elhül belé, – mondá Radnóthy, a kit ez esemény egészen fölpezsdített –
kend meg ne szóljon senkinek, megtudhatnák a falusiak, besúghatnák a
kertésznek; hajnalban minden cseléd itt a tornáczon legyen, adjon nekik
bőven pálinkát, a számtartó is itt legyen, kend aludjék egész délután s
ne feküdjék le az éjjel, hogy engem minél korábban fölkelthessen.
Hajnalban az udvarház tornácza egész hadiszállássá változott. Radnóthy
fölfegyverezte cselédeit, kard és puska hiányában, kit a mivel lehetett.
István rézfokost villogtatott, a béresek vasvillával hadonáztak, a
bivalos petrenczés rudat emelt, a kocsis ásót élesített, a darabont egy
kaszát egyenesített ki. Maga Radnóthy kardot kötött, egy nem rég a
padláson megtalált régi kardot, a melylyel hajdan a megyegyűlésekre
járt. Mint a jó hadvezér bátorítgatta csapatját, töltötte nekik a
pálinkás poharakat és pirongatta a számtartót, a ki folyvást le akarta
beszélni ez erőszakos lépésről. Egész elemében volt, megyei brachium
vezetőjének képzelte magát, mely minőségben – mert Erdélyben az
alispánok vezették a brachiumot – hajdan annyiszor hajtá végre a
törvényt.
E kellemes izgatottság mozgékonynyá s még tréfássá is tette: szóval
hazajötte óta ez volt első vidám napja; mintha vesztét érezte volna, oly
jól esett neki e bizarr szeszély s általa mintegy enyhűlni látszott.
Hosszas készülődés és tervelgetés után végre kiindultak. Elől ment a
komondor, mint valami előörs, utána István, a ki hadnagyként vezette a
többit, hátúl ballagtak a vezérek: Radnóthy és a számtartó, ez utóbbi
nagy kénytelenséggel emelvén egy dorongot. A konyhaépületnél
tartalékcsapatúl hozzájok csatlakozott a gazdasszony és a kis sánta
Mányi, a kik nem voltak ugyan fölfegyverkezve, de annál többet
fecsegtek, sápítoztak. Minél közelebb érkezett a csapat az ostromlandó
házhoz, annál inkább csillapúlt vérszomja. A bivalos arra emlékezett,
hogy a kertésznek puskája van; a béres pisztolyairól is tudott valamit,
a mi a darabontot nagy félelembe ejté. Maga István is gondolkozóba
esett, különösen arról gondolkozott, hogy mily jó lenne, ha a kertésznek
nem volna puskája, de még pisztolya sem. – Azonban késő volt minden
habozás. A komondor megkezdte már a támadást, összetűzvén a kertész
kutyájával, mire aztán István jelt adott a rohamra, szívére kötvén a
csapatnak, hogy a puskától ne féljenek, azzal csak egyszer lehet lőni s
ha akkor az ember a földre dobban, kutya baja sem lesz, s egy ugrással
semmivé teheti az ellenséget.
Csakugyan az történt meg, a mitől féltek. Az álmából fölvert kertész
puskával állott ki a küszöbre, csúnyán fenyegetőzött, hogy a ki közel
jő, lelövi, mint a kutyát, s czélozgatni kezde. Legelőször a darabont
ijedt meg s követvén István utasítását, ledobbant a földre, mi által
jobb és balszárny egyaránt zavarba jött, mert a többiek s maga István
is, megfeledkezvén a hadi cselről, futásnak eredtek, s mind
keresztülbuktak rajta. Csak a vezérek állottak még az egész csapatból,
de ezek támadás helyett egymással küzdöttek; ugyanis Radnóthy kihúzván
kardját, egymaga akart rárohanni a kertészre, a mit a számtartó jónak
látott meg nem engedni s félre húzta-vonta urát. Szóval az egész
hadjárat dugába dűl, ha a véletlen nem segít.
– Az Istenért, mit csinálsz, itt emberhalál lesz, tedd le azt a puskát –
sikoltá a kertész felesége s elkezdett sírni.
[Illustration: Radnóthy kihúzván kardját, egymaga akart rárohanni a
kertészre.]
