egyszer áttanulta a magyar törvénytárt és történelmet, s politikai
elmélkedésekbe merült. Szorosan véve nem tartozott azon két politikai
nagy párt egyikéhez sem, a melyek egy századnegyed óta oly
szenvedélyesen küzdöttek egymással a megye- és országgyűléseken. Nem
volt kormánypárti, de teljesen ellenzéki sem, természeténél fogva
hajlott a conservatismushoz, de fogékonysága s a közhangulat a reformok
felé ragadták. Becsületes táblabiró, derék magyar nemes volt, a ki
büszkébb őseire, mint kiváltságaira, s a kiben a régi és új eszmék
sajátságos vegyületben olvadtak össze. A nemesi tekintélyre sokat
tartott, de atyai indulattal viseltetett jobbágyai iránt s az úrbéri
ügyekben mindig a szabadelvűekkel szavazott. Látköre korlátolt volt, a
vármegyeháza ablakából szemlélte a világot, de ösztönszerüleg
visszariadt a kihívó, koczkáztató politikától. Nem sokat olvasott,
kevesett beszélt, de annál tevékenyebb tisztviselő volt, általában
áldozatra kész hazafi, a ki egész optimismussal csüngött nemzete
jövőjén. Most pessimista vált belőle. Bár a forradalmat betegágyban élte
át, s csak egy pár hét óta van otthon, politikai érzülete egészen
megváltozott. Az ellenzékiség a legmélyebb gyűlöletig fejlődött ki
benne, de egyszermind megutált minden reformot. Vádolta önmagát, hogy ő
is elősegítette az ősi alkotmány alapjának megrendítését. A nép iránti
jóindulata elenyészett, hiszen saját oláh jobbágyai dúlták fel
udvarházát, a kikkel annyi jót tett, mint magánember s a kiknek
érdekéért küzdött a közpályán. A köz- és magánjogi reformok
rögtönzéséről és erőszakoltságáról elmélkedett, s minél többször olvasta
a régi magyar törvényeket, annál inkább bámulta a régi alkotmányt s az
ősök bölcseségét. Most seholsem látott hiányt; kegyelettel olvasott át
minden elavult törvényt, megsiratott minden összeomlott intézményt s az
állambölcseség kövét vélte feltalálni a megyei rendszerben. A hajdan
tevékeny férfiú, a ki elméletekkel nem bajlódott, tétlenségében
szemlélődővé vált. Visszaélte magát a multba s mindarról álmodozott,
hogy mi módon kellett volna a magyar nemzetnek kifejlődnie. Rögeszméjévé
lőn, hogy a democratiai eszmék tették semmivé a magyart; elfordult a
jelentől s gyönyörrel olvasta a mult lapjain a magyar nemzet, azaz a
nemesség örök dicsőségét.
– A nemesség szerzette e hazát, – mondogatta magában – nyolcz századon
át, a legnehezebb körülmények között is, jól-rosszul meg tudta tartani,
sohasem vesztette el egészen, egyszer került a democratia kezébe s ím
örökre elveszett.
Ez elmélkedő álmodozások között elfeledte, hogy gazdálkodni kellene s
már egy pár nap óta nem tette meg szokott gazdasági körútját.
Ki-kiindult hát a komondor kiséretében, hogy mint hajdan, saját szemével
lásson dolgai után. Benézett az istállóba, beszélt a kocsissal, de nem
meglevő lovairól, hanem a hajdaniakról; dicsekedett velök, sajnálkozott
rajtok, s elballagott meg sem mondva, hogy tulajdonkép miért jött. A
csűrben mindazokat a régi nagy asztagokat és boglyákat emlegette, a
melyek seholsem voltak s nem figyelt a számtartóra, a ki a leendőkről
okoskodott. Némely cselédjét a helyett, hogy munkára ösztönözte volna,
restségre szoktatta, mert sokáig elbeszélt velök udvarháza
földulatásáról és ismételve megkérdett minden apró részletet. A
napszámosokat rendesen szidalmazta, hogy oly drágáért dolgoznak, holott
hajdan mint jobbágyoknak ingyen kellett dolgozniok. A kertben legtöbbet
a beomlott kő Neptunnal vesződött, így is fölállíttatta, amúgy is, s
midőn teljességgel nem akart jönni orrán-száján a kis patak vize,
fenyegette a kertészt, a ki nem volt már szolgálatjában, hogy megtanítja
becsületre. Aztán sétált egyet, s eltévedt a gyomfölverte ösvényeken, s
csak nagy bajjal ért el malmához, gazdasága egyik fő
jövedelem-forrásához; nézte a malomkerekek forgását, hallgatta a víz
moraját s nagyfáradtan tért haza ebédelni, szentül hivén, hogy
egyet-mást valahára rendbe hozott.
