lépcsőzet természetesen most még sötétebb volt, mint mikor feljöttem.
Két lépcsőn szerencsésen lehatoltam. De jó lesz megkeresnem a karfát.
Keresni kezdém, de félre lépve elestem, s csaknem eszméletlenül gurultam
a felső lépcsőzet aljáig.
Nem tudtam fölkelni, mindössze is csak annyi erőm volt, hogy kezemmel a
fejemen kapott ütést megtapogathattam. Vér-e vagy izzadság? Talán mind a
kettő. Pokoli sötét volt, de pillanatokra mégis úgy tetszett, mintha egy
kis fény világítaná meg a falat, az utczai lámpa fénye, mintha szobámban
fekünném s a kandalló fölötti tükör egy darabocska tört fényét látnám.
Némi utczai zajt is hallék. Segítségért kiáltottam. Újra pokoli sötét és
mély csend lőn, csak koronként hangzott fel a távolból: Allons enfants
de la patrie! Párisban vagyok-e újra, az utczáról hangzik-e a dal valami
későn hazatérő franczia ifjú ajkáról, vagy az én öreg francziám jő
felfelé a lépcsőzeten kedves dalát dúdolva? Nem tudtam elhatározni, mert
éles fájdalom nyilalott át agyamon, fejem kábúlva hanyatlott hátra s
egészen elvesztém eszméletemet.
Midőn ájulásomból vagy kimerűltségem szúnyadásából magamhoz tértem,
fényes nappal volt. Se szobámban nem voltam, se a lépcsőzet alján, hanem
egy csinosan bebútorozott szobában, kényelmes pamlagon feküve. Tükröt is
láttam, de nem az enyémet, nem is szemben, hanem oldalvást, egy nagy
álló tükröt, az énektöredék helyett pedig toll perczegett, a könyvekkel
elhalmozott íróasztalnál egy nő írt, hol az asztal fölötti kisded
tükörbe tekintve, hol a félig beírt papirra; suttogott, mormolt,
kiáltott, majd elnémult s amolyan átszellemült féle arczczal fordult
újra tükréhez, mintha ott keresné, mit le akar írni.
Ez Árpádina, a híres írónő, az újabb magyar lyra múzsája, a mint
elnevezte őt egyik divatlapunk, mit annyival inkább elhihetni, mert e
lap, saját szavai szerint, a legjobb íróktól közöl műveket s a közönség
osztatlan tetszésével dicsekszik. Tehát Árpádina itt lakik a József- s
nem a Lipótvárosban? Tehát ő könyörült rajtam, ő hozatott fel a
lépcsőzet aljáról, vett ápoló gondjai alá, szóval neki köszönhetem, hogy
újra élek s jól érzem magamat? Nem, ez hihetetlen! Az igaz, nagyon
érzékeny szívű asszony, legalább verseiben annyi az érzés, a mennyi
hatnak is elég volna, de engem mégis bajosan szánna meg. Kiestem
kegyéből; egyszer azt találtam volt mondani róla egyik barátnőjének, úgy
titkon, egymásközt szólva, hogy bizony nem bánnám, ha Árpádina még
kétszer rosszabb verseket írna is, csak tartaná egy kissé jobb rendben
házát. Persze a jó barátnő besúgta neki. Megsértettem benne az író és nő
hiúságát, e két hiúság pedig a legsebezhetőbb s legbosszúállóbb e
földön. Épen azért nem hiszem, hogy Árpádina hozatott volna föl
szobájába. Ha valaki csakugyan jót tett velem, ha nem látatlan kéznek
köszönöm e kényelmes pamlagot, akkor bizonyosan a férje szánt meg.
Egyébiránt kölcsönbe esett volna. Én is sokszor megszántam e derék
becsületes embert, a ki legjobb gazda volt megyéjében, mindent jól
megfontolva cselekedett és csak akkor volt életében meggondolatlan,
midőn Árpádinát nőűl vette.