– Menj be innét, ez nem asszonynak való dolog – csitítá és tolta be
feleségét a kertész.
– Egy tapodtat sem megyek, inkább engem lőjj meg; add ide azt a puskát.
Gyilkos akarsz lenni? Gyilkos… gyilkos… gyilkos! – rikoltott az asszony,
megragadva a puskát, hogy férje kezéből kitekerje.
– Ejnye teringette, ereszd el azt a puskát, hiszen nincsen megtöltve,
nem is az enyém, a jegyzőé, a minap hagyta itt, hogy vigyem be a városba
igazítás végett – nyugtatá feleségét a jó férj.
E nyilatkozatra kezdé magát összeszedni a csapat. Először István vőn
újra bátorságot, szörnyen szégyelvén megfutamodását. A többi követte s a
kertészt, a ki még mindig feleségével küzdött, csakhamar körülvették.
Ekkor minden ponton megkezdődött a támadás, s valóságos hadi lárma
keletkezett. István elől birkózott a kertészszel, a béres hátúl ütötte
ugyancsak a kertészt. A kertészné sírva, nyelvelve, átkozódva seprűzte a
kocsist. A bivalos rettenetesen forgatta a petrenczés rudat, nem ütött
ugyan senkit, de hangjával majdnem egy ostromágyút helyettesített. A
gazdasszony szidalmazta a kertésznét, a hajdani gazdasszonyt, a kis
Mányi mind azt visította: – Jaj csak a méltóságos urat meg ne ütnék! – A
szomszédból odagyűlt kutyák versenyt ugattak az udvari komondorral s a
kertész kutyájával; a számtartó pedig, a ki tétlenűl állott s csak
Radnóthyt igyekezett védelmezni, koronként föl-fölsóhajtott:
– Uram Isten, mi lesz ebből?
– Az lesz, számtartó uram – felelt Radnóthy kardjával suhintva – hogy
visszafoglaljuk telkünket s elrettentő példát adunk a többieknek. – No
csak szaporán munkára! Vessétek ki a gazembert feleségestül, bútorostul,
gyermekestül – folytatá a küzdőkhöz fordúlva – az utczára vessétek ki, a
világ csúfjára. A ki legelőször kiveti, az lesz helyette curialistám.
– Dejszen megkeserűli ezt méltóságod – dühöngött a földre nyomott s
eldöngetett kertész, hirtelen fölugorva s Radnóthy elé állva – olyan
pörbe keverem, hogy oda fizeti mindenét, utolsó fillérig s a tömlöczben
rothad.
– Mit? Még az orrom alatt mersz hadonázni, te rabló, te tolvaj! – kiáltá
Radnóthy hirtelen haragra gyúlva s hozzá vágott kardjával.
– Jaj gyilkos, kiontotta a véremet, megbénított, szerencsétlenné tett
egész életemre. Segítség, segítség! – ordítá a kertész, a hogy’ száján
kifért, örülve a karjára kapott nem mély, de jókora sebnek. Rohant a
faluba, fellármázni az embereket, panaszra szaladt a jegyzőhöz, a ki
tüstént kocsira ültette, s azon véresen küldé a kerületi biztoshoz, maga
pedig sietett lecsendesíteni a falusiakat, a kik már vasvillára kaptak,
az oláhok a kertész, s némelyek a magyarok közűl Radnóthy segítségére
sietve.
– Megmondtam, hogy ez lesz belőle – mondá a számtartó – dorongjával
döfölve a kerítést. Nem hitt nekem a méltóságos úr, s ime, mekkora baj
gyűl fejünkre.
– Mit mondott meg, számtartó uram? Nem mondott meg semmit, ostobát
mondott mindig. Mi lesz belőle? Hát abból mi lett, midőn ezelőtt húsz
évvel elszántott földemet fölfegyverzett jobbágyaimmal szereztem vissza,
csúfosan elvervén szomszédom embereit? Pedig az sokkal csekélyebb dolog
volt. Tudom én a törvényt, azért tettem censurát Maros-Vásárhelytt a
királyi táblán, azért szolgáltam sokáig a vármegyét. A nemes ember
curiáját vérig oltalmazhatja, azért van kardja, még a megyei brachiumot
is visszaverheti, ha tetszik. Hát cselédjét ne verhetné ki saját
földjéről?
