más ruháját veszem magamra, irigykedem unokatestvéreimre, mert nekik
szebb ruhájuk van. Az igaz, rosszak hozzám, az Isten bocsássa meg nekik,
a néni is zsémbes, a bácsi is egy kissé durva, sokat is kell dolgoznom,
de mégis hálátlan vagyok. Mi lett volna belőlem nélkülök, a szegény
árvából, kinek senkije sem volt a világon. Oh, Kálmán, ne szeress engem;
irigy, hálátlan, nagyravágyó vagyok. Mindenedet elpazarlanám, ruhára
költeném, hiába szereznél, nem lenne láttatja, mindig szebbeket
kivánnék, mindig a másét irigyleném, koldusbotra juttatnálak. Jaj
Istenem, ments meg a kísértettől!
Sírva ült le varróasztala mellé és varrni kezdett gyorsan,
szenvedélylyel, mintha erőszakos munkával igyekeznék elnyomni föllázadt
érzelmeit. Majd félénken az új ruha felé pillantott, melyet összegyűrve
lökött az ágyra, ijedten szökött fel, odament és szépen összefogta,
kiterítette. Újra varrni akart, de mintha valami eszébe jutott volna,
hirtelen fejéhez kapott, levette a fejéket, helyére tette s a tükör elől
szekrényébe rakott mindent, a mit öltözésekor előszedett. A szoba
egészen olyan volt, mint azelőtt, csak Katalin nem. Újra varrt, de most
már nem oly gyorsan, sőt néhány pillanatra félbe is hagyta és
elgondolkozott. Egy-egy tiszta fényes csepp lopózott szemébe, hiába
törülte le, megint egy új csillámlott föl. – Oh, Istenem, mennyi könnybe
került egy pár vidám mosoly a tükör előtt.
Jó Katalin, ne búsulj! Csak így tévedj mindig csak ennyi bűnöd legyen az
életben. Ha Kálmán látna, most szeretne igazán beléd. Ne hidd, hogy a
férfiak mind oly hiúk és léhák. Bizonyosan Kálmán becsül, szeret és nőül
vesz. Szép és jó vagy, mi kell több egy valódi férfiúnak, oh, még
kevesebbel is megelégszik.
Örvendj, hogy sokkal szebb arczod van, mint ruhád; hány nő cserélne
veled, kinek szép ruhája van, de rút arcza! Örvendj, hogy megtanultál
tűrni, szenvedni, annál több örömed lesz.
Ne tartsd magad míveletlennek. Ne búsulj, hogy nem tudod kínozni a
zongorát, elegen teszik, igen is sokan, legalább minden ember panaszol,
a kinek egy kis hallása van. Ne bánd, hogy nem beszélsz annyiféle
nyelven. Elég magyar nő van, ki sok nyelvet tanult, de tulajdonkép egyet
sem tud s legkevésbbé a magyart. Aztán mi hasznát vennéd? Dicsérnéd,
mint a többiek, Shakespearet és Miltont, Molièret és Racinet, Schillert
és Goethet, kiket unnál, nem értenél és rontanád magad Dumasval, Paul de
Kockkal és Suevel. Írnál franczia leveleket tele hibával, fecsegnél
németül, folyvást csak németül, bécsiesen s azt hinnéd, hogy mívelt
hölgy vagy.
Oh, maradj annak, a mi vagy és légy boldog, szivemből kivánom!
III.
Szerettem volna mindezt fenhangon mondani, de nem tettem, megzavartam
volna szegényt. De vajjon tehettem volna? Hiszen ha nem látott, hallani
sem fogott volna. Nem lát, nem hall engem senki. Mi vagyok, élő lény
vagy kísértet? Midőn kiléptem a szobából, éreztem a kilincs vasának
hidegét, a konyha küszöbén épen megbotlottam, tehát élek, de a kapu közt
hiába kértem egy kis vizet a kútról jövő szolgálótól, hogy oltsam
szomjamat, nem hogy felelt volna, még meg sem állott, pedig épen
mellettem ment sl. Párisban vagyok-e vagy egy magyar kis városban, hol
Katalin lakik? Hiszen ez Pest! Valóban Pest egyik utczáján lépdeltem.
Nem értem, nem segíthetek rajta, nincs más mód, mint megnyugudnom benne,
végre csak kifejlik belőle valami.
