a nap és pacsirták énekeltek a levegőben. Három óra felé megszólalt a
harang, gyűlt a népség, megzendűlt az ének, sírtak a vén asszonyok,
susogtak a férfiak s az elhúnyt érdemeit emlegették. Egyszer egy
elfojtott zokogás erős kitörése hallatszott. Mindenki oda tekintett. A
kis Mányi sírt, miért meg is pirongatta a gazdasszony, fülébe kiáltva:
«Te kis béka, még zavart csinálsz!» Történt is zavar, de nem a kis Mányi
okozta. Midőn épen a koporsó beszögezéséhez fogtak, beszaladt a féleszű
bivalos és jelentette, hogy csendőrök vették körűl a házat, a kik el
akarják fogni a méltóságos urat. Ugy is volt. Radnóthy pöre eldűlt s
mint olyan, a ki fegyvert rejtegetett, közcsendet háborított s a
felsőséget több izben a legvakmerőbben megsértette, egy pár évi börtönre
itéltetett. Az ügyvéd sikerrel tudta huzni-halasztani a pört s
fölhasználni az ezredesné és Kahlenberger befolyását; az egésznek
veszélyesebb oldala már-már mintegy múlóban volt, azonban Radnóthy
mindent elrontott. Szebenbe a kormányzóhoz, Bécsbe a miniszterekhez
küldött íratai mindent fölforgattak, a mit az idő, befolyás és ügyvédi
furfang építettek. E terjedelmes íratok egy darabig olvasatlan hevertek
az illető irodákban, de végre sor kerűlt rájok is. Innen is, onnan is
kemény parancsolat ment a kerületi biztoshoz, hogy tüstént fogassa el s
fenyítse meg e vakmerő embert. Radnóthy ez újabb bűne fölújította régi
bűneit, s pöre sietve eldöntetett. Ügyvéde többé nem tudta akadályozni
elfogatását, kétkedtek betegségében s kiküldöttek érte. Ha az elhúnyt
él, ez itélet ellen bizonyosan tiltakozik, azonban jobb volt így,
legalább nem vihették még egyszer fegyver közt végig a falun, hajdani
jobbágyai szeme láttára.
A temetési menet megindúlt a templom felé. A kis Mányi, a kinek sánta
lábát rútul megviselték a múlt napok fáradalmai, el-elmaradozott a
koporsótól, s hogy lépést tartson a többivel, belekapaszkodott a
gazdasszony ruhájába, a miért ez újra megpirongatta. «Te kis béka, itt
is zavart csinálsz!» Történt is zavar, de ennek sem Mányi volt az oka.
Megint a féleszű bivalos botránkoztatta meg a népséget, nagyot
kurjantván örömében, hogy a curialistákat exequálják. Valóban úgy is
volt. Radnóthynak a curialisták elleni pöre is eldűlt és pedig
kedvezően. Itt nem árthattak vakmerő iratai, s az örökség reményében az
ezredesné és Kahlenberger is megfeszítették erejöket. Az úrbéri
törvényszék visszaítélte minden elfoglalt telkét és földjét, a csendőrök
épen az ítéletet hajtották végre, kiűzték a curialistákat lakjaikból és
elfogták az ellenszegülőket. A kertész most legkevésbbé mert ellenkezni,
de annál jobban átkozta Radnóthyt, a min a féleszű bivalos szörnyen
fölbőszűlt, s elhatározta magában, hogy holnap jól megveri a kertészt.
Kár, hogy szándékát soha sem merte végrehajtani. A kertész még többet is
érdemelt volna, mert nem csak átkozódott, hanem boszúból azon éjjel az
udvarházat is fölgyújtotta. E tett ugyan a nyomozásban nem bizonyosodott
reá, de azért az udvarház tökéletes rom lőn, a melyet többé senki sem
látogatott, kivéve a komondort, a mely híven leheveredett a tornácz
romjaira, várta gazdáját és keservesen vonított.
