De bármily erős volt a felindulás, a mely Radnóthy szívét em

MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkesztette és bevezetésekkel ellátta

MIKSZÁTH KÁLMÁN

32. KÖTET

EGY RÉGI UDVARHÁZ UTOLSÓ GAZDÁJA

NŐK A TÜKÖR ELŐTT * A VÉN SZINÉSZ

Irta

GYULAI PÁL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1911

[Illustration]

EGY RÉGI UDVARHÁZ UTOLSÓ GAZDÁJA

NŐK A TÜKÖR ELŐTT * A VÉN SZINÉSZ

IRTA

GYULAI PÁL

BÉR DEZSŐ RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1911

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.

GYULAI PÁL.[1]

Gyulai Pál első novelláját, a _Három beteg_ czíműt 1850-ben írta, az

utolsót – _Egy anya_ – 1866-ban. Az e két évszám közé eső tizenhat

esztendőbe esik írói jellemének kifejlődése, egész belső alkatának

kialakulása és a forma, a kifejezés eszközei fölötti teljesen biztos

uralom megszerzése. Az első novella irásakor kezdő író volt, a ki még

keresi a maga útjait, idegen hatások alatt áll, még nem hatolt le az

emberi lélek és a saját lelke mélységeibe s inkább merít irodalmi

reminiszczencziákból, mint önmagába beolvasztott élményekből. Az utolsó

novella írásakor már kész ember volt, az a teljesen, egységesen

kialakult jellem, a melynél különbet pregnáns körülhatároltság és

energikus határozottság dolgában nem ismerünk egész irodalmunkban. Már

akkor túl volt élete munkája legnyomatékosabb részén: lirai

költeményeinek mintegy fele megvolt, korszakos jelentőségű harczát az

előtte való kor irodalmának értékelése körül megharczolta. Ezután már

csak új műveket alkotott, egyéniségéhez többé nem járult új vonás,

világnézete hozzáférhetetlen volt már minden módosulásnak, érzéseinek

köre is meg volt szabva s szíve nem nyilt meg többé új belső

átalakulásoknak. Az ő egyénisége harczok között alakult ki, de mikor

egyszer lehiggadt, akkor rá nézve minden lehetséges belső probléma meg

volt oldva, már csak folytatni tudta magát, egyenes úton.

Ha lirájának jellemrajzában csak a hatvanas évek végéig írt verseit

vennők figyelembe, akkor is megkapnók még ezután negyven évre terjedő

egész lirájának képét. További élete már csak megénekelni való tárgyakat

adott neki. Már fiatalkori lirája is azt a képet mutatja, melyet mint

Gyulai lirai képét ismerünk: egy mélázásra hajló, gyöngéd, finom lelkű

ember, a kit heves szenvedélyek sohasem bántanak, a kiben könnyen

reflexióba olvad az érzés, érzésbe a reflexió, a kiből teljesen

hiányzanak a geniális nagy mozdulatok, de annál több benne a bensőség és

őszinteség. Néha még idegen hatások fátyolozzák el különben tiszta

hangját: egy-egy fordulatban Vörösmarty, másokban Petőfi, ismét másokban

Heine hangját véljük felismerni. A közélet iránti élénk érzék most még –

az abszolutizmus, a magyar közélet úgyszólván teljes szunnyadása korában

– leginkább a szabadságharcz lelkesítő és bánatos reminiszczencziáiban

mutatkozik; ebből fognak fakadni később politikai szatirái és epigrammái

s ezt a hangulatot fogja majd össze egy nála szokatlan nagy arányú, bár

töredék képben a _Romhányi_. A szerelem sem az egész valót felzaklató,

rejtelmes hatalom fölötte, hanem csöndes, könnyen búsongásra hajló,

érzéki tűztől csaknem teljesen mentes vágyakozás az egyéniségét

kiegészítő nő után. Gyulai fiatalkori szerelmi lirája – mindössze néhány

kis vers – tulajdonképen alig más, mint előhangja későbbi családi

lirájának.

Gazdagnak egyáltalán nem mondható Gyulai lirája, mint a hogy egész

szelleme sem. Tárgyköre még a lira hagyományos tárgykörét sem öleli fel

teljesen: szerelem, haza, természet – egyébre alig van hangja. Olyan

érzelmi életet élt, a mely semmivel sem haladja túl bármely átlagos

ember érzelmi életét s művészi értéke nem is gazdagságában, mélységében,

vagy változatosságában van, hanem abban a művészi teljességben, a

kifejezésnek abban a kristályos tisztaságában, a melylyel magát

kialakítja. A hang tiszta csengése adja meg a művészi hatást. Mindig

érezzük, hogy minden hatásra számított kiszinezés, minden nagyzolás

nélkül azt mondja el a költő, a mit érez és teljesen úgy mondja el, a

hogy érzi: önmagát adja, olyannak, a milyen. A mi az affektálás nélküli,

becsületes őszinteséget illeti, abban alig van párja irodalmunkban.

(Mint kritikus, másokban is az affektálást gyűlölte legjobban.) Ebben is

lényének uralkodó vonása érvényesül: igazságérzése, a mely egyaránt

kiterjedt az erkölcsi igazságra és a művészi igazságra. Rendkívül biztos

stil-érzéke sem egyéb, mint igazságérzetének a stilus szempontjából való

nyilvánulása, mert a stilszerűség s általában minden stil-művészet nem

egyéb, mint a mondanivalónak a maga természete szerint való, vagyis

belső igazsággal teljes kifejezése.

Ez a tartalomban és formában egyaránt nyilvánuló igazság jellemzi

Gyulait, a prózaírót is. Kritikai és irodalomtörténeti munkásságának

eredményei általánosan ismeretesek: tőle származnak s általa mentek át a

köztudatba irodalmunk multjának csaknem összes fontosabb

érték-megállapításai; azt a nagy irodalomtörténeti anyagot, melyet Toldy

Ferencz összegyüjtött, javarészében ő dolgozta fel az értékelő kritika

szempontjából, ő állította Petőfit és Aranyt végérvényesen irodalmi

fejlődésünk csúcspontjába s ő adta az első, máig is majdnem magában álló

két igazán művészi életrajzi monografiát a magyar irodalomnak. A hogy

lirája nem tartalmi gazdagságával és változatosságával válik ki,

kritikáját sem a szempontok sokasága és sokfélesége jellemzi.

Egyéniségének zárt, önmagában kifejezett és körülhatárolt volta nem

engedte, hogy a nagyon fogékony és nagyon sok szempontú kritikusok

módjára úgyszólván hozzáalakuljon a költőhöz, a kit tárgyal: rá csak

azok a költők s a költészetnek csak azok a szépségei hatottak, a

melyekhez hozzá volt hangolva, mint a hogy a hangvilla csak azokat a

hangokat adja vissza, a melyekre hangolva van. Ép ezért a kép, melyet

egy-egy költőről rajzol, csupa belső igazság, de nem mondható teljesnek.

