sietett tükréhez, hogy még egyszer megnézze magát, igazítson valamit
öltözékén s egész díszben fogadhassa férjét. De oh! mit kelle látnia
tükrében! Könnyei felolvasztották arczfestékét, szemöldje feketéjét
csipkeujjával homlokára törülte. Alig ismert magára, rút volt, mint egy
kísértet. A szégyen és félelem elnémították s a testi és lelki fájdalmak
kimerültségében áiulva rogyott tükre elébe.
Miért kellett látnom még egyszer e nőt? Maradt volna lelkemben az a kép,
melyet esküvőjén láttam. Vajjon ha még egyszer látandom, bálban fogom-e
látni, pompás ruhában vagy a templomban, szegényes öltözetben,
megvénülve még ifjan s imádkozva minden remény nélkül. Férje még sokáig
fogja hitetni mézes-mázos beszédével, egész addig, míg vagyonát mind
elpazarolja; barátnői még sokáig fogják ingerelni férje ellen, egész
addig, míg férje el nem hagyja Ő ma barátnőinek hiszen, holnap férjének
s örülve, szenvedve, ámítni fogja magát minden nap új reménynyel, új
tervvel mindaddig, míg férje el nem szökik valamelyik szeretőjével. Ő
még sokáig fogja játszani a gazdag és divatos nő szerepét, hogy a
szánalom és nevetség tárgya legyen, egész addig, a míg egy reggel arra
ébred föl, hogy semmije sincs, még az a párna sem az övé, melyen
gondterhes feje nyugszik. Jó Matild, drágán fizetted meg, hogy a főváros
legdelibb férfiának lehettél neje. Szegény anyádnak igaza volt. De ő is
hibás, nagyon hibás, miért nem vitt magával a sírba.
IV.
Mindezt nem Matild szobájában gondoltam; midőn elájult, siettem ki a
szobából s nem voltam kíváncsi: vajjon férjét lesujtja-e a bánat vagy
örvendeni fog, hogy megszabadult egy pár napra nejétől. Mentem gyorsan,
gondolataimba mélyedve, nem tudva hová s egyszer csak egy sötét
lépcsőzeten találtam magamat. Mintha az első vagy második emeleten
járnék valamely nem díszes utcza dísztelen házában. Miféle háziúr lehet
ez, a ki ily sötét este sem gyujtat mécset? Lemenjek-e vagy fel?
Kevesebb veszélylyel jár, ha fölfelé megyek, lefelé könnyebben
eleshetem. Talán találok valakit. Tapogatózva kapaszkodtam mind
feljebb-feljebb. Egy ajtóhoz érve, benyitottam, konyha volt, az asztalon
mécs égett, a szolgáló aludt. Benyitottam a másik szobába is; ott is
gyertya égett az asztalon, de senki sem volt a szobában. Mindegy. Ott az
a kényelmes karszék, beleülök, úgy is elfáradtam azon az átkozott
lépcsőn. Leültem s unalmamban vizsgáltam a szobát.
Megvallva az igazat, nem igen volt mit vizsgálnom. Egyszerű, de
tisztességes szoba volt egy benyilóval, egyéb semmi. Azt hiszem, nincs
szükség leírnom a bútorokat, mindenki képzelheti, a ki látott oly
pamlagot, széket, asztalt, ruhaszekrényt, melyeket olcsó áron vehetni a
harmadrendű bútorraktárakban. Az egész szobában leginkább magára vonta a
figyelmet egy nagy, szép és tiszta tükör, mely a pamlag fölött trónolt s
az a tömérdek kép, melyekkel a fal sűrűn be volt aggatva. Vajjon kit,
mit ábrázolnak e képek? tudakolta kíváncsiságom. Fölkeltem s rendre
megnéztem. Mind Napoleon-kép volt: a tűzértiszt, a tábornok, a consul, a
császár, a fogoly a halott; a reichstadti herczeg gyermek és ifjú
korában; aztán az unokaöcs, mint elnök, mint dictátor, mint császár,
lóháton, gyalog, ülve, polgári és egyenruhában, régibb és újabb kő-,
réz- s aczélmetszetben.