Igy pusztúlt el a régi udvarház, nem örökölhette senki. Ki fogja
örökölni a jószágot? E kérdés még eldöntésre várt. A végrendelet újabb
pört támasztott. Radnóthy, a mint tudjuk, kitagadta leányát s fia halála
esetére mindenét a nagyenyedi főiskolának hagyta. Szegény nem is
sejtette, hogy végrendelete könnyen semmissé válhatik. Egész 1848-ig jól
ismerte a köz- és magánjogot, a mi ezután történt, abból semmit sem
tudott, de nem is akart. Jól tudta, hogy az 1848-ki törvények csak
elvben törülték el az ősiséget, s a nemesi örökösödés szabályozását a
következő országgyűlésre halasztották. De nem kételkedett, hogy hogy az
országgyűlés helyett, mint annyi mindent, ezt is rég szabályozta Bach
kormánya. Aztán vallatása alatt annyiszor hallotta a nemesi és nem
nemesi birtok és személy egyenlőségét, hogy lehetetlennek tartotta, hogy
a fiscus jogot formálhasson valamely magvaszakadt nemes birtokához.
Azonban 1851-ben még nem adattak ki az új örökösödési rendet szabályozó
rendeletek. Szegény Radnóthy egyszer alkalmazta magát az új korszak
szelleméhez, akkor is törvénytelenséget követett el. A fiscus rátette
kezét jószágára, a nagy-enyedi iskola pedig pört indított. Ekkor
előállott a harmadik követelő is Kahlenberger, az egyetlen Radnóthy
leány férje, követelte neje anyai részét s egyszersmind kérte, hogy
kegyelmes adományozás útján ruháztassék nejére az egész ősi jószág.
Érvénytelen levén a végrendelet, mind követelését, mind kérését
megnyerte s hogy a nagy-enyedi főiskolának is jusson valami, jószántából
alapítványt tett két oly tanuló jutalmazására, a kik a német nyelvben és
irodalomban legnagyobb előmenetelt tesznek. Aztán felhagyott a katonai
pályával és átvette a jószágot. Nem soká híre-hamva sem maradt, a mi a
régi gazdára emlékeztette volna az embert. A cselédek elszéledtek, a kis
Mányi Erzsi miatt nem is merte magát mutatni és elbújdosott; a komondort
agyon lőtték, mert a híres apportirozó uszkárt megharapta.
Az új gazda nagy terveket forgatott fejében: reformálni akarta a
jószágot és civilisálni a falut. A curialis telkekre néhány würtembergi
családot telepített, a melyek többe kerűltek, mint a mennyi hasznot
hajtottak. Szemüveges jószágigazgatójával mindent reformált, civilisált.
A reform és a civilisatio miatt egy pár év alatt alkalmasint csőd alá
kerűl, ha az ezredesné meg nem hal s így új örökséget nem nyer. Most már
nem félt a csődtől s tovább folytatta a reformot és civilisatiót.
Egyébiránt, a françaiset más is járja úgy, mint ő, de a polkában és a
walzerben keresni kell párját; társai, kik sokszor látogatják, most is
_famoser kerl_-nek nevezik; az asszonyok most is mulatságosnak találják,
kivéve a feleségét, a ki gyakran sír s a legérzékenyebb verseket
szavalja a _Wilde Rosen_ekből.
NŐK A TÜKÖR ELŐTT.
Párisba jőni, hogy lássa, hallja, élvezze az ember e világváros bájait s
egy pár napi széttekintés után betegen fekünni valamelyik hôtel rideg
szobácskájában, ha nem több, legalább is gyöngédtelenség a sorstól. Úgy
van, gyöngédtelenség – sóhajtám lábbadozó állapottal, mint sóhajtotta
volt egyik pesti ismerősöm a dragonyosok után, a kik majd letapodták a
Hatvani-utcza szögletén: – Ej, uraim, mily gyöngédtelenség! Mintha most
is előttem állana e gyöngéd jó ismerős, mintha most is látnám, hogyan
szedi föl magát az utcza sarából, mi szomorúan tekint széttört
esernyőjére, mi kétkedően vizsgálja sáros kalapját: vajjon föltegye-e
vagy ne, s a vargainasok kaczaja közt hogyan sóhajt föl még egyszer és
utoljára: – Valóban gyöngédtelenség!
