de nem is voltam egészen ébren. Az álom és ébrenlét, az ábránd és
kimerűltség állapotában lehettem. Láttam a kandalló kialvó tüzét, föl
akartam kelni, hogy új hasábot vessek reá, de nem volt erőm hozzá,
szerettem volna ágyamba fekünni, de nem tudtam akarni.
A valóság és álom képei, hangjai összefolytak, a bútorok árnyaiból női
arczok homályos körrajzai emelkedtek ki, a kandalló világa sugarán
megelevenültek s ott lebegtek a tükör előtt, aztán ismét a homályba
vesztek. Mintha hajok lebbenését, köntösük suhogását, sóhajukat
hallanám. Aztán minden elcsöndesült, nem láttam, nem hallottam semmit –
elaludtam.
I.
Midőn reggel fölébredtem, bágyadtan éreztem magamat s gyönge láz
borzongatott. Kár volt a karszéken elaludnom, le kellett volna fekünnöm.
Mit mond rá majd az orvos? Bizonyosan rosszabbúl leszek. Fölállottam,
hogy megpróbáljam erőmet. De mi ez? Hiszen ez nem az én szobám. Hogy
jöhettem ide? Lázálom játszik-e velem vagy álomjáró vagyok, az éjjel
fölkelve más szobájába tévedtem s ott aludtam el? Akármi történt, ez nem
az én szobám. Ez női szoba. Minő csín, választékosság, fényűzés! Mintha
ismerném e szobát, mintha valaha láttam volna egy pillanatra. Nincs
senki benne. Jó, legalább észrevétlen távozhatom… Furcsa egy kaland!
Indulni akarok, de lábam nem mozdul; jobbra megnyílik egy ajtó s egy nő
lép be. Ah! Hisz ez a főváros egyik híres szépsége: Irma grófné.
Ismerem. Mikor érkezett Párisba, mikor szállott e hôtelbe? Tudnom
kellene, hisz a vendégek névsorát minden nap átfutom. Mit fogok mondani
neki, mivel mentsem magam?… Mi ez? Nem vesz észre, öltöző asztala elébe
ül és csenget. Köhögni akartam, hogy észrevétessem magamat. – Egyetlen
hang sem jött torkomra. Az elfogultság és zavar tehetetlenné tett: csak
ott állottam, mint egy szobor, némán, mozdulatlan, s mintha bűvölet
alatt állanék, nem tudtam levenni szememet e szép, de már hervadó
arczról.
A becsengetett komorna szintén nem vőn észre, pedig tőlem csak egy pár
lépésnyire keresgélt valamit. Meghaltam-e, kóbor lélek vagyok-e, kit
nappal senki sem láthat, vagy e nő komornájával együtt gyönge szemű és
gondokba merült? Azonban tünődéseim között is folyvást néztem a szép
nőt, ki komoran nézett tükrébe, s intett komornájának, hogy siessen.
Hogy megváltozott e híres szépség, két év alatt, mióta nem láttam! A
vénülés lassan, észrevétlenül, elburkolva, magát folyvást ifjúságnak
hazudva, közeledik felénk, mint a szép őszi napok, melyek még
másod-virágokat csalnak ki, azonban egy pár hét, egy pár nap, egyszerre
csak dérütött mezőt, sárguló lombot, s hulló levelet látunk minden felé.
Vajon tudja-e e nő, hogy vénül, vajon vannak-e még udvarlói? Jól
emlékszem, ezelőtt tizenöt évvel elvált férjétől; fiát a férj vitte
magával, lányát a nénje vette magához Bécsbe. Keveset gondolt fiával, a
kiről azt hitte, hogy atyja gyűlölségben növeli anyja iránt, lyányát
szerette, de nem állhatott ellent boszús nénje unszolásainak; végre maga
is átlátta, hogy így lyánya gondosabban fog neveltetni s jövőjére nézve
is kivánatosb, ha, a mint ő mondotta, a világ előitéletei miatt nem
szenved anyja oldala mellett. Eleinte minden évben egy pár hónapot
töltött Bécsben, hogy lyánya közelében lehessen. Később ritkultak
látogatásai. Oka volt kerülni nénjét és lyányát. Nem sokat búsult rajta.