Vörösmarty egyéniségét és költészetét pl. senki sem rajzolhatja több

igazsággal és igazabb megértéssel, de mindenki találhat Vörösmartyban

fölös számmal olyan szépségeket és olyan tulajdonságokat, a melyek

mellett Gyulai elhaladt a nélkül, hogy észrevette volna őket. Nála, a ki

semmitől sem állott távolabb, mint az affektáló kritikai lirizálástól,

abban nyilvánul a kritika elmaradhatatlan lirai eleme, hogy csak azt

tudja értékelni egy költőben, a miben bizonyos mértékig ő maga is

tükröződik. Nem is tudományos, elméleti megfontolásokon alapult az ő

kritikai itélete és módszere, hanem saját művészi ösztönén és az

irodalom remekmüveiből – leginkább Shakespeareből – s a saját írói

gyakorlatából leszűrt tapasztalatán. Ezért itélete mindig szubjektiv s

hogy mégis a legtöbb esetben, a mikor a multról s kortársairól szól,

igazságnak érezzük mindannyian, annak az a magyarázata, hogy az ő

szubjektivitása nem pillanatnyi, változó hangulat, hanem az igazság

iránti rendkívül élénk érzékben gyökerezik, mely lényének gyökere. Az ő

egyénisége számára nincs szubjektiv igazság és objektiv igazság, hanem

csak egy, egységes igazság van. De viszont: a mi az irodalomban lényétől

idegen volt, a mihez nem talált magában rokon húrokat, attól teljesen

elfordult s azt sem tudta benne értékelni, a mi valóban érték. Innen

van, hogy kortársai némelyikét, pl. Vajda Jánost, egyéniségének az

övével teljesen ellentétes volta miatt, sohasem tudta megérteni. Ebből

érthető elutasító magatartása irodalmunk újabb jelenségeivel szemben, a

melyek új, az ő koráétól teljesen elütő kor, az övétől teljesen elütő

körülmények között nevelkedett és fejlődött nemzedékek, az övétől

gyökeresen különböző ízlések termékei. Ez az elutasító magatartása

kiélezettebben jutott kifejezésre, mint a milyen volt, kritikáinak

polemikus hangja miatt, a minthogy az ő kritikája rendszerint polemikus:

vitatkozás a kritizált mű szerzőjével. S a polémia természete, stilusa

hozza magával, hogy a vitázó jobban kiélezi azt, a mit támad, mint a mit

helyesel. Gyulai az irodalomban s az életben egyaránt szenvedélyes

vitatkozó volt; nyilván meggyőződésének erőteljes volta, a melylyel

velejár a mások meggyőzésére való vágy is, hajtotta vitára, de szerette

a vitát önmagáért, a vitatkozásban nyilvánuló szellemi tornáért, az

érvek és ellenérvek csattogó-pattogó játékáért is s mindig örült, ha

valaki az ő érveit talpraesett ellenérvekkel tudta kivédeni.

Riedl Frigyes mutatott rá Gyulairól szóló tanulmányában arra a belső

kapcsolatra, mely Gyulai életrajzi művei és novellái között van.

Vörösmarty s Katona életrajza egy egy költő egyéniségének, pályájának,

munkásságának lélektanilag kimélyített, inkább intuitiv művészettel,

mint tudományos módszerességgel való, csaknem novellisztikus

megelevenítése. Ugyanilyen eszközökkel készültek novellái is, melyek

tulajdonképen képzelt emberek lélektani életrajzai. Gyulai egyetlen

novellájában sem rajzol cselekvényt, a mely több különböző egyéniség

súrlódásából keletkezik. Minden novellája egyetlen alaknak jellemrajza,

a többi alakoknak csak annyiban van létjoguk, a mennyiben életük

kapcsolatba jut a főalakkal s csak azokkal a vonásaikkal kerülnek elénk,

a melyek által ez a kapcsolat létrejön. Nincs önálló életük, csak

annyiban vannak, a mennyiben a főalak sorsára hatnak s néha szinte csak

ürügyek arra, hogy a főalakot jobban megvilágíthassa az író.

Gyulai minden novellájának alkata ez: egy bizonyos meghatározott

jellemvonásokkal rajzolt ember bizonyos meghatározott helyzetbe kerül.

Az ember jelleme és helyzete között összeütközés támad s ebből az

összeütközésből fejlik ki az ember sorsa. Más szóval: minden

novellájának tárgya egy embernek a maga milieujével való szembekerülése.

Az emberek tehát teljesen kialakult jellemmel, mint zárt egyéniségek

jutnak bele a történetbe, jellemük nem előttünk alakul és fejlődik,

hanem – hogy úgy mondjam – csak legombolyodik előttünk, vonásról

vonásra. Nagyon jellemző ez Gyulaira; csak olyan embereket tudott

rajzolni, a kik abból a tipusból valók, mint ő maga: átalakulásra,

alkalmazkodásra képtelen, minden dimenziójukban kifejlett és

meghatározott jellemeket. (Hasonlítsuk össze Gyulai alakjait Jókai

alakjainak úgyszólván korlátlan alkalmazkodó képességével s megkapjuk a

két író jellemének egész ellentétességét.) Legnagyobb és legkitünőbb

novellájában, az _Egy régi udvarház utolsó gazdájá_-ban az új

viszonyokhoz alkalmazkodni nem tudó, asszimilálódásra képtelen régi módi

magyar ember tipusát állítja elénk. Radnóthy Eleknek a megváltozott

viszonyok között ugyanazok a tulajdonságai okozzák pusztulását, a

melyeken azelőtt jólléte alapúlt. Egy más világban nevelkedve és

fejlődve azzá, a mi, úgy csöppen bele a Bach-korszak viszonyaiba, mintha

egy idegen világrészbe jutott volna. Mássá fejlődni, az új helyzethez

hozzá hasonúlni már nem tud, egész szük világával ellentétbe kerül,

minden mozdulatával nekimegy valami áttörhetetlen falnak. Minden

szándéka visszájára fordul, hazafisága lázadás, tudománya tudatlanság,

úri büszkesége oktalan gőg, erélye erőszakoskodás számba megy ebben az

új világban, a mely nem érti őt s a melyet ő sem ért. Úgy kell

elpusztulnia, lassan, úgyszólván ízenkint. Gyulainak még az az alakja

is, a ki látszólag teljesen átalakúl, egészen más emberré:

_Glück-Szerencse úr_ is csak külsőleg vedlik át: a jóravaló kecskeméti

magyar csak elrejtőzik az asszonyi zsarnokság kényszere alatt a berlini

német polgár plundrája alá; a mint ezt a külső kérget leolvasztja róla a

magyar szó és magyar bor, mindjárt kifelé fordúl igazi valója.