Ebéd alatt rendesen elkomorult, egyes-egyedül ülvén a nagy kongó
ebédlőben és sokáig várakozva az ételekre. Ritkán ízlett valami; az új
gazdasszony nem tudta jól készíteni kedvencz ételeit, a miért sokat
zsémbelt Istvánra, István meg a gazdasszonyra. De valóságos étvágya alig
volt ezeriben egyszer. Néha csak megkóstolta az ételeket, aztán merőn
nézett a levegőbe. Látni vélte családját, vendégeit, a kik hajdan
körülülték e hosszú asztalt. Az asztalfőn neje foglalt helyet, itt egyik
jó barátja, túl a tiszteletes, a ki mindennapos volt a háznál, jobbról
fia, a kit, Isten tudja, mikor lát, balról leánya, a ki Bécsben van, s
így tovább. Oly élénken látta mindeniket, mintha valósággal ott ülnének,
hallani képzelte őket, a mint susognak, nevetnek, tréfálkoznak. A
látomás eltünt, megjelent, újra eltünt, és nem látott senkit, csak az
asztal végén ülő juratusát, aztán azt sem látta, de mintha hirtelen
megnépesülne a terem, több volna a vendég, poharak csendülnének,
felköszöntések hangzanának és zene riadozna, mint annyiszor nevenapján.
Valóban nem álmodott, kinn a tornáczon czigányok húzták, a régi jó
szokás szerint. Ő nem is tudta, hogy ma nevenapja van, bámész arczczal
hallgatta a jól ismert nótákat, de csakhamar e kiáltással szakította
félbe:
– Elég már, elég! – és szíve eltelt keserűséggel.
Délutánjait nagyrészt a tornáczon töltötte. Unta magát és sokáig
elnézett mindent, udvarháza árnyát a folyóvíz-tükrében, az eszterhaj
fecske-fészkeit, egy-egy légben úszó karvalyt, a vándor felhőket, a nap
lementét s a szürkületben nyugtalanul repdeső denevéreket. A mint
sötétült s megkondult az esteli harangszó, mind elhagyottabbnak érezte
magát; némi gyűlölséggel nézett le a falura, a hol világosodtak az
ablakok, összecsoportosult a család, vígan fogott vacsorához, hamar
kioltotta a gyertyát s édes álomba merült. Ritkán vacsorált, sokáig kinn
ült, mert kerülte az álom, de ha elálmosodott is, nem könnyen aludt el,
nem engedték kisérteties látomásai s fel-felköltötte a zaj.
A puszta vagy romlásnak indult épületekben mindig hallhatni bizonyos
rejtélyes hangot, a mely félelmet, baljóslatot kelt a lélekben, nem
hagyja aludni a nyugodni vágyót s megbabonázza az álmokat. Szüntelen fú
bennök a szél, nem tudni honnan. Eleinte alig hallható zokogással kezdi,
aztán nagyot sóhajt, mintha azt mondaná: jaj! s valami lehull, vakolat
vagy tégladarab; majd dörömbölni kezd s kinyit egy ablakot vagy ajtót, a
melynek megrozsdásodott sarka csikordulva ríjja: fáj, fáj! Máskor
egyhangú kip-kop dobogások hallszanak, a melyeket egy-egy mély húh
üvöltés szaggat meg; hirtelen csend áll be, de nem sokáig tart, halk
nyöszörgés reszkedez, a kis gyermek sirásához hasonló, a mely lassanként
tompa zúgássá erősödik s heregni kezd az egész épület, mintha vihart
érzene s összeomlani vágynék. Radnóthy órákig elhallgatta e hangokat
ébren s félálomban. Úgy rémlett neki, mintha szellemek látogatnák, a kik
nem nyughatnak a sírban, a multakról suttognak, gyönyörködve tépik föl
sebeit, s reá akarják dönteni a házat koporsóúl. Hánykódásai közben
eszébe jutott minden, a mi szívének valaha fájt. Ifjúkori vágyai és
szenvedései; a megyei pártharczok és ellenségeinek cselszövényei,
rágalmai; a férji és szülői gondok; három gyermekének halála és haldokló
neje; honvéd-huszár fiának harczi küzdelme, új meg új alakban: most egy
ágyugolyó zúzza szét karját, majd egy kozák lándzsája szúrja agyon s
trombitahang és ágyudörej tölti be a levegőt. Gyakran kiugrott ágyából s
félrehúzta a függönyöket. De minden csendes volt; a hold épen a templom
irányában szállott lefelé, a rejtélyes hangok is elnémultak, s ő nehéz,
mély álomba merült, a mely jobban kifárasztotta az ébrenlétnél.