Legalább nem volt senkije, a kiért korlátozza magát, legalább serdülő
lyánya nem emlékeztette se őt, se udvarlóit, hogy már nem épen ifjú.
Nagy részt külföldön és falun élt és rendesen csak egy-egy pár hétre
rándult be Pestre. Eszes és alapjában jó szívű nő volt. Szellemessége,
ízlése némi varázszsal övezte könnyelműségét s tévedéseit;
jótékonyságáért, adakozásaiért áldották a szegények és szerencsétlenek,
a közintézetek és hazafias vállalatok, a mi népszerűvé tette még azok
előtt is, a kik különben nem igen becsülték. Udvarlói körében, a nagy
világ, művészet és utazás szórakozásai között szeszélyei és szenvedélyei
rohamainak élt. Áldották és mellőzték, szerették és gyűlölték,
rágalmazták és dicsőítették. Ő semmivel sem gondolt, rohant az élet
útján, feledve a multat, nem gondolva a jövővel. Ezelőtt egy évvel a
fiatal, alig huszonnégy éves Arthur gróf szeretett belé, s talán nőül is
veszi, ha az egyházi törvények megengedik. Vajon tart-e még e viszony?
Azóta semmit sem hallottam felőlök.
A míg így multjára gondoltam, azalatt a komorna bontogatni kezdé úrnője
haját, azonban alig telt el néhány percz, már félbe hagyta és ijedten
sikoltott fel: – Jaj méltóságos asszonyom!
– Mi bajod, te ügyetlen teremtés – kiálta az úrnő, egészen idegesen
fordulva hátra.
– Bizony Isten tegnapelőtt csak egy pár ősz hajszála volt még a
grófnénak, az is csak szerencse-hajszál, most néhol tíz is van nem
messze egymástól. Egy éjtszaka ennyi ősz hajszál!
– Ügyetlen, ne rángasd a hajamat. Takarodjál, majd később öltözöm, most
olvasni akarok. Mit bámulsz? Eredj!
A komorna távoztával mohón hajlott tükréhez, a bámulat és düh
tekintetével vizsgálta ősz hajszálait; keze rángott, öntudatlan próbálta
kitépni, nem egyenként, hanem összesen, egyszerre, de az ez által
okozott testi fájdalom öntudatra ébreszté, éles sikoltás tört ki ajakán,
keze lehanyatlott és sírt.
– Oh Arthur, te el fogod hagyni vénülő kedvesed!
Maga elébe nézett, komor mélába merült. Arczszinén, mely finom
barnás-halvány volt, mindeddig nem igen látszhatott még az idő nyoma;
szeme most is élénk tűzben égett, de arcza elvesztette kerekdedségét,
frisseségét; homlokán baljóslatú árny borongott s vonásaiban a démoni,
mely eddig az angyalias bájaiba vegyült, kezdett mind határozottabban,
ridegebben kiemelkedni. S mintha e pillanat felindulása még jobban
vénítené. Haja, mely zilálva omlott vállára, könnyes szeme, feldúlt
arcza, melyek a sebzett hiúság s az önmagába kétkedő szerelem erős
fájdalmát fejezték ki, félelmes, megdöbbentő alakká változtatták. Minek
illenék be ez asszony? Anyának nem, ölelésre siető gyermekeit kétségbe
ejtené; nőnek sem, a legkönnyelműbb férj is félne tőle; kedvesnek sem,
csak gondokat szerezne udvarlójának, örömek nélkül; a szalonok
királynőjének sem, többé már nem volna képes magához bilincselni
környezetét; a világtól visszavonult bűnbánónak sem, nem tudna lemondani
és imádkozni. Csak a költőre és képíróra nézve volt még érdekes, hogy
multja és jövője hátterével egy kitünő vagy kontár mű mintájául
szolgáljon.
Az első roham eltűnt s valamennyire enyhülni látszott; fölkelt székéről,
kinyitotta szekrényét s belőle egy kis csomagot vett ki.
– Soha sem festettem magam, mindig gúnyoltam, utáltam az oly nőket, a
kik ezt teszik. E festőszert is ezelőtt egy évvel párisi illatszerárúsom
dugta oda szappanaim és szagosvizű üvegeim közé, erővel, tudromon kívül.