Az olyan ábrázolási módnak, mint a Gyulaié, a tipus felel meg s Gyulai

novellái valójában tipusrajzok is. A rajz műformájának, mely később, a

nyolczvanas években Mikszáthtal uralkodó szerepre jutott irodalmunkban,

Gyulai az első nyomatékos képviselője. Minden novellája többé-kevésbbé

kiszélesedő rajz: egy tipikus alaknak apró vonások tömegéből kibontakozó

ábrázolása. A lényeg benne mindig a lélektani rajz megelevenítő

biztossága és a kompoziczió szigoruan zárt egysége. Ebben – mint

különben mindenben – Gyulainál gyakorlat és elmélet összeesik. A

kritikában is, főleg Jókaival szemben, mindig a lélektani rajzra és a

kompoziczióra vetette a fősúlyt.

De az ábrázolás módjából folyik az ábrázolás stilusa s a mű hangulata

is. Az embernek környezetével való összeütközéséből humoros hangulat

keletkezik s a tipusos ábrázolás is a humor irányába hajt. Gyulai

novelláinak hangulata mindig humoros, talán csak első, fiatalkori

novelláját, a _Három beteg_-ét véve ki, a mely még csaknem teljesen

irodalmi hatások terméke. (Bizvást beleillenék Jókai híres

gyüjteményébe, a _Csataképek_-be). Már _A vén színész_-ben határozottan

kimutathatók a humoros felfogás nyomai. Még jobban előtérbe jut a

humoros hangulat a még sok vonásában konvenczionális _A fösvény

halálá_-ban, a komikus vonások tulsúlyával tünik fel _Az első magyar

kómikus_ban és még inkább _Glück-Szerencse úr_-ban s a maga egész

mélységében érvényesül az _Egy régi udvarház utolsó gazdájá_-ban.

Gyulai elbeszélő művészete kétségkívül ez utóbbi novellában emelkedik

legmagasabbra. Ennek alaphangulata az a mély, nemes melancholiájú humor,

melynek párját irodalmunkban csak Arany néhány alakjában

(legjellemzőbben az öreg Toldiban) találjuk. A központjában levő alak,

Radnóthy, teljes elevenséggel áll előttünk: látjuk lényének rejtett

gyökérszálait, ezer apró vonásból egységesen, teljes plaszticzitással

bontakozik ki előttünk s egyéniségéből és a körülményekből, melyekbe

jutott, végzetes szükségszerűséggel alakul ki sorsa. Az egész

perspektiva, a központban álló egyetlen alakkal s mögötte az egész

nemzet sorsának képéig kiszélesedő háttérrel, csodálatraméltóan biztos

művészettel van megalkotva; a főalak és háttere szervesen össze van

forrva s az egész kép egy önmagában teljes egység benyomását adja. A

hangulat elejétől végig zavartalan egységéből kél ez a benyomás, minden

részletet összefoglal az író mély megindultsága a pusztulásnak azon a

képén, a melyet elénkbe tár. Ez a lirai momentum azonban sohasem zavarja

meg a rajz biztonságát, bele van rejtve a rajz vonalaiba, az árnyékolás

finomságaiba, felszívódik a képben, levegőjévé válik.

Gyulai elbeszélő stilje is ebben a novellában jut művészete

tetőpontjára. Teljesen átitatja a történet hangulata, kristálytiszta

szabatosságával mindent kifejez, a mi kifejezni való és mindent éreztet,

a mi érezni való, nemcsak a képeket adja meg, hanem a képek hangulatát

is. Nincs egyetlen fölösleges, vagy nem a maga helyén álló szó, a mely

megbontaná a hangulat egységét. S csodálatos frisseségben maradt meg ez

a próza. Gyulai többi novelláin legalább itt-ott megérezzük, hogy

irodalmunk egy meghaladott fejlődési fokának termékei, az _Egy régi

udvarház_ azt a benyomást teszi, hogy ma sem lehetne máskép megírni.

Csak azt a különös ízt kapta az időtől, a mely a nagyon finom régi borok

legdrágább sajátsága.

EGY RÉGI UDVARHÁZ UTOLSÓ GAZDÁJA

I.

A Radnóthy Elek udvarháza híres volt a Kis-Küküllő mentén. Tulajdonkép

nem is volt udvarház, a hogy’ Erdélyben a kisebb birtokú nemesek falusi

lakait nevezik, még kevésbbé várkastély, a mely névvel csak a mágnások

várakból átalakított vagy nagyobbszerűen épített kastélyait szokás

megtisztelni. A Radnóthyé e kettő közt foglalt helyet, hasonlóan

családjához, mely se a mágnásokhoz, se a tekintetesekhez nem tartozott,

hanem méltóságos volt, így, erdélyi divat szerint, kisebb a nagyságosnál

s több a tekintetesnél.

Az udvarház magas dombon emelkedett. Onnan uralkodott az alatta elterülő

falun, s vetett hosszú árnyakat, ha napfényes alkonyon vagy holdas éjjel

a folyam tükrében nézegette magát. Nagy négyszög, földszintes épület

volt, belső udvar nélkül, de ha ennyiben különbözött is a

várkastélyoktól, annyiban épen nem hasonlított a közönséges

udvarházakhoz, a mennyiben négy úgynevezett tornyos bástyával

büszkélkedett, magas emelete majdnem kettősnek látszott, széles

zsindelyfödele pazar szeszélylyel nyújtózott a magasba, homlokzatán

óriás s már megfeketült kőczímer gúnyolta a házőrző kőrisfák százados

fiatalságát s kinyúló tornáczából oly fennhéjázó kilátás nyilt, hogy a

birtokos udvarházához tartozóknak képzelhette a völgy hosszában elszórt

falucskákat.

Udvara kénye-kedvére nyúlt el. A felső udvar a domb síksága volt, a

melyet kert övezett, egész a folyam kanyarodtáig. A ház mellett, mintegy

hozzáragadva, a konyhaépület húzta meg magát, mindig füstölgő

kéménynyel, eczetes üvegekkel megrakott tornáczczal s léczes ajtóval, a

mely előtt az úgynevezett gazdasszony vagy más néven kulcsárné, a

szakács ellenőrzője, segédje s ha kell, helyettesítője, mindegyre

megjelent, hol sápítva, hol nyelvelve, mint a kin az egész ház terhe

nyugszik.

Itt hasalt vagy kapkodott csontok után a nagy komondor, a melyet, hogy

meg ne dühödjék, folyóvíz nevére, Marosnak keresztelt a babonás béres.

Itt függött egy faalkotmányocskán holmi kis harangnak is beillő

csöngetyű, a mely napjában háromszor pontosan megszólalt: tizenkettőkor

a külső cselédeknek, egykor a belsőknek, kettőkor az uraknak. Rendesen a

kis sánta Mányi csengetett, egy nyomorék árva leány, a ki a majorságot,

főleg a ludakat őrizte; nagyon gyönyörködött a csöngetyű hangjában s

félóráig is elhúzta volna, ha a mérges gazdasszony ki nem kiált: – Nem

hallgatsz már, te kis béka! – Itt jelent meg reggelenként a méltóságos

asszony széttekinteni, pirongatózni, munkát adni a jobbágyasszonyoknak s

alamizsnát osztogatni a szegényeknek. Itt gyűlt össze esténként

beszélgetni a cselédség szine: a szobaleány, az inasok, a huszár, a

hintós kocsis, s a kertész, a ki nyalka, rátartó volt, s nagyon is a

gazdasszony kegyében állott.