Valóban nem illettek össze. Árpádina, mihelyt férjhez ment, azon
kezdette a dolgot, hogy férjéből híres embert akart faragni. Tüzelte,
hogy tartson a megye gyűlésén beszédeket, választassa meg magát
képviselőnek, írjon vezérczikkeket. A férjnek semmi kedve sem volt
ilyesmire, azt mondotta: éljen minden ember a maga módja és tehetsége
szerint; a nélkül is tudja teljesíteni polgári kötelességét. Árpádina
szerencsétlen volt. Panaszkodott, hogy férje nem érti, ő áldozat, s ily
szellemtelen emberrel bajos kihúzni az életet. Szeretett volna híres
ember neje lenni, s minthogy ez sehogy sem sikerült, ő maga lett híres
nő. Először a társadalmi téren lépett fel, minden rossz könyvre
előfizetőt gyűjtött a vidéken, miért a divatlapok nagy honleánynak
kiáltották ki; a közel eső kis városban műkedvelői előadást rendezett,
mindig maga játszta a főszerepet, s igen lelkes levél kiséretében
küldötte fel Pestre a tiszta jövedelmet valamelyik lap szerkesztőjéhez;
jótékony czélú egyletet alakított, mely ugyan kevés jót tett, de a
felhivás reá nagyon szépen volt írva, még Pesten is oly hatást tett,
hogy Árpádina elhatározta az írói pályára lépést. Először egy pár verset
küldött föl, a szerkesztő megcsillagozta, megdícsérte, égig magasztalta.
Nemsokára három-négy felhivást kapott más szerkesztőktől is. Majd minden
lapban lehetett olvasni nevét, épen azért minden lap dícsérte s így
híres költő lett. Ez oknál fogva nem maradhatott falun, a fővárosba
kellett mennie, hogy élvezze dicsőségét, megismerkedjék a szép
szellemekkel s új lelkesülést merítsen a nagyobbszerű élet mozgalmaiból.
Férje százszor is ellenmondott, de mind hiába. Legalább télre
beköltöztek Pestre; meglátogatták először a nős írókat, a nőtlenek és
fiatalabbak eljöttek magok, a szerkesztők, tudniillik a
divatlapszerkesztők, egymásnak adták az ajtót, sőt egy öreg költő és
kritikus is meglátogatta, ki egy félszázad óta mindig a fiatal
irodalommal tart s nincs egyetlen újabb tehetség, a kit ne ő szentelt
volna fel csókjával vagy ölelésével. Árpádinát is homlokon csókolta szép
verseiért és tegezni kezdte. Ennyit nem remélt Árpádina, boldog volt,
még aznap este egy szép verset írt az öreg úrhoz, két hét múlva pedig
Pesten a legszebb házi sipkát vette meg s vitte el neki, mint saját keze
kötötte emléket. Az öreg úr mosolygott, tudta, hogy az írónők nem igen
szoktak kötni és hímezni, de azért mégegyszer megölelte és megcsókolta.
Árpádina most már valóban fölkent lovagja volt a magyar költészetnek.
Írt és olvasott, mintha robotból dolgoznék, sőt mulatságait is valami
művészi vagy tudományos mázzal vonta be. Legtöbbször színházba járt,
mert maga is meg akarta kisérleni erejét e téren, a bálokat leginkább
azért látogatta, hogy tanulja a nagy világot s leírhassa műveiben. Nem
tánczolt, ott állott hidegen, büszkén, George Sand-féle fekete ruhában s
mintegy lenézte a férfiakat és nőket, kik elég szellemtelenek örülni az
életnek. Egyébiránt ő maga is adott estélyt, két hétben egyszer. Hanem
ez egészen más volt. Ide nem jöttek piperkőczök, kaczér nők, csak tudós,
író és művész jelent meg, s egy pár írónő. Táncz és vigasság helyett
volt szavalás, felolvasás, vita, melyek nagyon unalmassá tették az
estét. Legalább a férj így gondolkozott, ki jobb szeretett volna otthon
vadászni, kevesebbet költeni s a jó szomszédokkal Isten igazában
mulatni. Az is rosszul esett neki, hogy Zsuzsika, mióta Árpádina írói
nevet vett fel, őt s gyermekeit egészen elhanyagolja s majd mindig oly
tintás az ujja, mint valami diáknak. Azonban mindezt nagynehezen csak
eltűrte, hinni kezdte, hogy neje csakugyan nagy szellem, kit ő nem