Vajon tudta volna-e, hogy egy év múlva őszülni fogok? Már akkor észre
vették volna vénülésemet? Csak én nem sejtettem semmit. Oh jaj! De mit
is gondoltam volna reá? Hiszen Arthur szeretett… Csak szeretett? Ő
szeret, most is szeret, szeretni fog mindig… Nem, nem, soha nem fogom
magam festeni, nem alázom magam oda, bármi történjék, soha, soha, soha!…
Föl s alá járt a szobában, de a csomagot még mind kezében tartotta,
bontogatta, játszott vele s midőn ismét tükre elébe ért, keze
ösztönszerűleg belenyult s hirtelen, gyorsan, mintha nem akarna magának
időt adni gondolkozásra, befestette ősz hajszálait.
– Olyan fekete mint a többi – kiáltá diadallal – nincs semmi különbség
köztök. Hiszen nem is vagyok én még vén; némely asszony hamarább vénül,
mint más. Az ősz hajszál még nem vénség. Arczom majd semmit sem
változott. Csak rosszul aludtam az éjjel, csak nem öltöztem föl. Ennyi
az egész.
Könnyelműen hajlott újra tükréhez s öntetszőleg nézett belé. Félre
simítá haját s mosolygott. Azonban egyszerre csak elkomorúlt, közelebb
vonta magához a tükröt s hosszasan nézte magát. Arczát eltorzítá
indulatjának rohama s a fájdalom csengő hangján kiáltá: «A redők, a
redők!»
Egy darabig nem mert a tükörbe nézni, mozdulatlan ült, egészen
megalázva, lesujtva, semmivé téve. De a mint fölpillantott, mintha
vonzotta volna magához a tükör, megint bele nézett s valamennyire
nyugodtabban kezdé vizsgálni arczát.
– Csak halvány, finom, alig látszó redők. Mindegy. Ha én látom, más is
látja s egy év mulva élesen fognak kiemelkedni. Egy pár év alatt kész
vén asszony vagyok. Oh Arthur, nincs a természetnek és mesterségnek oly
szere, mely visszaadja ifjúságomat, szerelmedet!
Fölkelt, hogy ne láthassa magát a tükörben. A mint megindult, szeme fia
arczképén akadt meg, ki nagyon hasonlított atyjához. Megállott. Mintha
vádat érezne multjáért, mintha egy eddig ismeretlen érzés szállaná meg,
mintha férje gúnyját, kárörömét olvasná fia arczképéről. Bosszúsan
fordult el tőle s lyánya arczképére nézett, mely szintén ott állott az
asztalon.
– Szegény leányom, beh rég nem láttalak! De miért sajnálnálak, te nem
vagy szegény, mert ifjú, szép vagy. Te mondhatnád inkább: szegény anyám!
Csak te tudnál megvigasztalni, ha mellettem volnál, ha benned élném
vissza még ifjúságomat, feledném, hogy vénülök. Egy jó anyához, ki
férjhez adó leányát vezeti a bálba, jól illik az ősz haj. Oh ennek
örökre vége! Istenem, hogy el vagyok hagyatva. Ma karácson este, a
családok ünnepe. Egyedül kell töltenem. Arthur tegnapelőttre igérte,
hogy visszajő, s még ma sem érkezett meg. Oh máskor mindig előbb jött
egy nappal, mint a hogy igérte. Vénülök, ő jól tudja, hogy vénülök.
E végszót többször ismételte, aztán egész szenvedélylyel tört ki:
– El akarják tőlem szakítani, testvére, rokonai barátjai, az egész
világ. Ő titkolja előttem és szeret. Jó Arthurom, te hű vagy hozzám. De
hű maradsz-e akkor is, midőn azt fogják mondani: vén asszony kedvese
vagy, ki anyád lehetne, egy elhagyott teremtésnek udvarolsz, ki már
senkit sem érdekel? Ezt nem fogod elbírni, szegény gyermek, te nem
érted, hogy érzésünk fest minden bájt szeretteink arczára; még nagyon
ifjú vagy, hogy mélyen szerethess. Pedig Arthur, senki sem fog úgy
szeretni ez életben, mint én. Senkit sem szerettem kívüled igazán, most
érzem, mi a szerelem; hiúság, vetélykedés, szeszély, ábránd, kaczérság,
tévedés voltak eddigi hajlamaim, csak most szeretek először. Oh, mint
utálom a világot, mint óhajtanék veled magányba vonulni s boldog lenni,
elfeledtetve, fény és zaj nélkül.
