szellemes nő, hogy fele is elég volna. Te nem használod Jósika új
szavait, nem tanultad meg Jókai regényeiből a phantastikus
érzelmességet, nem halásztad ki Eötvös Karthausijából a
gondolat-gyöngyöket. Te nem tudsz politizálni s magadra aggatni
vezérczikkeink és szónokaink sallangjait. Szegény fejed, kevés
szolgálatot tudna tenni a politikai, irodalmi és művészeti pártoknak;
oly kevéssé szeretsz vitatkozni, mint valami elmést mondani s annyira
nem ragyogtatod elméd, hogy egyetlen szónok, író és művész sem vadászná
tetszésedet. Ugyan mi okosat és szépet tudhatnál te nekik mondani, mikor
nem vagy képes jól-rosszul ismételni, kellemesen összezavarni mindazt, a
mit ők magokról vagy mások rólok már elmondottak? Hogyan nevezhetne
valaki szellemesnek, midőn a leghaszontalanabb regény-, szín- vagy
dalműről sem mered kimondani itéletedet, mert félsz, hogy talán nem
mondasz helyest? Nincs bátorságod, e nélkül pedig semmire sem mehetni,
ez az első lépcső, a többit a gyakorlat adja meg.
Valóban nagyon is hallgatag vagy a zajos társaságok közepett, hol annyi
alkalmad volna fényleni, feltárni olvasottságodat, kaczérkodni
gondolatiddal. Fogadni mernék, naplót sem viszesz, nem jegyezd ki a
könyvekből a szebb phrasisokat, melyeket oly jól lehet alkalmazni
levélben és társalgásban egyaránt. Ezért talán némelyek együgyűnek
gondolnak, pedig Istenemre, otthon, midőn ketten vagy hárman vagyunk,
oly szépen és okosan tudsz beszélni, hogy akár reggelig elhallgassalak.
Megvallom gyöngeségemet, örömestebb hallgatlak, mint olvasok sok híres
magyar könyvet, sőt némely klasszikust is irodalmunk arany korából.
Mindenesetre jobban és szebben beszélsz magyarul; csevegésed fölér egy
tuczat sonettet, tréfád egy kötet epigrammát, mosolyod egy egész csoport
lyrikust.
Ha már ennyiben van, ne is légy szellemes, maradj okos- és szeretetre
méltónak. Én csak szeretlek s nem akarok büszkélkedni veled a világ
előtt. Éppen azért azt sem bánom, hogy nem váltál híres zongorajátszóvá
s tartózkodol még a kevésbbé műértők előtt is kimutatni, hogy mit tudsz.
Bizonyosan megtapsolna a társaság, megdicsérnének udvariasságból még a
művészek is, de szivökben talán unnák magukat a mig végig küzdöd
Beethoven valamelyik nehéz sonatáját.
Játszszál te csak nekem s azt az egyszerű méla dallamot, a mely annyira
szívemre hatott. Emlékszel-e, most egy éve? Késő este volt, a gyertyák
már csaknem leégtek, atyád elszunnyadt karszékében, én itt ültem, a hol
most, te ott játsztál s hangjegy sem volt előtted. Mintha emlékeimből
játszottál, szivemből vetted volna a hangot. Mennyi minden eszembe
jutott, gyermekségem és ifjúságom napjai, a remények és csalódások
hosszú sora, a szerelem emléke, melynek csak kínjait ismertem, s midőn
ezek is elviharzottak, egy rideg, sivár közönyt, minden kínnál
kínosabbat. Oly boldogtalannak éreztem magam, úgy szerettem volna egy
pillanatra boldog lenni, aztán meghalni. Ellágyulva lábadhoz akartam
borulni, hogy megköszönjem ezt az enyhítő, régóta első könnyet, mely
szemembe tolult, de nem volt hozzá erőm, a helyett ráborultam a szék
karjára s elmerülésemben nem vettem észre, hogy már nem játszol, hanem
felém tekintesz, s engem is elszunyadtnak hivén, nevetsz rajta, hogy
zongorád mindnyájunkat oly szépen elaltatott. Jó, hogy atyád is
fölébredt s tréfára fordult a beszéd. Talán könnyezve vallottam volna
meg szerelmemet, mi igen regényes, igen szinpadias lesz vala s
legfeljebb csak azt nyertem volna vele, hogy többé nem léphetem át
küszöbödet s nem lesz helyem a világon, a hol megpihenhessek. Jól
teszed, hogy nem tartod magad nagy zongoraművésznőnek. Ily nagy hatást
zongorád csak reám tehetett, ki nem sokat értek a zenéhez, de annál
mélyebben szeretlek.