érthet; néha hizelgett neki az a nagy tisztelet, melyben nejét a
divatlapok részesítik, félteni pedig épen nem féltette, hiszen az volt a
baj, hogy Árpádina csupa szellem. Mindamellett négy dolgot sehogy sem
tudott megemészteni: először azt, hogy Árpádina rövid hajat kezd
viselni, mely egész férfivá teszi; másodszor, hogy rendetlen fölkelési-
és lefekvésével egészen megrontja a házirendet; harmadszor, hogy sok a
könyvárusi és nyomdai számla; s végre, hogy szeretett felesége
költeményeiben mindig szerencsétlennek és boldogtalannak mondja magát,
mintha bizony ő rossz férj volna. Ezért sokszor összeszólalkoztak,
kivált ez utóbbiért, a mi leginkább zokon esett a szegény férjnek, és
sehogy sem tudta megérteni neje magyarázatát, hogy tudniillik a költőnek
mindig epedni kell valami elérhetlenért, eszményképért, szenvednie akkor
is, ha boldog, különben nem írhat. Nem értvén a költészet ez elméletét,
azt hitte, hogy épen azért valami mély igazság; tűrt, nem panaszolt
senkinek, de azt hiszem, hogy úgy titkon, mikor nem félt, hogy
feleségének valamelyik tudós vendége kiolvashatja arczáról, mégis csak
megvallotta magának, hogy egy írónő oly drága kincs, a kire oly egyszerű
falusi gazda, mint ő, teljesen méltatlan; kár is volt tőle megfosztani
más méltóbb embert, de már megvan, nem lehet segítni a dolgon, mert több
a becsület, mint a boldogság.
A szomszédszobából kihangzó gyermeksírás megzavarta mind az én
elmélkedésemet, mind Árpádina írását.
– Miért sír az a gyermek? – kiáltott be bosszúsan Árpádina a
szomszédszobába, melynek ajtaját hirtelen felnyitotta.
– Talán egy kis baja van, a gyomra fáj; elmúlik, tegnap is úgy volt, ne
búsuljon a nagyságos asszony, – felelt a szárazdajka, ölébe kapva a
gyermeket.
– Jó, jó, de ne háborgassátok az embert, vigyétek a harmadik szobába, a
sok sirástól nem csinálhatok semmit – pirongatódzott Árpádina, aztán
becsapta az ajtót, ismét íróasztalához telepedve, fölvette dolgozatát s
nagy páthoszszal olvasni kezdte:
Nem tudjátok, mi az anyaérzés,
Örökös gond, aggodalom, féltés,
Mégis a legnagyobb gyönyör a világon,
Gyermekemben mennyországom’ látom.
– Valóban ez szép költemény, kivált ez a versszak igazi gyöngy,
mondhatom ilyet még sohasem írtam, ez a legjobb munkám, felülmultam
magamat; ezt nem adom se a _Szivárvány_nak, se a _Csillag_nak, se
_Hölgyek lapjá_nak, az _Ibolyá_nak adom, szerkesztője leglelkesebben
méltányol a szerkesztők közt. Neki adom, megérdemli. A rímek is jók, a
caesura is megvan, pedig azt ritkán találom el, egyébiránt az nem is
olyan fontos. A vers lelke a szív, az érzés, a melegség, a gyöngédség…
Ebben mind megvan. Az _Ibolya_ szerkesztője, tudom, nem hagyja csillag
nélkül, remek műnek fogja nevezni, vasárnapra adja ki, hogy két napig
olvashassák…
Kétszer-háromszor felolvasta még e versszakot, aztán a tükörbe nézett s
belé veszett tekintete. Talán gyönyörködött lelkesült arczán, vagy pedig
új versszakon gondolkozott, nem tudtam elhatározni, de úgy látszott,
hogy az íróasztal fölötti tükör fontos szerepet játszik Árpádina költői
munkásságában. A költők igen különczök dolgozás közben. Az egyik csak
sétálva tud írni, a másik szivar nélkül nem is gondolkozik, a harmadik a
fekete kávétól veszi lelkesülését, a negyedik tollat rág, az ötödik
botot fog kezébe, a hatodik a karszékben hintázza magát, a hetedik
kiabál mint egy őrült, s így tovább: kiki úgy ír, a hogy szoktatta
magát. Árpádina a tükörhöz szokott. Lehet-e ezt rossz néven venni egy
nőtől? Bizonyára nem; s abban, hogy az ember magát lelkesűlve,
elragadtatva, egészen átszelleműlve látja, lehet valami, a mi fokozza a
lelkesülést.