III.
Az ily éjszakákra virradó reggelek voltak legkomorabb órái.
Meg-megszállotta a halál gondolata s még inkább az, hogy megszakad benne
a régi hírneves család. Egyetlenegy fiáról, a ki a magyar hadseregben
szolgált, a háború bevégezte óta semmit sem hallott; számtalanszor
megsiratta, mint beteget, mint foglyot, mint elesettet. Egyetlenegy
leánya Bécsben volt felesége testvérénél, egy nyugalmazott ezredes
özvegyénél, a ki még ezelőtt két évvel, látogatása alkalmakor, vitte
volt el magával, hogy lásson egy kis világot s gyakorolja magát a német
nyelvben. A leányka egész ott mulatását nehány hónapra szabta, de a
háborús idők odarekesztették, azóta nem tud felőle semmit. Írt ide, írt
oda, hol fia, hol leánya után, most az ezredesnének, majd barátjainak,
kétszer küldött el hetenként a postára, mind hiába. István mindig üres
kézzel jött vissza, hogy búsítsa urát és szidalmat nyerjen fáradsága
jutalmául, holott egész évi fizetését örömest odaadta volna a
postamesternek, ha szánakozik rajta, s abból a nagy halom levélből
odadob neki legalább egyet.
Ilyenkor aztán egész nap a gyermekekről folyt a beszéd; eldícsérték,
elsajnálták a kis Gézát s a kis Erzsit, kik ugyan elég nagyok voltak
már, egyik tizenkilencz éves, a másik tizenhét, de ők jobb’ szerették
így nevezni. A jó cseléd még akkor szokott volt erre, midőn ölben
hordozta őket, az apa pedig gyöngéd pillanataiban mindig így szólott
hozzájok, s most folyvást e pillanatok varázsa alatt áll. A kis Gézából
más körülmények között könnyen válhatnék alispán vagy épen főispán;
István tábornoknak szánta, hiszen mikor a méltóságos úr beteg volt, ő
látta mint hadnagyocskát s legszebben lovagolt az egész ezredben. A kis
Erzsi a Küküllő mentén legszebb leánynyá nőhetett fel – folytatta az apa
– a régi jó időben mily jó szerencsét tehetett volna; István hozzátette,
hogy egész Erdélyben nincs olyan leány, akármely gróf szerencséjének
tarthatja, ha hozzámegy; dejszen látta ő az utolsó tisztújítás
alkalmával, hogy’ nézett a főispán fia a még csak tizenötéves leánykára,
pedig az meg tudja itélni a leányokat, a legelső gavallér Kolozsvárott.
Soha még a világon nem volt két ily derék és okos gyermek, ismételték
untalan, és mélyen sóhajtottak reá. Ily beszélgetés alatt aztán szépen
összebékéltek; az úr elfeledte, hogy a cseléd ma sem hozott levelet, a
cseléd örült ura csendesedésének és vigasztalni bátorkodott. Sokszor meg
is vigasztalta. Paraszt egyszerűségében annyi bensőséggel beszélt, oly
mély hittel mondogatta: az Isten nem hagyja el, a ki benne bízik, az
Isten akkor is jóra szokta fordítani az emberek dolgát, mikor nem vélik,
hogy Radnóthy úgy hallgatott reá, mint a papra. Remélni kezdett.
Meg-megveregette a hű cseléd vállát s enyhülve mondá: – Hallgassa meg az
Úristen kendet s adjon nekünk még egy jó napot.