Az utczán emberek jöttek-mentek, de egy ismerős arczot sem találtam
köztük. Csak a házak voltak a régiek. Aha, ez épen egyik barátom lakása!
Odafordultam és fölsiettem a lépcsőkön.
Az emeletre érve, úgy tetszett, mintha nem jó helyen járnék. Sokkal
csinosabb itt minden, mint azelőtt. Ez az előszoba legalább is nagyságos
úri, pedig az én barátom csak tekintetes úr, sőt még neje sem engedi
magát nagyságoltatni, pedig irodalmunkban már rég eldöntött kérdés, hogy
minden valamire való nő nagyságos, mint az erdélyi fejedelemasszonyok.
Furcsa egy divat biz’ ez, de még furcsább az, hogy én nem tudom, hol
járok. A házat nem véthettem el, azonban a háznak két udvara van; lehet,
hogy az alkony szürkületében a jobbfelőlibe léptem be s nem a balba, hol
barátom lakik, lehet, hogy barátom azóta nagyságos úr lett s neje is
eltűri a fejedelemasszonyi czímet. Lehet… hisz’ velem ma minden
lehetséges, csak az lehetetlen, hogy ébren legyek. Valóban, nekem
álmodnom kell. Már este felé jár az idő, ma még egy falatot sem ettem,
még sem vagyok éhes. Mindig máshova nyitok be, mint a hova akarnék,
mintha láthatatlan kéz vezetne s játszanék velem, mint valami bábbal.
Egy pár óra alatt megjárom Párist és Pestet, még a vidékre is jut időm
kirándulni, pedig tengerlépő bocskorral nem ajándékozott meg a mesebeli
tündér. Mindig nőkkel kell találkoznom, látnom, hallanom őket a tükör
előtt, mintha botrányvadászó ember volnék, pedig Isten látja lelkemet,
annyi nyilvános botrányt láttam akaratlanul is, hogy nincs kedvem
vadászni a titkosakra. Ez nem lehet más, mint álom játéka, ily
képtelenség még a magyar beszélyekben sem fordul elő. Legalább én nem
olvastam. Úgy van, álomnak kell lenni. De hiszen nyitva a szemem, látok,
hallok, érzek, minden arra mutat, hogy ébren kellene lennem. Mi lehet ez
az én állapotom? Jaj, csak erről ne! Ha gondolkozom felőle, úgy megfájul
a fejem, oly zavarba vesz minden gondolatom, mintha épen a szép fogalmát
akarnám meghatározni.
A szobából, a kissé nyitva hagyott ajtón, élénk beszélgetés hangzott ki.
Mind női hang, egyik vastagabb, a másik vékonyabb, de mindenik hadar.
Jól esett, hogy valami elvonta figyelmemet. Az embernek máskor sem jó
sokat foglalkozni magával, hát még az én állapotomban. E közben mind
előbbre léptem s egyszer csak a szobában találtam magamat. Minden fesz
nélkül néztem körül, mert már megszoktam, hogy Isten vagy ördög
kegyelméből, nem tudom, mindent láthatok s hallhatok s engem senki.
Egyik nő a komorna lehetett, abból ismertem reá, mert viseltes, de
czifra és drága ruha pompázott rajta, melyet hihetőleg úrnőjétől kapott
ajándékba. Aztán érezte rangját, komolyabb s méltóságosabb volt, mint a
másik, kiben már szelességénél fogva is szobaleányt fedezett föl
világismeretem.
– Még egyszer mondom, ez a czipő egy kissé bő; jó itthon, de estélyben!
Menj, siess, hozz egy mást – mondá a harmadik, az úrnő.
– De nagyságos asszonyom, hiszen a mult hónapban ilyenben ment volt…
– Mit fecsegsz, az Isten áldjon meg, csak ezt hagynád el. Ti mindent
jobban akartok tudni, mint én, persze én nem tudom, milyen lábam van, ti
jobban tudjátok. Csak ne fecsegnétek, az embert egész beteggé teszi ez a
sok beszéd, még elkésem miattatok az estélyből. Csak ne fecsegnétek…
– Jól mondja a nagyságos asszony – vágott közbe a szobalány – nem is
tudom, ez a Klári okosabb akar lenni az egész világnál.
A komorna egy megvető pillantást vetett a szobalányra.
– Küldjön engem nagysád – folytatá a szobalány – hozok én épen olyan
piczit, mint a nagysád lába, eszem azokat a piczi lábakat.