Elég az hozzá, Árpádina költött és nézte magát a tükörben. Természetes,
hogy folyvást nem törhette fejét a rímeken s egy-egy nyugperczben,
változatosság kedvéért, megigazította nyakszalagját, kellemes balrendbe
hozta fürteit, sőt futólag fogait is megvizsgálta: vajon nem romlanak-e?
Mindezt nem gyanusító szándékból mondom. Árpádina nem volt hiú, mint a
többi nő, sőt épen abban állott büszkesége, hogy megvetette a czifra
ruhát, a divat változandóságát, s a szellem örök szépségében keresett
gyönyört, de mint költőnőnek, természetesen öltözékén is föl kellett
tüntetnie bizonyos æsthetikai irányt. Gondolatot akart kifejezni benne,
mit nem találhatni meg a stereotyp divatképeken. A bánatot, a világ
megvetését, a női emancipatiót, a fenköltséget, a szellemességet
igyekezett megérzékíteni magán és oly módon, hogy mindez emelje
természetes bájait. Minthogy pedig reggelenként nem sok időt áldozhatott
az öltözködésre, öltözékének legfeljebb csak alaprajzát vázolta le s a
költői munkásság idejére hagyta az árnyalást és befejezést, mit szintén
oly kevéssé lehet rossz néven venni tőle, mint Byrontól, hogy sötét
kedélye mellett is nagy gondot fordított nyakkendője rendetlen
megkötésére s igen őrizkedett a meghízástól.
– Nagyságos asszonyom, – szólalt meg a belépő inas – a piktor ide izent,
hogy várja nagyságodat tizenkettőtől háromig.
– Jól van. Mondd meg, hogy elmegyek. Ejnye, – folytatá az inas távozta
után – nem is gondoltam, hogy az _Ibolya_ annyira siet arczképem
kiadásával. A szerkesztőnek igaza van, a feledség örvényébe kell
sülyesztenünk azt a tavalyi rossz képet, mely a _Szivárvány_ban jött ki.
Oly rossz képet soha életemben nem láttam. Semmi, de semmi kifejezés
rajta; olyan vagyok épen mint egy vénülő gouvernante. Természetes, mert
egy rossz photograph-képről rajzolták. Ez újabbnak jól keli sikerülni…
De még nem is gondolkoztam róla, hogy mily ruhában és állásban vétessem
le magamat.
Most már nem az íróasztal fölötti kisded tükörhöz fordult Árpádina,
hanem a nagy állóhoz.
Elébe állott, nézegette magát, némi színpadi állást vett s késztette
kezét, arczát, szemét, hogy valami gondolatot fejezzenek ki.
– Nem, ebben a franczia ruhában nem fogom levétetni magam. A multkor is
nagy hiba volt, hogy nem magyarban rajzoltak le. Jól jegyezte meg a
_Csillag_ szerkesztője, hogy oly honleányt, ki szóval és tettel, dallal
és könynyel oly szívéből áldozott nemzetének, nemzeti ruhában
óhajtottunk volna látni. Ez nagyon szépen volt mondva… De melyik magyar
ruhámat válaszszam? Az egyszerűbbet természetesen, a múzsákhoz nem illik
a csillogás s jól mondja egyik költőtársam, hogy a csalogány kopott fakó
ruhát hord. Az a csinos kis dolmányka nyakig begombolva, vékony vörös
zsinórra, apró ezüst gombokkal épen illeni fog nekem. Nem tudom,
kalpagocskát tegyek-e fejemre? Az némi hősies, némi amazon színezetet
adna alakomnak, mi épen nem árt; fejkötőt semmiesetre sem teszek, az oly
prózai, aztán nem is illik a rövid hajhoz. Karomra jó lesz a rablánczos
karperecz. Arczom búskomoly, szemem fájdalmas mélába merűl, mintha sírni
akarna, vagy már sírt volna, ajkam körül és homlokomon, büszkeség és
dacz vonulnak el… Nagyon jó lesz! Hazafi fájdalmat fogok kifejezni s a
kezemben levő egyik könyv lapjára vagy az asztalon előttem fekvő papirra
épen jól találnak egyik versemnek e sorai:
Oh Istenem, oh Istenem! miért,
Hogy a nőszív nem adhat drága vért,
Csak könnyeket, hazám, szerelmedért?!