Ismerősöm és a Hatvani-utcza eszembe juttatá a Kerepesi-útat, a
Kerepesi-út a Nemzeti Szinházat, a szinház a Régi Fűvészkertet, a
fűvészkert a Nemzeti Múzeumot, a Múzeum a Szénatért, a Szénatér a
Dunasort, a Dunasor Budát, Buda a Gellérthegyet. Mi nagyszerű panoráma
tárult ki előttem! Ime a kettős kereszt, hármas hegy és négy folyam
országa kikapcsolt részeivel egyetemben, egész szépségében, egész
búskomolyságával. A természet mennyi szépsége, a történelem mennyi
gyásza, a büszkeség és nyomor, a remény és lemondás, a diadal és
kétségbeesés mennyi szent emléke a téreken, a romok és sírok közt, a
szívben és az arczon. Hazám! Hazám! Meglepett a honvágy és a hazafi
fájdalom.
Oh ha csak egy óráig tapodhatnám e szent földet, ha szíhatnám üdítő
levegőjét, ha nyughatnám folyói partján! Mi jól esnék, ha a pásztor
reggeli kürtje ébresztene álmomból s az esti furulyaszó mellett
aludhatnám el. Egy hajnal a hegyek között, egy este a pusztán, egy
vasárnap délután falun! Epedek utánatok, vizek zúgása, ki bölcsőmet
ringatád, távol hegyek hótakarta csúcsai, te régi város egyik legrégibb
háza, bolthajtásos szoba, ónozott üvegtáblák, s te óriás kályha, ki
meleg kebleddel egész második anyám valál! Epedek utánatok omladozó
kőfalak, hegyes kövezetü utczák, torony csillogó gombja, s te mély hangú
öreg harang, ki annyi részvéttel kísérted sírba édes atyám és anyámat!
Epedek utánatok, ifjúságom szép emlékei, sáros utczájú és szép lyányos
kis város, pletykáló nénék, borozó urambátyámok, kik eddig már rég a
sírban nyugosztok, s ti kedves víg pajtások, kiket rég elszórt és
komorakká tehetett az élet! Epedek utánatok, falusi rozzant lak,
elhagyott vadon kert, vén körtefa, kik jól ismerétek, szántátok,
szégyenlétek ifjú álmaim, szenvedésim és ostobaságaimat. Epedek utánad
Pest, hazám szíve, ki engem is befogadál kamrádba, hogy élénkebben
érezzem lázunk és aléltságunk, örömünk és fájdalmunk minden dobbanását!
Mi örömest nyelném porodat, innám rossz vizedet; mi szivesen nézném
végig és dicsérném meg nemzeti szinházadban a legrosszabb tragédiát; mi
hazafias elszántságnak tartanám köpenyforgatóid Széchenyieskedését; mi
lelkesülve éljeneznék akadémiádban a magyar őskérdésről írt legfurcsább
értekezésnek; mi gyönyörködve hallgatnám lóversenyre jövő mágnásaid
lerchenfeldi dialectusát; hogy bámulnám az _Arany sas_ban táblabirád
politikai jóslatait; mi mélyen meghatnának divatlapjaidban a
bálkirálynők és előfizetés-gyűjtő honleányok dagályos dicsőítései; mi
kéjjel színám be fiatal íróid kávéházi vitáit és török pipafüstjét! Mi
örömest tűrnék ennél sokkal többet s lennék jámbor polgár, a ki semmi
ellen nem zúgolódik, hálát ad Istennek, hogy élhet, e szép országban
élhet, s ha egy pár óra mulva válnom kellene is, hagyján, legalább
tapodhatnám még egyszer azt a küszöböt, melyet mindig félve léptem át,
örülhetnék az ő vidám arcza mosolyának, erőt meríthetnék mély tüzű szeme
részvétéből s még egyszer megszoríthatnám búcsúra nyujtott kezét, e
drága kezet, mely, érzem, sorsom jövőjét szövi.