Mindjárt tudtam, hol vagyok. Ez az öreg franczia nyelvmester szállása a
Józsefvárosban, ki gyakorlatilag nagyon békés, jámbor ember, de
elméletben nagy forradalmár, katona s mindenkivel összevesz, ki nem
tiszteli a Napoleonokat. Neje, egy alföldi magyar asszony, számba sem
veszi férje forradalmi és háborús szenvedélyét, hanem azért nagyon
haragszik reá, hogy mindjárt-mindjárt egy-egy Napoleon- vagy csataképet
vásárol, pedig már is olyan a szobájuk, mint egy képárús bolt. Még más
dolog miatt is összekoczczannak néha, kivált a hónapok elején. Az öreg
úr szeret kávéházba járni, franczia hírlapot olvasni, sakkozni, költ is,
veszt is, ha nem is épen sokat. E kiadások fedezése végett aztán a hónap
elején, mikor leczkéinek díját átadja feleségének, mindig kénytelen
lehúzni belőle néhány forintot, sőt, a mint egy párszor kisült, egy-két
leczkét még el is tagad. Egyszer magam is tanúja voltam egy ily
összekoczczanásnak. Heves egy összekocczanás volt, de az eset is
rendkívüli vala. Valóságos coup d’état-t követtek el az öreg úron, ő
pedig ezt csak a Napoleonoknak engedi meg és senki másnak a világon.
Tudniillik felesége arra a gondolatra vetemedett, hogy fortélyt
fortélylyal kell visszatorolni s egy este, a míg ő aludt, kimotozta
zsebét s kivett belőle minden eltitkolt jövedelmet. Nagy veszekedés
támadt köztük franczia és magyar nyelven; mert az öreg úr, bár harmincz
év óta lakik Pesten s oly nagy tisztelője a magyarnak, hogy keleti
francziának nevezi, nagyon keveset beszél magyarul, neje pedig
francziául nem tud, noha ő is meg van győződve, hogy a magyar után
mindjárt a franczia a legderekabb nemzet. Elég az hozzá, hogy
dúltak-fúltak, egyik francziául, a másik magyarul, minek aztán minden
furcsasága mellett megvolt az a jó oldala, hogy nem érthetvén és nem
ingerelhetvén eléggé egymást, hamar kibékültek s az öreg úr visszakapta
pénzének felét. Különben jól éltek, szerették s becsülték egymást. Volt
is miért. Az öreg franczia becsületes, víg ember volt teljes életében,
az öreg francziáné pedig egy zsémbes áldott asszony. Így nevezte és
ismerte őket az egész Józsefváros, sőt azon túl is mindenki, a ki
leczkét vett az öreg úrtól vagy sakkozni járt hozzá, a kik közé
tartoztam egykor magam is.
Csodálatos, senki sincs itthon. Azt értem, hogy az öreg úr még nem
tudott megválni kávéházától s még jobban sakkozik vagy magasztalja
Napoleont, de a felesége, az öreg francziáné, hol van? Csak nem ment
szinházba vagy bálba? Hiszen ő nem kap a világ bolondságain s meg vagyok
győződve, hogy húsz év óta mindig otthon találta a kilencz óra, csakhogy
ne fizessen a kapusnak, mikor férje úgy is eleget fizet. Hátha meghalt?
Lehet, sőt már bizonyos. Ha ő élne, az ablakközben nem pompáznának
virágok, hanem befőttes üvegek, az eczetes üveg a kályháról nem
vándorolt volna ki a konyhába, e tiszta, fényes tükör helyett, most is a
homályos, foltokkal tarkázott trónolna a pamlag fölött, a régiek helyét
nem foglalták volna el az ugyan olcsó, de mégis új vagy legalább újságot
mutató bútorok. Úgy van, ő meghalt. Most leánya uralkodik e szobában, ki
nem csak a tisztaságot szereti, mint anyja, hanem a csínt is s talán egy
kis pompára is vágyakozik. Charlotte tehát, a virgoncz kis állat, a mint
anyja nevezte, korlátlan úr a háznál. Csodálhatni, hogy azt a sok
Napoleon-képet egy kissé meg nem dézsmálta. Bizonyosan erélyesen
megvédte őket az öreg úr. Vajjon meg fogja-e őrizni, védeni Charlotteot
is, e szebb képet minden Napoleon-képnél? Bizony félek, hogy az öreg
francziánét nem pótolja ki az öreg franczia s hiába bámulja III.
Nápoleon mély belátását, ravasz politikáját, neki bajosan lesz annyi
belátása és ravaszsága, hogy észrevegye a leányát környező veszélyeket.
