s még felét sem írta le annak, a mit akart. Mindent oda írt a mi szívén
feküdt és sok olyant, a mi szorosan nem tartozott a dologra, de szíve
legmélyéből buzgott föl. Megmagyarázta a régi úrbért, a curialisták
viszonyait, de legtöbbet beszélt az oláh pusztításról, udvarháza
földúlatásáról. Fölfejtette a kormányrendszer törvénytelenségét,
veszélyeit; lerajzolta a tisztviselők tudatlanságát és önkényét. Íveket
írt össze arról, hogy mikép kell rendezni az ország ügyeit, s
visszaállítani a régi rendet. Elpanaszolta a személyén ejtett sérelmet,
s bebizonyítni törekedett, hogy a nemesség tekintélye egyik legerősebb
támasza a királyság tekintélyének. Lefoglalt kardjának is egy pár ívet
áldozott, előszámlálta a főbb háborúkat, kivált a poroszt és francziát,
a melyekben azt ősei villogtatták.
Sokszor emlegette, hogy harmincz évig szolgálta a megyét s alispánsága
alatt jobban folyt minden, mint most s felényibe sem kerűlt. Védte a
megyei rendszert s visszakérte, követelte az alkotmányt. Idézte a
_Corpus Juris_t, Verbőczyt, az _Approbata és Compilata Constitutió_t, a
_Pragmatica Sanctió_t, az 1791-iki törvényeket s Anonymustól kezdve
rendre a történetírókat. Többször átolvasott és kijavított minden ívet,
meghányta-vetette az erősb kifejezéseket, de csak arra ügyelt, hogy
olyasmi ne legyen bennök, a miért a magyar törvények szerint
megpörölhetnék. Oly erős szenvedélylyel csüngött a multon, hogy föl nem
foghatta a jelent. Egész álomvilágban élt, a melyben csak az volt való,
hogy szenved, haragszik, fárad és vénül.
Ez idő alatt még inkább elhagyta magát: külön ben is kopott ruhája úgy
állott rajta, mintha vasvillával hányták volna reá; hosszú borzas haja
és szakála még mogorvábbá tették. Mióta pörölt, folyamodványokon
dolgozott, se gazdasági, se házi ügyekbe nem avatkozott. Reggel nem
adott rendeletet számtartójának, délben nem zsémbelt gazdasszonyára, s
Istvánt is csak reggel fölkelésekor, estve lefekvésekor szidta meg néha.
Egészen irataiba merűlt; egy szép nyári délután még azt sem vette észre,
hogy udvarháza előtt kocsi áll meg s a Bécsből megérkezett ezredesné és
leánya szobájába lépnek.
– Ejnye csúf ember, hát így kell fogadni a vendégeket? – sipított az
ezredesné, egy idős száraz asszony, a kinek hosszú vendégfürtei igen jól
összehangzottak kissé festett arczával; aztán föltette szemüvegét s oly
bámulattal kezdette vizsgálni sógorát, mint valami csodaállatot.
Radnóthy megfordult és föltekintett, de nem sógorasszonyára; leányát
nézte, hoszszasan nézte és nem tudta megismerni, mert az megnőtt és
elváltozott. Erzsi úgy állott előtte, mint báb a fodrász kirakatában,
érzéketlen arczczal s útias pongyolájában is czifrán és tetszelgőn.
Sehogy sem találta föl benne a régi egyszerű Erzsikét, az ő kedves
lyányát, a ki hajdan mindig oly vidoran ugrott nyakába, s tele csevegte
fejét. Úgy tetszett neki, mintha már nem is hasonlítana anyjához: a
vonások ugyanazok, de a kifejezés egészen más. A leány sem tudott
atyjára ismerni; a kopott öltözet, beesett arcz, hosszú ősz haj és
szakál oly kellemetlenül hatottak reá, hogy hirtelenében nem tudott mit
csinálni. Atyjának merőn rászegzett, éles, átható szeme egészen
megzavarta, s a helyett, hogy hozzá szóljon, nagynénjét szólitotta meg,
hol németül, hol francziául kérdezve tőle: Vajon mi lelte szegény papát?
Az apa előtt még idegenebbé tette a lyányt ez idegen nyelvű csevegés.
Erős fölindulása egy könnybe olvadt, ellágyult s azt sem tudta mit tesz,
ölébe vonta lyányát s elkezdte simogatni.