– Te keztyűért mégy – mondá az úrnő, bókjáért egy jóakaró pillantást
vetve a kis szobalányra – hozz egy új tuczettet, valamivel kisebb
legyen, mint ez.
– Hiszen ez mind a nagysád száma, eddig mind ilyen keztyűket viselt –
szólt közbe a komorna.
– A nagysád száma, hogy is ne? Nem csak a számról van itt szó, hanem
finomabb kell, aztán valamivel kisebb is. Neked jól esik, ha az embert
bosszantod. Klári, ne bosszants, mert olyat teszek, hogy magam is
megbánom. No hát mit álltok itt? Takarodjatok! De megállj, Klári,
megállj az Istenért, mit sietsz: Hát a fejék? Már elfeledted? Ha az
ember nem mond meg mindent, semmi sem jut eszetekbe. Hiszen megmondtam
már. Bizony még nem mehetek ma estélybe… Nem, nem, nem… onnan nem lehet
elmaradnom. Mondd meg a divatárusnőnek, hogy nem ilyet rendeltem. Csak
most az előbb vettem észre, hogy nem egészen olyan, a milyent Turkevyné
visel. Hiszen megmondottam neked már az előbb is. Siess hát az Istenért!
Igérj kettős árt, hogy legszebb legyen az olyanformájúak közt. Talán ezt
is kijavíthatja, talán kész is van olyan. Ha nincs kész, csináljanak
újat, másfél óra alatt megcsinálhatják. Még nincs hét óra. Hogy is nem
néztem meg jobban, midőn tegnap reggel elhozták. Hiába, annyi a dolgom,
a fejem is fáj bele! Siessetek, siessetek lelkeim, kérlek szépen:
igazítsatok el mindent, nagy jót tesztek velem, megjutalmazlak
benneteket. Siessetek. Megállj, Julcsa! Mondd meg az inasnak, hogy
tüstént jelentse, ha a nagyságos úr haza jő. Kilencz felé be legyen
fogva. Mit álltok itt? Siessetek, hamar, hamar…
A komorna és szobalány kisiettek. A már nagyjában felöltözött úrnő
kimerülve ült le egy karszékre, mindamellett ügyelve arra, hogy pompás
báli ruhája össze ne gyűrődjék. Kezébe hajtotta fejét, pihent,
gondolkozott, álmadozott és búsult. Arczán zavar, szemében tétovázó
tekintet s ajkai körül az izgatottság reszketegsége. Egy báli öltözék
adna-e neki ennyi gondot? Igaz, nemcsak czipő, keztyű, hanem egy
megtüremlett szalagocska is szerencsétlenné tehet némely nőt, de ez
arczon több van a hiúság bosszús felindulásánál. Ő szenved szegény és
szenvedése nem ma este kezdődik.
Már beléptemkor megismertem benne Matildot, a gazdag örököst, a nem
szép, de kedves és ritka jó szívű, a nem nagyon eszes, de művelt
hölgyet. Ezelőtt egy pár évvel ment férjhez, esküvőjén is ott voltam. Mi
boldog volt az oltár előtt, talán kevély is lesz vala, ha tudja, mi a
kevélység. Bezzeg anyja szomorú volt. Bár gyöngélkedett, mégis eljött a
templomba. Oly buzgón imádkozott szegény, sejtette, érezte, tudta, hogy
e deli vőlegény, a ki díszmagyar ruhájában a lovag eszményképének tünik
föl, nem fogja boldogítani lányát, de remélte, hinni akarta, hogy Isten
elfordítja e csapást, megakadályozza a dolgok természetes folyamát.