Tovább nem elmélkedhettem, mert belépett Charlotte, maga előtt nógatva
az álmos szolgálót. A mint szavából kivehettem, csak a velök egy
emeleten lakó nőszabónál volt valami szabásmintáért. Pirongatta a
szolgálót, hogy addig is elalszik, nem szégyenli; megvettette vele a
másik szobában atyja ágyát, aztán feküdni küldte, maga pedig leült
varrogatni.
Nézésébe merültem, hanem megérdemelte a bámulatot is. Charlotte szép
leány volt, legszebb ismerőseim között. Kár, hogy egy pár nyugodtabb
pillantást sem vethettem reá, mert kopogtattak az ajtón s felköltötték.
Újra a Napoleon-képeket kellett néznem. Azonban csakhamar visszatért, a
házmestertől kisérve, ki egy levelet s egy csomagot hozott neki,
engedelmet kérve, hogy csak most hozza föl, bizony sok dolga volt, nem
ért rá.
Charlotte hirtelen átfutotta a levelet, alig rejthető felindulással
kérdezvén, hogy ugyan ki hozhatta. A házmester egy olyan inasforma
emberről beszélt, kiről nem tudott semmi egyéb jellemzőt megjegyezni,
mint azt, hogy dadog. Úgy látszott, hogy ez Charlottenak elég volt.
Köszönte a házmester szívességét s megnyugtatta, hogy mindent át fog
adni atyjának, mert e levél ugyan neki szól, de a csomag atyját illeti.
– Béla írta! – kiáltá kitörő örömmel a házmester távozása után – az a
dadogó inas az ő inasa, ismerem, sokszor izen tőle atyámnak, mikor
dolgai akadályozzák a társalgó leczke megtartásában. Ő írta. Hogy
elváltoztatta írását, bizony erről soha sem ismertem volna reá. De mit
is írt csak? – s itt újra el kezdé olvasni a levelet: «Fogadja a
kisasszony születésnapján emlékül ez ékszereket atyja egyik régi
barátjától, a ki ismeretlen akar maradni…»
Hangja lassan-lassan suttogásba halt, míg egészen elnémult. A heves
örömön némi lehangoltság vett erőt; zavarba jött s csak kíváncsisága
volt még élénk s öntudatlan-hevesen bontotta föl a bepecsételt csomagot
s nyitotta ki a jól bepakolt szekrénykét, melyből drága nyakláncz,
fülbevaló, karperecz s melltű csillogtak ki. Mohón, de sápadozva s
reszketve nézegetett meg mindent. Szemrehányás, lelki vád kínozhatták.
Egymással küzdő érzések közt hánykódott. Mintha szeretné felpróbálni
legalább a nyaklánczot s nem volt hozzá ereje. Könnyekre fakadt, durván
lökte félre a szekrényt s durczásan vetette magát a karszékbe.
– Ez szemtelenség! Miért küld nekem ékszert. Küldött volna egy bokrétát,
írt volna melléje egy kis levelet s írta volna alá nevét, a mint illik.
Visszaküldöm neki, levelet írok, összeszidom, megmondom atyámnak, hogy
ne adjon neki több társalgó leczkét, tiltsa ki házából. Hadd szenvedjen
vakmerőségeért, hadd boruljon sírva lábamhoz. Majd meglátom,
megbocsáthatok-e neki.
Büszkén vetette hátra fejét, mintha Béla már lábához borult volna s neki
gondolkodni kellene, hogy mit válaszoljon. Nem soká azonban úgy
látszott, hogy valamennyire lágyul iránta. Arcza szelidebb kifejezést
váltott, mélább, álmadozóbb lőn.
– Az igaz, hogy szeretem, jó, szép, csinos fiú. Nem tudom, azokban az
úrfiakban van valami, a mi nincs meg más ember fiában. Azt meg kell
adni, hogy még a csúf is csinos köztük. Szebben kötik nyakkendőjüket,
jobban áll rajtuk a ruha, jobban tudnak járni, ülni, beszélni, ha
mindjárt ostobaságot beszélnek is. Béla kitünő köztük, különösen azt
szeretem benne, hogy oly finom s oly nagy tisztelettel viseltetik
irántam, mintha én is úri hölgy volnék. Olyan szépen köszön, mikor belép
a szobába, kalapját, mikor leül is, mindig kezében tartja, nem mint ezek
a magunkfélék, kik mindjárt lecsapják oda az asztalra. S mennyi mindent
s mily kedvesen tud összebeszélni. Ezek a többi fiatalemberek, kik néha
hozzám járnak, ha egy kissé szemérmesek, csak az időről, a
Császárfürdőről s a Városligetről tudnak beszélni, a kik pedig
bátrabbak, még ingerkedni akarnak, sületlen vicczeket mondanak – a
pimaszok!… Láttam egy párszor lovagolni is, itt ablakunk alatt.