Nincs kétség benne, hogy sok nő szebben zongoráz mint te, sőt sok másban
is túltesz rajtad. Nem hiszem, hogy a gazdasszonyoknak eszményképe légy.
Alkalmasint nem tudnál nagyobbszerű háztartást kormányozni s fényes
estélyeket s bálokat adni, mert nem szereted a zajos társaságot. A
cselédekkel sem tudsz pörleni s nem vonsz meg tőlök egyetmást, hogy
egyébre inkább teljék. Azt sem vettem észre, hogy sokkal olcsóbban
vettnek tudnád hirdetni mindazt, a mit épen oly drágán vettél, mint
akárki más. A bő költéshez sem igen volt módod hozzászokni, pedig a
híres gazdasszonyság, akárhogy csűrjük-csavarjuk, sok pénzbe, kerül.
Például, van-e híres gazdasszony, a kinek nincs sok és jó befőttje? S
nem kerül-e ez sokba ha csak a czukrot számítjuk is? Ki látott híres
gazdasszonyt, kinek asztaláról hiányzik a mi jó? S vajon csak a
készítéstől függ-e a valódi jó étel s nem egyszersmind valami olyantól
is, mi drága pénzbe kerül? Mennyi mindent kell bevásárolni egy híres
gazdasszonynak s annál többet, minél hiresebb. S vajjon azt a sok
mindent ingyen adjék-e? Oh a hires gazdasszonyság sok pénzbe kerül. Te
kedvesem nem fogsz híres gazdasszony lenni. Nem lesz nagy háztartásunk,
nem fogunk adni estélyeket, ebédeket, s épen nem szokhatod meg a bő
költést, ha mindjárt vágynál is reá, mert nem lesz miből. Egyébiránt nem
baj, ha asztalunkon kevés is lesz a sok jóból; a vendéglőben sem szoktam
összeveszni a pinczérrel, hogy nem adja előmbe a legjobb ételt. Miért
vesznék össze veled? Legfeljebb csak sajnálkozni fogok, hogy nem vagy
híres gazdasszony, s a Nemzet gazdasszonyai czímű egyesület bajosan vesz
be bizottsági tagjai közé.
De hova tévedtem? Úgy beszélek róla, mintha vőlegénye volnék, csak az
esküvőt várnám, sőt mintha már nőül vettem volna s háztartásunkat
rendeznők. Hova jut az ember, ha a szavakkal játszik, nem csak a
politikában, hanem a szerelemben is. Megengedtem magamnak, hogy
kedvesemnek nevezzem s im már menyasszonyommá, nőmmé változott.
Csunyaság! Hiszen azt sem tudom, vajon szeret-e, csak annyit tudok, hogy
jó indulatú irántam, örömest tűr körében és szeret elbeszélgetni velem.
Igaz, midőn elbucsúztam tőle, oly részvéttől sugárzó tekintetet vetett
reám, oly megindulva nyújtotta jobbját! Miért ezt mindjárt szerelemre
magyarázná? Hiú, dicsekvő, léha vagyok. Ott suttogó függönyök, csevegő
madárka ott a kalitkában, s ti nyiló virágok asztalán, ne hogy
megsugjátok neki badar beszédemet, megsértve érezhetné magát, rossz órát
okoznék neki és soha sem bocsátanám meg magamnak. Legyetek okosabbak,
mint én s inkább az ő titkát súgjátok meg nekem. Mondjátok el: nem
volt-e beteg, mióta elhagytam, jó kedve volt-e mindig, emlegetett-e
néha? Ha csak egy párszor is mondotta volna: beh kár, hogy nincs itt, mi
jól elbeszélgetnénk, szegény, ki tudja, hol jár most; ha elsóhajtva
nevemet, mélán tekintett volna a távolba: oh akkor megáldanálak
benneteket, azt kivánnám neked jó függöny, sokáig, nagyon sokáig élj s
érezd kezének lágy nyomát; neked madárka, hogy mindig kezéből nyerj
czukrot, s nektek nyíló virágok, hogy fürtei között hervadjatok el.