– Erzsike, hát nem ismered szegény apádat, már nem is tudsz vele
beszélni? Mennyit aggódtam érted és Gézáért? Lásd miattatok vénültem
meg, lásd ezt a sok írást, értetek dolgoztam éjjel-nappal… Erzsike,
kedves leányom, tedd le ezt a kalapot, egészen kiveszen a formádból,
olyan vagy benne, mint egy komédiásnő. Nézz reám! Hát ismerj meg már!
– Ugyan ki ismerhetné meg, édes Elek sógor? – mondá az ezredesné – olyan
mint egy fáról szakadt. Miért hanyagolja el ennyire magát. Ez nem illik
egy jónevű és előkelő nemes emberhez. Um Gottes Willen, miért nem
vágatja le azt a nagy szakált? Legalább borotváltassa be az állánál, a
hogy’ most viseli minden úri ember.
– Nem hosszabb az a szakál, mint a sógorasszony nagy bolond vuklija, azt
sem ártana levágni – csattant föl Radnóthy, mintegy örülve, hogy
kiöntheti reá mérgét.
– Soha életemben ily parasztságot! Műveletlen, barbár ember! Ide jövök,
megteszem a nagy útat Bécsből – így fogadni! Minden követ megmozdítok
kiszabadításáért, öt hosszú levelet irok – így fogadni, hálátlan –
fakadt ki sírva az ezredesné s félájultan rogyott a karszékbe, mikor
aztán, hogy jobban kifejezhesse magát, németre s francziára fordítá a
beszédet. Ebből ugyan Radnóthy alig értett valamit, de elég volt szegény
fejének a hang is.
– Hallgasson édes papa, hallgasson, ne boszantsa a jó nagynénit. Nem
látja, hogy elájult? Szegény nagynéni, kedves nagynéni! – szólott közbe
Erzsi, szemrehányón tekintve atyjára s kifejtőzve karjai közül, hogy az
ezredesné ápolására siessen.
– Hát a gyermek leczkézi az apát? Hát ezt tanultad te Bécsben, erre
tanított a te jó nagynénéd? Ezért küldöttem én neked azt a sok pénzt?
Ezért jöttél haza? Te, te, te!… – kiáltá Radnóthy fölugorva székéről s
még tovább is beszél, ha vigyázatlanságból az ezredesné kis fekete
kutyájára nem lép, a mely oly csunyán kezdett ugatni reá, hogy kénytelen
volt egész erejét az új ellenség ellen fordítani.
– Jaj, gyilkos, megöli az én kedves Figarómat – sikoltá az ezredesné.
– Papa, az Istenért, ne rugdalja szegény Figarót! – esengett Erzsi
sírva.
– Ember, mit csinálsz? – ismétlé nagy páthoszszal az ezredesné.
– Megbolondulok! – fuldoklott Radnóthy.
A kis haszontalan kutya még élesebben ugatott, még jobban harapdálta
Radnóthy lábát, a ki egész dühbe jött. Az ezredesné három nyelven
sikoltozott, németül a kutyához, francziául Erzsihez, magyarul
Radnóthyhoz. Erzsi folyvást pattogott és sírt. István és az ezredesné
cselédei ijedve rohantak be s velök együtt Maros, a házi komondor, a
mely pártul fogta gazdáját s majdnem szétszaggatta Figarót. Valóságos
pokoli lárma keletkezett, a melyben senki sem tudott szóhoz jutni s
mindenik kapott legalább egy oldaldöfést.
V.
E jelenet csak kezdete volt a többinek. Az udvarház csendes szobái
örökös viszály színhelyeivé váltak. Radnóthy most már idegenebb lőn
otthon, mint volt csak azelőtt is. Többször jutott eszébe neje, midőn az
ezredesné ült az asztalfőn, többször búsult leánya után, mióta
Elisabethet – a hogy’ az ezredesné nevezte Erzsit – komédiásnő ruhákban
látta maga előtt, többször boszankodott a világ fölfordulásán, a mióta
sógorasszonya a régi rend maradványait is föl akarta forgatni házában.
Most már nemcsak a kertészszel, jegyzővel, tisztviselőkkel kelle
pörölnie, hanem két nővel s egy kis kutyával is.