Istenem, milyen az emberi szív! Mi örömest hagytam oda hazámat, mi jól
esett, hogy egy pár évre lerázhatok magamról mindennemű lánczot s egész
szabadon élhetek mindannak, a mi külföldön csak szivünk- és lelkünkhöz
szól. S ime, hogyan vágyom haza s épen innen Párisból, melyet jól még
meg sem tekinthettem. Valóban szivünk soha sem elégszik meg azzal, a
mire vágyott, a mit bír, mindig azt óhajtja, a mit már elvesztett vagy
még meg nem nyert, a múlton csügg vagy a jövőtől vár, jelenjébe mindig
vegyűl valami keserű vagy nyomasztó. Mi sokszor elmondták már ezt
szebbnél-szebben a költők, egész közhelylyé vált, s csodálatos, mégis
igaz. De eh! mit a szív, mit a lélek, az egész egy kis gyomorbaj,
epekiömlés, láz, ideggyöngeség, s egyéb semmi, mondja némely modern
természettudós, ki csak abban különbözik a homonculussal bajlódó
középkoritól, hogy míg ez lelket akart teremteni, ő épen a lelket
szeretné elvitatni az embertől. No, tőlem nem vitatja el! Érzem
lelkemet, érzem, hogy most is nem annyira testem beteg, mint lelkem;
érzem, hogy ha a hôtel fehér nyakkendős orvosa helyett jó lelkű
háziasszonyom lépne be hozzám s megkínálna mindent meggyógyító
theájával, jobban lennék; érzem, ha barátaim ülnék körül ágyamat, másnap
helyre állanék, egy látogatás nála egészségessé tenne!
Oh miért nem vagyok otthon!? Hiú, vágy, gondatlan gondolat! Hiszen
otthon nem örülhetnék egészségemnek. Tüstént levelet kapnék valamelyik
szerkesztőtől, a ki igéretem- vagy kötelezettségemre emlékeztetne. Egy
pár nap mulva már kopogtatna ajtómon a nyomdainas, ez az átkozott
ördögfiú, a kit sehogy sem rázhat le az ember nyakáról, a ki kopogtat,
dörömböl, beront, kiabál, reggel, este, délben, délután, s vigyorgó
arczczal, vihogó hangon kéziratot követel, habár nincs gondolatod, ha
üres vagy, mint a tört fazék s buta, mint a fejsze foka. Oh én lassan,
nehezen, kínnal írok! Aligha írónak születtem, nem vagyok lángelme, nagy
tehetségű ember. Igaz, ezek sem írnak épen oly fáradság nélkül, mint a
hogy az emberek hiszik vagy magok állítják. A munka mindig munka s csak
az a különbség, hogy egyik könnyebben és jobban dolgozik, mint a másik,
de bizonyára mindenik fáradsággal. A legerősb favágó is megizzad, a
legjobb kőmüves is elfárad, a legnemesb lóról is szakad a tajték. De én
épen kínlódom, s mikor aztán kinaim között néhány jó gondolatom
születik, s érzem, hogy ebből lehetne valami, ha még néhány napig
dolgozhatnám rajta, már jókor reggel kopogtat ajtómon a nyomdainas,
dörömböl, beront, kiabál, hijában kergetem, nem tágít; neki azt
mondották, hogy kézirat nélkül ne jőjön vissza, mert megverik, várja
meg, várjon egész estig, ha mindjárt csak egy lapot kap is. Oda kell
adnom félig megírt dolgozatomat. Fele már a nyomdában, fele még a toll
alatt, a fejben vagy még ott sem. S hijába szalad az ember délután a
szedőhöz, hogy legalább csak egy lapot írjon újra, már kiszedték, s épen
azt a részt, holnapután már megjelen nyomtatásban. Jaj! nem merem
elolvasni, sőt borzadok reá pillantani is s ha egy mosolygó arczczal
találkozom az utczán, azt hiszem, rajtam nevet, az én idétlen munkámat
neveti. Oh mégis jobb itt, mint otthon! Mi kín írni, mi kéj olvasni – a
más munkáját.
