az ezredesné látta meg, azután Erzsi. Mindketten majdnem felsikoltottak,
mert féltek, hogy valami botrány lesz. Azonban az ezredesné hirtelen
föltalálta magát, elhallgattatta a zenét, karon fogta vendégeit s
egyenként bemutatta Radnóthynak, a ki tisztelve a vendégi jogot, a
lehető nyájasan üdvözölte őket. A vendégek alig tudtak szóhoz jutni s
elkezdték bámúlni a házi gazda bozontos ősz haját, szakálát, különös úti
öltözetét s magok közt nem egy csipős megjegyzést suttogtak.
Legelfogulatlanabb volt köztök Kahlenberger, a ki tüstént elmés beszédbe
kezdett, a melyet egy egész óráig is folytat vala, ha Radnóthy részint
tört németséggel, részint kézjellel nem adja tudtára, hogy keveset ért
németűl, nagyon fáradt s le akar fekünni. Kahlenberger panaszolta
barátjainak, hogy ezután neki meg kell tanulni a pantomimiát, különben
lehetetlen lesz beszélnie leendő ipával. Az őrnagy elszörnyedt Radnóthy
műveletlenségén, a ki még németűl sem tud s mégis alispán volt. A
hadnagy egy _curios_ fölkiáltással fejezte ki csodálkozását. A kerületi
hivatalnok mind azt emlegette, hogy bizony csak nagyon hátra van a
culturában Erdélyország. A mérnök föltette magában, hogy mihelyt haza
megy, lerajzolja az öreg urat, mint a kiveszendő régi magyar nemesek
példányát s fölküldi az _Illustrierte Zeitung_ba. Mindezt ugyan csak
magok közt beszélték a vendégek, de némi gyöngédebb változatban
becsúszott az a köztársalgásba is. Az ezredesné és Erzsi pirúltak,
nagyon szégyelték a szegény sógort és szegény papát, mentegették is a
társaság előtt, de szívökben nem nyomhatták el titkos örömüket, hogy a
kis intermezzo nem adott botrányra alkalmat s az öreg úr mérsékelte
magát. Csak szánták, de nem haragudtak reá, s egész vígan fogtak a
megszakított estély folytatásához.
Radnóthy szobájában virasztott, nyugodtabban, mint valaha, de soha ily
mélyen leverve. Elhagyta a bú, a harag, a remény és vígasz; valami
érzéketlen bódulat, fásultság fogta el. Először is levelet írt és pénzt
küldött haldokló fiának, aztán végrendelete megírásához fogott. Egy-egy
könnye hullott a papírra. A bevezetésben hazája és családja romlását
siratta. Aztán elmondotta, hogy az ősiség eltöröltetvén, teljes
szabadsággal rendelkezik vagyonáról minden esetre, még arra is, ha fia
halálával magva szakadna, mert a koronára nem szállhat többé semminemű
nemesi birtok. Elsajnálta az ősiségi intézményt, a mely fenntartotta a
magyar nemességet s vele együtt a nemzetet; átok alatt meghagyta fiának,
hogy semmit el ne adjon ősi birtokából, mert megfordúlna sírjában, ha az
idegen kézre kerűlne. Előszámlálta, hogy mije volt és mije van,
fölemlítette, hogy csak szerzeményét adta el, az ősi örökség
csonkítatlan megvan, ha csak a bezirkerek önkénye meg nem csonkítja.
Elmondta, hogy az anyai rész, a mely drágaságban, pénzben és
kötelezvényben mintegy negyvenezer forintot tett, udvarháza
földúlatásakor elraboltatott vagy megsemmisűlt, anyja után tehát se a
fiút, se a leányt semmi sem illetheti. Megírta pontokba foglalva, hogy
minden fekvő és fölkelhető vagyonát fiának hagyja, azonban ez tartozik
Erzsi testvérét illően kiházasítani s férjhez menetelétől számítva, tíz
év alatt, a jószág értéke harmadának megfelelő összeget fizetni ki neki
vagy maradékainak, az illető kamatokat addig is pontosan
kiszolgáltatván, de csak azon esetre, ha Erzsi lemond Kahlenbergerről s
erdélyi vagy magyarországi hazafihoz megy férjhez, ellenkező esetben
mindenéből kitagadja, még akkor is, ha fia elébb találna meghalni,
mintsem a végrendelet teljesedésbe mehetne. E gyászos esetben a
protestantismus és magyar nemzetiség egyik főtámaszát, a Bethlen Gábor
fejedelem alapította nagy-enyedi főiskolát teszi örökösévé, a melyben
kiképeztetését nyerte s a mely annyi kárt szenvedett a forradalom alatt,
az oláh pusztítás idejében. A végrendelet hosszú volt, idő telt abba is,
míg a fölhívatott lelkész és számtartó megérkeztek, hogy mint tanúk
aláírják. Midőn minden rendben volt, lehajtotta fejét a karszékre s
hallgatta a szobájáig hangzó zenét, föl-fölsohajtott s a régi napokra
gondolt; el-elszúnyadt néhány pillanatra, majd hirtelen fölriadt,
fölugrott s a leégő gyertyára bámúlt. Épen akkor oszlottak a vendégek;
az utolsó kocsi is elrobogott. Kezébe vette a végrendeletet és gyertyát
s az ezredesné hálószobájába indúlt.