Kívánhatok-e ennél többet, nagyobb áldást? De akár emlegetett, akár nem,
csak hogy itt vagyok, csak hogy e szobába vezetett angyal vagy ördög,
nem… nem… angyal, hisz hozzá vezetett, hisz csak azért tárta föl előttem
nehány boldogtalan nő titkát, hogy inkább örülhessek jó szívének,
ártatlan lelkének, s kétszerte jobban szerethessem. Varázs vagy álom,
angyal vagy ördög, bár ki légy, csak hogy visszaadtad nekem e szobát, e
pamlag előtti karosszéket! Vajha jóságodat még azzal tetéznéd, hogy ide
a pamlagra varázsolnád őt magát is, hadd beszélgetnénk el egy órácskát,
aztán nem bánom, vigy vissza Párisba, fektess beteg-ágyamra, itass meg
velem újra egy rakás keserű orvosságot. Ez óra öröméből erőt fogok
meríteni egy egész évre.
Mi ez? Mintha a másik szobából a Mari hangját hallanám. Természetesen.
Hiszen reggel van, eddig hálószobájában felöltözködött s mindjárt ide
fog jönni. Valóban, nem sokára belépett egyszerű zöldes ruhájában,
pirosan, derülten mosolyogva. Hogy örvendettem, hogy nem látott meg s
hogy szerettem volna mégis, ha a viszontlátás örömében elsikoltja magát
s karjaim közé omlik. Megint elbíztam magamat, azért igazán
megérdemeltem, hogy nem ült zongorájához azt a méla dallamot játszani,
se azt a kis kék virágot nem szakította le s tűzte fürtei közé, hanem
szörnyűködve a különben épen nem poros butorokon, hirtelen törlő rongyot
fogott s egész prózailag elkezdett törülgetni. Jó, hogy útjába esett a
madárkalitka, legalább egy kissé megpihent madárkájával csevegni; jó,
hogy virágait sem mellőzhette, s félbehagyva a törlést, gondosan
megöntözte őket. De aztán ismét fölvette azt a csúnya törlőrongyot,
letörülte a zongorát, a pamlag és székek karfáját, a tükrös asztalkát s
magát a tükröt. A tükör hálából mosolygott reá s oly szépen sugározta
vissza alakját, hogy nem könnyen válhatott meg tőle. Letette a
törlőrongyot, úgy sem volt már mit törülnie, megállott a tükör előtt s
nézte magát benne.
– Ez a ruha igazán jól áll – szólalt meg néha enyelgéssel – épen az a
szín, az a szövet, a mi a régié. Az új selyem ruhámat akartam fölvenni,
melyet atyám a minap csináltatott nevem napjára; bizony ideje is volt,
mert az a régi eleget szolgált. De mégis ezt vettem föl, abban az új
selyemruhámban oly méltóságosan nézek ki, mint egy kompolti kisasszony,
soha sem volt oly nehéz selyemruhám, nem tudom mi jutott eszébe
atyámnak, hogy ilyennel lepett meg. Ez sokkal jobban áll nekem, tudom,
neki is inkább fogok tetszeni benne. De honnan tudom?… soha sem mondta.
Csak úgy gondolom, rejtem, mert ismerem őt… Alig várom, hogy lássam… Az
este kellett megérkeznie, legalább azt írta egyik barátjának. Ha
délelőtt bizonyosan meglátogat, bár jőne, ebéd felé, atyám talán itt
marasztalná, ebéd után is egy pár óráig itt maradna, talán egész estig,
elkísérne a színházba, ma úgy is új darab van, s ő már egy egész év óta
nem látott magyar előadást…
Rólam van-e itt szó vagy másról? Ki az az ő, ki az este megérkezett?
Azonban tünődésemet nem fűzhettem odább, mert néhány percznyi szünet
után újra megszólalt.
– Így ni, – folytatá, még egy kissé csinosítva magát, mintegy utána
pótolva, mit öltözőasztalánál elfeledett – mindjárt kész vagyok, most
már jöhet. Oh, ha még ma délelőtt eljőne! De vajon eljő-e, emlékszik-e
reám, jutottam-e néha eszébe? Ha egy kis emléket hozott volna nekem
Párisból, valami semmiséget, mi alig ér egy pár fillért, beh híven
megőrizném! De mi jogom van mindehhez?… Mily hiszékeny és önhitt vagyok.