Egy ily, legalább jónak látszó nap csakugyan el is érkezett. Egy reggel
nagy örömmel rohant be hozzá István, folyvást kiáltva: – Levelet hoztam,
két levelet hoztam. Radnóthy mohón kapta ki kezéből a leveleket, de nem
merte mindjárt fölbontani, sokáig nézegette s a remény és aggodalom
fölindulásai közt is feltünt neki, hogy többé nem czímezik alispánnak s
a praedicatumot is kifeledték. Több hónap óta ez az első levél; hajdan
minden nap kapott kettőt-hármat, illően czímezve; mindig a papirvágó
ollóval vágta fel a pecsétet s odaírta: vettem _die mensis_ ekkor s
ekkor. Most is az olló után nyult, haragudott, hogy ezt is elrabolták, s
rossz kedvébe ismét visszaesve, törte föl a leveleket. Egyik levél az
ezredesnétől jött s össze-vissza, hol magyarul, hol németül volt írva,
annyit mégis kivehetett belőle, hogy egy évig rendületlenül vagy épen
nem járt posta Bécsből Erdélybe, az ember hiába írt; sógora újabb
leveleit csak a mult héten vette, számszerint tízet, eltévedtek a rossz
czímzés miatt, mert ők nem laktak folyvást Bécsben, hanem hol Gratzban,
hol Salzburgban; szegény testvére halálát nagyon sajnálja, bizonyosan
rosszul ápolták, hibásan gyógyították, hiszen egész Erdélyben alig van
valamirevaló orvos, a nyáron lerándul Erzsivel s ott tölti az őszt
október végéig.
Erzsi is mellékelt a levélhez egy kis czédulát, a mely így hangzott:
«Kedves papa! Sokat búsultam szegény mama halálán – papát sokszor
emlegetjük – küldjön nekem egy kis pénzt – a télen sok báli ruhát
csináltattam, – aztán tavaszira és nyárira is kell – máskor többet írok
– most nem érkezem – megyek egy soirée dansante-ba – ott lesz
Kahlenberger kapitány is – igen mulatságos ember. Csókolja Erzsi. Papa
el ne feledkezzék a pénzküldésről.»
A másik levél Milanóban kelt s úgy látszik, fiának egyik barátja írta, a
kivel együtt sorozták be. Az egész rövid tudósítás oda ment ki, hogy
Géza már régóta beteg, még most is kórházban fekszik, ezért nem írhat,
de – hála Istennek – túl van már a veszedelmen s több tekintetből jó
volna neki egy kis pénzt küldeni.
Bármennyire örült, hogy gyermekeiről bizonyost tudhat, mégis e levelek
leverően hatottak reá. Egy kis vigasztalást, a szeretetnek egy kis
melegét várta vagy legalább körülményes tudósítást – és száraz jelentést
kapott. Többször elolvasta mind a két levelet, meg-megütögette, hogy
kirázódjék a rézpor, de akkor is csak annyit olvashatott ki belőle, mint
azelőtt. Jól esett volna szívének elérzékenyülni, kibúsulnia magát s
haragudnia kellett. A milanói levélre még elmondogatta: – Szegény jó
fiam, édes kis Gézácskám, mennyit szenvedhettél! de midőn sógorasszonya
és leánya levelére jött a sor, kitört belőle a méltatlankodás: – Ez az
Erzsi egészen más leány lett. Tánczol, vígad, holott az anyja meghalt,
bátyja betegen fekszik, atyja koldusbotra jutott. Négy sort írni is alig
van ideje, mert bálba kellett menni, hogy ihogjon-vihogjon valami
Eggerbergerrel. – Még azt sem írja, hogy csókolja kezét engedelmes
leánya, csak azt veti oda: csókolja Erzsi. Ugyan úgy-e? Hogy’ fölvitte
Isten a dolgát. Fölfordult minden, megváltozott minden, még a gyermeki
szív is. Sógorasszonyom rontotta el szegényt bizonyosan. De miért is
engedtem, hogy magával vigye? Hiába… Ugy kell nekem!… Azt kivántam, hogy
lásson világot, tanuljon meg jobban németül, művelődjék. Hiába!… A
magyar nemes embernek mindig Bécs volt a paradicsoma, a magyar úri
asszonynak jobban kell tudni németül, mint magyarul, csak úgy művelt.