A kertész nem ok nélkül tartotta rá magát. A keze alá bízott kert egy

egész kis tartomány volt; se a régi franczia kerthez, se az új angol

parkhoz nem hasonlított, eredeti magyar kert volt, a mely dúsan megáldva

a természettől, magában foglalt mindent: virágos, veteményes,

gyümölcsös, méhes kertet, aszalót, pálinkafőzőt, malmot, egy pár rétet,

jó darab erdőt s a családi sírboltot a falusi temető felé. E rend a

rendetlenségben, e számítás a pazarlás közepett, e gond a hanyagság

kiséretében, sok bizarr bájt, vadon szépséget ruházott reá. A kertész

mindig jobbágy családból telt ki, s a fiú örökölte atyja hivatalát.

Mindenik öregbítette tudományát és gondolt ki valami újat. A mostaninak

atyja volt köztök a legnyughatatlanabb; járt és tapasztalt, nagy

tervekkel jött haza, a melyeket soha sem tudott végrehajtani. Azonban az

a hársfasor a kert legkiesb pontján, a mely középütt tágas körré alakúl,

az ő műve. Egy kékesfehérre festett kis filegorja díszeleg itt,

elevenzöld gyepkarikák váltakoznak szanaszét, cserepekbe ültetett

virágok nyílnak köröskörűl, s roppant kő Neptun ontja orrán-száján egy

kis patak vizét. A falusiak minden vasárnap eljöttek ide bámulni, a

gyerekek órákig elállingáltak a kő Neptun előtt, be is dugdosták orrát

fűvvel vagy szöszszel. Nem egyszer hangzott innen nagy lárma! a kertész

ütlege s a gyerekek visítása.

Az alsó udvarban elszórt gazdasági épületek emelkedtek. Az egész tért

porcsfű vonta be, kopott szőnyegként, egymást átvágó ösvények

czirádáival. Egyik egyenesen sietett a gazdatiszti lakba s onnan a

csűrnek fordult; a másik az istállóba futott s a csikós kertben veszett

el; a harmadik meg-megbujva kigyózott az ólakhoz és ketreczekhez; a

negyedik sokfelé ágazva rohant a pajtákba. Mindeniknek volt mellékága a

gémes kúthoz, majd mindeniket átvágta a porondos kocsiút, a mely büszkén

huzódott a galambbúgos kaputól fel a dombra, az udvarházig.

– Csak annyi forintom volna, a hány kocsi jár itt naphosszat – sóhajtá

sokszor a féleszű bivalos, a berobogó kocsikra bámúlva.

Radnóthy nem is szűkölködött vendégek nélkül; azért sok év óta első

alispán, azért lakik oly közel az országúthoz, azért van annyi

vendégszobája. – Hiven megőrizte a ház becsületét. – A félszer ritkán

volt idegen hintó vagy kocsi nélkül. A kapufélfánál vagy beljebb is

szünetlen egy-egy paripa ficzánkolt, valamelyik kurta nemesé, a ki

tisztelkedni vagy értekezni jött. A gyalogosok sem hiányoztak. Alatt és

fenn nyüzsgött az udvar a sok ügyes-bajos jobbágyembertől, a kik levett

kalappal csapatonként sorjáztak fel a méltóságos alispán úrhoz.

Hát még mikor név- vagy születésnapra gyűlt össze a szomszéd nemesség

vagy tisztújításkor kortescsapatok vonultak át. Pattogott az ostor,

nyihogott a ló, szűkölt a kutya. Az érkező vendégek egymást kergették, a

félénk asszonyok sikoltoztak, a sürgő cselédek egymásba ütköztek. A

kurjantás riadó zenébe veszett s a táncz mámora a boréval egyesült. Fenn

a teremben, kinn a ház előtt, alatt az udvaron, mindenütt dobogott a

föld, csengett a levegő, csapongott a szív, s a vénülő ház kivilágított

ablakaival mintegy megifjodva tekintett ki az éjbe, messze hirdetve a

környéknek, hogy gazdája mulat.

Mindez csak volt és oda van. Az udvarház pusztulását és szegénységét

gyászolja. Alig ismerhetni reá. Maga a hazatérő Radnóthy is ámulva nézi,

mintha nem volna az övé, pedig csak másfél év óta nem látta. De ez a

másfél év több volt egy századnál s egy udvarháznál régibb és nagyobb

dolgokat is megviselt vagy elpusztított. Radnóthy 1848 ősze óta nem volt

otthon, mert Kolozsvárott megbetegedve, majdnem egy esztendeig nyomta az

ágyat, s még azután is sokáig gyöngélkedett. Azalatt egy nagy forradalom

viharzott el, s Erdély iszonyú csaták- és pusztításoknak volt szinhelye.

Nem csoda, ha 1850 kora tavaszán alig ismer udvarházára. Bizony a ház is

alig ismerhet reá. Ő sem a régi többé; nagyon megfogyott és megőszült.

Komor, beesett arczán vonásai régi kifejezésének csak romjaira

találhatni. Apró fekete szeme villog ugyan, de némi haragos

búskomorságban. Bajusza sincs kipödörve, a helyett hosszú szakálat

eresztett, a mi még mogorvábbá teszi. Öltözete is hanyagabb, mondhatni

kopott. Rókamálos mentéje pecsétfoltos s a zsinórzat rajta foszlásnak

indúlt. Vidrafövegét kiette a moly, s hol jobbra, hol balra csapja, a

mint rossz kedve hozza magával. Minden, a mi jobb napjaira emlékeztet,

csak félfödelű díszes kocsija, a melyet az utolsó tisztújításra

csináltatott, öreg István huszárja, a ki régi fontosságával ül a bakon,

s a három almás-szürke ló, a melyek oly vígan ügetnek, mintha most is a

megyeházától hoznák haza.

Hajdan nemcsak a lovak ügettek vígan, maga a bennülő gazda is derült

volt. Majd mindig csendes megelégedéssel közeledett ősi birtokához, a

hol minden mintegy várta és üdvözölte. A tornyocskák közt kanyargó

füstgomoly már messziről intett feléje, a malomgát moraja mind

hangosabban és barátságosabban köszöntötte; a kert fái virágosabb

lombbal vagy érettebb gyümölcscsel fogadták; szeme nem egyszer pihent

meg egy-egy újabb boglyán vagy asztagon; a hazatérő nyáj kolompja, mint

szives «jó estét» csendült fülébe; a hunyó nap csak érte, csak azért

látszék késni, hogy még egyszer rávilágíthasson a táj szebb pontjaira s

a tornáczon ülő nejére, a ki már megismerte a jól ismert kocsit és

kendőt lobogtat. Akkor mindezzel keveset gondolt, most a legapróbb

részlet is eszébe jut, eszébe juttatják az udvarház düledező kéményei,

rongált tornyocskái, roskatag födele, betört ablakai, penésztől

sárgás-zöld fala, a pusztuló udvar, a romok, az elhagyottság s az

egyetlen még régi állapotjában levő épület, a családi sírbolt, a melyet

úgy kiemel az alkonyfény, mintha mondani akarná, hogy odanézzen, most

várja neje.