Az első találkozás keserűsége oly erős benyomást tett mindhármukra, hogy
nem tudtak menekülni tőle. Folyvást ingerelték egymást önkénytelen,
akaratjok ellenére is. Az ezredesné azért utazott Erdélybe, hogy rávegye
Radnóthyt Erzsi férjhez adására Kahlenberger kapitányhoz, a ki ugyan még
forma szerint nem kérte meg, de elég érthetőleg nyilatkozott, s csak a
cautió letétele okoz egy kis nehézséget, a melyet Radnóthynak kellene
lefizetni. S im utazása czélját sehogy sem képes előhozni, mert bármiről
beszél Radnóthynak, veszekedés a vége, a mi igen rossz bevezetés ily
kényes természetű ügyhöz. Nénje utasítása szerint Erzsi is föltette
magában, hogy kedvében jár atyjának, de ha csak rá tekintett is haragos
arczára, már elhagyta bátorsága, arra az áldozatra pedig épen nem tudta
elszánni magát, hogy máskép öltözködjék, fölhagyjon a német csevegéssel
s ne fogja nénje pártját. Maga Radnóthy is szeretett volna kibékülni
velök, de mihelyt körükbe lépett, már kész volt a boszúság. Az ezredesné
mindent fitymált, kivált a szobákat, bútorokat, ételeket, pedig a házi
gazda költségbe verte magát, hogy sógornője és leánya kényelmesebben
lakhassanak, a gazdasszony pedig ugyancsak kitett magáért. Az
ezredesnének senki sem tudott főzni, mosni; untalan Bécset emlegette,
lenézte Erdélyt, sógora tömérdek kárán nem szánakozott illő
megindulással, az ország állapotján épen nem búsult s az asztal fölött
legtöbbet arról beszélt, mi ujság Bécsben s mindent elmondott, mit
kedves lapja, a _Fremdenblatt_, legújabb számában olvasott. Erzsi sokáig
öltözködött, el-elkésett a reggeli- vagy ebédtől, kevés kedvet mutatott
a ház gondjaiban való részvételre, a helyett érzékeny német regények
olvasásával töltötte az időt vagy Saphir _Wilde Rosen_jei mellett
ábrándozott Kahlenberger kapitányról. Radnóthynak hát elég oka volt reá,
hogy ellenséges lábon álljon sógornőjével és lyányával, de az épen
fölbőszítette, ha az ezredesné haragjában hánytorgatni kezdé, hogy a
börtönből kiszabadulását neki köszönheti, ha Erzsi nénje pártját fogta,
s elkezdtek egymással németül csevegni. Ez utóbbi, minthogy minden nap
megtörtént, már majdnem tűrhetetlenné vált. Radnóthy ifjabb korában
tudott valamit németül, tisztelője volt a német műveltségnek, de most
már keveset ért belőle, s mióta német lett a hivatalos nyelv, ha tudna
németül, sem akarna tudni. Már maga a hang fölingerelte, aztán azt
hitte, hogy róla beszélnek, a mikor nem is beszéltek róla, azért néha
szörnyen rájok mordult, mire az ezredesné kis kutyája ugatni kezdett, s
kész volt a botrány. Az uraság versengése a cselédekre is kihatott.
István egy párszor jól oldalba döfte az ezredesné hórihorgas legényét,
mert csúfolkodni mert hegyes bajuszával, a gazdasszony sok mindennek
összemondta az Erzsi bécsi szobaleányát, mert becsmérli az ételeket s
egész grófnőt játszik. Mindennap történt valami olyas, a mire az
ezredesné közel volt az ájuláshoz, Erzsi sírt és Radnóthy szitokra
fakadt.
E miatt folyamodványain, ügyei védelmén sem dolgozhatott a régi
erélylyel. A költségek is mindennap növekedtek, annyira, hogy kénytelen
volt egy új darab erdőt eladni. Ha panaszolt az ezredesnének, ha kikelt
az új rendszer ellen, ha elmondotta, hogy így pusztul ki lassanként
minden erdélyi nemes ember, tüstént vita, szitok és sikoltozás támadt
belőle. Az ezredesné mindent a lármás megyei és országgyűléseknek
tulajdonított, kofaságnak nevezte a sok czifra szónoklatot és
fölterjesztést, betyároknak a kardos juratusokat, vén bolondoknak a
tisztes táblabirákat; hogy ez lesz belőle, azt neki előre megjövendölte
az ő boldogult férje, még ezelőtt tíz esztendővel. Radnóthynak sem kelle
több; bár a forradalmat magában sok tekintetben hibáztatta, az ezredesné
ellenében védett mindent. Megtámadta az ezredest, a ki már tíz év óta
nyugszik a grazi temetőben, az ezredesnét, a ki saját udvarházában mer
ilyeket beszélni, leányát, a ki elég istentelen nénjének fogni pártját.