A magunké mindig valami kellemetlen érzést ébreszt föl lelkünkben,
legtöbbször azt a legkellemetlenebbet, hogy munkánk keveset ér. Mi
valódi nyájas olvasó vagyok én, ha nem kell írnom! Beh kár, hogy orvosom
eltiltotta az olvasást s legfeljebb csak egy pár órára engedi meg! Ma
már leolvastam a két órát. Unom magam, szörnyen unom, egyedül, Párisban
és betegen. Ez a szoba is kihűlt, fázom, beteg lelkem és testem.
Ily gondolatok közt keltem föl székemről s vetettem egypár hasáb fát a
kandalló tüzére, mert 1856 ápril elején még meglehetős hideg és nedves
idő járt Párisban is. Néztem a kandalló tüzét, a kandalló fölötti
tükröt, a jobbra elnyuló kárpitos ágyat, melyek a franczia vendéglők
legrosszabb szobájában sem hiányzanak; néztem a pamlagot, az asztalt, a
székeket, a festett fal s a padlat szőnyege czirádáit, melyeket már
százszor megvizsgáltam. Oly bajos megszokni a vendéglői szobát, kivált a
betegnek. Idegen a bútor, a fal, az ablak, a kilátás. Unatkozó
pillanatunk nem akad meg a rokonszenv vagy emlék egyetlen jelén sem. Bár
csak az asztalon azt a tört szobrocskát láthatnók, a melyet valamelyik
jó barátunk ejtett le a minap, vagy azt a tintafoltos kalamárist, a
melyet nagybátyánk vett karácsonyi ajándékba ezelőtt régen, vagy
legalább hallhatnók falióránk ketyegését, a melyet már annyira
megszoktunk, mint molnár a malomzúgást. Mindebből semmi, minden oly
barátságtalan, mogorva, legfeljebb kiváncsiságunkat ébreszti föl egy-egy
eltépett levéldarab, árjegyzék, vagy a tükör rámáján feledett névjegy.
Találgatjuk: vajon ki volt itt szállva előttünk, az övé volt-e a névjegy
vagy látogató barátjáé, ki írta hozzá a levelet, férfi-e vagy nő?
[Illustration: Néztem a kandalló tüzét, a kandalló fölötti tükröt…]
Nem elegyedtem ily találgatásba, jobb mulatságom akadt. Hallgattam a
table d’hôteról feljövő vendégtársaim kopogását, mert már hat óra rég
elmúlt és beesteledett. Tap-tub, tap-tub! Ez az öreg angol lépése, ki
sokat eszik és iszik, s mindig hallgat. Tipsis-top, tipsis-top! Ez a
porosz junker, ki kényesen szokott lépdelni s az asztalnál senkivel sem
társalog, ha csak nem báró. Kipi-kap-kap, kipi-kapkap! Ez a bécsi
kereskedő nejével együtt, a kik azt vitatják, hogy Bécs szebb Párisnál,
csak valamivel kisebb. Tapcsirr, tap-csirr! Ez a franczia lovas kapitány
sarkantyúja, a ki valahányszor az étterembe lép, fölfordított
pyramisalakú vörös nadrágával mindig nagy érdeklődést szokott ébreszteni
bennünk, idegenekben. Szomszédaim szobájokba nyitnak, még egy pár
kopogás, aztán minden elcsöndesedik. Már most mit csinálok? Nincs mivel
foglalkoznom. De mi ez? Új kopogás, ezt nem ismerem, épen szobám felé
tart. Vajon ki lehet?