Kinéztem. Mi módosan köszönt, egészen levette kalapját, más csak alig
billenti meg, pedig nem is báró, mint az én Bélám. S mi gyöngéd édes
atyámhoz is; atyámnak kellene hozzá járni, hogy nála vagy az utczán
sétálva, egy pár órát francziául társalogjanak, a helyett a legtöbbször
ő maga jő el, sőt egy félórácskával előbb, talán, hogy el ne késsék,
talán, hogy velem fecseghessen. Azt mondja, hogy tőlem többet tanul
francziául, mint atyámtól. Bámulja, mi szépen beszélek, könyveket hoz
olvasni, pompás kötésű szép könyveket. Ő gazdag, fényes születésű s még
sem büszke. Dicséri Francziaországot, hol egyenlőség uralkodik,
magasztalja atyámmal együtt Napoleont, ki tüzértisztből lett császár,
elkergette a régi urakat s érdemes polgárokat tett herczegekké,
grófokká, bárókká… Bezzeg anyja nem olyan, mint ő. Büszke, nagyon
büszke. Nem is tudom, ezek az úri asszonyok azt hiszik, hogy nincs a
világon más asszony, csak ők, a többi mind komorna, szobalány, szolgáló;
pedig bizony rendesen rútak, csak a drága ruha és ékszer a mi rajtok
szép. Ki nem állhatom őket!… A minap is, mikor atyámmal a Városligetben
sétáltunk s találkoztunk a Béla anyjával, mily büszkén nyujtotta nekem
kezét csókra. Csak atyámért csókoltam meg, oly nagy leánynak, mint én,
már nem kellene kezet csókolnom; az lett volna az illendőség, hogy
megöleljen, aztán nem bántam volna, ha meg kellett volna is csókolnom
ránczos arczát. Ilyen hideg, büszke nő hogy lehet a Béla anyja? Nem
hiszem, hogy szeressék egymást. Fogadni mernék, hogy Béla engem százszor
jobban szeret. De hát ha szeret, miért ostobáskodik, miért küld nekem
ékszert? Hogy fogadjak el tőle ily drága ajándékot? Nem… nem… nem lehet!
Visszaküldöm még holnap, jókor reggel, a házmestertől, levelet is írok,
illemre tanítom. De hátha visszaküldi s azt mondja, hogy ő nem küldötte,
hogy tévedek, atyámnak sok tanítványa van, valaki más küldhette, neki
eszébe sem jutott. Erre nem gondoltam…
Elkedvetlenedve kelt föl helyéről. Nagyon rosszul esett neki az a
gondolat, hogy Béla nem fog lábához borulva bocsánatért esedezni, sőt
talán megbosszulja magát s kigúnyolja az ő begyeskedését. Már most mit
csináljon az ékszerrel? Így is, úgy is baj. Méregbe jött s oly heves
kézmozdulattal nyúlt az ékszerhez, mintha ki akarná dobni az ablakon. De
megsajnálta s nem ok nélkül, mert valóban Béla nem rossz izlésű ember,
oly ékszert választott, mely épen illik neki, finomat és egyszerűt, nem
feltünőt, de olyat, mely emelni fogja bájait. Nézegette, vizsgálgatta
egyenkint s nem tudott betelni nézésükkel. Különösen tetszett neki az a
szép zöld smaragd, mely hol kisebb, hol nagyobb alakban oly kedvessé és
drágává tett minden darabot. Sohasem látott ily közelről smaragdot,
sohasem volt kezében ennyi kincs, soha életében nem volt módja így
fölékíteni magát.