Kihozta iratait, fölolvasott nekik belőle mindent s midőn még sem
szűntek meg vitatkozni, fenyegette őket, hogy kitekeri nyakokat s
földhöz vágta az Erzsi _Wilde Rosen_jeit, az ezredesné
_Fremdenblatt_ját, mert alkalmasint ezekből tanulják azt a sok
istentelenséget; ő nem olvas mostani ujságot, se németet, se magyart,
mind hazugságot és ostobaságot írnak s ha ide kapna vagy egy
szerkesztőt, bár soha sem volt kegyetlen ember, Isten úgyse’ lehúzatná s
huszonötöt veretne rá István huszárral. Erre a nagy kegyetlenségre az
ezredesné természetesen elsikoltotta magát s még aznap el akart utazni,
– de azért ott maradt harmad napra is.
Erzsiért is sokat versengtek. Radnóthy vádolta az ezredesnét, hogy egész
bécsi leányt nevelt belőle s kivetkőztette jó szokásaiból; hiszen már
anyanyelvét is feledni kezdi, a gazdasszonykodáshoz semmit sem ért s
otthon sehogy sem tudja feltalálni magát. Az ezredesné hálátlannak
nevezte sógorát, Erzsi nagy műveltségével kérkedett, a kit akármely
tábornok is nőül vehet; nem is nevelte ő holmi betyár erdélyi úrfi
számára, sem azért, hogy Kolozsvárott vagy Maros-Vásárhelytt temesse el
magát, s ekkor hevében kikottyantotta, hogy félig-meddig már akadt is
szerencséje; Kahlenberger kapitány udvarol neki, soha ily derék embert,
soha ily deli, vitéz, művelt és nagy befolyású férfiút, a sógor úr
kiszabadulását is egyrészt neki lehet köszönni. Radnóthy öklével az
asztalra csapott, hogy neki azt az embert többé senki se említse,
megesküdt, hogy leányát csak magyarországi vagy erdélyi törzsökös
hazafihoz adja nőül. Megtiltotta Erzsinek a franczia és német csevegést,
különben kitépi nyelvét; fenyegette, hogy lehasítja komédiásnő ruháit,
megparancsolta, hogy lásson a házi dolgok után s úgy elfelejtse
Kahlenbergert, mintha soha sem is született volna, különben kitekeri a
nyakát. Ebből aztán nagy perpatvar támadt, az ezredesné görcsöket és
migraine-t kapott, Erzsi beteggé sírta magát s Radnóthy fölrúgta a
ráugató Figarót.
Így telt el néhány nap. Az ezredesné halálra unta magát; attól az
egyetlen mulatságától is elesett, hogy sógorával versengjen, mert
Radnóthy szobájába vonult, mélyebben merült előbbi búskomorságába s csak
irataival foglalkozott. A két nő elhatározta hát, hogy szórakozás,
mulatság kedvéért látogatást tesz a környéken, a közel városkában.
Azonban innen is, onnan is hamar és kedvetlenül tértek haza. Erdélyben
akkor mind politikai, mind társadalmi tekintetben holt idény uralkodott.
Mindenkinek volt valami sebe, ha testén nem, lelkén, vagy legalább is
vagyonán. Majd minden család magába vonult és sebeit kötözgette.
A régi vendégszeretet, víg élet eltűnt, mintha a régi alkotmánynyal
temette volna el az idő. Rom, bú és szegénység üdvözölték mindenütt a
két mulatni vágyó nőt. Ide járult még, hogy, bár gyöngédebb változatban,
mindenütt hallottak valami ahhoz hasonlót, a mit Radnóthy beszélt,
vitatkoztak is egy keveset s némely helyt az elváláskor épen hidegséget
tapasztaltak. Találkozott oly táblabiró is, a ki az ezredesnét nagyon
gyanús szemmel nézte s holmi politikai szerepet tulajdonított neki; egy
másik épen kémnek hitte, a ki azért látogatja a nemességet, hogy a vidék
érzületéről tudósítsa a hatóságokat. Egy helyt elszörnyedt az egész
társaság, a midőn az ezredesné azt beszélte, hogy Bach miniszter mily
szép, okos és derék ember, s egy estélyen mily jól mulatott vele.