– Rég volt az, méltóságos uram! – jegyzé meg félénken a számtartó.
– Rég volt, rég volt! de csak annyira föl nem fordúlt a világ, hogy
curiámat is elvitassák tőlem. Elvették jobbágyaimat, ám legyen, adót
fizetek, Isten neki, de szeretném én látni azt a prókátort, a ki
curiámat elpörli. Majd megmutatom én, mi az igazság, egy törvénytudó
emberrel nem lehet oly könnyen elbánni.
Ezalatt a kertész kiköltöztetése derekasan folyt. A kertészné kezét
tördelve átkozta magát; ő az oka mindennek, ha férjét lőni engedi,
szegényt nem aprítják össze, ő nem özvegy, gyereke nem árva, s
kétségbeesve borúlt Istvánra, a ki hajdani gyöngédségének némi
maradványával vezette ki gyermekével együtt. A többiek a bútorok
kihányásával foglalatoskodtak. A kis Mányi megismert egyet-mást, a mi az
udvarházból raboltatott el s a gazdasszony segitségével diadalmasan
gyűjtötte egy rakásba. Néhány pillanat alatt a kertésznek mindene az
utczán hevert, a falusiak bámulatára, a kik vasvillásan lepték el a
tért, de a jegyző intésére minden erőszakosságtól tartózkodtak. Egyik
előre nyújtotta nyakát és tátott szájjal hallgatózott; a másik
megjegyzé, hogy ő méltóságát estig hűvösre téteti a kerületi biztos; a
harmadiknak tetszett, hogy emberére talált a dölyfös kertész; a negyedik
esküvel erősíté, hogy egymaga össze tudná verni az összes udvari
cselédséget. Az asszonyok a kertésznét vígasztalták, elbeszéltették vele
az egész véres históriát, s összecsapták kezöket. Egyik házát ajánlotta
menedékűl, a másik a bútorokat akarta behordani, a harmadik fennen
nyelvelt, hogy maradjon minden úgy a mint van, míg eljő a kerületi
biztos és igazságot tesz. Szóval mozgásban volt az egész falu: minden
sövénynél ugatott egy pár kutya s minden házajtóban sírt legalább
két-három gyermek.
Radnóthy keveset hallott e megjegyzésekből, tetszett neki, hogy a
lakosság mintegy elismeri felsőségét és csendesen viseli magát. Beszédet
tartott nekik, megmagyarázta a tulajdon szentségét, a curialis földek
természetét, kijelentve egyszersmind, hogy mindenik curialistájával így
fog bánni, s miután egyik béresét ünnepélyesen beigtatta a visszafoglalt
telekbe, diadalmasan tért vissza udvarházába reggelizni.
IV.
Néhány óra múlva számos csendőr érkezett a faluba. A jegyző parancsot
kapott, hogy a házából kiűzött kertészt rögtön helyezze vissza s
oltalmazza eddigi jogaiban, míg a közte és hajdani földesura közt
fenforgó viszályt az illető hatóság eldönti; továbbá utasítsa, segélje a
csendőrtisztet az erőszakoskodók, közcsendháborítók elfogásában s a
rejtett fegyverek kutatásában. A csendőrök nemsokára körülvették az
udvarházat, letartóztatták a cselédeket s kutatni kezdék a szobákat.
Radnóthy iszonyú dühbe jött, midőn a berohanó Istvántól megtudta, hogy
mi történik. Bár az új kormányrendszer súlyát eddig is érezte, de ez
első közvetlen érintkezés képviselőivel, újjá szűlt, fölfokozott benne
minden fájdalmat és gyűlöletet. Magánkívül járt föl s alá szobájában,
kardját kereste, hogy megölje, a ki először belép, azonban István
elkapta előle a kardot s abban a pillanatban már ellepték a csendőrök a
szobát. Radnóthy némán és mozdulatlan állott, mintha kővé vált volna.