Megörült a gondolatnak és sietett azt jobban kidolgozni. Egy kis
asztalkát tett a tükörhöz, melléje állott, s reá támaszkodva próbálgatta
az arcz búskomolyságát, a szemek fájdalmas méláját, az alak és homlok
büszkeségét. Nem volt megelégedve magával, széket hozott s ülő
helyzetben törekedett nemzeti fájdalomra. Azonban nem hajthatta végre,
mert a belépő szobaleány figyelmeztetni merte, hogy a szakácsnő kéri a
nagyságos asszonyt, méltóztassék kijőni s kiadni holmit az éléskamrából
a mai ebédre.
– Mindig háborgattok! – kiáltá Árpádina felugorva, s mélyen érzett
boszúsággal, minőt csak a jogtalanság szülhet, odadobta az éléskamara
kulcsát, aztán föl s alá járt a szobában, mintegy várva, míg a nyomorúlt
világi bajok miatti felindulása lecsendesül s eszméit rendbe szedheti.
– Még sem lesz jó – folytatá, lehangoltságában némi bírálati ösztön
ébredvén fel benne. Így a rendőrség lefoglalhatja arczképemet, senkit
sem üldöznek annyira, mint engemet. Verseim közül is a legjobbaknak kell
fiókom börtönében szenvedni. S ezek a kritikusok még támogatják a
hatóságot, beszélnek üres hazafi phrasisokról, szememre vetik, hogy
nőietlen dolgokat írok, költészetemnek nincs földje, nagy
szenvedélyekkel birkózom s dagályba fakadok ki. Épen ezen szavakkal. A
rosszakaratú, irigy és goromba emberek! Csak az vigasztal, hogy mindezt
csak egyetlen lap teszi, egy unalmas, pedans lap, melynek szerencsére
nincsenek előfizetői. Ah, mily tövises az írói pálya, mennyi mindennek
ki van téve egy szegény nő! De vajon George Sandot nem támadták-e meg?
Bátorság Árpádina, talpad alá szeged e vipera-fajzatot.
Erős, szilárd léptekkel folytatta szobai sétáját, mintha mind kritikus
fejeket tapodna. Épen íróasztala mellett ment el s ráesett szeme az
imént bevégzett költeményre.
– Vajjon ez a szép versszak nem jobban illenék-e arczképemhez? Persze,
akkor egészen mást kellene kifejezni alakomnak: az anyai érzést. Kert
lehetne a kép háttere, őszi lombok, hervadó virágok, melyek mintegy
jelképeznék letarolt belvilágomat. Hiszen ki nem látja rajtam, hogy nem
vagyok boldog? Becsülöm férjemet, hű vagyok hozzá, de szerethetek-e oly
embert, ki engem nem képes felfogni? Ki tehet erőszakot a szíven? Ki oly
elvetemedett, hogy a nőt szerelemre kényszerítse? S valóban nem
szeretném, ha a világ azt hinné, hogy boldog vagyok, hogy magas röptű
szellememet kielégítheti e prózai ember. Igen, körűlem sárguló lombok,
hervadó virágok, arczomon bánatos resignatió, de a melyet valamennyire
földerít az anyai érzés. Angyalias mosolylyal tekintenék le gyermekemre,
ki lábamnál játszik, kezemben könyv s benne e versszak: «Nem tudjátok mi
az anyaérzés!» Ez ellen még a kritikusok sem szólhatnak, nem mondhatják,
hogy nőietlen, a rendőrség sem foglalhatja le. Épen jó lesz.
Ment a nagy tükörhöz s elpróbálta az anyai érzést, de reám nézve kevés
hatással, alkalmasint azért, mert a háttérben se sárguló lombokat, se
hervadó virágokat nem láttam s a kis gyermek sem játszott a fűben.
Maga a költőnő is elégedetlen volt compositiójával s lehangolva fordult
el tükrétől.