Az ajtó megnyilt s belépett egy emigrans ismerősöm, a kit a minap
meglátogattam volt, s a ki most jött visszaadni látogatásomat. Az
emigrans szó ne ébreszsze föl se olvasóm, se a rendőrség kiváncsiságát.
Nem beszéltünk politikáról. Ő ugyan összehadart valamit a _Jardin des
Plantes_ egyik sasának tolláról, melylyel ma aláírták a keleti háború
békéjét, s azon szép arab lóról, melyen tegnap, a katonai szemlén, a
franczia császár lovagolt, de ezek úgy hiszem eléggé ártatlan dolgok.
Aztán ismerősöm tulajdonkép nem is volt politikus, hanem gavallér, vagy,
ha úgy tetszik, gavallér politikus. Gavallérságból lett ellenzéki,
sodródott be a forradalomba és bujdosott ki. Nem tett ugyan semmit,
itthon senki sem bántotta volna, de kibujdosott s ezért sokan fontos
politikai egyéniségnek tartották, sőt ezt végre még maga is elhitte. Így
rekedt künn, hol szintén gavallérkodott; pénz dolgában soh’se szorult
meg, anyja annyit küldött, a mennyire szüksége volt, s mint száműzött
sokkal érdekesb volt a nők előtt Párisban, mint lett volna Pesten.
Nagyon megörültem látogatásának, mert szeretetre méltó ember volt és
kellemes társalgó. Megmentett a hosszú este unalmától. Sok mindenről
beszélgettünk. Nagyon jól eltöltöttük az időt, csak szerelmi históriái
és panaszai untattak egy kissé. Sok nőnek udvarolt már életében, több
vagy kevesebb szerencsével. Könnyen feledte az egyiket s még könnyebben
bolondúlt a másikba, de azért oly világfájdalmas hangulatban panaszolta
a nők hűtlenségét, mint Heine, kinek szivét, egyik verscyclusa szerint,
a sok Agatha, Beatrice, Czeczilia, egy szóval az a-b-c valamennyi
betűjének hűtlensége egészen megtörte, tönkre silányította. Azonban, úgy
látszott, e viszonya komolyabb az eddigieknél. Egy fiatal franczia
özvegybe szerelmes, már egy egész hónap óta. Magasztalta szépségét,
eszét s bosszankodott, hogy e nő egész talány előtte, mert most sem
ismeri jobban, mint ezelőtt egy hónappal. A kaczérság és szendeség, a
hiúság és önmegtagadás, az áradó kedély és hideg értelem, az önzés és
feláldozás a legkülönösb vegyületben olvadnak össze benne. Vonzódik
hozzá és fél tőle, kerülni óhajtja és szenvedélyesen szereti. Oka van
hinni, hogy viszonoztatni fog szerelme s mégis még remélni sem mer.
Kétségek között hánykódik s boldogtalanabb, mintha kedvese már
megvetette vagy megcsalta volna. Mindezt elég hosszasan és körülményesen
beszélte el. Volt előadásában valami bensőség, hangjában valami
rokonszenvet ébresztő, a mi hatással volt reám. De, talán épen azért,
nem tudtam se vigasztalni, se egy pár olcsó tanácscsal szolgálni neki.
Nem is volt reá szükség. Beszélt ő helyettem is. Vigasztalta magát s
tanácsolt eszének szive és szivének esze ellen. Néha, mintha szégyenelte
volna felindulását, tréfára fordította a beszédet, majd szenvedélyesen
tört ki s egész tűzbe jött.
– Oh barátom! – kiáltott föl, mindinkább izgatva magát – ha ismerhetnők
a nőket, ha ismerhetném e nőt. S nincs mód benne. Hijába nézem arczát,
tekintek szemébe, figyelek minden szavára, lesem lépteit, kutatom
múltját, jelenét, vizsgálom hajlamait, izlését, barátnőit, udvarlóit.