Nem hitt szemének, oly lehetetlennek tartotta, a mi történik, hogy dühe
bámulatba veszett. Némikép magához térvén, megvetéssel vegyes
büszkeséggel szemlélte, hogy’ veszik ki István kezéből ősi kardját,
hányják föl ágyát, szekrényeit s adják tudtára, hogy fogoly és
készüljön.
– Értem, hallom és protestálok minden erőszakoskodás ellen – kiáltá
Radnóthy, fölemelve kezét, mintha egy vármegyei executio előtt állana –
protestálok a törvénytelen itélet ellen. Hallották, távozzanak
curiámból.
A csendőrtiszt egy szót sem értett magyarúl s csak nézett és bámúlt.
– Még sem távoznak? – folytatá Radnóthy még nagyobb hévvel, a
csendőrtiszt habozását beszéde hatásának vélve. Nem tudják, hogy a nemes
ember curiája szent, oda beeshetik az eső, szabadon járhat a szél,
beleüthet a villám, de ember fia be nem mehet soha, még a király sem,
csak mint vendég, a kit mindig szívesen látok, megvendégelek, s ha kell,
védelmében kiontom érte véremet. Tudják meg, ha nem tudják, távozzanak.
A bámuló csendőrtiszt magyarázatot kért a jegyzőtől, a ki csak
mosolygott az egész jeleneten, aztán megmagyarázta, hogy a méltóságos
alispán úr két év óta aluszik, még most sem ébredt föl s álmában beszél.
– Még egyszer mondom, távozzanak – ismételte Radnóthy mind hevesebben –
nemes embert nem szabad elfogni, csak ha tetten kapatott, ezt mondják
törvényeink s e törvényeket semmi világi hatalom el nem törűlheti. Nem
követtem el bűnt, csak vagyonomat védtem, a melyet a kormány nem akart
vagy nem tudott megvédeni, majd kiviláglik a maga törvényes helyén;
idézzenek a maga módja szerint rendes törvényszékre, meg fogok jelenni,
ismer az egész vármegye, nem szököm el, van annyi vagyonom, hogy száz
esztendeig is elpörölhetnek velem. Még egyszer ünnepélyesen protestálok
az egész eljárás ellen, adják tudtára az illetőknek. Értették,
távozzanak.
A számtartó mindent elkövetett, hogy urát lecsöndesítse, de ez senkit
sem engedett szóhoz jutni. Végre is az csöndesítette le, hogy
kibeszélhette magát, s csak akkor engedett, midőn formából a
csendőrtiszt rátevén kezét, elmondhatta tiltakozását e tettleges erőszak
ellen is, felelőssé tehette érte s fölhívhatta a jelenlevőket, hogy
udvarháza és személye megsértése mellett a maga idejében tanúskodjanak.
Ezután nem szólott semmit, némán ült fel a kocsiba, úri méltósággal
mutatta ki a csendőrtisztnek maga mellett az ülést, mintha ez az ő
kegyéből foglalna helyet; de midőn látta, hogy kárörvendő curialistái
újjal mutatnak kocsijára, a kertészné szeme előtt költözik vissza a
kertészi lakba, a kis sánta Mányi jajgatva, s el-elbukva fut kocsija
után a falu végéig, s háza, a pusztulásban is drága udvarház, mindinkább
eltűnik szeme elől, elkezdett köhögni, talán mert valósággal náthája
volt, talán mert leplezni s elnyomni akarta fájdalmas felindulását.
Ez esemény sokáig foglalkoztatta az otthon maradtakat. A számtartó
tízszer is elmondotta napjában a gazdasszonynak: előre megmondottam,
hogy ez lesz belőle, most már fogadjon az ember új cselédeket, ha van
miből, dolgoztasson, ha van kivel, ő bizony nem lesz oka, ha az egész
gazdaság még jobban pusztulásnak indúl. A gazdasszony csipőjére tette
kezét és kérdezte, hogy ő már kinek főzzön, bár csak a kocsist ne fogták
volna el, azt az áldott embert és sírva forgatott újján egy réz
karikagyűrűt, a melyet a kocsis vett volt neki a múlt vásárkor. A kis
Mányi ilyenkor mindig elkezdett pisszegni, s egy párszor azzal az
indítványnyal állott elő, hogy biz’ ő lúdjai közűl behajt kettőt a
városba, ott megsütteti a méltóságos úr számára, a kinek a tömlöczben
nagyon, de nagyon rossz kosztja lehet. A gazdasszony majd kővé vált
csodájában – legalább ő azt mondotta – hogy ez a kis béka mindenbe
beleszól.