Az ezredesné még nem vetkőzött le s vígan beszélt Erzsivel a nagy nap
eseményeivel. Radnóthy beléptére fölkeltek mindketten s vidoran siettek
elébe. Az ezredésné sajnálta, hogy sógora nem vett részt a mulatságban,
a mely non plus ultra volt. Erzsi nyakába borúlt és sokat beszélt
Kahlenbergerről, a ki a papának fegyverengedélyt fog eszközölni s minden
héten kijő ide vadászni. E szíves magaviselettel nagy önmérsékletét
köszönték meg, s az elmenetele óta halomra szaporodott árjegyzékek
keserűségét akarták megédesíteni.
Radnóthy hallgatott; elővette a Milanóból kapott levelet s átnyújtotta
nekik.
– Csak nagyítás az egész – mondá az ezredesné – hogy minél több pénzt
küldjön a sógor. Gézának annyi baja sincs, mint nekem, a ki ezekben a
rossz szobákban minden nap háromszor kapok rheumát.
– Kahlenberger majd írni fog Milanóba – szóla közbe Erzsi – őt mindenütt
ismerik s Gézára nagy ügyelettel lesznek.
Radnóthy nem felelt, a helyett kihúzta tárczáját s két darab ezeres
bankót kivevén, az ezredesné elébe tette.
– Itt van, a mivel Erzsiért tartozom: koszt, ruha, szállás és nevelés.
Koronként küldöttem is valamit, tudom, hogy így sem sok, a nevelés
pedig, oh az épen megfizethetetlen. De kevés pénzem van.
Aztán leűlt, elővette a végrendeletet s egész terjedelmében fölolvasta.
– Tyrann! – sikoltá az ezredesné, s elkezdett átkozódni németűl,
francziáúl, versben, prózában. Majd magyarra fogva a beszédet,
eldühöngte, hogy törik-szakad, Erzsi a Kahlenberger neje lesz, ha saját
vagyonából kell is érte letennie a cautiót. E nagylelkűségen aztán maga
is elérzékenyűlt s féligmeddig elájúlt.
– Ach! – sohajtá Erzsi: több nem jutott eszébe a _Wilde Rosen_ekből,
hanem azért mégis hangosan sírt.
Radnóthy hátat fordított az ezredesnének és hallgatott. Leányát nézte,
kinek sírása őt meghatni látszék. Ellenállhatlan erővel vonzódott
feléje, mintha utoljára beszélne vele. Megfogta kezét, ölébe vonta,
megcsókolta homlokát s gyöngéden kérdé tőle:
– Emlékszel-e Erzsike, most három éve, egy kis bált adott volt szegény
megboldogúlt anyád? Hogy ne emlékeznél, hiszen új ruhát is csináltattunk
neked, szép rózsaszín ruhát? Kis lyány létedre is magadra vontad az
ifjúság figyelmét. Sokan megtánczoltattak. Istenem, mily szépen jártad a
csárdást a főispán fiával! Szegény édes anyád sírt örömében, hogy oly
módosan viseled magadat. Úgy-e, emlékszel a főispán fiára? Ő nagyon jó
fiú; gróf, de nem büszke, nem nézi le a nemes embert, a kinek ősei
régiebbek az övéinél; tudja, hogy törvény szerint Erdélyben nincs
különbség a mágnás és nemes közt. Maholnap bizonyosan meglátogat
bennünket. Az öreg Radnóthyt lassanként újra fölkeresik régi barátai.