Csak ott vagyok, a hol azelőtt. Tükre előtt szeretném látni, midőn haját
rendezi, ékszereit teszi föl s még egyszer megszemléli kész öltözékét;
midőn mélázva ül karszékén, meglátja magát az átellenben álló nagy
tükörben és elmereng saját alakján, vagy midőn bálból, szinházból,
estélyből jő haza, fáradtan ül tükre elébe, hogy letegye fejékét,
kibontsa haját s arcza az egész nap élményeinek őszinte, hű kinyomata.
Csak tükre előtt lehet igazán megismernünk a nőt. Mennyi igaz, mély
értelmű könnyet és mosolyt csalt ki a nők szeméből a tükör, mennyi
titkukat árulták el egy arczfintorral, egy sóhajjal, egy felkiáltással e
hideg üvegnek, a melyeket gondosan rejtegettek még anyjok, férjök és
kedvesök karjai közt is. Valóban, ha látnók a nőket a tükör előtt, midőn
magokra vannak, bizonyára jobban vagy kevésbé szeretnők, inkább szánnók
vagy boszankodnánk reájok. Mosolyogsz állításomon. Tapasztalatból
beszélek, nem könyvekből, épen azért igazam van. Oh ha kedvesem tükre
varázstükör volna, s egy bűvös szóra mind felmutatná nekem a reá rajzolt
képeket: fele, harmada, hatoda, százada is elég volna. Évi jövedelmem
felét adnám egy pár ily képért, pedig az egészszel is ritkán jövök ki…
De a mennykőbe, egészen elfecsegem az időt.
Mindjárt kilencz óra. Sietek az olasz operába, legalább egy félórára; ma
úgy is rossz kedvem van; ott látni fogom őt és felvidulok… Isten veled!…
Jó éjtszakát!… A viszontlátásig!… Gyógyulást!…
Ismét egyedül maradtam, s ismét unatkozni kezdettem. Teljességgel nem
voltam álmos; fölkeltem, hogy új hasábot vessek a kandallóba. Ezek a
kandallók nem fűtik be a szobát, csak magok előtt terjesztenek egy kis
meleget, de egészen fölöslegessé teszik a gyertyát, ha az ember nem ír
vagy nem olvas. Eloltottam a gyertyát, aztán leültem s öntudatlanul
fölsóhajtottam:
– Oh ha ismerhetnők a nőket, ha ismerhetném e nőt!
Barátom félérzelmes, félbizarr eszméi mintegy örökségűl maradtak reám,
hogy foglalkozzam valamivel. Ismerni a nőket, férfiakat, magunkat,
másokat nem könnyű dolog. Az emberismeret nehéz és szomorú tudomány s
rendesen csak akkor jutunk birtokába, midőn kevés hasznát vehetjük,
midőn illusióink már elpárologtak, szenvedélyeink kitombolták magokat s
nincs erőnk lelkesülni, szeretni és küzdeni. Nem a tapasztalat, a
valóság a drága, hanem az illusió, ha ugyan annak lehet nevezni lelkünk
legféltőbb kincseit: a hitet, szeretetet és reményt. A mi a tükröt
illeti, arczunk, beszédünk, iratunk, tetteink mind tükrök, lelkünk
tükrei, csak legyen jó szem, mely beléjök képes nézni. De abban lehet
valami igaz, hogy a tükör sok igaz és mély értelmű könnyet és mosolyt
csal ki a nők szeméből, s ha tükreik előtt láthatnók őket, midőn magokra
vannak, jobban vagy kevésbbé szeretnők, inkább szánnók vagy
bosszankodnánk reájok.