– Mit tudsz te ahhoz – pirongatta szegényt – azt hiszed, hogy a
méltóságos urat lyukba teszik, mint Marczi czigányt, száraz kenyeret és
vizet adnak neki; úgy él ő ott is, mint itt; te ostoba, takarodjál
innét, őrizd a ludakat, ez a te dolgod.
A faluban szintén sokat beszéltek ez eseményről. A megkezdődött vallatás
végett számosan idéztettek a városba. Mindenik nagyon fontos képpel jött
vissza s rendesen a falu házánál állott meg, a hol őket a falu szájai
még egyszer, s a kerületi biztosnál és csendőrtisztnél is jobban
kivallatták. Egyik azt mondta, hogy a kertész derekasan viseli magát,
nem úgy, mint a méltóságos úr, a ki sokat veszekedik a biztossal és a
csendőrtiszttel; alighanem örökös tömlöczre ítélik. A másik mint
szemtanú beszélte, hogy a méltóságos úr megbetegedett, ő látta mikor
orvost vittek hozzá, talán eddig meg is halt. A harmadik szomorúan adta
elő, hogy a curialis földek dolga nem egészen tiszta dolog, egy darabig
függőben marad, se a kerületi biztos, se a csendőrtiszt nem meri
eldönteni, a császárhoz terjesztik föl, de bárhogy’ dűljön el a dolog –
tette hozzá kiderűlve – a méltóságos úrnak mégis baja lesz, mert nem
volt fegyverengedélye, kardot rejtegetett, erőszakot követett el,
megháborította a falu békéjét. A negyedik mind arról mesélt, hogy
mennyit vallatják ott az embert, mennyit írnak, már összeírtak egy
szekér papirt, bizony Radnóthy uram oda fizeti jószága nagy részét. Az
ötödik azzal a nagy újsággal lepte meg a falut, hogy Radnóthy
kiszabadúl, nemsokára haza jő, hijába nincs többé vármegye, az úr mégis
csak úr marad s a szegény embernek soha sincs igazsága. E hír nem igen
talált hitelre. Mindnyájan kétkedve csóválták fejöket, a jegyző pedig
azt mondta, hogy mindent, de mindent elhiszen a világon, csak ezt nem.
Pedig e hír csakugyan igaz volt. Radnóthy két havi vallatás és fogság
után kezességre szabadon bocsáttatott s cselédjeivel együtt hazatért.
Azonban pöre még nem végződött be. Tulajdonkép nem is pöre, hanem pörei
voltak. A curiális földek kérdése elválasztatott a többiektől s az
úrbéri törvényszékhez utasíttatott. A csendháborítás, erőszak, s a
kertészen elkövetett véres bántalom, mint külön bűnvádi pör indúlt
folyamatba, de még nem volt bizonyos, vajon a polgári vagy katonai
hatóság fog-e ítélni benne, mert ostromállapot levén, kétes volt
hovatartozása s épen azért az illetőség eldöntése végett följelentetett
a tartományi kormánynak. A rejtett fegyver ügyét a csendőrség nyomozta,
de megakadt benne, mert nem tudta tisztába hozni: vajon a kardot
csakugyan Radnóthy rejtegette vagy a kis sánta Mányi dugta volt el a
dúlás idejében, s minthogy gyanakodott, hogy Radnóthy egy Kolozsvárott
rejtve tartott kardját hozta falura s így bűnösebb, Kolozsvárott is
nyomozást rendelt meg. Ide járúlt még egy negyedik pör is. Az elcsapott
tiszttartó hallván, hogy Radnóthy elfogatott, alkalmasnak látta az időt
saját sérelmével is előállani; számadása alól fölmentést és kárpótlást
követelt s egyszersmind elégtételt a méltatlan bánásmódért. Szóval