Adunk egyszer-egyszer bált is. Újra tánczolhatsz vele. Hát ha megkérne,
édes Erzsikém? Én nem fogok ellenkezni, ha te is beleegyezel.
– Megbolondúlt a sógor, hiszen a főispán fia a tavaszszal jegyzett el
egy bárónőt; lejöttünkkor hallottuk Kolozsvárot – kiáltá az ezredesné, a
kit szörnyen bántott, hogy sógora hátat fordít neki, nem is szól hozzá.
Kezével indulatosan kezdett hadarni, s ez erőlködése közben vendégfürtei
a földre estek.
Radnóthy megvető tekintetet vetett reá, s némi gúnyos udvariassággal, a
melyet különösen az tett sértővé, hogy nem volt kiszámítva, lehajolt,
fölvette a vendégfürtöt s elébe tette az asztalra.
– Hát arra a magas, szőke fiatal emberre emékszel-e – folytatá újra
megcsókolva leányát – a kit mindig kis feleségének hívott? Mondhatom,
derék fiatal ember. Rég nem hallottam felőle semmit. Mondják, hogy
atyja, az én kedves barátom, meghalt, ő pedig Magyarországra bújdosott.
Ha visszajő, tüstént meglátogatja Radnóthy bácsit, megkérdi, mit csinál
az ő kis felesége. Mit feleljek neki, szólj édes Erzsikém?
– Egy bújdosó, egy földönfutó felesége legyen? Abból semmi sem lesz. Én
Kahlenbergernek igértem, az ő felesége lesz, az övé, az övé, csak azért
is… dühöngött az ezredesné, oly keményen csapva az asztalra, hogy a
_Fremdenblatt_ egy-két száma a légbe röpűlt.
Radnóthy összehúzta szemöldökét, fölvette a leesett _Fremdenblatt_ot,
mintha mondani akarná az ezredesnének, hogy olvassa kedves lapját és
hallgasson, s nem ügyelve sűrű és hangos átkozódásaira, folytatta
leányával a beszélgetést.
– Hát arra a halvány, szemérmes kis fiúra emlékszel-e, tudod arra, a ki
neked annyi képes könyvet hozott, s oly szép verset írt anyád
nevenapjára, aranyosszélű velinen, tulipánok és nefelejtsek között? Jó
tanuló volt mindig, és többre vitte volna, mint atyja, a ki teljes
életében szolgabíró sem lehetett. Most szegény fiú nem használhatja
tudományát, de azért folyvást bújja otthon könyveit. Atyjának van
valamije, kis birtokú nemes ember, de jó gazda. Tudod, én soha sem adtam
sokat a vagyonra. Hála Istennek, van annyim, a miből elélhetek.
Megépíttetem nektek ez udvarházat. Eltépem a végrendeletet, ha akarod
mindjárt, szemed láttára. Itt fogtok lakni boldogan, mint én édes
anyáddal. Négy lovat veszek, s új hintót csináltatok menyegződ napjára.
Nem lesz az egész megyében csinosabb menyecske, mint az én kis Erzsikém.
– Du Unmensch! Egy betyárnak adni őt, az én Elisabethemet, a kit
Kahlenberger szeret – kezdé újra támadását az ezredesné, oly nagy
zajjal, hogy most a kis fekete kutya is megbátorodott, s vele együtt
ugatta és harapdálta Radnóthyt.
Radnóthy dühvel ugrott föl, azonban nem fordúlt az ezredesné felé, a
helyett olyat rúgott a kis kutyán, hogy az egy élest ordítva elnémúlt és
sántítva kullogott ki a szobából. Az ezredesné nagyot sikoltott, a kis
kutya után akart szaladni, de midőn látta, hogy Radnóthy újra leányához
fordúl, szenvedélyesen átöleli, megállott az ajtóban, visszatartóztatva
a kiváncsiságtól.
– Nagynénéd holnap el fog útazni Bécsbe vagy a hova akarja, és többé nem
fog ide jőni soha – mondá Radnóthy csöndesen. – Te itt maradsz velem.