Erzsit hajdani játszótársai nem győzték eléggé nézni, s divatos, drága
ruháit talán irigyelték is, de gúnyolódtak vele, hogy kiejtése kissé
idegenszerű s Bécsben nagyon elbüszkült, de hogy’ is ne, midőn egy
kapitány az udvarlója. Egyszóval nagyon rosszul ütött ki a mulatság. Az
ezredesné és Erzsi a két legszerencsétlenebb nő volt a szerencsétlen
Erdélyországban. Nem volt egyebet mit tenniök, mint gyönyörködni a
természet szépségében, a melyet nem sokra becsültek, tűrni Radnóthy
búskomor szeszélyeit, a melyeket napról-napra tűrhetetlenebbeknek
tapasztaltak, kérődzni a bécsi szép napokon, olvasni Saphir _Wilde
Rosen_jeit és sóhajtani Kahlenberger után.
– Ah – sóhajtotta Erzsi nem egyszer – én sokkal boldogtalanabb vagyok,
mint édes néném! A néni visszamehet Bécsbe, engem nem ereszt atyám,
nénit szerette volt boldogult férje, engem nem szeret Kahlenberger. Azt
igérte, hogy meglátogat, s még mindig késik, csak egyetlenegyszer írt a
néninek, akkor is azt írta, hogy szabadságot kér, jő – és még sem jő…
Ah, jól mondja Saphir:
Nicht beglückter Lieb’ ist eigen,
Schweigend lieben, liebend schweigen?
– Ach! meine Elisabeth, mit beszélsz? Kahlenberger épen úgy szeret
téged, mint engemet boldogult férjem. Épen abban az ezredben szolgál.
Mein theurer Carl! Ach, mennyit szenvedtem én leánykoromban, hányszor
voltam úgy, hogy
Der unbeglückten Lieb’
Nichts als die Träne blieb!
s Carl mégis az oltárhoz vezetett. Elhagytam érte hazámat és utána
mentem. Hogy’ dobogott szívem, mind azt dobogta:
Doch hab’ ich noch ein Vaterland,
Ein zweites, theures gefunden,
Sein Herz ist jetzt mein Vaterland,
Woran ich wurzelnd bin gebunden.
Ach ez a Saphir mily szépen tudja kifejezni a szív érzéseit. Nincs nála
jobb költő a világon. Egészen megifjulok, ha olvasom. Én is épen úgy
szenvedtem, mint te, s épen oly boldog voltam, mint te lészsz.
[Illustration: Ah – sóhajtotta Erzsi nem egyszer – én sokkal
boldogtalanabb vagyok, mint édes néném!]
Ilyenkor aztán eldicsérték Saphirt, ábrándoztak a boldogságról,
boldogtalanságról. Az ezredesné vígasztalta Erzsit, elmondotta, hogy ő
csak Kahlenberger megérkezését várja, ekkor atyjától megkéri
ünnepélyesen Erzsi kezét, ha beleegyezik jó, ha nem, akkor magával viszi
Erzsit Bécsbe, s majd talál módot rá, hogy összekeljenek, s ha atyja
akkor sem egyezik belé, nem lesz nagy baj, mert kipörlik tőle az anyai
részt. A megvígasztalt Erzsi nyakába borult a jó néninek, összecsókolta,
fölvidult, de minthogy nagyon bele jött már a boldogtalanságba, azért
mégis egész nap sóhajtozott és szavalta Saphir kétségbeesett verseit.
Szerencsére nagy boldogtalanságában épen nem hervadt, folyvást jó
egészségnek örvendett s oly kevéssé törte meg szívét a boldogtalan
szerelem, mint kedvencz költőjeét.
A mit annyira óhajtottak, nemsokára teljesült. Kahlenberger megérkezett.
Nem kellett szabadságot kérnie; ezrede Erdélybe, egyik közel városkába
rendeltetvén, mindennap látogatója lehetett Erzsinek. Az ezredesné magán
kívül volt örömében, különösen midőn Kahlenberger férjének egy pár régi
barátját is elhozta magával. E régi barátok később elhozták nejeiket és
leányaikat is, a kiknek kedvéért aztán néhány fiatal tiszt és hivatalnok
is bemutattatá magát az ezredesnénél.