De bármily erős volt a felindulás, a mely Radnóthy szívét emésztette,

arcza egykedvűen komor maradt. Nem akarta, hogy szánakozzanak rajta

cselédei, kivált István huszár, a ki a bakról mindegyre betekintett és

szólani szeretett volna, hanem folyvást a volnánál maradt szegény, mert

a mióta ura kedvetlen és beteges, ritkán tudja és meri eltalálni, mi

esik neki jól s mi nem. Az is baj, ha szól, az is, ha hallgat. Bárcsak

aztán haragunnék reá Isten igazában s ütné nyakon, mint régen, a mi

szintúgy jól esett, mert megérdemelte. Most is elszenvedne akármit, csak

szólani engednék; hiszen neki is az fáj, a mi urának, ő is itt

növekedett, itt élte világát, itt vénült meg. Így évődött a hű cseléd s

elvégre is erősebb volt érzése, mint akaratja.

– Hejh méltóságos uram, beh pusztulásnak indult itt minden! – tört ki

belőle keservesen a szó s épen rosszkor, mert a kocsi egy gübbenőbe

zökkent.

– Mit fecseg kend, mi köze hozzá? Még feldülünk, fényes nappal, saját

udvarházam előtt! – kiáltá indulatosan Radnóthy s neki is épen oly jól

esett a szó, mint cselédjének.

Azalatt István huszár leszállott, tartotta balfelől a kocsit, noha akár

ne is tartotta volna, mert ura nem annyira reá bosszankodott, mint

inkább a rossz útra, a mely hajdan síma volt, mint a palló, a kinn

ácsorgó volt jobbágyokra, a kik egykor messziről levették előtte a

kalapot s most alig billentik meg.

Benn az udvaron sem várt reá öröm. Romjait is alig láthatta annak, a mi

hajdan gyönyörködtette. Nem sürögtek a cselédek, nem lepték el a vályút

lejármolt ökrök; nem fejték a teheneket vidor szolgálók, nem ülték körül

dolgosok a malomkő asztalt a tiszttartó háza előtt, maga a tiszttartó

sem sietett elébe, e hű ember, a ki harmincz év óta szolgálja, s ha

otthon van, mindig kiszalad kocsijához elmondani a távolléte alatt

történteket. Hát a kedves gyermekek, Géza és Erzsi, az ősi birtok és jó

név e nagyreményű örökösei, hol maradtak? Hányszor futottak elébe

hazajöttekor, hogy hozott-e a városból valamit. Most senkisem fogadja.

Az udvaron csak a féleszű bivalos lézeng, a ki, úgy látszik, béresi

méltóságra emelkedett. Négy sovány ökröt fog ki a járomból egy gyerkőcz

segítségével, s úgy bámészkodik reá, mintha idegen volna. Az ösvényeket

benőtte a fű, a kocsiút porondját elmosták a záporok s a kétfelől

ültetett akácz- és eczetfákat disznók turkálták fel. A pajták és

istállók bedőlve vagy üresen ásítoznak egymásra, a csűrős kert is

puszta, a kerítés meg’ mindenütt megbomlott s a szolgáló tüzelőnek

hordja, nem is szégyelve magát, épen a szeme előtt. Még a komondor sem

akar reá ismerni, előbb megugatja, csak azután, a mikor mély parancsoló

hangon hallja kimondatni nevét, hunyászkodik meg és lapul lábához.

A kutyaugatásra végre megjelent a tiszttartó, egy köpczös kis ember, egy

ingben, rongyos kalappal és hosszúszárú pipával. Radnóthy most látta

először tiszttartóját, a kit a mult évben küldött ide egyik jó barátja,

mert régi tiszttartóját még a forradalom elején megölte volt a föllázadt

oláhság. De bár soh’se látta volna; nem tetszett neki az egész ember,

talán mert sajnálta a régit, talán mert sértette az a szégyenítő lárma,

a melyet ez ütni kezdett, ide-oda futkosva, szüntelen kiabálva, hogy

megérkezett a méltóságos úr, felesége csináljon jó vacsorát, a szomszéd

faluból kerítsenek valami jó bort, a zsidótól hozzanak két szál

gyertyát, a kocsisnak és lovaknak is adjanak, a mi telik. Sokkal

örömestebb szemlélte a kis sánta Mányit, a ki egész örömmel futott hozzá

és zokogva csókolta kezét.

E nyomorék árvát boldogult neje vette volt a házhoz, s ime most csak ő

az egész család képviselője, belőle áll a viszontlátás egész öröme.

Így mélázva haladt fölfelé, itt-ott megállva, kérdezősködve s nem várva

be a feleletet.

A tiszttartó kérdés nélkül is felelt, össze-vissza beszélt mindent.

Áldotta az isteni gondviselést, hogy ide jöhetett és rendbeszedhette a

jószágot. Azt nem is képzelheti ember fia, hogyan feldúlt, kirablott itt

mindent a fellázadt oláhság; ő éjet-napot összetett, futott-fáradott,

orrával túrta a földet, hogy a régi lábra állítsa vissza a méltóságos úr

jószágát, de van is ám láttatja. Az udvarház egy része már lakható, a

méltóságos úr szobája egész paradicsom. Az elrablott bútorokból is sokat

visszaszerzett, hol a harmadik, hol a negyedik faluból, még a

konyhaépület csengettyűjét is megkerítette, fizetett is értök elég

borravalót, s ezt a méltóságos úr bizonyosan megtéríti neki. A gazdaság

is foly valahogy, de nincs semmi jövedelem, mert a beruházásra kell

fordítani mindent; az is nagy baj, hogy a volt jobbágyok elfoglaltak

néhány darab földet; a többit majd mind felébe adta ki, mert drága a

napszám, a curialisták nem akarnak se dolgozni, se fizetni, kivált az

oláhok; marha sincs elég, aztán az adó, szállásolás, pörlekedés

fölemészt minden jövedelmet; tulajdon pénzéből is fordított már valamit

a jószágra, csekély összeget ugyan, mert neki is kevés van, de épen

jókor, mert valóságos szégyentől menté meg a méltóságos udvart.

[Illustration: A tiszttartó kérdés nélkül is felelt, össze-vissza

beszélt mindent.]

Radnóthy mind csak hallgatta, mint a molnár malma zúgását. Egészen

egyébre gondolt.