– Ez sem jó, – kiáltá ingerülten – sem kő-, sem aczélmetszeten nem
fejezhetni ki jól a sárguló lombot, a hervadó virágokat, e mellett kis
fiamnak is épen oly prózai arcza van, mint atyjának. Ez megrontaná a
hatást. Aztán igen családias, nem közönség elébe való. Csak a
kritikusoknak tetszenék, azt hiszem, egyik sem venné észre benne azt a
hibát, a mely nekem mindjárt eszembe jutott. Mind igaz, de hát ugyan
hogy rajzoltassam le magamat? Nemsokára mennem kell. Hogy nem
gondolkoztam róla elébb? Újra el fogják rontani képemet. Szörnyűség!
A nagy tükörtől íróasztalához sietett, vagy jobban mondva a kis
tükörhöz, azonban most az egyszer csakugyan nem kis tükréből akart
merítni lelkesülést. Néhány albumot hányt föl s egy záros kis könyvben
tisztába írt verseit lapozgatta, szóval kereste az asztalon arczképe
eszméjét.
– Megvan! Ez épen jó lesz. Fölséges vers, mély értelmű és magas
szárnyalású:
Oh nem ért meg ez a világ,
Meg nem érthet engemet!
Megvetettem a mi földi,
Szállok a felhők felett.
Az eszmények menyországa
Szenvedő lelkem világa.
Ez a vers igazán kifejez mindent, költészetem, életem, arczom egész
szellemét. Mily jól fog ehhez illeni a bánatos arcz, ég felé emelt
szemekkel, a mint egy tört oszlophoz dülök, kezemben könyv s a könyvben
e vers. Ez még a legjobb gondolat. Így fogom lerajzoltatni magam.
S ezzel szaladt, mintha csakugyan felhők felett szállana, hogy a kis
tükörnél született gondolatját a nagy tükörben megtestesítse, de nem
végezhette be, mert újra belépett a szobaleány s jelentette, hogy itt a
varrónő, hazahozta a gyermekek ruháját, itt van a mosónő is és ki kell
fizetni.
– Mégis csak szemtelenség, nem hagytok az embernek egy percznyi nyugtot
sem, – csattant föl Árpádina épen nem eszményi arczczal és hangon – itt
ez a tízforintos, fizesd ki mindkettőt. Takarodjál! Ah! – folytatta a
szobaleány távozta után, – csodálkozom, hogy a sok házi gond, törődés és
háborgatás közt ki nem aludt bennem a költészet égi szikrája.
Újra a nagy tükörhöz sietett és ismét hozzáfogott az eszmény után
sóvárgó szenvedő lélek megteremtéséhez, de megint nem végezhette be,
mert a szobaleány újra bejött és kérte tőle a mosóczédulát. Árpádina oly
ideges lett, hogy ha a szobaleány mellette van, aligha meg nem legyinti
eszményi kezecskéjével. De a szobaleány, úgy látszik, eddigi
tapasztalásán okulva, ily magasztos perczekben nem igen mert közeledni
úrnőjéhez s csak az ajtóban maradt. Azért Árpádinának nem volt egyebet
mit tenni, mint dühvel rohanni a nagy tükörtől a kis tükörhöz, az
íróasztalon keresni s meg nem találni a mosóczédulát.
– Talán abban a záros könyvben lesz, nagyságos asszonyom – jegyzé meg a
mind beljebb lépő szobaleány.
– Ostoba! Én ott épen afféle haszontalanságot tartok. Takarodjál,
vegyétek számba a fehérneműt, a hogy lehet. Nektek tudni kellene,
mennyit vitt el a mosónő. Ez a ti dolgotok, mindennel csak engem akartok
terhelni.
Végre eltávozott a szobaleány, végre megteremtette Árpádina az _Ibolya_
közönsége számára arczképét. Az asztalka tört szoborként szerepelt, a
könyv ott volt kezében in natura, épen az idézett helyre nyitva, s a
kékre festett szoba boltozata elég illusióval helyettesítette az eget.
Mindamellett Árpádina mégsem volt megelégedve, nem annyira a
gondolattal, mint a kidolgozással. Közelebb hajlott a tükörhöz s egész
kritikusi szemmel vizsgálgatta hol arczát, hol termetét.