Ez idő óta az udvarház ritkán volt vendég nélkül. Az ezredesné
rendezett, csinosított s bocsánatot kért a vendégektől, hogy nem
varázsolhatja ide bécsi szalonját. Erzsi új ruhákat csináltatott s
panaszolt a kolozsvári szabókra, a kik elrontják pompás kelméit. A
vendégek mosolyogtak, s dicsérték a romladozó udvarház regényességét,
Kahlenberger pedig épen _Siebenbürgens Perle_nek nevezte Erzsit, mire az
ezredesné megjegyezte, hogy Kahlenberger úr valóságos _Schöngeist_. Most
nagy ebéd volt, majd nagy ozsonna, egy párszor estélyt is adtak.
Kahlenberger kihozott az ezred zenekarából egy pár zenészt és tánczoltak
reggelig. A pusztuló udvarházban újra visszhangzottak a régi napok
örömei, de a kivilágított ablakok fénye csak szomorúabbakká tette a
rongált tornyocskákat, düledező kéményeket, roskatag fedelet s a zaj
siketen hangzott végig a csendes udvaron.
Radnóthy e víg élet folyama alatt nem volt otthon. Megszaporodott házi
kiadásai és a pörköltségek miatt kénytelen volt eladni egy más megyében
fekvő zálogos jószágocskáját, melyet maga szerzett volt s rendesen
haszonbérbe adott ki. Ide utazott hát, hogy örmény haszonbérlőjével
alkuba bocsátkozzék, a ki eddig is kölcsönözgetett neki. A lelkiismeret
minden fordulása nélkül hitte megköthetni az alkut, mert a birtok csak
vett jószág s így a fiára szállandó ősi örökséget nem csonkítja meg.
Csak Erzsi szenved kárt, de annak ő maga az oka, mert miatta szaporodtak
meg kiadásai s a leány része különben is mindig pótolható készpénzben.
E terv közben eszébe jutott, hogy még nem tett végrendeletet.
Elhatározta, hogy mihelyt végrehajtja a vásárt, megírja végrendeletét,
gondoskodni fog leánya pénzbeli kárpótlásáról, ha beleegyezésével megy
férjhez s átok alatt meghagyja fiának az ősi jószág hű megőrzését, hadd
szálljon az firól fira, unokáról unokára.
Útja több időt emésztett föl, mint a hogy számította, s mint minden, a
mihez haza jötte óta fogott, nem eshetett meg kisebb és nagyobb
keserűség nélkül. A múlt embere itt is összeütközésbe jött a jelennel.
Régi szokás szerint indult útra s nem vitt magával útlevelet, a miért
aztán letartóztatták s négy napot kellett elveszítenie, a mennyi idő
alatt igazolhatta magát. Kocsisa is majdnem pörbe bonyolította; ez
ugyanis hozzá szokott volt a régi időkben, kivéve a főispánt, senki elől
nem térni ki s ráhajtott egy főhivatalnok kocsijára. A kocsi eltört, a
kocsist pedig elfogták a csendőrök. Ebbe is bele telt egynéhány nap.
Majdnem két hét múlva érkezett meg a haszonbérlőhöz, a kivel hosszasan
alkudozott. Végre megkötötte az alkut, a jószágok akkori értékéhez
képest meglehetős árban. Kipihenvén magát, kissé fölvidulva készült
haza, azonban egy Milanóból érkezett levél, a melyet az ezredesné utána
küldött, nagy szomorúságba ejté.
Arról vett tudósítást, hogy fia újra visszaesett régi betegségébe s bár
az orvosok biztatása nem hiányzik, a veszély nagy, s megmaradása
kétséges. Mindjárt fogatott és sietett haza. Hazulról egyenesen Milanóba
akart indulni s magával vinni leányát beteg fia ápolására. Aztán eszébe
jutott, hogy ő kezességre kibocsátott rab, a ki nem lépheti át az ország
határát; neki otthon kell ülni és várni, míg egy fekete pecsétes levél
érkezik, fiát idegenek temetik el, a régi család kihal s az ősi jószág
idegen kézre jut. Búval és haraggal telt el. Leányára gondolt és
Kahlenberger kapitányra, a kit az oly sokat emleget s a kit bizonyosan
férjül választ, ha ő kidül, a mi oly könnyen megtörténhetik.