– Igazán keményen itéltem meg szegény Bélát – suttogta, játszva hol a
karpereczczel, hol a nyaklánczczal. Neki sincs semmi rossz szándéka. Ő
csak egy kis örömöt akart okozni nekem. Tudja, hogy bálba készülök, a
jogászbálba, hiszen ő küldette a meghívójegyet, ő negyedéves jogász,
elnöke a bálrendező-bizottságnak, ő mindenütt első. Szeretné, ha nem
csak csinosan felöltözve, hanem valóságos díszben jelennék meg, hogy
minél szebb legyek, hogy büszke lehessen reám, hogy bámuljanak az
emberek, midőn tánczolni látnak vele. Tudja azt is, hogy szegények
vagyunk. Ajándékot nyiltan nem adhatott, nem akart megsérteni, ő finom
ember, gondolta, hogy ha így titkon küldi, mint atyámnak régi barátja,
nem érezhetem magam sértve, senki sem tudja meg. Valóban magam sem
sejthettem volna, ha szolgája történetből nem dadog. De miért küldi
szolgájától? Maga, szegény, csak nem hozhatta, idegenre pedig nem
bízhatni ennyi kincset… De mi ez? – kiáltott, hirtelen a gyertyához
emelve a karpereczet – ide valami van írva, talán a nevem. Nem az… «Aime
celui qui t’aime, et sois heureuse en lui»… Szép, nagyon szép. Ezt abból
a könyvből írta ki, melyből a minap egy verset olvasott föl nekem. Mily
lelkesen olvasta, hogy kiemelte e sort! Mintha most is hallanám, látnám
s hajának rózsaillata lengene körül. Oh, édes Bélám, te sohasem
czéloztál szerelmedre, csak most vallod be s mi gyöngéden. S én mégis
vádollak. Bocsáss meg! Ime, karomra húzom karpereczedet. Mi jól áll… Hát
e fülbevalókat miért nem próbálnám föl? Ah, be fölséges, mi szép leszek
a jogászbálban?
E végszavakat már tükre előtt mondta, a fényes, tiszta, nagy tükör
előtt, mely gyönge világítás mellett is teljes szépségében sugározta
vissza alakját. Megkönnyebbülve, szabadulva az önvádtól, egészen átadta
magát a szerelem, hiúság és kiváncsiság felindulásának. Nem gondolt
semmi egyébre, csak arra, hogy szép, hogy Béla szereti s csak azzal
törődött: vajjon nem volna-e jó báli ruhájában próbálni fel az
ékszereket. Legalább azt sejtettem minden mozdulatából. A fiókból fésüt
és kefét, a szekrényből ruhát vett elő. Újonnan fésülte magát, egészen
máskép rendezte fürteit s egyszerre csak szebb, ünnepélyesb, úribb
alakot váltott, inkább kiemelkedtek halántékának körvonalai s fehér,
kerek nyakának szépsége. A báli s otthoni ruha közt csakugyan nagy
különbség van. Alig lehetett Charlottera ismerni ebben a virágkoszorús
fehér ruhában, mely most van először rajta. Erre már illik az ékszer!
Bátran letekinthet karjára, oly fehér, gömbölyű s oly szépen simul reá a
smaragdos aranykarperecz; bátran hajlonghat, a nyakláncz sárgazöldes
fénye most élénkíti, majd enyhíti nyaka és válla szikrázó fehérségét s
valami tündéri bájt kölcsönöz körvonalainak; azok a fülbevalók mi
kedvesen rezegnek, mint harmatcsöppes zöld levélkék, mintha édes
titkokat susognának neki s a melltű alatt mi örömben dobog a szív,
mintha az a melltű nem is volna egyéb, mint egy szívéből nőtt virág.
Bohó ábrándjából és öröméből a folyosón hallszó léptek verték föl. Azt
hitte, atyja; hirtelen lecsatolta a karpereczet, a nyaklánczot is le
akarta vetni. De abban hagyta, a léptek elhangzottak. Nem atyja volt,
hanem valamelyik lakó.
– S ha atyám így találna is?… Azt mondanám, ruhámat próbálom, az ékszert
cserébe kaptam az aranyművestől anyám ékszereiért, persze pótolnom
kellett sokkal, de gazdálkodtam, egy év alatt sokat meg lehet takarítani
a konyhapénzből, meg sok másból. Atyám elhinné, de hazudnék. Ártatlan
hazugság. Nem hazudtam-e még máskor is neki, mert levertem egyik
legkedvesebb képét s azt mondottam, hogy magától esett le; mikor a minap
nagyon fájt a fejem, nem mondtam-e, hogy nincs semmi bajom, ne hívjon
orvost; s nem hazudott neki édes anyám is halálos ágyán, mikor azt
mondotta, hogy jobban van, pedig szegény már haldoklott? Az ilyen
hazugság szabad.