Radnóthy nyakig úszott a pörben s helyzetét nagyon megnehezíté a
vallatás alatti magaviselete. Tiltakozott minden ellen s nem ismerte el
a hatóságok törvényességét, a mi aztán mint újabb bűn jegyzőkönyvre
vétetett. Szerencsére leverte a betegség, így bűneit nem tetézhette
újabbakkal, s alkalmas ürügyet szolgáltatott arra nézve, hogy kezességre
kibocsátását több nyomatékkal sürgethessék. Ügyvéde mindent elkövetett
kiszabadítására, de mind hijába; Radnóthy jó emberei, régi ismerősei
közűl senki sem tudott segíteni. Elvégre is sógornője, az ezredesné,
segített rajta, ki az ügyvéd fölhívására levélben egy Erdélyben
állomásozó tábornokhoz, férje régi barátjához, folyamodott s fölkérte
Kahlenberger kapitányt, Erzsi udvarlóját, hogy szintén írjon
nagybátyjának, az erdélyi új kormányszék egyik legbefolyásosabb
tanácsosának. A pártfogás s a betegség nagy bajjal megnyitották a
lábbadozó Radnóthy börtönét. Ő egészen egyébnek tulajdonította e kedvező
fordulatot. Azt hitte, hogy mind a polgári, mind a katonai hatóság
megszeppent, s most ez enyhébb, udvariasb eljárással akarják őt
kiengesztelni s elsimítani az egész ügyet.
– Nem lesz belőle semmi – mondá ügyvédének – majd megmutatom én, kivel
van bajok, majd megtanítom én ezeket a pápaszemes bezirkereket, hogy mi
a curialista, mi a tulajdon szentsége. Látszik rajtok, hogy soha sem
volt birtokuk. A mi az enyém, nem másé, és ezt semmiféle ostromállapot
meg nem változtathatja. A rablót szabad megölnünk, a tolvajtól szabad
elvennünk, a mit tőlünk ellopott. S tettem-e egyebet kertészemmel?
Erőszak, csendháborítás-e ez? Ők az erőszakosak, ők a csendháborítók, a
kik fölforgatták a vármegyét, a királyi táblát, a guberniumot – mindent.
S abból a kardból is mily nagy dolgot csinálnak. Képzelhetni-e kard
nélkül nemes embert, s ha a király magához hivatna ad audiendum verbum
regium, így kard nélkül lépjek-e szobájába? S még tiszttartómat is
pártfogás alá veszik. Dejszen majd megmutatom én nekik, kivel van bajok.
Majd otthon mindent úgy megírok, hogy tudom nem teszik ablakukba. Ha ez
sem segít, írok Szebenbe a kormányzóhoz, Bécsbe a miniszterekhez,
fölmegyek a királyhoz, egész az udvarig viszem a pört, ha mindenemet rá
költöm is. Úgy bánni velem, mint egy paraszttal, mint egy jött-ment
emberrel, mint egy országos impostorral. Égbe kiáltó igazságtalanság,
hallatlan gyalázat!
Az ügyvéd hijába magyarázta neki a változott viszonyokat, hijába kérte,
hogy hagyja reá pöreit s ne elegyedjék semmibe, nem tudta
lecsöndesíteni. Radnóthynak betegség- és szenvedés-fokozta
ingerlékenysége nem ismert határt. Szemére vetette az ügyvédnek, hogy ő
is az új rendszer híve, mert az ügyvéd, csak hasznot lásson, minden
időhöz alkalmazza magát. Az ügyvéd tűzbe jött s elmondá neki, a mit
eddig titkolt, hogy kezességre kibocsátását egyedül az ezredesnének
köszöni. Ez felbőszítette Radnóthyt; kiszabadulását nem tulajdonította
ugyan az ezredesné befolyásának, de haragudott, hogy az ügyvéd az
ezredesnének írt s kéréssel és könyörgéssel alázták meg a Radnóthy
nevet.