Úgy kell nekem!… Szegény Erzsit hogy’ elbolondíthatja nagynénje, az a
cziczomás teremtés, a ki vénségére is nagy bolond vuklikat visel. S
mennyi ostobaságot ír össze. Hogy nincs Erdélyben valamirevaló orvos.
Neki semmi sem tetszik, a mi nem bécsi, pedig ő szegény senkinek sem
tetszik Bécsben; soh’ sem volt se szép, se eszes, az ezredes is
alkalmasint pénzéért vette el. Mennyire elütött boldogult feleségemtől,
ha ő élne – Istenem, ha élne: – beh nem aggódnám ezért a rossz leányért.
Mindamellett mindent elkövetett, hogy pénzt szerezzen össze, nemcsak
beteg fiának, hanem bálozó leánya számára is. A jövedelem alig födözte a
folyó költségeket, a jószág ujonnan beruházása pedig csak a kegyes
óhajtások közé tartozott. Természetesen vagy kölcsönhöz kellett
folyamodni vagy eladni valamit. A kölcsönt mindjárt hazajövetele után
megpróbálta, de nagy kamatra is alig tudott egy pár száz forintot
összeszerezni, mert a kipusztított, elszegényedett, s még folyvást
gazdasági és kereskedelmi zavarban szenvedő Erdély Európa
legpénztelenebb országa volt. Most nagy bajjal újra összeszerzett egy
pár száz forintot fia és leánya számára, de ez kezdetnek sem volt elég,
e mellett a gazdaság folytatása és saját magánszükségei is pénzt
igényeltek. Hajdani adósai, a kiknek kötelezvényei udvarháza
földúlásakor elégtek, részint kivándoroltak vagy elpusztultak, részint
nem akarnak adósságaikról tudni; ügyvéde be is pöröltette őket, de az új
törvényszékeket még csak most rendezik, a pör hosszasan folyhat, s az
eredmény akkor is kétséges. El kellett tehát adni valamit, mit adjon el,
csak ez lehetett a kérdés. A számtartó váltig javasolta, hogy az új
félfödelű hintóért s a három almásszürke lóért szép pénzt adnának, úgy
sincs szükség reájok; a hintó használatlanul romlik a rossz
kocsiszínben, a majorság költ benne, a lovak meg ok nélkül eszik a sok
drága zabot és szénát.
– Hát én mivel utazom aztán, számtartó uram? – csattant föl Radnóthy. –
Azt akarja, hogy bivalokat fogassak hintómba? A számtartó uraméból
eszi-e az a három ló a zabot és szénát, hogy úgy sajnálja? Ki az oka,
hogy a hintó romlik? Tüstént csináltassa meg a kocsiszínt, a kis sánta
Mányi kergesse el a majorságot. Ezt még nem is tudtam. Miért nem
mondotta előbb? Udvaromban én tudok meg mindent legutoljára. Ez
valóságos szekatura!
A számtartó nem merte megjegyezni, hogy a méltóságos úr, mióta hazajött,
még egyszer sem fogatott be, sehova sem utazott, ha pedig épen ki akarna
kocsikázni, ott a gazdasági fogat, a melyet nemrég vétetett, azok is
csak lovak, s ilyen nyomorúságos időben senkinék sem válnék szégyenére.
E helyett egy nagy darab határszéli föld eladását indítványozta, a
melyre a szomszédbirtokos, a mint tisztje mondja, rég áhítozik és jó
pénzt megadna érette.
– Ősi birtokomból adjak el valamit – folytatta Radnóthy még hevesebben –
azt a szép darab földet? Soha. A nemesi birtok, számtartó uram, nem
városi ház, a melyet adni-venni, cserélni-berélni lehet. Azt karddal
szerezték, az szent dolog, az a családé, nem egy emberé. Úgy adom át
fiamnak, a mint atyámtól örököltem. Annak a grófnak adjam el, a ki
mindig ellenségem volt, alispánná választatásomat is ellenezte? Soha.
Inkább éhen halok meg. Bezzeg szeretné az én szép földemmel kikerekíteni
az ő dib-dáb földjeit – semmi sem lesz belőle – számtartó uram pedig ne
czimboráljon az én ellenségem embereivel.