– Scandal! Infamie! – sivított az ezredesné egy székhez huzódva, hogy
legyen hová ájulnia. – Kiűzni a házból engem, hátat fordítni nekem, nem
szólani hozzám, vuklimmal csúfolódni, a kis kutyám lábát eltörni! Ach,
élne csak szegény férjem, tudom, duellumra hívná e sértésért, megszúrná,
levágná, összeaprítaná, így ni, – s ekkor fölugorva, mintegy mutatni
látszott kezével, hogy mikép szúrnák meg, vágnák le, s aprítanák össze
Radnóthyt.
– Te itt maradsz velem! – folytatá az atya elsimítva leánya homlokáról
kibomlott fürteit. – Nem szükség, hogy oly hamar férjhez menj. Válogass
leányom, hiszen ifjú vagy még. Miért sietnél? Annál több időd marad,
hogy szegény apádat ápold, vigasztald. Jól fogunk mi itt élni ketten. Te
gazdasszonykodol, én gazdáskodom, újra rendbe hozunk mindent. Majd
látogatást teszünk a szomszédságban; megint víg élet lesz itt, mint
hajdan. Nem leszek én mindig oly komor, most sem vagyok az, csak sok a
gondom, csak pöreimet végezhetném be, csak bátyád jöhetne vissza. Pedig
visszajő, ha te itt maradsz, az Isten meghallgatja a jó leány imádságát.
Úgy-e Erzsike, te jó leány vagy, szereted atyádat, nem hagyod el
vénségére, nem haragítod meg többé, olyan lészsz, mint édes anyád volt,
ez az áldott asszony, a kihez úgy hasonlítasz? Csak most veszem észre,
hogy szakasztott mása vagy anyádnak. Mikor sírt, épen ilyen volt;
mennyit sírt, hol értem, hol értetek, csak magáért nem, soha… soha…
Erzsike nem szólott semmit, s midőn atyja, fölindulásában kifáradva, egy
székre hanyatlott, kifejtőzött karjai közűl. Ott állott az atya és
nagynéne között, nem tudva, hogy tulajdonkép melyikhez tartozik. Hol
egyikre, hol másikra nézett, és föl-fölsohajtott: – Welch’ ein hartes
Schicksal!
– Elisabeth, komm zu mir! – kiáltá az ezredesné.
– Erzsikém jer velem, jer a szobámba – suttogta gyöngéden az atya,
fölemelkedve a székről, kézbe véve gyertyáját s a végrendeletet.
Az ezredesné újra ismétlé hívását. Az atya hallgatott, s egy fájó édes
pillantást vetve leányára, még egyszer megállott a küszöbön.
– Hah Triumph! Triumph der Liebe und der Tugend – szavalta az ezredesné,
megölelve a karja közé szaladó Erzsit; aztán mindketten sikoltva
borúltak a pamlagra, mert egy iszonyú csattanás hangzott, az ajtó
csattanása, a melyet a szobájába tántorgó atya erősen becsapott.
Már dél felé járt az idő, midőn Radnóthy másnap fölkelt. Sokáig aludt a
terhes út és izgalmas éj után, s fáradtabbnak érezte magát, mint
lefekvése előtt. Rossz álmai voltak s alig bírt felöltözni. Egyedűl
öltözött föl, mert István jókor reggel a postára ment. Oly csodálatosnak
tetszett neki a mély csend, a mely udvarházában uralkodott. Nem hallotta
se az ezredesné lármáját, se a kis kutya csaholásait, se a szobalyány
sürgését. Az ebédlőben sem volt senki, csak a tornácz küszöbén talált
valakit, a kis sánta Mányit, piszegve s egy levelet tartva kezében.
Némán vette át a levelet. Az ezredesné levele volt, kék tintával írva,
aranyos porral meghintve s megtömve mindazzal, a mit már tegnap is
elmondott. Mindennemű istentelenséggel vádolta sógorát; megparancsolta
neki, hogy a végrendeletet tüstént tépje szét, s aláhúzta e szavakat:
Erzsi csak azért is Kahlenberger felesége lesz, s én nekik hagyom
mindenemet, nem szorúltunk a maga rongyos házára, sem pörös földjeire. A
panaszok és fenyegetések hosszadalmassága miatt e levél tulajdonképeni
tartalma az utóiratba szorúlt; itt röviden tudtára adta Radnóthynak,
hogy se ő, se Erzsi nem állhatják ki tovább kegyetlenségeit, ma reggel
elútaztak Bécsbe, s mindaddig még levelet sem írnak neki, míg meg nem
kérleli őket.