Újra leánya arczképére esett szeme, kezébe vette és nézte.
– Szép leány, hasonlít hozzám. Ilyen voltam én ifjú koromban. Még sem
ilyen, ez a vonás itt atyjáé, megrontja a többit. Ha férfi volnék, még
most is érdekesebbnek találnám anyját… Eh, minő gondolat! Hála Istennek,
édes leányom, te nem ismered Arthurt, mi nem lehetünk vetélytársak. Oh,
tőled nem féltem, másoktól féltem, kik oly sokan vannak. De miért
féltsem és féljek? Hány korombeli nő uralkodott a férfiakon, vetett
igája alá hősöket, királyokat! Esküszöm, tőlem senki el nem rabolja
Arthurt. Ki tud közületek úgy öltözködni, mint én? Ki ismeri úgy a
férfiak gyöngeségét? Éveim ellenére is, egyetlen tekintetemben,
mosolyomban, szavamban több báj van, mint a ti bárgyú képeteken, mely
csak ifjúságával dicsekedhetik. Oh, nem félek tőletek, ártatlan
báránykáim, tőletek sem, agyarkodó farkasok, Arthur rokonai, barátjai.
Hát oly kevés eszem volna, hogy ne tudnám veletek összevesztetni
Arthurt? Elsötétítem körüle a világot, hogy gyűlöljön, megvessen
mindenkit, csak engem szeressen s egyedül legyek menedéke, vigasza,
öröme. Hah! egészen megifjúltam… Érzem a diadal előérzetét. Ifjú vagyok,
még sem vénül oly hamar az ember.
Büszkén sietett tükréhez, mintha daczolni vágynék vele, mintha ki akarná
csikarni tőle, mit az elébb megtagadott. Hiába! A mint odaért és
beletekintett, elvesztette bátorságát, székére hanyatlott és zokogva
sírt.
Szegény asszony, szánjalak-e vagy bosszankodjam reád? Oh, most még te
nem vagy szánalomra méltó! Holnap felszáradnak könnyeid, mosolyogni
fogsz s még egy pár fényes diadalt vívsz ki. Eltiprod ellenségeidet,
magadhoz bilincseled Arthurt. Ki állhatna ellent egy vénülő asszony
cselszövényes erélyének, rajongó erőszakának, ki utolsó udvarlójáért
küzd életre-halálra, kétségbeesve?
E küzdelemhez semmit sem hasonlíthatni, oly bátor, szenvedélyes,
elkeseredett. Lehetetlen, hogy pillanatokra ne vívjon ki sikert. Még
élvezni fogod pillanatokra a hiúság, gyűlölet és szerelem diadalait, még
boldog lehetsz pillanatokra, bár folyvást aggódva, remegve, de annál
rettentőbb lesz, midőn végkép hanyatlani kezdesz, midőn ellened fordul
minden, Arthur meggyűlöl, elhagy, egyedül maradsz a világ gúnyjai közt,
egyetlen emléked sem lesz, mely megnyugtathatna, midőn ama szent érzések
bosszúját fogod érezni, melyekkel eddig játszottál, midőn le kell
mondanod mindenről és nem vagy rá képes s még gyermekeid sem lesznek
körüled, hogy vigasztaljanak. Vajha a szegények és szerencsétlenek
fohásza, kikkel annyi jót tettél, megmentene az öngyilkosságtól,
enyhíthetné halálra sebzett lelkedet! Szegény asszony, sajnállak, de
megnyugszom sorsodon. Mi volna az élet, ha az emberi dolgokban nem
látnók mindenütt az erkölcsi kényszerűség nyomait, ha mindjárt a nemesis
alakjában, ellenünk fordulva is?
II.
Ezzel lábujjhegyen odahagytam a szobát s egy kisebben át a folyosóra
jutottam. Ez a vendéglő folyosója, még pedig földszint. Tehát csakugyan
Párisban vagyok, tehát csakugyan eltévesztettem szobámat! De hogy nem
vettek észre? Aztán az a szegény nő karácsony estét emlegetett, pedig
áprilisban vagyunk. Megfoghatatlan! Im itt a vendéglős lakosztálya.