Ekkor az ezredesné ellen fordult haragja. Elhatározta, hogy minél
hamarább visszaküldi Bécsbe; leánya kikerülvén befolyása alól, újra
hozzá édesedik, elfelejti Bécset, Kahlenbergert s mindent, a mivel őt
annyira búsítja. Haldokló és gyógyuló fia, megváltozott és újjá
születendő leánya alakjai között lebegett lelke, egyiktől a másikhoz, s
nem tudott megnyugodni.
Így ért haza s meglátván kivilágított udvarházát, a honnan zene hangzott
ki, összerázkódott, mintha valaki megütötte volna. Fia temetése és
leánya menyegzője egy bősz képpé olvadtak össze lelkén, a halotti ének
és tánczzene őrült hangzavarként zúgtak fülébe. Megtörülte homlokát, a
mely hideg verítéket izzadt, s lassanként magához jött.
– A beteg még nem hal meg – nyugtatta magát – én is mily hosszas beteg
voltam… a hosszas beteg még kevésbbé. Reméljen az ember, a meddig lehet,
sőt azontúl is. Bizzunk az Istenben!… Miért is haragszom szegény Erzsire
oly nagyon? Elrontották egy kissé, majd megjavul. Igen keményen bántam
vele, elvadítottam magamtól. Hibás vagyok. Majd jóvá teszem. Hadd
mulasson. Miért ne mulatna? Hiszen nem tudja, hogy bátyja beteg. Fiatal,
szép; miért ne tánczolna? Meg sem mondom neki holnapig a rossz hírt.
Bizonyosan egy-két régi jó barátom látogatott meg fiastul, leányostul s
Erzsi egy kis mulatságot rendezett számukra. Jól tette. Hadd mulassanak.
Bár szeretne belé valamelyik barátom fia. Istenem, ha együtt tarthatnám
meg fiam és leányom lakodalmát! Örömest meghalnék.
A kocsi megállott s Radnóthy összeszedve minden lelki erejét, hogy a
rossz hírt eltitkolhassa, benyitotta az ajtót.
VI.
Az ezredesné épen legfényesb estélyét adta. Számos vendég gyűlt össze,
több, mint máskor. Természetesen Kahlenberger játszta a főszerepet, az
ezred Don Juanja, a kit társai _famoser Kerl_nek neveztek, s nem ok
nélkül. Neki zsoldjából mindenre telt, nagy vadász volt, híres
opportirozó kutyával dicsekedett, elméssége soha sem fogyott ki, Weber
_Demokritos_át majdnem könyv nélkül tudta, beszélt valamit francziáúl,
sőt e nyelven talán a Paul de Kock regényeit is elolvasgatja, ha el nem
foglalják az asszonyok, a kik minden városban bele bolondúltak. Aztán
hogyan tánczolt! A française-t más is tudta úgy, mint ő, de a walzerben
és polkában keresni kellett párját. Most is bámúlta az egész társaság.
Erzsi boldog volt, ha karjain lebeghetett, s úgy nevetett, hogy
könnyezett belé, ha tréfáit hallgathatta.
Egy öreg őrnagy, a ki a kipirúlt ezredesnét mulattatta, megjegyezte,
hogy e szép párt csak össze kell esketni, ő szívesen lesz násznagy s
kezet is adott reá. Egy hadnagy a cautióról beszélt, a mely a leány
vagyonából oly könnyen kitelik s utána vetette: bagatelle! Egy kerületi
hivatalnok neje tréfásan jó szívvel látta magát a mához egy évre
megtörténendő lakodalomra, mire az ezredesné azt mondá: – Es versteht
sich. Egy mérnök suttogva figyelmezteté Kahlenbergert, hogy a rozzant
ház helyébe mindenesetre egy pompás mezei lakot kell építtetni s ő
holnap a legczélszerűbb tervrajzzal ajándékozza meg, a mit Kahlenberger
nagy hahotával fogadott s a miről teljességgel nem akart szólani a
kérdezősködő Erzsinek, a ki aztán úgy tett, mintha haragunnék. Szóval
mindenki vőlegénynek nézte Kahlenbergert s a tréfa és vígság általános
volt.