Matild atyja előkelő nemes és gazdag földbirtokos volt, a ki rég
meghalt, midőn ő még alig volt hat éves. Özvegy anyja azóta mindig falun
lakott; nagy gonddal neveltette egyetlen lányát, egy gouvernante s
három-négy mester foglalkozott a kis Matild kiképzésével s a magányba
vonult anyának minden öröme abban telt, hogy egy perczre sem válik el
lányától s egészen neki él. Midőn lánya betöltötte tizenhetedik évét,
Pestre költözött, vontatva, kénytelen, aggódva. Búsult, hogy meg kell
válni magányától s nemsokára talán lányától is. Oh, ha egy derék, jó
ember venné el lányát! Ő maga elbetegesedvén, egyik rokonára bízta
Matild bevezetését a társaságba, a ki igyekezett minél boldogabbá tenni
a falun növekedett egyszerű leányt s hurczolta bálról bálra, estélyről
estélyre. Mi boldog és boldogtalan volt Matild. Mennyire élvezte a
fővárosi élet örömeit s mennyire fájlalta, hogy ő nem kitünő szép, kissé
ügyetlen is s talán inkább vagyonáért udvarolnak neki, mint szépségéért
vagy eszéért. Azonban e szenvedéseknek még emléke is kitörlődött
szívéből, midőn Ödön lépett föl udvarlójaként, egy deli ifjú férfiú,
kinek anyja grófi hölgy, ki jobban énekel, mint a szinház első tenora,
tánczol, vív, mint akármelyik táncz- vagy vívómester, a lovaglásban
fölülmulja a circus angol lovarait, utazott Afrikában, Amerikában s még
Isten tudja hol, a férfitársaság lelke, a nők kedvencze, a főváros első
gavallérja s e mellett épen oly vagyonos, mint ő. Valóban, kivéve az
utolsó pontot, mindez igaz volt Ödönről. Jószágaiból ugyan még keveset
adott el, de folyvást nagy adósságokkal terhelte, kivált a legközelebbi
években s épen ezért nézett gazdag menyasszony után. A tőkepénzeseken és
uzsorásokon kívül a világ ugyan minderről keveset tudott, de ha tudja
vala, sem tartja azért még szegénynek Ödönt, mert egy öreg és gazdag
nagybátyja volt, a kiről szép örökség nézett rá. Csak Ödön tudta, hogy e
vagyont nem fogja örökölni, mert nagybátyja engesztelhetlen haragszik
reá s egy másik öccsének hagyja mindenét. Azért, mielőtt csőd alá jutna,
sietett megkérni Matild kezét. Az anya nem volt hajlandó beleegyezni,
egyszerűbb férjet óhajtott volna lányának, de Matild halálosan
beleszeretett a deli férfiúba. Az anyának engedni kellett, végre
belenyugodott. Szegény, azután, hogy lánya férjhez ment, nem sokáig élt.
Míg az ifjú pár Olaszországban töltötte a telet, addig ő falun, az ősi
kastély egyik szegletszobájában, hol annyiszor virrasztott Matild
mellett, szép csöndesen elszunyadt, a nélkül, hogy még utolszor
megcsókolta, megáldhatta volna szeretett lányát. Ez nagyon fájt
szivének; de mégis jobb, hogy nem láthatta őt, mintha így elbúsulva
látta volna, mint a hogy most ül karszékén.
Matild hirtelen fölkelt s becsöngette az inast s tudakolta, hogy férje
haza jött-e már; megtudva, hogy nem, ingerülten járt föl s alá a
szobában.
– Ödön most nem tartja meg úgy szavát, mint vőlegény korában, mint
Olaszországban, Párisban. Ott Olaszországban… Istenem, milyen szép élet
volt az. Oh! ha még egyszer menyasszony lehetnék!… Hát ha nem is jő haza
ma este, hát ha egyedül kell mennem az estélybe? Ez csunyaság, hazugság,
hűtlenség volna, az, az, az…
Az óra hetet ütött.