Beszólok hozzá, talán az orvost is ott találom. Benyitottam; az
előszobában nem volt senki. A másik szobába is benyitottam. Ez nem a
vendéglős szobája, az a nő sem a vendéglős neje, ki ott ruhákat
rakosgat. Hisz ez Katalin, az árva. Ő is Párisban? Hát minden ismerősöm
Párisba jött-e már s e vendéglőbe száll?
Újra tünődtem, de nem volt elég időm reá, mert Katalin, a ki, mióta nem
láttam, igen szép hajadonná fejlődött, egészen elfoglalt. Mindig
rokonszenvvel viseltettem e szegény árva iránt. Szülői a forradalomban
gyilkoltattak meg, egy kis város feldúlásakor. Őt szerencsére egyik
rokonuk vitte volt magával ünnepelni s így életben maradt. Atyja elég
híres és keresett ügyvéd lévén, kényelemben éltek. Fekvő birtokuk nem
volt, csak egy ház, egy kert, inkább pénzben és kötelezvényekben állott
minden vagyonuk. Házukat lerombolták, pénzük elveszett, a kötelezvények
odaégtek, Katalin árván és szegényen maradt, azonban a rokon, a kinél
ünnepelt s ki jó birtokú ember volt, magához vette. Neki is volt egy pár
lyánya valamivel idősebbek, hadd növekedjenek együtt. A tiz-tizenkét
éves gyermek eleinte nem igen érezte sorsa változását, de lassan-lassan
kezdé tapasztalni, hogy többé nem vendég, hanem a ház komornája,
szakácsnője, mindenese. A jó néni nem úgy járatta ugyan, mint saját
leányait, de megosztotta vele a ház egész gondját, a jó bácsi pedig
felszámította, hogy valóságos nyereségük van az árvában. A jó néni
váltig dicsekedett vele, hogy mily jól neveli a kis rokont. Hála
Istennek, elég módunk van benne – szokta mondani – hogy úgy neveltessük
Katalint, mint egy kisasszonyt, de ugyan mire, szegénynek semmije sincs,
legfeljebb annyija, a mivel kiházasíthatjuk, jobb, ha korán dologhoz
szokik, nem lát nagyra s bele tanulja magát jövendőbeli állapotjába,
mert bizony nem veszi el rangbeli ember. A vendégek nagyon dicsérték a
jó néni nevelési elveit, Katalin pedig tűrt mindent, hála Istennek, elég
jó kedélye és sok ideje volt, hogy hozzászokjék. Csak unokanénjei
szeszélyeit tűrte nehezebben, a kik mind parancsolóbbak, gorombábbak
kezdtek lenni irányában, kivált mióta megtudták, hogy a városban egy pár
fiatalember azt beszélte volna, hogy Katalin sokkal szebb, mint ők. De
ezt is eltűrte, még sem vált rúttá, sőt arczát a koraérettség s a
szomorúság némi gyöngéd árnya szebbé, vonzóbbá tette.
Mily csöndes a ház! A szomszéd szobákból nem hallatszanak se a jó néni
zsémbelései, se a jó bácsi kopogása, se a lyányok vihogó zaja.
Alkalmasint a bácsi falura rándult, a néni pedig lyányaival látogatóba
ment. Senki sincs otthon a háznál, azért van csend és szegény Katalinnak
ünnepe. Vajjon miért rakosgat szekrényében? Úgy látszik, új ruhát varrt
nénjeinek, legalább azt mutatja az a két selyemruha, melyek ott az ágyon
vannak kiterítve. Úgy látszik, most magának akar dolgozni, régi ruháiból
valami otthonkát szándékszik összeütni s rongyai közt keresgél
egyet-mást.