Azt hiszem róla, hogy udvarlóm, szerelmes belém, csak azért, mert szíves
néha meglátogatni, örömest beszélget velem, egy pár könyvet hoz, vagy
ajánl olvasni, s mindig köszön, még messziről is, midőn alig veszem
észre. S mindezt én már szerelemre magyarázom, mintegy követelem, hogy
engem látogasson meg először, emléket hozzon nekem Párisból, egész
napját nálam töltse. Ez rút, nagyon rút. Ugyan micsoda orczával
fogadhatnék el tőle emléket? jó, hogy nem tudhatja meg, a mit gondolok,
alkalmasint megvetne, többé nem jönne hozzánk… De meg nem foghatom,
eddig is miért járt ide, olyan okos ember nem jobban elmulathatna-e
másutt, mint nálam szegény együgyű leánynál?… Jól mondom, igazán együgyű
vagyok, kivált ma; van egy hónapja, hogy ennyi bohóságot nem gondoltam
össze…
[Illustration: Ez a ruha igazán jól áll, – szólalt meg néha
enyelgéssel.]
Vajon én volnék-e az a nagyon okos ember? Igaz, hogy én mindig örömest
látogattam s beszélgettem vele, könyveket is vittem neki, messziről is
köszöntem mindig, s Párisból csakugyan vissza kell térnem valaha. De
vajon nem lehet más is ily ember, magamra vegyem-e mindezt? Oh kedvesem,
mondd ki nevemet, aztán némulj el s enged lábadhoz borulnom! De ő nem
értette meg néma vágyamat, folyvást hallgatott, elkedvetlenedve fordult
el a tükörtől s az ablak felé lépett. Virágaihoz érve egy kissé
felvidult. Ki is ne vidulna fel azokra a kis virágokra tekintve, melyen
a zöld lombok közt fehér pettyes kék szemeikkel oly vidáman mosolyognak,
mintha lelkök volna? Gyönyörködve nézte őket, velök mosolygott, aztán
leszakított egy párt belőlök, a tükörhöz szaladt és fürtei közé tűzte.
– Nagyon illik nekem, így! E virágot tűzve hajamba, valóban szép vagyok,
legalább ő így tart szépnek. Ezt nem csak sejtem, hanem tudom. Ő
mondotta, nem is mondott több bókot soha, épen azért nem szabad
elfelednem s e kedvencz kék virágával kell fogadnom; délutánig csak nem
hervad el, s ha elhervadna, mást szakítok, mert az lehetetlen, hogy el
ne jőjön; ha délben nem jön, eljön délután, ha délután sem, eljön este.
El kell jönnie, örülni fog, ha meglátja hajamban a kék virágot s megint
azt mondja – oh Istenem, arra nem is gondoltam – mást is mondhat, azt
mondhatja magában, hogy kaczérkodom vele. Ez nem illenék hozzá, mert nem
volna igaz; de igaz, hiszen semmi által nem adta jelét, hogy szeret. Hát
én adtam-e, s mégis szeretem őt? Ő legalább azt mondotta, illik hajamba
a kék virág s így vagyok legszebb. Miért mondotta? Csak azért, hogy
aztán megitéljen, ha követem izlését; ha megitél: nem szeret s akkor –
nem, nem – kitépem hajamból a virágot, pedig kár érte, szegény virágok
hasztalan hervadnak el. Csak legalább le nem szakítottam volna… Én
bizony feltűzöm, bármi történjék. Isten látja lelkemet, nem vagyok
kaczér, csak szeretek, csak szeretem őt.
Újra feltűzte a már egyszer levett kék virágot, aztán ismét levette,
megint föltette s kétszer-háromszor elsuttogta: én bizony feltűzöm.
Aztán mintha véget akarna vetni minden okoskodásnak, mintha félne a
további küzdelemtől, a feltűzött virággal fürtei közt elszaladt a
tükörtől, zongorájához ült s játszani kezdte azt az egyszerű méla
dallamot, a mely engemet egykor annyira meghatott volt.
Oh most nem éreztem magam boldogtalannak, nem kivántam boldog lenni,
boldog voltam, s lábához borulva ölébe hajtám fejem.
– Szeretlek! – rebegtem, hozzá emelve karjaim: könnybe borult szemeink
egy átható pillantásában összeolvadt lelkünk, s im egyszerre elsötétült
előttem minden, karja lágy ölelése helyett két markos kéz durva rázását
éreztem, édes suttogása helyett valami éles, mérges hangot –
fölébredtem, most az egyszer és utoljára igazán, többé nem álmomban,
hanem valósággal.