– Hiszen csak hét óra! – folytatá megkönnyebbedve – milyen gonosz,
zsémbes, féltékeny asszony lettem. Szégyen! megérdemelném, hogy Ödön ne
szeressen. Csak hét óra, bizony nem csoda, hogy még nem jött haza. Jobb
is, ha később jő, mikor egészen fel vagyok öltözve. De ha nem jőne is
haza, ha egyedül mennék az estélybe s ő majd később jőne is oda, az sem
lenne valami nagy dolog. Nem, nem, az még sem illik. A férj járjon
nejével, mert különben megitélik, rágalmazzák. Egyébiránt én nem
csodálkoznám, ha ma elkésnék. Szegénynek annyi dolga van. Más férfinak a
világért sincs félannyi is. Mennyi ismerőse, barátja! Most a kaszinóba
kell menni, hogy egy fontos politikai ügyet közöljön egyik barátjával,
ki hajdan miniszter volt, majd a lóversenyre kell készülni, vadászni
menni, gyűlésekbe járni, mennyiféle gyűlés van, Isten tudja szerit
számát. Neki sehonnan sem szabad kimaradni; azt mondanák, hogy a
felesége nem engedi, otthon tartja. Isten mentsen! A peres ügyekkel,
jószágainkkal is mennyi a vesződsége, hol ide, hol oda utazik; csaknem
azt kivánom, hogy bár szegényebbek volnánk. Szegény Ödönre az atyja sok
adóságot hagyott, aztán Ödönt is megcsalta egy pár barátja Párisban;
érettök váltókat írt alá, nagy mennyiség pénzről. Most neki kell
megfizetni. El kellett adni jószágai nagy részét, hogy adósság nélkül
lehessünk. Azt nagyon jól tette. Az egészen más, hogy az én jószágaimra
sok pénzt vettünk fel, azt Ödön a gazdaság berendezésére fordítja. Azt
mondja, kétannyi jövedelmünk lesz. Szegény anyám, mennyire örülne, ha
látná, hogy Ödön mily jó gazda. Mégis mennyit rágalmazta előttem a minap
az az Emma. Mind azt mondotta nekem, hogy ügyeljetek Ödönre, mert
vesztegető, könnyelmű. Csak a rossz szivű és csúf szájú barátnőktől
őrizkedjünk. Elhisz a szegény asszony nekik mindent, azután búsul és
sír, a míg jó és okos férje fel nem világosítja. Hányszor hoztak ezek
már engemet síróba. Flóra is Párisban mindazt beszélte nekem, hogy Ödön
azt a szép énekesnőt szereti, pedig Ödön csak tisztelte művészi
lelkesedésből. Természetes, mert Ödön szépen énekel, érti az operákat,
nem úgy mint az ő férje, az a medve. Flóra irigyli tőlem Ödönt, neje
óhajtott volna lenni, szerette leánykorában, de Ödön engem szeretett,
engem vett el. Ezért irigykedik reám, rágalmazza férjemet, ezért
mondotta nekem a mult héten is, hogy Ödön Turkevynét szereti. Mindent
rosszra magyaráz az a rossz Flóra. Gyűlölöm, utálom. Hát hiszen tehet-e
róla szegény Ödön, hogy olyan eszes, mulatságos ember s örömest beszél
vele Turkevyné?… Oh, én akár senkivel se beszéljek Ödönön kívül… Lehet-e
azért hibáztatni, hogyha fölkérik énekelni, Turkevyné oly szivesen
énekel vele?… Oh, ha ha én tudnék énekelni, mennyit énekelnénk együtt!…
Oka-e Ödön annak, hogy ha a Városligetbe lovagol s történetesen
találkozik Turkevynével, udvariasságból haza kell kísérnie? Oh, én is
megtanulok lovagolni, Ödön megtanít, megigérte, a jövő tavaszszal együtt
fogunk lovagolni. Akkor aztán még Flóra sem rágalmazhatja Ödönt. Azt
hiszem, tökéletesen hiszem, hogy Turkevyné szereti Ödönt s el akarja
tőlem csábítani. Ki ne szeretné Ödönt? Oly deli, jó, okos, gyöngéd. Oh,
én igazán csodálkozom, hogy ily férfiú engem szeret, engem, ki nem
vagyok szép…
Épen a tükörnél ment el, egy pillanatra megállott, bele nézett, mintha
óhajtott volna szebbnek látszani, azonban úgy tetszett neki, hogy
életében talán most találja magát legkevésbé szépnek. Elszomorodva
fordult el tükrétől és gyorsan tovább sietett.
– Jaj, Turkevyné szép asszony, sokkal szebb, mint én. Oh, ha Flórának
igaza volna, ha megcsalna Ödön… Jaj, megölném magamat, megölném abban a
perczben!
Oly erős, megrázó volt ez átvillanó gondolatról felköltött indulatroham,
hogy tántorogva rogyott karszékébe s eszébe sem jutott kímélni ruháját.
Kétségbeesve kulcsolta össze kezét s nyomta fejéhez, mintegy elnyomni
akarva gondolatait. Majd keze alá hullott mereven, mint egy darab fa, de
arcza égett, keble hullámzott! Idő telt belé, míg kisírta magát, míg
enyhült. Mátkagyűrűjét forgatta ujján s oly jól esett, hogy a mult édes
emlékeihez menekülhet.