Azt a szép rózsaszín ruhát, melyet épen összefog, még anyja vehette volt
neki valamely gyermekbálra, az a pompás kis mantilla atyja ajándéka
lehet, azt a kis karpereczet keresztszülői küldhették. Beh kár, hogy
abból a szép rózsaszín ruhából rég kinőtt, a mantilla elrongyollott, a
karperecz nem éri be már gömbölyű karját. Volt neki akkor még több szép
ruhája, de minden házuk romjai közé égett szép kis étagerjével együtt,
melyen annyi tarka-barka dolog állott, bronz emberkék, porczellán
állatkák, szines kagylók, egy svájczi cottage, viaszgyümölcsök, két
ezüst kosárka s annyi minden. Egy könnyet törült ki szeméből. Megsiratta
a mit elpusztítottak, megsiratta a mi megmaradt s tovább nézegette
későbbi ruháinak maradványát, melyek éles ellentétben voltak a
gyermekkoriakkal. E rakosgatás sok elfojtott érzelmet, keserű emléket,
behegedt sebet téphetett föl, mert arcza mind szomorúbb lett s lassan
mélázva folytatta rakosgatását.
Egyszer a mint felpillantott, önkénytelen a tükörbe nézett. Elijedt
magától, pongyolája mi izléstelen, haja mi rosszul fésült, keze hogy
elbarnult s arczán mennyire meglátszik a munka, fáradság és virrasztás.
Nézte magát a tükörben, igazított valamit ruháján, lesimította kibontott
haját s kaczérkodni akart alakjával. Ártatlan és szomorú kaczérkodás
volt, könnyekbe került. Megkönyezte rózsaszín ruháját, melyből rég
kinőtt és sok más ruhát, melyekből nem nőtt ki s melyeket még a szabó
sem csinált meg. Megkönnyezte rosszul fésült haját, eldurvult kezét,
halvány arczát. Szeretett volna már egyszer szépen felöltözni, vígan
szökelni a tükör előtt s örülni az életnek. Sanyarú, megalázott,
hervadni készülő ifjúságának egész fájdalma fölébredt benne.
– Oh, Kálmán – sóhajtá – hogy szerethetnél te engemet, szegény,
míveletlen, elhagyott leányt. Te is szegény vagy ugyan, de nagy reményű
ifjú, a ki sokra mehetsz az életben. Én itt vénülök, mint a ház
komornája, gazdasszonya. Alig van időm, hogy valamit olvassak, a
zongorát, a nyelveket, mindent elfeledtem, mire gyermekkoromban
tanítottak. Te szives vagy hozzám, bizonyosan szánsz. Oh, talán szeretni
fognál, ha lehetne egy szabad napom, ha felöltözhetném egyszer nem
pompás, nem drága, de szép s egészen új ruhába s így tölthetnék veled
egy délutánt. Istenem, ha élnének szülőim!
[Illustration: Megkönnyezte rosszul fésült haját, eldurvult kezét,
halvány arczát.]
Valóban, e szép szőke fürtöket mint megilletné egy kitanult komornakéz,
e karcsú termetet mint emelné egy legújabb divatú váll és selyemruha, e
fehér telt karokat mi előkelőkké tenné egy gyémántos karperecz, ez okos
és érzelmes szemekre, ez élénk, szelíd arczra mi tündérfényt, mi érdekes
sápadtságot vetne a viaszgyertyák fénye. Mi szép alaknak illenék be,
nemcsak a megyei székhely, hanem az ország fővárosa szalonjaiban is.
Hány kiégett szív hitetné el magával, hogy szerelmes belé, míg itt a
szegény Kálmán is csak szives hozzá, legfeljebb szánja. Mi czifra bókok
közt neveznék ki divatlapjaink bálkirálynőnek, míg itt csak a
szomszédság pletykái emtegetik s a jó néni zsémbel reá. Szegény Katalin!
Ha nem is ily fenhéjázó, de velök valamennyire rokongondolatok
támadhattak Katalin lelkében. Soha sem volt boldogtalanabb életében,
mint most. Mi boldoggá tette volna a gondviselés egy kalmár vagy szabó
alakjában. Szegény, mennyire igyekezett elfeledni, hogy valaha
kisasszony volt s most mi fájdalmasan jut eszébe. Mennyire óhajtott
valakit, a kihez ragaszkodjék s most, midőn feltalálta, hogyan fél tőle,
mert az ifjúság első izgalmai ébredeznek szivében s valami olyat érez, a
mit az egész világ szerelemre magyarázna. Pedig minő szégyen fiatal
leánynak szeretni, midőn nincs udvarlója, viszonzás nélkül szeretni,
általában Istennek oly teremtését szeretni, a kit férfinak neveznek. A
jó néni kérlelhetlenül elitélné, unokatestvérei gúnyolnák, a szomszédság
rágalmazná. Ő meghalna szégyenében… Titkos, önmagának is csak most
bevallott szerelme majdnem együgyűvé tette; a mély kedélyű és ártatlan
leányt a szerelem sohasem is teszi eszessé, csak igen félénkké vagy
bátorrá, csak igen boldoggá vagy boldogtalanná.