A számtartó most is hallgatott, nem merte megjegyezni, hogy az a szép
darab föld az idén is vetetlen maradt, mert az elcsapott tiszttartó nem
bírta megmíveltetni, sőt még azt is elmulasztá, hogy felébe adja ki; új
indítványnyal állott elő, tanácsolta, hogy állíttassa helyre
pálinkafőzőjét, árultassa saját pálinkáját a falu korcsmáján, mert
bizony most a mástól vett pálinka árultatása keveset jövedelmez.
– Mit, én pálinkát főzessek, a finánczokkal vesződjem, törvénytelen adót
szaporítsak? Számtartó uram ilyeneket ne merjen nekem beszélni. A pipát
is azért hagyom el, hogy ne szaglálódjanak utánam a finánczok. Én
pálinkát főzessek? Hogy’ jut eszébe ilyesmi? Teremtette, nem tanácsolná
azt is, hogy álljak be bezirkernek, mert akkor több jövedelmem lesz.
A számtartó nem mert egy darabig szólani. Radnóthy hevesen járt fel s
alá, s folyvást a törvénytelen adó ellen dühöngött. Később, midőn
csendesülni kezdett, a számtartó újra bátorságot vett, s az erdő
eladását hozta szóba.
– Azt a szép erdőt – kiáltá újra Radnóthy – az valóságos prédálás lenne.
Nem tudja, számtartó uram, hogy ezelőtt egy hónappal is el akartunk adni
belőle egy darabot, vagy ötven szekér fát, s mily keveset igért a
vásárhelyi pálinkafőző. Most sem ad többet. A jó gazdának mindent a maga
idejében kell eladni, a mikor ára van s nem elprédálni, csakhogy pénzt
lásson. Mindig úgy tettem és soh’ sem bántam meg.
Valóban igazat mondott; hajdan jó gazda volt, s talán még most is az, ha
nem éri annyi politikai és családi csapás és jószága régi állapotjában
van, de ez az örökös összetévesztése a múltnak és jelennek, hol
büszkeségből, hol bánatból, hol bosszúságból, ez az örökös tervezés,
tétlen álmodozás, zavarba hozták minden dolgát és szakadatlan
keserítették. Most is alig egyezett belé az erdő eladásába, már
megbánta, más tervet dolgozott ki, s midőn mégis el kellett adnia,
vigasztalhatatlan lőn. Azt hitte, hogy az egész megye csak róla beszél,
hogyan pazarolja erdejét, mily rossz gazda, mily koldus méltóságos úr,
mily ütött-kopott alispán, a ki meggyalázza egész multját.
[Illustration: – Azt a szép erdőt – kiáltá újra Radnóthy – valóságos
prédálás lenne.]
E pillanat óta fejébe vette, hogy el kell szegényednie, lassan-lassan
kénytelen lesz eladni birtoka nagy részét, s az ősi jószág nem szállhat
épen fiára. E gond egészen elnyomta azt az örömöt, a melyet gyermekei
feltalálása keltett szívében. Eddig gyermekeiért búsult, most meg mind
azon tépelődött, hogy miből fogja őket rangjokhoz méltóan eltartani.
Mennyi költsége lesz ezután: leánya már eladó, fia egész ember,
sógorasszonya meglátogatja e nyáron, a kit illően kell fogadni; minderre
pénz kell s a mindennapi költségeket is alig képes fedezni. Kettőzött
hévvel fogott gazdasága rendezéséhez és kettőzött hévvel rontotta el
mindazt, a mit a jó számtartó valahogy rendbehozott. Kivált elfoglalt
földjeinek visszaszerzése vált rögeszméjévé. Ha ezek most kezén vannak,
ha curialistái teljesítik tartozásukat, talán erdejét sem kénytelen
eladni, sóhajtott gyakran, az a gondolat pedig, hogy ősi birtokát idegen
bitorolja, egészen föllázította.
– Miért menjek panaszra, miért pöröljek? – mondogatta számtartójának –
még azt fogják gondolni ezek a bezirkerek, hogy nincs igazam. A mi az
enyém, visszafoglalom; kiverem belőle azokat a gazembereket,
panaszoljanak, pöröljenek ők extra dominium, nekik nincs igazok.