Így megnyugtatva magát, újra fölcsatolta a karpereczet, újra a tükörbe
nézett és mosolygott a tükörnek, arczának, mosolyának boldogságának.
Teljesen meg volt elégedve magával s kétszer-háromszor ismételte
suttogva: – Aime celus qui t’aime, et sois heureuse en lui.
– Bizony senki sem lesz nálamnál szebb a jogászbálban. Hogy fogok illeni
Bélához! Annát, azt a büszke leányt itt a szomszédban, enni fogja majd a
méreg. Elbúhatik majd silány ékszereivel; mindig fitogtatja, magára
rakja, még ha csak a Városligetbe megy is, pedig az ékszer csak bálra,
estélyre, nagy társaságba való. Mit tudja ő, csak füszerárús leány, csak
commis-k udvarolnak neki. Nem is tudom, vajjon meghívják-e a
jogászbálba. De ha nem jönne is el, lesz ott nekem elég ismerősöm,
asszony, leány, férfi. Bámulni fogják, hogy a midőn belépek, Béla elémbe
jő, üdvözöl, tánczra kér. Nem is tudom, tánczolok-e mással! Bámulni,
irigyelni fognak, szent igaz, de rágalmazni is. Nem illik, hogy oly
szegény lánynak báró úrfi udvaroljon, azt az ékszert is bizonyosan ő
adta neki ajándékba s így tovább. Jaj, a gonosz nyelvűek!… De van benne
valami igaz, van… van… Oh, ha szegény jogász volna, mint más, de azért
épen oly szép, csinos, úri, mint most. Oh, ha jövendőben, mikor végez,
nem jószágait venné át, hanem valami hivatalba lépne, oly hivatalba,
melyből tisztességes úri módon meg lehet élni. Akkor nem rágalmaznának,
tudnák, hogy nőül vesz. Nem a bárót szeretem benne, nem akarok báróné
lenni. De vajjon lehetnék-e?…
[Illustration: Újra fölcsatolta a karpereczet, újra a tükörbe nézett.]
Eltünt arczáról a mosoly, elfordult tükrétől, a karszékbe vetette magát.
Bosszankodva, szenvedve gondolt arra, mi Bélának alkalmasint nem jutott
eszébe, pedig negyedéves jogász, hallgatott polgári és egyházi jogot,
philosophiát, morált. De kinek jut eszébe ilyesmi, mikor egy szép női
arczra tekint?
Mi szükség az észre, midőn a szív lángol? Melyik költő dicsőítette
valaha az észt, mikor a szív vágyairól énekelt s egy huszonkét éves
úrfitól lehet-e rossz néven venni, hogy belé szeret mestere leányába és
szerelmén kívül nem gondol egyébre? Jó izlését senki sem tagadhatja,
legkevésbbé az atya. Becsületében senki sem kételkedhetik, az egyetemen
legjobban vív és lő, már kétszer volt párbaja. Semmi rossz szándéka
nincs, legalább ő úgy hiszi s ha nem állhat ellen szenvedélyének, melyet
nem tanult korlátozni, az vessen követ reá, ki sohasem tévedett. S ha
baj történnék is, nincs-e ott okos és jó anyja, ki tanácsoljon neki,
elfordítsa fejéről a vészt, nincs-e nemes szíve, sok pénze, melylyel még
azt is kárpótolhatni, a mi kárpótolhatatlan. És Charlotte miért legyen
okosabb nála? Ő sohasem hallgatott juris és philosophiæ professorokat, ő
csak szeretni tanult. Mikor nem volt ez szabad? – Nincs törvénykönyv,
mely eltiltaná.
E nyomorúságos gondolatok nekem jutottak eszembe és nem Charlottenak. Ő
nem volt tréfás kedvében, sőt nagyon is gondolkozott, oly komolyan, hogy
csak egy párszor pillantott föl a karszékével szemben levő tükörbe. De
mi haszna a gondolkozásnak, ha csak arra használjuk, hogy tulajdonkép ne
gondolkozzunk? Mi szükség az észre, ha mint egy béres journalista, csak
a szív tévedéseit igazolja? S miért az önvád szigora, ha oly könnyen
megengesztelhetni, mint egy haragos gyermeket?