Odahagyta a tükröt, mintha félne tőle, varrni indult, de maga sem tudta,
hogy unokatestvérei ruháit kezdé vizsgálgatni.
– Beh szép ruha! Ha nekem ilyen volna… Csak egy… Ha talán nem volna is
ily szép, csak új lenne, egészen új divat szerint. Eszti épen olyan
termetű, mint én. Az ő ruhája épen jó nekem. Felpróbálom. Miért ne? De
ha az ember szépen felöltözik, úgy illik, hogy haját is hozzá
alkalmazza. Persze!… Ugyan milyen lennék e szép ruhában?…
Máskép rendezte haját, felöltözött Eszti ruhájába, fejéket, csipkés
ujjakat és gallért tett föl, melyek szintén az Esztiéi lehettek, mert
csinosak és úriasak voltak. Mindez néhány pillanat műve volt. Úgy
látszott, hogy a házi körülmények miatt egész második természetévé vált
a hirtelen öltözködés s e szokásáról most sem mondott le, midőn szépen
és kényelmesen akart felöltözni, mint egy kisasszony, a ki bálba készül.
Úgy örült, midőn az új ruhában egy egészen más, egy csinos, vidám,
valódi kisasszonyi alakot láthatott tükrében. Sokat igazított ruháján,
hogy jobban álljon, mihez jól értett, mert unokatestvéreit rendesen ő
szokta felöltöztetni. Itt egy redőt simított el, ott épen redőbe szedte
az egy kissé engedni nem akaró kelmét, emitt egy megtüremlett részt
hozott rendbe, amott karján szépen hihúzogatta és késztette, hogy
bugyokat vessen. Mi szép ruha volt, mi jól állott rajta! Az a szép fejék
is egészen más alakot adott neki. Hogy mosolygott, örvendett; sokkal
boldogabb volt, mintha az övé lett volna a ruha. Mi sok ily szép ruhája
volt Esztinek, mégis mi haragosan szokott öltözködni! Ha neki csak
egyetlen ily ruhája volna!
– Istenem! ha Kálmán most látna, tudom, hogy még szivesebb volna hozzám.
Most igazán szép vagyok. Épen illik hozzám e kék szín. Ha így bálba
mehetnék, hogy tánczolnék! Oly rég nem tánczoltam már, oly rég… Utoljára
a bácsi nevenapján tánczoltam ezelőtt egy évvel. A vacsora után egy kis
tánczot rendezett a fiatalság, de már csak a végére mehettem be. Nekem
kellett ügyelni mindenre, mennyi bajom, mennyi dolgom volt. Istenem,
mihelyt bementem, Kálmán mindjárt fölkért… kétszer tánczolt velem. Oly
barátságos, oly nyájas volt. Azt mondotta, hogy nagyon jól, nagyon
szépen tánczolok. Olyan könnyű vagyok, mint a pehely. Hogy röpített a
polkába, hogy megforgatott a csárdásban. Kár, hogy csak rövid ideig
tartott mindkét táncz. A vendégek már oszolni kezdettek, a zene
elhallgatott, Kálmán is búcsút vett tőlem. Oly kedvesen mosolygott reám,
még egyszer ismételte, hogy milyen jól, milyen szépen tánczolok, olyan
könnyű vagyok, mint a pehely… Most, ha látna, talán azt mondaná: szép is
vagyok. Igazán, most oly szép vagyok.
Gyönyörködve nézegette magát, gyönyörrel néztem én is ott a szögletben,
egy székhez támaszkodva. De az ő gyönyöre nem tartott oly soká, mint az
enyém. Mélázni kezdett és lassanként elkomorodott. Egyszerre, mintha
égetné testét a ruha, csipkés ujj és gallér, letépett magáról mindent.