– Nem, nem lehet! Ez arcz, e szem, ez ajak nem csalhatnak. Akkor
semminek, senkinek nem lehetni hinni a világon. Oh, mikor Ödön
megvallotta nekem szerelmét, e gyűrűt ujjamra húzta, örök hűséget
esküdött az oltárnál – Istenem! mennyi érzés rezgett hangjában, égett
szemében! Most is, ha néha jobb kedvében reám tekint!… Nem, nem lehet. Ő
nem csalhat meg engemet. Igazán, vétettem ellene, hogy ilyesmit
gondolok. Egész féltékeny lettem. Megbántottam Ödönt, nagyon
megbántottam. Hogy örülne most Flóra, ha látna! Elbeszélné az egész
világnak. Csak azért sem hiszem, csak azért sem, pedig nem csodálnám, ha
Ödön egy kissé reám unna. Hibás vagyok. Elhanyagolom a világot, magamat,
mindig otthon ülök, mindig vele szeretnék lenni. Jól mondotta Ödön, hogy
leljek több örömöt a világban, járjak szinházba, bálba, fogadjak
vendégeket, költsek többet. Az ő jó szive nem akarja, hogy pénzbeli
szerencsétlenségeiért én szenvedjek, pedig épen azért akartam
takarékoskodni. Ő szeretné, hogy én legyek a világ legboldogabb
asszonya. Oh, kell-e annál nagyobb boldogság, hogy nőd vagyok? De igazad
van, kedvesem. Tudom, mi a vágyad, bár nem mondod. Óhajtod, hogy én is
ragyogjak a társaságokban, mint te, hogy ne csak szerethess, hanem
büszke is lehess reám. Jól értelek, tudom, mily öröm látni téged
mindenkitől szeretve, bámulva. Úgy fogok tenni. Meglásd, feleséged nem
lesz utolsó asszony, leánykorában sem volt az. Most már nem vagyok oly
félénk is, mi régen kissé ügyetlenné tett. Még egy pár udvarlóm is akad.
Unni fogom őket, de érted szivesen eltűröm. Az lenne furcsa, ha félteni
kezdenél tőlük, mint én most téged Turkevynétől. Nem bánnám, de mihelyt
észrevenném, többé soha se szólanék hozzájuk. Oh, a mai estélyen meg
fogsz elégedni velem, szép, vidor, beszédes és még egy kissé kaczér is
leszek, tánczolni, vigadni fogok…
A tükörhöz szökelt, vidáman, mosolyogva, mintha nem is ő volna, ki az
elébb kétségbeesve rogyott össze. Most szebbnek találta magát, mint
valaha. Illegette ruháját, hajlongott, nézte magát a mint előre, hátra
lép, mint egy szinésznő, a ki szerepét próbálja.
– Ez a ruha csakugyan illik nekem. Szegény anyám mindig azt mondotta,
hogy kerüljem a kiáltóbb szineket s a nagy pompát, mert az nekem nem jól
áll, hozzám csak az egyszerű illik, ez tesz kedvessé, széppé. Egészen az
ő izlése szerint öltözködtem még asszonykoromban is. Ezután felhagyok
vele. Oly férfiú nejének, mint Ödöné, illő, hogy divatban és pompában
versenyezzen Turkevynével, kinek bizony félannyija sincs, mint nekem. Ez
a ruha valóban jól áll. Ebben méltóságosb, valódi asszony vagyok,
hajdani ruháimban csak olyan leánynak nézhettek.
Azonban öröme nem tartott soká, valami megzavarta. Úgy látszott, hogy
nem tartotta magát elég karcsúnak; két kezét csípőjére téve, szorította
derekát, a hogy csak tudta.
– Ah, az a Klára nem fűzött be elég szorosan. Majd ha visszajő, segítünk
rajta. De bizony arczom is halvány, nem illik ehhez a ruhához. Miért ne
lehetne azon is segíteni? miért ne pirosítanám ki magamat egy kissé?
Épen itt van egy kis pirosító, ez a bolond Julcsa hozta a minap, azt
gondolta, hogy olyan vagyok, mint az ő grófnéja, a hol tavaly szolgált.
Én nem hiúságból, tetszelgésből akarom használni, csak férjem kedvéért,
csak ma. Mi van abban vétek? Hányszor vagyunk képmutatók szóval,
arczczal, hányszor mosolygunk a szalonokban, midőn sírnunk kellene,
hányszor rebegjük a szeretet szavait, midőn gyűlölünk, hányszor tagadjuk
el az igazat érdekből, udvariasságból, rosszakaratból. Oh, mindez
nagyobb bűn, mintha arczunknak vissza kivánjuk adni azt a pirosságot,
melyet lehervasztott róla a bánat.