– Miért ne lehetnék báróné – mondá először halkan, aztán mind
hangosabban. – Miért ne? Nem tudok-e jobban francziául, mint akármelyik
báróné? Nem szeret-e Béla s mi lehetetlen a szerelemnek? Csoda volna-e?
Két-három esetet tudok egy pár év alatt; miért ne lehetne az enyém a
negyedik? Az igaz, itt Pesten nem kelhetünk össze. Béla anyja, az a
dölyfös asszony, megakadályozná, atyámat felingerelnék, az egész világot
fellármáznák. Mindennek titokban kell történni. Szó sincs róla, hogy
Pesten tarthassuk esküvőnket, pedig kár. Mi szép volna együtt a sok
kocsi a templom előtt, a sok nép a templomban. Hogy várnának, néznének
bennünket, érkezünk-e már, díszmagyar ruhába öltözve. De mit tehet az
ember róla? Majd külföldön fogunk összekelni. Az esti gyorsvonaton
elutazunk, senki sem fogja tudni az egész városban, még atyám sem;
másnap Bécsben vagyunk, nemsokára Párisban. Bécsből írok atyámnak,
megnyugtatom. Az a dölyfös báróné dúlni-fúlni fog haragjában. Mit bánom…
Nem hiszem, hogy Béla is szeresse, könnyen elbánik vele… Nem fogunk
együtt lakni, a világért meg nem engedném. Jó, hogy Bélának nincs atyja,
attól, megvallom, félnék… Egy év vagy legleljebb másfél év mulva!…
hosszú idő… Ej! a napok röpülnek, ha boldogok vagyunk.
Mintegy kifáradva hajtotta fejét a karszék oldalára. Álmodozott ébren,
elmélkedett álmában. Folyvást a tükrön csüngött szeme, nem magában
gyönyörködött többé, máshol jártak gondolatjai, de jól esett szemének a
smaragd és arany fénye a gyertya és tükör fényébe olvadva. Mennyi fény
ragyog körüle, de semmi sem oly fényes, mint lelkében a jövendő. Nem
ügyelt semmire, csak gondolatjaival foglalkozott. Nem hallotta, hogy a
fali óra már tizenegyet ütött, nem aggódott, hogy atyja oly hosszasan
késik, még azt sem vette észre, hogy a gyertyából már alig ég egy
darabocska. Be-behunyta szemét, elszunyadt, de foly ást álmodozott, ha
felpillantott is. Mit érdekelte őt e kétforintos órácska, e három
krajczáros gyertya, sőt mindennél drágább öreg atyja is, mikor ő
Párisban van, az oltár előtt örök hűséget esküszik Bélának: mikor az
olasz operában szemcsövezi a császári udvart, a Champs Elysées-n
kocsizik s a Trois Frères Provençeauxnál ebédel; midőn az ostendei
fürdőn van, Svájczban utazik s mindenki így szólítja meg: madame la
baronne.
Gonosz álom, miért csábítod te is! Hiszen eléggé csábítja tükre, ékszere
s a csinos báró úrfi, ki oly kedvesen köti nyakkendöjét, ki leülve is
kezében tartja kalapját s nem csapja mindjárt az asztalra. Inkább
mutatnál neki iszonyú képeket a nyomor, gyalázat s kétségbeesés képeit,
öreg atyját tépett hajával, könnyeit törülve, őt magát halványon,
elhagyatva s átkozva azt a fiatal piperkőczöt, ki egyszer azt képzelte
volt, hogy beléje szerelmes. Sokért nem adnám, ha élne az öreg
francziáné, ha most betoppanva, letépné róla az ékszereket, ha
összeszidná, a hogy csak tudja, pedig jól értett hozzá, sőt még azt sem
bánnám – bocsássa meg az Isten bátorságomat, ha felkapná azt a lineát…
Tudom megtenné – keze épen oly gyorsan járt, mint nyelve – s talán elég
sem volna. Hadd sírnál most szégyenedben s ne később, hadd haragudnál
durva anyádra, a ki szeret s ne kellene megátkoznod finom kedvesedet, a
ki megcsal. Ne álmodozzál, ébredj Charlotte! Féltelek, nagyon féltelek!…
V.