Vizsgálta a házőrző kőrisfákat, a melyek némi történeti nevezetességgel

dicsekedtek, a mennyiben Apaffi, erdélyi fejedelem kétszer ozsonnált

árnyaik alatt, a mikor meglátogatta egyik ősét, a ki igen kedves embere

volt. Nézte a homlokzat kőczímerét, a mely úgy illett a tisztes

épülethez, s egyik fődíszéül szolgált, azaz csak romjaikat, mert a

kőczímer összetörve hevert a földön, a fák pedig beégett derékkal

sindevésztek.

Lesütötte fejét; úgy tetszett neki, mintha összetört czímere családja

pusztulását és gyalázatát jósolná. Néma gondolatjaira, elfojtott

érzéseire oly kellemetlenül hatott a tiszttartó zajos fecsegése. Egy

párszor szeme közé nézett és hallgatást akart neki parancsolni, de a

helyett, maga sem tudta miért, talán szórakozottságból, talán

kiváncsiságból, figyelni kezdett reája.

A tiszttartónak sem kelle több, még részletesebben, még hangosabban

erősítette, hogy tenger a költség és nics jövedelem.

– Hát tiszttartó uram azt hiszi, hogy én pénzt hozok, zacskóval hozom az

aranyat, vékával a tallért – vágott közbe Radnóthy, bosszusan emelkedve

föl egy beomlott gyeppadról, a hová még jól le sem telepedett.

– Hinni, csak elhinném, méltóságos uram! de látni? Megelégedném én

bankóval is – nevetett a tiszttartó, tréfának vélve a dolgot.

– Mit röhög? Azt hiszi, hogy engem meglophat, belőlem csúfot űzhet? –

folytatta Radnóthy, egész testében reszketve a méregtől. – Hogy mer egy

ingben állani elémbe? Vegye le fejéről a kalapot – hallgasson!

E kitörés tulajdonkép nem is tiszttartót illette, hanem azokat, a kik

összetörték a kőczímert, beégették a kőrisfákat, földúlták jószágát.

Csordultig telt keserűségének pohara, ki kellett ömölnie és arra, a ki

legelőször érinti. Épen azért a tiszttartó jól teszi, ha hallgat s nem

zavarja ura búskomorságát, a ki már talán el is feledte, a mit mondott s

a kinek épen az fáj, hogy nem lehet kétkednie, s a rom, pusztulás igenis

kézzelfogható. De neki természete volt mindenkit kezéhez szoktatni, most

pedig épen szükségesnek látta meg nem engedni, hogy a csak gondolomra

mondott, de igen alapos gyanú gyökeret verjen.

– Dehogy hallgatok, ha tűzre tesznek, sem hallgatok – kezdé nagy

szörnyűködéssel – vétenék méltóságod úri személye ellen, elámítanám,

megcsalnám, megérdemleném, hogy elcsapjon. Én tolvaj?… Én Istenem, mire

jutottam! Hát ugyan honnan lopjak? Bizony Isten, ha akarnám sem

tehetném. Isten úgyse’ még a magaméból adnék, a mint hogy adtam is

néhány forintot. Dejszen nem csodálkozom; méltóságod most érkezik, nem

ismerheti jószága állapotját, nem értheti, mily bajos most gazdálkodni.

– Még feleselni mer? Takarodjék szemem elől! Nem ismerem jószágomat…

szemtelen! Nem értek a gazdasághoz… szamár! Kegyelemből élek… gazember!

Elpusztuljon udvaromból még ma, ebben a pillanatban.

– Ugyan úgy-e? – pattogott a tiszttartó ijedtében, csodájában, mérgében,

felcsapva imént levett kalapját. – Ez-e a köszönet? Ez-e a hála? Úgy

bánni velem, mint egy kutyával. Így jár az ember, ha ilyen koldus

uraságot szolgál. Bár soha se tettem volna be lábamat ebbe a jószágba!

Bolond voltam, hogy annyit fáradtam, guzslódtam, csak azért, hogy

méltatlanságot szenvedjek, kárt valljak, mert tudom én, mit akar

méltóságod: megkárosítani, pénzt csikarni rajtam, aztán elcsapni. Nem

oda Buda! Más időben élünk, nincs többé vármegye, a szegény embernek is

pártját fogják, méltóságod sem alispán már, – hála Istennek – nem ám…

Még többet is beszélt volna, azonban István, a ki a podgyászt hordta

fel, meghallván a zajt, ott termett s olyat lódított rajta a domb

menedékén, hogy repült belé a kis ember s az alsó udvarig meg sem

állhatva, orrára bukott. Radnóthy elfordult s meg sem dicsérte a hű

cselédet, tekintélyének e vitéz védelméért. Ott állott bódultan, mintha

valaki arczul ütötte volna. Még mind fülébe csengett a tiszttartó

gorombasága, még mind azon tünődött: vajon csakugyan mert-e a pimasz

neki olyasmit mondani. E néhány szó ezer fulánkot ütött belé s életében

először érezte magát megalázva. Aztán elfásult, nem érzett, nem gondolt

semmit, s arczára néma, buta érzéketlenség ült ki. Az esti homályba

merülő táj visszamosolygott utoljára; mind nézte-nézte s nem látott

semmit; csípős tavaszi szél fútt; nem érezte, nem húzta összébb

mentéjét; az éledni kezdő falusi korcsmából vidor zene hallatszott ki;

nem hallotta, arra sem fordult; csak midőn vacsorára szólalt meg a

csengetyű, kezdett ébredezni – a kis Mányi húzta s egész erejéből,

örömében, hogy már valahára húzhatja és sokáig, mert nem volt

gazdasszony, a ki reá ijeszszen, – ezt hallgatta, mind hallgatta, mint a

gyermek a csengő játékszert – oh az ismerős régi hangok – és szemébe

könnyek facsarodtak.

II.

Így szállott meg ősi fészkébe az öreg táblabiró, s az első órától nem

sokat különbözött a többi nap, hét, hónap. Sehogy sem tudta magát

feltalálni otthon. Hasonlított Ripp Van Winkléhez, egy éjszak-amerikai

népmonda hőséhez, a ki húsz évig aludt a Kaatskill-hegy barlangjában s

hazatérve nem ismert falujára, nem talált házához, a korcsmához sem, a

mely egészen szállodává alakult, s czímere többé nem III. György király

volt, hanem Washington tábornok; víg czimborái felől is hiába

kérdezősködött, az iskolamester a congresussba utazott, mint képviselő,

a másik valamelyik csatában esett el, a harmadiknak már sírköve is

elpusztult a temetőben, s így tovább, úgy hogy szegény kétségbeesve

kiáltott fel: «Hát senkisem ismeri itt Ripp Van Winklét!»… Radnóthy nem

aludott, csak betegen feküdt, azt is csak másfél évig, kétségbeesve sem

kiáltott fel, de százszorta szerencsétlenebb volt Ripp Van Winklénél.

Nehezen szokott mindenhez és semmit sem szokhatott meg. Hánykódott a

mult és jelen között; nem tudott feledni, mert minden a multra

emlékeztette és örömest feledte a jelent, ha a multon mélázhatott.

