavaszszal zendülő
madár; ijeszt, rémít, mint a vihar dörgedelmes hangja, hanem azért, mert
mindig meghatja, elragadja az embert, mert úgy van teremtve, mert úgy
akarom.
S csakugyan igaza volt; mert ily hangokat még soha sem hallottam.
– Én Thalia helybeli templomának főpapja vagyok, vámospircsi Bodáki Pál
úr. Első actor, egyszersmind director, kinek több nemes megyétől, sőt
magától a fönséges nádortól is oklevelei vannak; ki társalgott
főispánokkal, nem egyszer ebédelt alispánokkal s egyszersmind hált úri
palotákban; kihez nemzeti kulturánk előmozdítója, tekintetes Döbrentei
Gábor úr külföldi szinjátékait egy sajátkezűleg írt levél kiséretében
küldé meg; kihez egy másik, amaz ossiani lantos, így irt: halad a kor s
te még állasz tölgyfaként a szinpadon; ki egyébiránt maga is auctor, s
egy szomorujátékot írt ily czím alatt: _Hunyadi László lefejeztetése,
vagy vérpad és trón_, mely több helytt osztatlan tetszéssel adatott s
Kassán nem soká meg is fog jelenni tekintetes Burián Pál költségén,
Werfer Károly úr nyomdájában.
Itt elhallgatott; én pedig nem tudtam szólani. Hisz ez a director, a kit
én keresek. Reszkettem előtte, mint hajdan Gombos uram előtt, s
kezdettem hinni, hogy különcz, de genialis, szurtos, de nagy férfiú, s
én ostoba diák, ki nem emelkedett magasztos principiumokra, nem tanult
physonomikát, s annál kevésbbé psychologiát.
– Ezer bocsánat! Nem volt szándékom sérteni. Oh, de hogy is lett volna,
tisztelt director úr! Lássa, én szinész akarok lenni s épen
társaságában. Ezer bocsánat!
– Mit, szinész? – kiáltá még méltóságosabb állásba helyezve magát. – Hát
olvasta-e Aristotelest, Quintiliant, Blair Hugót, Lessinget? Tudja-e, ki
volt a nagy Roscius, az isteni Garrick, a halhatatlan Talma? Hallott-e
valamit Shakespeareről, Schillerről, Kotzebueról, Iflandról,
Kisfaludyról, s másokról, kiket most nincs időm elősorolni. Tudja, mi a
mimika, gestus, declamatió?
Mondani akartam valamit, de nem engedett szóhoz jutnom.
– Nem olyan könnyű dolog az, mint sokan s respective az úr hiszi. Oh,
sok kell oda, sok, sőt azt mondom, még a soknál is több, s a mit én
mondok, az igaz. Igen, úgy van, valóban igaz. Elég patriota-e, hogy
elszánja magát a honi kultura e sivatag mezején heroicus elszántsággal
vívni? De ha elég is, érez-e magában talentumot, geniét, vénát? Tudja-e,
mi a talentum, genie, véna? Hallott-e valamit a psychologiáról, igen még
egyszer mondom, a psychologiáról? Lássa, én egész életemben ezt
tanultam. A világ, a profanum vulgus, korhelynek nevez, hah, a nyomorú
Zoilusok! pedig én csak művész vagyok. Korcsmába járok, kártyázom,
dorbézolok, verekedem is néha, mert tanulnom kell az életet. Így tett
Kean is, ama britt szinész, s így tesz vámospircsi Bodáki Pál úr is;
mert tudja meg az úr, hogy én nemes ember is vagyok, minő Kean nem volt.
Jusson csak eszébe találkozásunk első pillanata. Én mindjárt megmondám,
hogy különös, csodálatos összetalálkozás. Az úr tagadni merte, pedig nem
úgy van-e? Az úr szinész akar lenni, s én director vagyok. És minő
director? Épen éji studiumomat végzem, s azon szomorú elmélyedés lep
meg: vajon ki fogja helyemet pótolni, ha az öregség fölteszi fejemre a
halál hálósipkáját? Kihúzzam-e a következményt? ért-e engem az úr,
veszi-e észre, fölfogott-e?
– Föl, tisztelt director úr!
– Igen helyes. Az úrból, lelkes vezetés mellett, még lehet valami. Majd
meglássuk. Most követhet.
Menetközben egy szót sem szólott, s én nem mertem megzavarni. Nem soká
elértük a városi táncztermet, s megtelepedtünk Terpsichore és Thalia
közös templomában, a mint Bodáki úr kifejezte magát.
A toronyban kilenczet ütött az óra, s Bodáki úr lármázni kezdett.
– Kilencz óra már elmult, itt a próba ideje, s a korhely gazemberek még
sem jőnek. No, jól van, s mikor én azt mondom: jól van, az azt teszi:
rosszul van, azaz rájok nézve, – lehúzom fizetésöket.
Ezzel leült egy aranyos papirral beragasztott karosszékbe, a mely
különben trón helyett szolgált. Engem nem ültetett le. Ott állottam
előtte, mint egy eklezsiakövető, s feleltem kérdéseire, a melyek
kifogyhatatlanok voltak, s bámultam a diszítményeket, a melyek a dísz
tulajdonságával épen nem dicsekedhettek.
Kitudakolta körülményeimet, aztán így szólt:
– Tehát az úr e pillanattól fogva társaságom tagja. Először próbahónapot
tölt, azután szerződünk. A próbahónap alatt nem kap fizetést, csak
ajándékot, azaz sonkát, sajtot, kenyeret, szóval élelmiszert, a szerint,
a mint maecenásaink küldeni kegyeskednek. Ha jól játszik,
egyszer-másszor egy-egy huszast sem fogok sajnálni. Még pedig a
legfényesebbiket kapja, mi a kasszába bejön. Hanem kötelességét pontosan
teljesítse. Érti-e, mit tesz az, fiatal ember? Játszani fog minden
szerepet, ír szinczédulát, s midőn nem játszik, szed bilétet, az úribb
házakhoz az előadás napján requisitumokért megy. Társaságomnál ez mindig
a legfiatalabb szinész kötelessége. Holnap a _Haramják_at adjuk, te
Károlyt fogod játszani, – igen te, mert én ifjabb szinészeimet tegezni
szoktam. Első szerelmesemet adóssága és gorombasága miatt épen tegnap
csukták be, – én inkább az éltesebb hősöket játszom már, aztán most
kedvem sincs; azért Károlyt fogod játszani. Tudod-e a szerepet?
– Tudom.
– Ezt már szeretem. A genialis embernek mindent kell tudni.
Alig mondá ki e szavakat, midőn három férfiú lépett be. A három
különböző alak, de annyiban mindegyik egyező, hogy hajuk ki volt
fodorítva, s különben megviselt ruházatjokon megakadt egy-egy kevésbbé
megviselt is, azaz, a kinek jó volt a csizmája, annak a kabátja
gyöngélkedett.
Bodáki úr szidalommal üdvözlé őket, még pedig szavalva.
A három férfiú hidegen állott meg előtte s mindegyik, bár különbözően,
elhúzta száját és szemével boszantóan hunyorított.
– Hát bolond az úr? – suttogta az egyik.
– Hát részeg az úr? – mormogta a másik.
– Hát megveszett az úr? – orditotta a harmadik.