– Nem tudom, hogy és mikor, de meghíztam, arczom sokkal teltebb, mintsem
illjék e költeményhez; elég karcsú sem vagyok; mindez pedig nagyon
megrontja az illusiót. Emlékszem, egy igen gyöngéd költő iránt kialudt
minden rokonszenvem, midőn láttam arczképén, hogy oly vastag, mint egy
mészáros. Ah így teljességgel nem lehet lerajzoltatnom magam! Aztán
ehhez a gondolathoz egy egészen más ruhát kell kigondolnom, eszményi
jelentőségűt, némi magyaros színezettel. Azzal nem lehet oly hamar
elkészülni. Szó sincs róla, hogy a jövő hónapban kijöhessen arczképem.
De az _Ibolya_ új évi első száma mellett akarja szétküldeni. Már
életrajzom kész, a minap maga a szerkesztő olvasta föl nekem. Eh mit
bánom! Csúffá csak nem tehetem magam másodszor is. Egy hónap nem sok,
addig a ruhát is kigondolom, soványabb és karcsúbb is leszek. Hadd
várjon az _Ibolya_, úgy is az egész arczkép az én költségemen fog
megjelenni. De a szerkesztő előfizetőket vár tőle; szegény ember,
mennyit fut-fárad, a nemzetiség, az irodalom, a művészet, a haza
érdekében. Inkább előfizetek száz példányra, de magamat csúffá nem
tehetem, hiú nem vagyok, megvetem a kaczér asszonyokat, de egy költőnő
arczképe csak nem lehet költőietlen; költészete szellemét kell
kifejeznie. Nem, ma a világért sem rajzoltatom le magam…
Becsengette az inast, elküldötte a képíróhoz tudtára adni, hogy ma nem
fog ülni neki, csak a jövő hónapban, majd megizeni mikor; aztán az
íróasztala előtti karszékbe vetette magát hanyagon, elfáradva s
elmélázott.
– Jaj, hogy elfáradtam! – sóhajtá egy pár pillantást vetve a kis tükörbe
– a sok írás, házi gond s ez a sietős arczkép!… Oh, ha ilyenkor egy
enyhe kéz simítaná meg forró homlokom, s egy gyöngéd hang susogná:
«Barátnőm, te szenvedsz!» Hiú vágy. Elkapott levél vagyok, melyet
szélvész hajt sivatagokon át, bujdosó csillag, mely társára nem talál,
szerencsétlen asszony, kinek szenvedéseiről kell dalolnia, míg szíve meg
nem reped. Oh ha föltalálhatnám eszményképemet, egy férfiút, ki szellemi
vágyakkal szeret, titkon, szenvedve, önfeláldozón, ki kisér látatlanúl,
mint védangyalom s egyetlen fájdalma könnyem, egyetlen boldogsága
mosolyom: oh akkor mily örömest tűrném a súlyos házigondokat, zsarnok
férjemet, költői pályám keserűségeit, mily boldog volnék, tudnám, hogy
dobog egy szív, mely engem megért!
Ah nem ért meg ez a világ,
Meg nem érthet engemet!
Még sokáig beszélt boldogtalanságáról, melyhez nincs fogható, a
társadalom zsarnokságáról, mely megigázta a nőt, a férfiak
nyomorúltságáról, kik nem tudnak szeretni, a tömegről, mely tapsaival
üldözi, a dicsőség hideg fényéről, mely nem melegíti a szívet s több
ezekhez hasonló költői themákról, melyeket, azt hiszem, rímbe is fog
szedni. De bizony szóról-szóra nagyon bajos volna elmondanom, mert mint
az elfáradt vadász a mormoló patak mellett, lassan-lassan csöndes
szúnyadásba merültem.
VI.
Mintegy másfél óráig szúnyadhattam s épen azért csodálatosnak tetszett
előttem, hogy ébredtemkor is tükre előtt állt Árpádina. Mi ez? Talán
csak nem ment el az esze, hogy menyasszonynak öltözve rajzoltassa le
magát! Ki lehet az, a ki öltözteti? Nem szobaleány, nagyon is úri
asszony, mintha ismerném hangjáról. Mindkettő háttal levén felém
fordulva, egyik arczát sem láthattam, azért fölkelve a pamlagról,
lábujjhegyen feléjök közeledtem.