Matild így megnyugtatva lelkiismeretét, kipirosítá arczát, sőt
szemöldjét is megfeketítette egy kissé. Látszott, hogy nem tanulta be
még a mesterséget, oly durván festette ki magát, hogy a gyakorlatlan
szemet sem lett volna képes megcsalni. Úgy örült arczának, úgy élvezte
magát, mint babáját a gyermek. Épen azon perczben hitte magát
legszebbnek, midőn kivetkőzött majd minden bájából. Anyjának igaza volt;
nem illettek hozzá a kiáltó szinű és pompás ruhák. Kaczérrá tették a
kaczérság bája nélkül s elrabolták tőle a kedvességet. Így felpiperézve,
kifestve egészen elvesztette egyéniségét. Nem volt több, mint egy
rosszul kifestett viaszbáb s oh! szép szeme, mely mosolyogni akarva is
bánatos volt, oly visszataszítón hazudtolta meg arczának képmutatását.
[Illustration: Matild így megnyugtatva lelkiismeretét, kipirosítá
arczát.]
Azalatt megérkezett a komorna, szobalány; mindent hoztak, a mi kellett s
hozzáfogtak az öltöztetés befejezéséhez. Föltették fejékét, fölrakták
ékszereit s mindent elkövettek, hogy asszonyuk különös szeszélyének
eleget tegyenek. Matild szép, legszebb akart lenni a mai estélyen s
egész erővel dolgozott azon, hogy ne lehessen az. Aggodalma,
féltékenysége, fájdalma megzavarták józan eszét, izlését. Másokat akart
utánozni, mások szíve, mestersége és szépsége nélkül.
A komorna mindent tűrt, nehogy a szobaleányt új diadalra juttassa, de
midőn asszonya felpróbálta az ujonnan hozott czipőt, nem tehette, hogy
ismét ellent ne mondjon.
– Igen szűk ez, nagyságos asszonyom, szorítani fogja lábát, nem
tánczolhat.
– Épen jó, épen ilyet kívántam – erősíté Matild, próbakép egy lépést
téve hol előre, hol hátra.
– Ez a Klára a maga lábáról itél meg minden lábat – jegyzé meg a
szobalány, kapva az alkalmon, hogy a büszke komornát ismét
bosszanthassa.
Klára most sem szólt többet, de midőn azt parancsolta asszonya, hogy
jobban fűzze be, megint ellentmondott e kívánságnak.
– No jó, hát hadd el, jer Julcsa, fűzz be te.
Julcsa egész diadallal fogott a fűzéshez s már azt hitte, hogy holnaptól
fogva ő lesz a komorna. Nagy bosszúságára nem kedvezett neki a sors; nem
értette még eléggé ezt a különben nem bajos mesterséget, csak kínozta
szegény asszonya derekát, mire aztán Klára meglehetős durván félrelökte
s művészi kezével néhány percz alatt végrehajtotta az egész műtétet.
– Oh, nekem, nagyságos asszonyom, mindegy, de azt hiszem, nem fogja
kiállani sokáig; ilyenkor könnyen el is ájulhat az ember, kivált, ha
táncz közben felhevül.
– Ej, dehogy!… Ah, most már jó minden – mondá Matild, egész diadallal
tekintve tükrébe s még egyszer szemlét tartva öltözéke felett. Elégült
volt; piczi lába és karcsu dereka nagyon hasonlított a Turkevynéjéhez.
Semmi sem hiányzott, csak a férj; már a kilenczet is elütötte s még sem
jött haza. Ez nagyon nyugtalanította Matildot. Keresésére küldötte a
cselédeket: a legényt a kaszinóba, a komornát egyik, a szobalányt másik
barátjához.
– Oh, ha nem jő el, ha nem tartja meg szavát! – kiáltá az aggodalom és
szűk czipő, a féltékenység és a nagyon befűzött derék szorongatásai
között. Egyedül kell mennem. Tudom, mindjárt kérdeni fogja Flóra, hol
mulat Ödön. De ha az estélybe sem fog eljönni, ha Turkevyné sem lesz
ott? Akkor tudni fogom, hogy megcsalt, hogy együtt vannak. Jaj!…
Megeredtek könnyei, sírt, zokogott, majd egy negyed óráig. Végre léptek
hallatszottak.