Mintha egy gonosz tündér ütött volna tanyát szobáiban, a ki ringatja,

költi, ide-oda csalja, szeme közé nevet s ott hagyja keserűségének.

Reggelenként nem egyszer kapott az éjjeli asztalhoz ezüst csengetyűje

után, a melyet már rég összeolvaszthatott az ötvös; sokszor kérte elő

Istvántól egyik vagy másik ruháját, a melyet ki tudja hol szaggatnak;

többször kerestette tajtékpipáit, a melyek már bizonyosan negyedik kézen

járnak; még házi sipkáját is kérte, neje utolsó himzetét, a melyet, jól

emlékszik reá – az asztalfiókban hagyott volt. Ilyenkor aztán rendesen

elkedvetlenedett, szitokra fakadt, noha nem volt szokása, s majd mindig

azon vette észre magát, hogy kávéja meghűlt, elfeledte megczukrozni,

kereste a szelenczét, sehol sem találta és lármát ütött, István

háromszor is elmondta, hogy egyetlen szelencze sincs a háznál, ott a

czukor a pirított kenyér mellett. Ura is háromszor ismételte, ritkán

bosszusan, a legtöbbször erőtlen fájdalommal: – Jól van, jól, hallottam

már, kend egészen tele kiabálja az ember fejét.

Hát még a szobák, a hol oly kényelmesen lakott, a régi bútorok, a melyek

mindenikéhez annyi drága emlék tapadt. Talán azok csak azért állanak

még, ezekből csak azért maradt meg némi töredék, hogy kínozzák a

hazatért gazdát s ne engedjék nyugodni. A néhol felszakított avagy újra

csak tél-túl bedeszkázott padolaton mindjárt-mindjárt meg kelle botlania

s ha leült, kedves, de megsántúlt zsölyeszéke ide-oda biczczent. A

falakra sem nézhetett felindulás nélkül, drága fegyverei nem ragyogtak

többé ott, az ősi képek elhasgatva vagy elcsúfitva néztek alá;

nagyanyjának tisztes arczára épent bajúszt festett valaki szénnel,

nagyatyja szájába pedig makrapipát. Semmi sem volt ép, semmi sem állott

a maga helyén. Ez a felpattogzott asztal hajdan egyik vendégszobában

foglalt helyet; azt az otromba ruhaszekrényt a tiszttartó szobájából

keríthették ide; a pamlag bőr helyett házi szövettel volt bevonva, s

annyi s oly sokféle szék állott mindenütt láb alatt, mint a zsibárus

raktárában. Hiába fogott a rendezéshez; nem tudta visszavarázsolni a

régi kényelmet, csint és nyugalmat. Félbehagyta, megint elkezdte, hamar

belefáradt, oda ült pihenni iróasztalához s nézte, hogy hol állott

hajdan a nagy kalamáris, a nagy rézporzó s az a sok irat, itt a

hivatalosak, ott a magánügybeliek, galanddal összekötözve, márványkővel

lenyomtatva.

Eszébe jutott minden, még az is, hogy egyszer bizonyos bonyolult ügy

miatt késő éjig virrasztott itt jurátusával; neje többször benyitott

hozzá, kérte, hogy feküdjék le, ne rontsa egészségét, holnap is nap;

szóból szó kerekedett, összezördültek, magok sem tudták hogy’ s aztán

egész éjjel se aludni, se dolgozni nem tudott.

– Szegény feleségem! – sóhajtá s mind komorabban húzogatta ki a záros, s

most feltört fiókokat, a hol féltőbb iratait szokta tartani; a családi

okleveleket, szerződéseket és kötelezvényeket. Összeszaggatott

darabjokra sem talált, mégis mind kereste, s midőn abbanhagyta,

önkénytelen hátradűlt a széken, gondolkozott és számlálgatta ujján a

kötelezvények összegeit – mindenre jól emlékezett, mintha most olvasná –

aztán öklével az asztalra ütött, s oly erős hangon kiáltá: – Negyvenezer

pengő forint! – hogy az ablak alatt elmenő kis Mányi elsikoltá magát s

ijedtében szaladt lefelé.

A többi szoba még szánandóbb állapotban volt. Mindeniket bejárta

napjában kétszer-háromszor, mint valami kóbor lélek, a ki sehol sem tud

nyugodni. A nagy, de üres ebédlő kongott; tisztán kivehette léptei

visszhangját, a mit addig sohasem tapasztalt. Megütődött e természetes

jelenségen, hátratekintett, nem látott ugyan senkit, de azért volt mit

nézzen és nézte az árvaságra jutott pohárszéket, kifordult sarkú

ajtóival, az összetört csillár lecsüngő vasát, a kapcsos szegek helyét,

a hova az óra volt akasztva, e régi és derék szerzemény, a mely mindig

pontosan járt s ütése az egész házban meghallatszott.

A nappali, a hálóterem, a fiúk, leányok és vendégek szobái sokkal több

és szánandóbb látványt nyújtottak. Itt minden összetörve és széthányva

hevert egymáson, itt mindent elváltoztatott a por, penész és senyvedés.

Ő mégis mindent megismert és sokáig elsajnálkozott rajtok. Hogy’ is ne?

Falun, különösen régi szabású nemeseinknél, minden bútornak megvan a

maga jelentősége, története, mondhatni szentsége. Az apa nagyatyjától

örökölte, a fiú ragaszkodik hozzájok szokásból, kegyeletből; ritkán

vásárol egy-egy új darabot, legfeljebb valamely ünnepélyes alkalomra, ha

házasodik vagy nagyobb hivatalt nyer, a mi szintén nagy esemény és

szentesítő erejű. Így a büszkeség, kegyelet s gyöngédség ez emlékei

annál drágábbak lesznek, mennél inkább vénűl a birtokos. Radnóthy

elérzékenyűlve vizsgálta kedves bútorainak maradványait, megszemlélt

minden zeg-zugot, fölemelt minden darabot s oly kimélettel tett helyre,

mintha még hasznukat venné.

Szomorú foglalkozása azonban némi gyér örömben is részesítette. Néhány

kedves könyvét találta meg a lomok között, jogi könyveit, a melyekből

juratus korában censurára készűlt s a családi bibliát, a melyet a buzgó

I. Rákóczi György fejedelem ajándékozott volt egyik ősének, saját

kezével írva be nevét, a mint azt most is láthatni némely protestáns

egyház ily ajándékbibliáján. Leült és forgatta a bibliát, a mely azon

módon ép volt, csak ezüstkapcsait törték le; kedvencz helyein magától

megnyilt mint régen, a czímlap előtti tiszta papir is megvolt, a hova a

családfő híven bejegyezte a gyermekek születésének s halálának,

házasodásának vagy férjhezmenetelének napját. Ott volt saját kézirata

is; olvasta, mikor házasodott meg, mikor születtek gyermekei, három

meghalt, kettő él – Isten őrizze meg őket a sors csapásaitól, jobban,

mint apjokat – csak neje halálának napja nincs még beírva, hogy’ is

írhatta volna be, hiszen azóta nem volt otthon, hanem be fogja irni – oh

ez el nem mulasztható kötelesség.