Zsebébe gyűrte a levelet s leűlt karszékébe. Maga sem tudta, mit csinál,
czél nélkűl nézett ide-oda; nézte az eszterhaj fecskefészkeit, a hol a
kis fecskék vígan csevegik körűl anyjokat, és sohajtott; nézte a vídám
galambokat, a melyek enyelegve repűlnek szét a dúczos kapuról, és
mormolt valamit foga közt; nézte a nagy komondort, a mely hízelegve
csúszott lábához, és fölkiáltott a mint megsímogatta: «Becsületes
Maros!» – végre megakadt szeme a kis sánta Mányin, a ki még mind ott
állott és folyvást piszegett.
– Mi bajod? – kérdé tőle durván.
A kis lyány úgy megijedt, hogy még jobban kezdett piszegni s csak annyit
volt képes mondani: – Erzsi kisasszony!…
– Mi bajod neked is Erzsi kisasszonynyal? – kérdé még durvábban.
– Mikor előállott a kocsi, átadta nekem ezt a levelet – szepegte
lelkendezve a kis lyány – én futni kezdettem. «Miért futsz?» azt
kérdezte. «Hát föl akarom költeni a méltóságos urat», azt feleltem.
«Miért akarod fölkelteni?» «Hát hogy búcsúzzék el a kisasszony, messze
mennek, úgy illik», azt feleltem és futottam. A kisasszony utánam kapott
és pofon ütött. Az nem baj, de elhasította ezt a szép piros kendőt; a
méltóságos asszony vette volt nekem, most harmadfél esztendeje, ni, hogy
elhasította…
– Ne sírj, veszek én neked majd szebb piros kendőt – mondá Radnóthy
magához szorítva az árvát, mintha Erzsit ölelgetné, s egy mosoly lebbent
el ajkán. Aztán elkomorúlt, elfordúlt, lehajtotta fejét és gondolataiba
mélyedt. – Hajh Erzsike… a kígyó, a kígyó… – kiáltá hirtelen s ellökte
magától a kis Mányit, a ki ijedten szaladt lefelé, vissza-visszanézve,
vajjon nem fut-e utána a szegény méltóságos úr.
Radnóthy ott ült, nem is tudva, vajjon ellökte-e magától a kis lyányt,
vagy nem. Öntudatlanúl vette ki zsebéből az ezredesné levelét, újra
elolvasta és széttépte.
– Bár csak egy sort írt volna! Nem. Azt is nagynénjére bízza. Bár csak
egy kissé búsúlt volna, hogy elhagy! Nem. Örvend, tegnap is nem értem
sírt, hanem szeretőjeért. Bár csak reggel jött volna be hozzám, hogy
megcsókoljon, mikor alszom. Nem. Pofon üti a szegény árvát, ki
kötelességére emlékezteti. A kígyó!… többé nem akarok reá gondolni. Van
nekem még egy gyermekem. A fiúk mindig inkább szeretik apjokat. Nekem
fiam van. Lehetetlen, hogy meghaljon… lehetetlen… lehetetlen – és
összefogván kezét imádkozott, buzgón, hosszan; nem vette észre
számtartóját, a ki már egy negyed óra óta áll előtte s beszélni akar
vele.
A számtartó végre megszólalt, s benyújtván egy nyaláb árjegyzéket, pénzt
kért.
– Kérjen a sógornőmtől, küldje a sógornőm után. Én nem fizetek egy
krajczárt sem. Nekem kell a pénz, nekem beteg fiam van, nekem nincs
leányom, nincs… nincs… nincs!
A számtartó vállat vont s az adóról kezdett beszélni, a melyet, ha egy
pár nap múlva be nem fizeti, exequálni fognak.
– Hadd exequálják. Adják vissza curialis földeimet, akkor fizetek, addig
egy krajczárt sem. Csak rajta, jőjjön az executio, üssék meg a dobot,
licitáljanak tetszésök szerint. Számtartó uram legtöbbet fog igérni,
kész pénzzel fizet ki mindent, erre adok pénzt – s ekkor tárczájából egy
ezeres bankot vett ki – itt van, aztán számoljon róla. Nem vagyok én oly
szegény, de megmutatom, hogy velem nem lehet oly könnyen paczkázni. Ez
is protestatio, ez a vis inertiæ. Tudja mi az? Nem tudja, nem is
szükség, tegye, a mit parancsolok.