Ügyvédem mind csak halogatja a dolgot, még pört sem mer kezdeni, azt
mondja várjunk, a míg enyhül egy kicsit ez a fölfordult világ. Mire
várni annyit, azzal csak az ő malmukra hajtjuk a vizet, kurtán kell őket
fogni, hogy féljenek, rájok kell ijeszteni, letörni szarvukat,
fenntartani az auctoritást. Számtartó uram ahhoz nem ért, azért
paczkáznak velünk. Megmutatom én nekik, hogy most is az vagyok, a ki
voltam. Induljon tüstént, admoneálja curialistáimat, a maga módja
szerint, egész ünnepélyességgel, hogy három nap alatt vagy
kitakarodjanak birtokomból, vagy fizessék meg az eddigi tartozást, és
szerződjenek újra: különben erőszakkal vettetem ki őket az utczára, a
milyen igaz, hogy Radnóthy Eleknek hívnak s maig is törvényes alispánja
vagyok a vármegyének.
Ki az erdélyi viszonyokat nem ismeri, alig értheti Radnóthy
földfoglalási ügybaját. Az erdélyi nemeseknek rendes jobbágyaikon kívül
még számos oly szolgálattevő emberök volt, kik némikép hasonlítottak
ugyan a jobbágyokhoz, de tulajdonkép nem voltak azok. A dolgozó kéz
száma tevén a legtöbb jószág becsét, majd minden gazdagabb nemes
betelepítette nélkülözhetőbb curialis földjeit. E lakosok között
különböző fokozat volt, s a vidék és viszonyok szerint hol
curialistáknak, hol hurubásoknak neveztettek. Csak fejöktől fizettek
adót, de nem egyszersmind telköktől, a mely nemesi volt. Napszámban
dolgoztak a földesúrnak, vagy rendes cselédi szolgálatot tettek, vagy
épen haszonbért fizettek. Midőn a jobbágyok fölszabadultak, a
curialisták viszonya a földesúrhoz természetesen a régi maradt. A
legtöbb curialistának nem férvén fejébe, hogy miért nem szabadult föl ő
is, holott sorsa hasonló volt a jobbágyéhoz, kezdte megtagadni eddigi
tartozását, a forradalom folyama alatt pedig épen oly sajátjának tartott
minden kezénlevőt, mint a jobbágy, sőt még foglalt is hozzá valamit.
Kivált az oláh curialisták voltak erőszakosak s foglalásaikhoz még akkor
is ragaszkodtak, midőn másnemű kihágásokkal már föl kelle hagyniok. Ez
állapot 1850-ben még teljes virágzásban állott; Bach kormánya épen nem
sietett a bajt orvosolni; az új tisztviselők, a kik ellenszenvvel
viseltettek a magyar nemesség iránt, inkább a curialisták érdekeit
pártolták, s a közigazgatási eljárástól a törvényszékire utasították a
földesurakat. Csak később kezdett rendes kerékvágásba zökkenni e kérdés,
de még ezután is nem egy pörre adott alkalmat s folyvást táplálta a
magyar és oláh elem közti surlódást.
Radnóthynak számos ily curialistája volt, különösen az oláhok közt, a
kik a falu lakosságának felét tették. Közéjök tartozott hajdani kertésze
is, a kinek alig négy éve, hogy új házat építtetett, s eddigi illetékét
egy jó darab kukoriczafölddel toldá meg. Erre haragudott leginkább,
nemcsak azért, mert legtöbbet bitorolt, hanem azért is, hogy a régi
gazdasszonyt elcsábította a háztól és nőül vette. E mellett gyanúja volt
reá, hogy udvarháza kipusztításakor egy kézre játszott a dúló
népcsoporttal, s a gazdasszonynyal együtt sokat eltakarított
fölkelhetőiből. E leghálátlanabb és leghatalmasb ember megbüntetésével
akart példát adni a többieknek, azért a három nap eltelte után, először
is ehhez küldé Istvánt, hogy nézze meg, vajon kiköltözött-e már lakából.
István nagy kedvvel teljesíté e parancsolatot ő is haragudott a
kertészre, mert elszerette előle a gazdasszonyt, a kire hajdan ő is
kacsintgatott volt, kiszemelve végnapjai gyámolául, s midőn visszatért,
egész kárörömmel jelenté urának, hogy – engedelemmel legyen mondva – a
kertész azt kérdezte tőle: megbolondult-e Radnóthy Elek uram, hogy ily
ostobaságot izen neki; a ház, a föld az övé, adót is ő fizet tőle, az az
ő udvarháza, most már ő is úr, nincs különbség köztök, száz kicsapott
alispán is jöhet reá, mind kiveri őket.