Ott feküdtem újra a kandalló előtti karszéken, szemembe a reggeli
napfény sütött, előttem a hôtel fehér nyakkendős orvosa állott, ki csak
az elébb szabadíthatta ki magát lázasan ölelő karjaim közül. No hiszen
volt drága dolgom. Az orvos szörnyem megdorgált, tüstént lefektetett.
Azt mondotta, hogy ismét visszaestem lázamba; hogy, ha nem
engedelmeskedem parancsainak, nem áll jót értem, soha sem gyógyulok meg.
Három üveg orvosságot rendelt, de azt hiszem, nem attól a sok fekete,
sárga és piros zagyvaléktól gyógyultam meg. Meg vagyok győződve, hogy
lázálmam gyógyította meg lázamat egész homœopathice.
Még az nap csendes, nyugodt és derült lettem. Egy pár nap mulva már
kimehettem a szobából. Oly jó kedvem volt, oly szépnek tűnt fel előttem
minden: mindenütt ott láttam őt, egyszerű zöldes ruhájában, kék virággal
fürtei közt, mindegyre fülembe csengett az a méla dallam s mintha
hallanám az ő édes suttogását is: «Csak szeretek, csak szeretem őt!»
Oh édes Marim!
A VÉN SZINÉSZ
I.
A szinpad!… a szinpad!…
Ti nem tudjátok, mi az. Csak én tudom, én, a ki éltem, örültem,
szenvedtem rajta.
Hogy is tudnátok! Hisz kik vagytok ti?
Te kicsapott diák, a ki sohasem forgattad Sophoklest. Te sírásó, a ki
csak a katastroph után jelensz meg, midőn a lehulló függöny már elfödte
a tragédiát. Te asztalos, a ki a szinpad deszkáit gyalulva távolról sem
sejted, hogy kínpadot készítesz – s minő kínpadot! – Nevetnie kell a
sírónak és sirnia, a kinek szíve örömében majd kipattan; s a sirás és
nevetés e torzvonásain, mint gladiator-tusán, szemtelen tomboló közönség
mulatja magát. Te csaplárleány, ki ugyan fested magad s könnyen cseréled
szeretőidet, mint bármely jeles szinésznő, de nem hiszed el, ha mondom,
hogy ez arczczal a szende, ártatlan Juliát is eljátszhatni. Te
korcsmáros, a ki megvigasztalod az embereket, bort teszesz eléjök, jó
szót adsz hozzá, s biztatod, hogy ürítsék ki utolsó cseppig, a mi még
öröm lehet a világon, s vágják földhöz a kiivott pohárral együtt az élet
bolond fájdalmát, az eszmélet éber nyomorúságát; de még nem is álmodod,
hogy van egy más bor is, melynek poharát ha ajkainkkal érintjük,
varázsos mámor száll meg, ragyogó istenálmakkal.
Korhely diák, mogorva sírásó, szurtos asztalos, kimázolt csaplárleány,
elhízott korcsmáros… No ugyan szép társaságba jutottam. És e rongyos
csárda? Félrevágott kalapjával majd eldűl, mint a részeg ember, s oly
nagyokat lélekzik, hogy gyertyánkat is ki-kioltja.
Ha! ha! ha! Én, a ki után annyi úri nő bolondúlt, annyi szép leány
epedett. Én, a ki koszorúk párnáján aludtam, szerelmes levelek illatát
szívtam, s uralkodtam az embereken, mint egy király, hogy omlottak
könnyeik. Hajh! rég volt az már, s talán nem is igaz! Sokszor magam is
azt hiszem, hogy csak álmodtam, álmomban megőrültem, s most nem tudom,
melyek őrjöngő, melyek világos perczeim. Nem csoda. A vén Dávidot
elfeledte a világ, mikép a vén Dávid megfeledkezett a világról. Pedig
nekünk egymásra emlékeznünk kellene. De a szinész végzete nem a
szőlővesszőé, melynek nedve maradékról maradékra száll, hogy élvezzék és
lelkesítsen, hanem a virágé, mely egy rövid tavasz után elhervad s
illatát sem éli túl.