A számtartó a gazdasági ügyekre vitte át a beszédet, de Radnóthy nem
hallgatta, visszaesett mélájába s ebédig mozdulatlanul ült karszékében.
Délben néhány kanál levest evett, s egész délután mind csak azt
kérdezte: haza jött-e István a postáról, s midőn azt mondották, hogy még
nem jött haza, azt felelte: – De haza jő, jó hírt hoz.
Megint ott ült karszékében, pipára töltött s panaszkodott, hogy a régi
jó dohányt még csak egy pár hétig szíhatja az ember, kardja után pipáját
veszik el a magyarnak. – Kinézett az útra, várta a jó hirt, ki-kiesett a
pipa szájából s elaludt.
Alkonyat felé István csakugyan haza jött s egy levelet hozott. Gyöngéden
költötte föl urát, a ki mohón kapott a levélhez és lassan bontotta föl.
Olvasta, mind olvasta, kétszer, háromszor, négyszer, aztán fölnézett
Istvánra és hallgatott. István nem merte megkérdezni tőle, hogy mi van a
levélben; nem félelemből, hiszen urának arcza nem hogy haragos lett
volna, még bánatos sem volt, de az a buta érzéketlenség, azok a meredt,
fénytelen szemek egészen megborzasztották. Radnóthy hátra hanyatlott
karszékén, megint elolvasta a levelet, s épen oly csodálatosan nézett a
tornáczhoz közeledő lelkészre, mint Istvánra.
A lelkész a városból jött s két levelet hozott az ügyvédtől; az egyik
Radnóthynak szólott, a másik az ezredesnének. Radnóthy mintegy
ösztönszerűen visszahökkent, kezével eltolta magától a levelet, majd
hirtelen elkapta, feltörte s oda adta a lelkésznek, hogy olvassa föl. A
lelkész elébb az ezredesnének szóló levelet olvasta fel: az ügyvéd
figyelmezteté az ezredesnét, hogy a Radnóthy carialistáit illető pör
néhány hét alatt Szebenben tárgyalás alá kerülvén, jó volna, ha mind ő,
mind Kahlenberger kapitány istápolnák a dolgot befolyásukkal, ugyanezt
kérte Radnóthy többi pörére nézve is, melyeket ő, a mennyire lehet,
húz-halaszt, a míg enyhűl a kormányrendszer, de fél a kerületi biztos s
a csendőrtiszt ellenséges indulatától, a kiket Radnóthy maga ellen
bőszített. Lehet, hogy ezek siettetni fogják az ügy bevégzését, lehet,
hogy Radnóthyt még egyszer kikérdezik, a mi nagyon ártana a dolognak,
mert talán nem mérsékelné magát, azért jó lesz, ha sehová sem megy s
tovább is betegnek marad, ha mindjárt a legegészségesebb is. – A
Radnóthynak szóló levél rövidebb volt. A jó ügyvéd egy kis pénzt, egy
kis perköltséget kért tőle s ismerve gyöngéjét, így is, amúgy is
rábeszélni igyekezett, hogy legyen beteg további tudósításáig.
Radnóthy intett fejével és nem szólott semmit. A lelkész csodálkozva
távozott el. Radnóthy hosszan nézett utána, aztán ismét Istvánra vetette
szemét és hallgatott. Így telt el majdnem egy negyed óra s már
besötétült. Ekkor Radnóthy fölemelkedett székéről, s mintha most akarna
válaszolni a lelkésznek, fölkiáltott:
– Beteg vagyok, beteg leszek. Nem kell tettetnem… Nem bánom, vegyék el
mindenemet. Nincs kire hagyjam. Én vagyok az utolsó Radnóthy.
– Hát meghalt Géza úrfi? – kérdé István urához rohanva.
– Meg! – felelt Radnóthy az általa hozott s Milanóból érkezett levélre
mutatva s ajka nyitva maradt.
A hű cseléd elkezdett hangosan sírni, mire Radnóthynak is megeredtek
könnyei; zokogott, ráborúlt Istvánra, földúlt családja s az elsülyedt
múlt ez egyetlen maradványára.
VII.
Teltek a napok, beállott az ősz. A hanyatló természet és a pusztuló
udvarház oly jól illettek egymáshoz. A szél nemcsak a fák száraz
leveleit szórta szét, hanem egy-egy zsindelyt is lekapott a roskatag
födélről, az eső rútul megviselte a bolthajtást s itt-ott nagy foltokban
ütötte ki magát a falakon; a köd megszerette tornyocskáit, kéményeit,
örömest szállott reájok, s midőn tünedezett, az álmos nap le-lehajolt,
mintegy megbizonyosodni, áll-e még a régi épület, mintegy kérdve: él-e
még öreg gazdája.