Elgondolkoztam. Eszembe jutottak mind azok a nők, a kiket valaha
közelebbről ismertem. Rég feledett vagy rég nem látott arczok tüntek fel
előttem. Ismét otthon voltam. Jól esett a képzelődés e játéka s az
elmélkedés és ábránd csöndes gyönyörét élveztem. Köszönöm neked szép
franczia nő, hogy rejtély vagy udvarlóid előtt; köszönöm neked szegény
barátom, hogy a nőkről beszéltél nekem. Ime megnépesült rideg magányom,
emlékek újulnak meg szivemben, képek vonúlnak el szemem előtt,
felindulva és enyhülve érzem magamat. Óh szép és nem szép leányok,
boldog és boldogtalan nők, mindig figyelemmel, részvéttel kisértem én
sorsotokat, ha nem voltam is udvarlótok, híven emlékezem reátok, ha ti
elfeledtetek is. Látlak benneteket a tánczvigalom zajában: ti ritkán
vettetek észre, sohasem voltam tánczostok; látlak díszszobátokban, vidám
társaság beszélgetései közt, gyertyák fényénél: nem épen örömest
szóltatok hozzám, mindig akadt érdekesb csevegőtök; látlak a sétányon, a
kerti gyeppadon, a berek fái közt: elég ügyetlen voltam sokszor, ha
zsebkendőtöket kellett fölvennem, ha a tüskébe akadt ruhátokat bontottam
ki, vagy épen bokrétát kötöttem számotokra. Látlak benneteket
menyasszonyi és özvegyi ruhában, férjeitek karján, gyermekeitek közt, a
hiúság vásárán és udvarlóitok kiséretében, szépségtek egész virágában és
hervadozva, hullatva a szerelem, öröm és büszkeség egy-egy levelét, mint
a dérütötte lomb. Sokat tiszteltem, bámultam, féltem közületek, talán
egy párt gyűlöltem is, de csak egyet szerettem, a ki mást szeretett hogy
boldogtalan legyen, a ki rég sírban nyugszik, s magával temette első
ifjúságom örömét. Ifjú álmok, régi idők és sebek enyhüljenek meg egy
könnyben, de nektek, ti többi szép és nem szép lyányok, boldog és
boldogtalan nők, köszönöm jóságtokat, hálás vagyok részvéttökért,
megbocsátom szeszélyeiteket, boszútokat, felejtem gúny és pletykáitokat
s örömest merengek alakjaitokon.
De miért jelentek meg előttem tükreitek előtt? Eléggé ismerlek;
erénytek, jóságtok, hiúságtok, tévedéstek jobban bizonyít mellettetek és
ellenetek, mint a tükör. Miért bámuljalak, szeresselek, miért
szánakozzam rajtatok vagy bosszankodjam reátok jobban? Nincs szükségem
rá, hogy a szeretetreméltóság és önfeláldozás, a hiúság és nyomor
egy-egy élénkebb pillanatában lássalak tükreitek előtt. Hagyjatok el!…
Csak te maradj mellettem, vidám arczú szelíd alak, kit tisztelve
szeretek, szeretve bámulok, ki talán nem is sejted szerelmemet! Oh
megvallom, szivemnek nem első gerjedelme ez, de érzem, hogy utolsó.
Egy még meg-megfájduló emlékből és egy az öröm repedései közt felvillanó
reménysugárból áll minden gazdagságom, szivem egész kincstára. Téged
illet ez emlék, szerencsétlen leány, a ki sírba vitted tört szivedet,
tőled jő e reménysugár, te vidám arczú szelíd alak, a ki oly részvéttel
tekintettél reám mély tüzű szemeddel, ki oly megindulva nyújtád
jobbodat, midőn hazámból távozva búcsúzni mentem hozzád! Oh nézz reám
folyvást, nyújtsd még egyszer jobbodat, őrködjél felettem, bátoríts,
vigasztalj, áldj meg.
De miért jelensz meg te is tükröd előtt? Ne pillants belé! Nem vagy
előttem rejtély. Vidám arczod, mély tüzű szemed, mind jó lelked és
ártatlan szived tükre. Én ismerlek, hiszek benned, szeretlek. – Hát te
fogsz-e valaha ismerni, hinni bennem és szeretni!…