– Nekem nem kell kegyelem – folytatta mind hevesebben – kérjen,
könyörögjön az úr magának. Ha annyira kedveli ezt az új rendszert,
álljon be bezirkernek, ha úgy dicséri az ezredesnét, vegye feleségül. Ez
az úr dolga, nem az enyém. Nekem nem kell semmiféle kegyelem, semmi
ügyvédi furfang, nem kívánok mást, csak az igazság bátor védelmét. Érti
az úr?
Az ügyvéd látván, hogy semmire sem mehet vele, boszúsan vált el tőle.
Radnóthy nélküle utazott vissza jószágára és lázas tevékenységgel fogott
ügyei védelméhez. Ezenkívül alig érdekelte valami. Égette a gyalázat, s
magansérelme mintegy nemzeti sérelemmé alakult át elkeseredett lelkében.
Személyét és földjét védve, hazáját és nemzetét hitte védeni, s mint
olyan, a ki a forradalomban nem vett részt, erre mintegy hivatva érezte
magát. A mit a vallatás alatt csak rendetlenül és töredékesen mondott
el, rendszeresen és bőven akarta kifejteni. Valóságos emlékiratokon
dolgozott. Folyvást szobájában ült és írt. A számtartó hijába jött be
hozzá rendeletet kérni a gazdasági ügyekre nézve, azt felelte neki:
– Üsse a mennykő a kaszálást, aratást, első dolog visszapörölni a
curialis földeket s megtorolni a személyemen elkövetett gyalázatot.
Ekkor aztán tűzbe jött s elmonda mindent, a mit ír s a mit még írni fog.
Ha István a postáról levelet hozott fiától, a ki már gyógyulófélben
volt, vagy az ezredesnétől és Erzsitől, a kik Erdélybe indulásuk napját
is megírták, hirtelen átfutotta s csak azt mondá: – Oh ezek a gyermekek
nem is tudják, mennyit kinlódom értök! – Ha vendég vetődött hozzá,
bocsánatot kért tőle és szobájába vonult, mert sok dolga van, nagy pörei
vannak, maga igazítja, nincs bizalma az ügyvédekben. Búskomor méláját,
elfojtott évődését örökös és kitartó harag váltotta föl. Járt alá és föl
szobájában. Forgatta a régi törvénykönyveket, országgyülési
jegyzőkönyveket, beszélt magában s nekiült írni. Egész fájdalmát, mérgét
papirra öntötte s midőn bepecsételte, czímezte s a postára küldötte,
enyhülten s büszke önelégültséggel kiáltott föl: – No meglássuk, mit
tudnak mondani erre!
Egy pár hét mulva azzal a hátirattal kapta vissza küldeményét, hogy
írjon a hivatalos német nyelven, valamely ügyvéd signálása alatt;
egyszersmind pedig bélyegtelen iratairól fölvétetett a Befund, s
meghagyatott, hogy a 8/12 krajczárig pontosan kiszámított birságot
executió terhe alatt fizesse be, a mint ezt az újabb törvények rendelik.
– Miféle újabb törvények? Szeretném tudni, melyik diætán hozták, melyik
közgyűlésen hirdették ki azokat az újabb törvényeket – kiáltott öklével
a válaszra csapva s mivel az nem felelhetett, megfelelt ő magának,
folyvást tiltakozva ez újabb sérelem ellen. Később visszaküldött iratai
olvasásába merült, s valahányszor kedvencz helyeit olvasta, fölriadva
mormolta:
– Jól, nagyon jól megírtam. Bezzeg szeretnének elnémítani. Jól tudják,
hogy nem tudok írni nyelvökön, mégis épen azt kívánják. Jól tudják, hogy
ügyvéd nem ír alá ilyesmit s épen erre akarnak szorítani. Ho hó! Nem
addig van az! Nem is elegyedem velök szóba, hadd pöröljön velök
ügyvédem, úgy is kedveli őket, azokhoz folyamodom, a kik nekik
parancsolnak, a kormányzóhoz, a miniszterekhez, a királyhoz. Még jobban
és bővebben kifejtek mindent, s hogy tisztábban megérthessék, a szomszéd
szász pappal lefordíttatom németre. Hadd tudják meg valahára az ország
valódi állapotját.