Még élt. Néhány napi gyöngélkedés után, a mely betegségnek is beillett,
fölkelt, s dél felé újra elfoglalta karszékét a tornáczon. Azóta évekkel
vénült s egészen meggörbedt belé. Restellett járni, nem szeretett
beszélni, s fájt, hogy egyedül maradt gondolataival. Megbámúlta a
templom tornyát, hallgatta a vízmorajt s a szél süvöltését, nézte a
vörösödő eczetfákat és a kőrisfák hulló leveleit, azután ha mindezt
megúnta, játszott a komondorral, a mely untalan közelében volt, vagy
elővette pipáját s dohányt kért Istvántól, ha volna még abból a régi jó
dohányból. István mindig tartogatott vagy szerzett ura számára néhány
kötés szűz dohányt s nagy öröme telt benne, ha szolgálhat neki. Radnóthy
kiverte pípáját, megtöltötte, néha oly erősen, hogy nem szelelt. A
szárban kereste a hibát, szalmaszálakat vett elő, áthúzogatta rajta,
elvesződött vele és mulatta magát. Gyermek volt, a ki önmagával
tehetetlen, öreg, a ki elfáradt már élni.
Nem akart látni senkit, s csak Istvánt tűrte maga körül. Más senkije sem
volt a világon; csak ez egyetlen személy tartozott a múlthoz, a melytől
annyi fájdalom választotta el, de a melyben folyvást benne élt. Mióta
reá borúlt és megölelte, megszakadt a régi viszony. István többé nem
cselédje volt, hanem barátja, rokona, dajkája. A szeretet és fájdalom
csatolta őket össze, s megható gyöngédség fejlett ki köztök. Nem titkolt
előtte semmit, keblébe öntötte panaszát, általa közlekedett az
ügyvéddel, a számtartóval, a lelkészszel, az egész külvilággal. Vele
ballagott le alkonyatkor a templomba, hogy alamizsnát oszszon ki a
szegények között, s imádkozzék fiáért. Nem haragudott reá, ha
fölriasztva ájtatos elmerüléséből, emlékeztette, hogy illik már haza
menni, a népség eloszlott s az egyházfi ajtót zár. Engedelmeskedett
neki; esténként sokszor ültette ágya mellé, hallgatta beszédét s
el-elmosolyodott, ha a régi jó időből egy-egy tréfa jött szóba, de a
mosoly csak ajkán játszott, szeme szomorúan merűlt a gyertyavilágba,
gondolatai másfelé jártak s István csak azon vette magát észre, hogy
gazdája elaludt.
Nagyon ritkán jött tűzbe, s Istvánt csak egyszer dorgálta meg a régi
haraggal, midőn ez erőnek-erejével új ruhát akart reá adni s nagy garral
magyarázgatta, hogy valóságos szégyen ezt a régi rongyot viselnie. Nagy
méregbe jött, az új ruhát ellökte, szitkozódott, s ütésre emelte öklét,
de midőn István fölhagyott nógatásával, szépen elcsöndesedett, hálásan
nézett rá, mintha köszönni akarná, hogy nem háborgatja. A legtöbbször
csak gyöngéden feddőzött, tréfásan zsémbelt, a mi mindkettőjöknek jól
esett, bár sok szomorúság vegyült belé.
– Ugyan István – mondá egy reggel az ősi bibliát forgatva kezében – te
egészen elfeledkeztél rólam. Eszembe sem juttattad, hogy fiam halálát
még nem írtam be ide. Kimélni akartál úgy-e? Hát a halál megkimélte-e
szegényt?
Tovább nem szólhatott, elérzékenyült, egész délig írta azt a néhány sort
s napokig csak fiáról beszélt, azaz kérdezősködött és engedte beszélni
Istvánt, a ki ezer apró történetet regélt el róla. Hallgatta, oly mohón,
oly figyelemmel hallgatta, mint hajdan kis Géza, midőn a hű cseléd
esténként meséket mondott neki, hogy hamarább elaludjék. Az apa nem
aludt el, álmodozott s reggel panaszolt, hogy rosszúl érzi magát.