Igaz, én még élek; de minő élet ez? Van-e élet a szinpadon kívül? Oh,
mit nem rejtenek e vászonfüggönyök! Minő tündérvilágot varázsol elő a
csengetyű egyszerű hangja! Mily öröm átélni az életet a legnagyobb
költők gondolataiban! Engem elűzött róla a sors, szerepeimet másoknak
osztá, nekem csak egyet hagyott – a szegény Tamásét. Hideg van, fázik
szegény Tamás!
Hanem jobb így, elfeledve, eltemetve. Én gyűlölöm a világot. Átok a
közönségre, mely nem érti Shakspere-t s csak a szép szinésznőkért jár
szinházba: átok a közönségre, mely dicsőséget adott s elrablá
boldogságomat; átok a közönségre, mely gyilkosnak kiált, mert megöltem
Desdemonát, mint egy becsületes Othellóhoz illik.
Ti elég vagytok nekem. Szeretitek a vén Dávidot; oltalmazzátok, mikor az
utczagyermekek sárral dobálják; kenyeret adtok, ha éhezik, s viharos
időben ajtót nyittok, tűzhöz ültetitek, hogy megmelegedjék, igyék és
beszéljen a tarka-barka életről.
Temetésemre nem fog majd eljőni a nép, mely tapsolt és magasztalt;
síromon nem emelkedik márványoszlop; fejemhez, hogy minden tavaszszal
megújuló, koszorú övezze, nem ültetnek virágot a nők, kik velem
ábrándoztak. Jobb is. A zaj boszantana, a márványoszlop nyomná a
szívemet; a virágok tavaszról, szerelemről, dicsőségről susognának, én
pedig aludni akarok, mélyen, álom nélkül, örökre.
Itt vagytok ti. Te asztalos, koporsót készítesz; te leány, szemfedőt
varrsz; ti ketten kivesztek, eltakartok és emlékezni fogtok mindnyájan
reám. Ha az utczagyermekeknek nem lesz többé kivel mulatni; ha, midőn
kinn szél zúg, nem kopogtat senki; ha a hosszas téli estéken nem
hallgathatjátok többé szomorú dalaimat, furcsa regéimet, – fel fogtok
sóhajtani: a vén Dávid aluszik, – Isten nyugtassa meg!
Ide azt a kancsót. Töltsétek meg, hadd igyam, hadd sirjak, hadd
beszéljek.
Éljen a barátság!
De ama másik testvért, a szerelmet, ne emlegessétek. Indulatba jövök, s
haragban, kínban reszketek. Shakspere őrjöngésben írta _Romeo és
Juliát_: Petrarca nyomorúlt ábrándozó, s én – egy bolond, vén komédiás.
Nevettek? Jobb is. Inkább szeretem, mint ha könnyeznétek. A víg ember
őszintébb, mint a szomorú, s legigazabb, midőn ittas. De én nem leszek
se víg, se ittas, – maradok szomorúnak; mert az én vígságom szomorúbb a
búbánatnál, vadabb a haragnál, ijesztőbb a kétségbeesésnél. Aztán ma
ünnep is van, a vén Dávid nagypéntek napja. Ezelőtt mintegy huszonöt
évvel, e napon tapodtam utolszor a szinpadot. Ezóta bujdoklom, – ekkor
keresztelt meg a vihar vén komédiásnak, bolond Dávidnak.
Tudni akarjátok életemet? Ám legyen. Emlékeztek-e, hogy mennyit
firkálgattam azon az asztalon, mikor beteges voltam? Életemből jegyeztem
egyet-mást. Olvasok nektek belőle valamit.
Ünnepem van; hadd tartsak egy ríkató prédikácziót! De el ne mondjátok
másnak. Egy kóbor költő meghallhatja, rímekbe szedi, s még sírni fog
rajt’ a közönség, mint sír, midőn a szinpadon koldust lát – s otthon
elűzi ajtaja elől. Hah, e krokodil-könnyek! Hogy félek tőlök.
Az én életem rövid, szomorú és elmés, mint egy sírkő epigrammja. – Minő
badarságot beszélek? – Az én életem egy összeférczelt tragédia, melynek
kontár szerzője meglopta Shakspere-t; mert én szerettem, mint Romeo;
szenvedtem, mint Othello; bolyongok mint Lear; s nyomomban mindenütt az
emlékezet, e hű, e gúnyos, e kegyetlen bohócz!
II.
A vén Dávid élénk, vidám gyermek volt, s anyjának egyetlen öröme, –
anyjának, mondom, mert atyám még két éves koromban meghalt.
A ki elment házunk előtt, ama szük és sáros utczában, melyet csúfságból
_Boszorkány-sor_nak neveztek, s látta anyámat egy nyomorult ház majdnem
földig süppedt ablakában jó reggeltől késő estig varrni és látott
engemet rongyos ruhában elkényszeredve csatangolni fel s alá:
szánakozhatott vagy nevethetett kedve szerint, mert a nyomorban komikum
is van, épen mint a gazdagságban tragikum.
Pedig mi nem voltunk boldogtalanok. Az Isten, az árvák és özvegyek
atyja, megvigasztal, ád munkát és hozzá türelmet; ád jó kedvet s mellé
reményt. Volt mindig kenyerünk s nem koldultunk soha, sőt sátoros
ünnepeken, néha még vasárnap is, anyám töltött káposztát főzhetett s
egy-egy új ruhát aggathatott reám, melyet ugyan még aznap letéptek rólam
pajtásaim; de szegénynek megvolt az az öröme, hogy fiát legalább reggel
az úrfiakhoz hasonlíthatta, a kiknek ruháján soha sincs folt, de a kiket
én sohasem irigylettem, mert betegesek, halványok s oly gyöngék, hogy
közülök félkezemmel akár tizet is földhöz vágtam.
Ördöngös gyermek voltam én. Nélkülem semmi tréfa, semmi csiny nem
eshetett meg. Ha! ha! ha! a midőn reájok emlékszem, úgy kaczagok, hogy
szinte könnyezem belé. Ki az ördög gondolta volna, hogy később a sors
oly szomorú arczczal tesz csúffá, mint a minőket azokon a borzasztó
historiákat ábrázoló vásznakon láthatni, melyeket vásárkor pénzért
mutogatnak és magyaráznak. Hanem Gombos András uram – ha! ha! ha! a vén
iskolamester, ugyan megjárta. Mintha most is látnám. Nagy hasa volt s
kurta lába, vörös orrot s hosszú sárga kabátot viselt. Délután majd
mindig ittasan jött be, s könyv nélkül, pedig se délelőtt, se délután
nem tudott tanítani. Ha szép idő volt s játszani akartunk, valami
szolgálat ürügye alatt belopóztam szobájába, asztaláról elloptam egész
tudományát, minek aztán az lett a vége, hogy az nap nem taníthatott. Mi
diadallal rohantunk a rétre s a nap hőse én voltam. Különben Gombos
András uramtól az olvasáson kívül még sok szépet tanultam. Például, a
földrajzból: csak két nevezetes ország van: Magyarország és mennyország;
a vallásból: tisztelni kell az Istent s mest’ uramnak pontosan
megfizetni, a mivel tartozunk; a historiából: Adám és Éva magyar emberek
voltak, valamint Nabugodonozor is, mely annyit tesz: ne bolondozzon az
úr.
Tizenkét éves koromban az úgynevezett collegiumba küldött anyám, s
tudtomra adta, hogy pappá kell lennem. Ez neki mint kálvinista pap
leányának, kedvencz eszméje volt. Esténként mindig erről beszélt.
Elmondta, hogy akkor majd ide hagyjuk ezt a sáros és szűk utczát, falura
megyünk, s ott házunk egy kis dombocskán fog emelkedni sugár jegenyékkel
környezve, nem messze templomtól.
Az istállóban lovak, tehenek lesznek, az udvaron asztagok és majorság, a
pinczében bor.
Minden vasárnap töltött káposztát eszünk, s túrós lepényt. Fényes fekete
posztóból csináltatja ruhámat és selyem kalapot vesz. A falu népe nagy
tisztelettel fog viseltetni irántunk; az öregek levett kalappal
üdvözölnek bennünket, az ifjak kezet csókolnak neki, valamint nekem is,
s a jobb gazdák, ünnepeken ajándékkal becsülik meg házunkat. Én
áhitattal hallgattam, aztán kérve kértem, hogy akkor a töltött
káposztába tegyen több húst, a lepénybe több túrót.
– Minden meglesz, kedves gyermekem – mondá anyám, megölelvén – még
fánkot, kürtös kalácsot is sütök, csak tanulj jól; most pedig imádkozzál
s aludjál el, hogy jókor fölkelhess. Gyertyánk ugyan elfogyott, de
csizmadia szomszédunk már négy órakor fölkel; ő jó keresztyén s
megszenved műhelyében.