És írt, nehezen írt – mily rossz a toll, a tinta meg fehér, valóságos

szégyen, semmi sincs a háznál – de azért írt és sokat szenvedett. Neje

halálának emléke egészen felújult benne, elképzelte, hogy a szegény

asszony, a ki az immár az egész környékben kiütött oláh fölkelés elől

egy éjjel futott el innét a közel városkába, mennyi ijedtséget állhatott

ki; ő akkor nem volt otthon, jött, futott, repült volna, de lehetetlen

volt; Kolozsvárott megbetegedett – Istenem minő napok voltak ezek – de

hiába sietett volna hozzá, halva találta volna; el sem temethették

illendően, ideiglenesen a városi templom sírboltjába tették le

holttetemeit s csak később szállították ki a családiba, nem is tudja

mikor, ő akkor már nagyon beteg volt, halálos beteg, most is az, talán

sohasem gyógyul meg egészen.

E folytonos felindulás és évődés fölemésztették lelki ereje

maradványait. Az egykor tevékeny férfiú méla, álmodozó és ingerlékeny

különcz lett. Se munkára, se mulatságra nem tudta magát összeszedni;

mindkettőt megkisérlé ugyan, de mindannyiszor visszasülyedt bosszúságába

és merengésébe, a mi aztán egész elemévé vált.

Hol is keresett volna szórakozást? Régi jó szomszédai nem igen

látogathatták; egyik a csatatéren maradt, másik fogságban szenvedett,

harmadik bujdosott, s ha mégis valaki jőni talált, restelte,

bosszankodott, mert meg sem vendégelhette becsületesen. Akaratlan és

szüntelen csak a forradalomra és az oláh pusztításra fordúlt a beszéd;

Radnóthy is panaszolt, vendége is. Emlegették a régi jó időket, a

vármegye, az ország dolgait és szivökből elkeseredtek. Radnóthy nem

olvasott hirlapot, gyűlölettel fordúlt el mindentől, a mi az új korszak

szüleménye volt, lett legyen az eszme, ember, vagy nyomtatvány;

egyik-másik vendégétől tudta meg, hogy mi újabb történik a két magyar

hazában, mily rendeleteket ad ki Bach miniszter, ki lett Erdély

kormányzója, hány kerületté olvasztották össze a magyar megyéket,

székely és szász székeket, hogy idegen tisztviselők lepik el Erdélyt,

német lábra állítanak mindent, még a faluk magyar nevét sem igen tűrik.

Az ily s ezekhez hasonló ujságokat bár hányszor ismételték előtte,

mindig szörnyű méregbe jött, a mely a beszéd folytán mély bánattá

szelidűlt, s a végén keservesen elsiratta a magyar alkotmányt, nemzetet

és királyt.

A vendégek szórakoztatás és enyhítés helyett még ingerlékenyebbé és

búskomorabbá tették. Csak akkor derült fel, ha egy-egy gúnyos adomát

hallott az idegen, leginkább Galicziából Erdélybe rendelt

tisztviselőkről, az úgynevezett bezirkerekről, különösen arról, a ki a

megyében az ő helyét foglalta el. Ilyenkor nevetett, aztán nagyot

sóhajtott s el-elmormolta fogai közt:

Galicziát kisöpörték,

A szemetet kiöntötték,

A szemétből gomba termett,

A gombából bezirker lett.

Ez volt az egyetlen nóta, a melyet néha elfütyölt vagy elmormolt, az

egyetlen új dolog, a mi tetszését megnyerte. Mindig elmosolyodott, ha

ajkára jött, aztán sóhajtott s megint elkomorult.

Legrosszabban töltötte ünnep- és vasárnapjait. A templomban sem

találhatta föl a vigaszt és nyugalmat. Mit ér, hogy ülőhelye bántatlanúl

áll a szószék közelében, a kántor híven kikeresi számára az éneklendő

zsoltárt, ha nem láthatja kedves tiszteletesét, a kivel együtt vénült

meg. Néhány hónap óta egy fiatal lelkész szolgál, a kit sehogy sem tud

megszokni, ki nem állhatja bajúszos és szakállas arczát, rövid

imádságait, a melyeket áhítatosan reszkető hang nélkül mond el, világias

prédikáczióit, a melyek valóságos hirlapi czikkek, s kivált azt a sok új

szót, a mi épen botrány. De hagyján, csak kegyúri kötelességeit

teljesíthetné. Meg kellene fedetni a templom rozzant födelét, javítni

valamivel a lelkész leolvadt fizetését és nincs pénze. Ez több volt

bosszúságnál, fájdalom volt, s még inkább elrontotta vasárnapjait, a már

csak emlékezetben élő jó vasárnapokat.

Szégyelni kezdette szegénységét, mint valami bűnt, s koronként

hozzáfogott gazdasága rendezéséhez, nagy hévvel, kevés kitartással,

ide-oda kapkodva, nem tudván magát feltalálni a változott körülmények

között. Először is elcsapott tiszttartójával gyűlt meg a baja, a ki

ugyan másnap kitakarodott az udvarból, de roppant hosszú számadást

hagyott hátra s nem épen szerény követelésekkel állott elő, s pörrel

fenyegette hajdani gazdáját, ha ki nem elégíti. Radnóthy egy zugba lökte

számadását, levelét, azzal a megjegyzéssel, hogy nem lehet oly

törvényszék, a mely tiszttartójának igazat adjon, a ki a zavaros időt és

távollétét felhasználva, csalta-lopta s mindezt még meg is akarja

fizettetni vele. Az egész ügyre többé nem is gondolt s új tiszttartó

keresésével töltötte idejét. Hirtelen nem talált kedve-szerintit, s

minthogy most különben nem is adhatott nagyobb fizetést s leginkább maga

akart gazdálkodni, ideiglenesen egy írástudó közszékely gazdát vett föl,

a kit csak számtartónak nevezett, mert a csekélyebb fizetéshez

csekélyebb czím illik. Hanem azért oly fenhéjázó parancsolatokat adott

ki, mint gazdasága virágzó idején. E mellett igyekezett mindent a régi

lábra állítani vissza. Mindenütt kerestette régi szakácsát, egyik

jobbágya fiát, a kit ő taníttatott volt ki a főispán udvarában, mert

neki csak az tud főzni; de minthogy e híres szakács a forradalomban egy

tábornok konyhájához szegődött, s azóta senkisem hallotta hírét,

kénytelen volt szakácsnőt fogadni. Fogadott is Kolozsvárról egy

meglehetős drágát, a ki gazdasszony czíme alatt el is foglalta a

konyhaépületet, de nem volt miből gazdasszonykodnia. A háromszori

csengetés újra divatba jött. A bivalost letette törvénytelen béresi

méltóságáról, noha a bivalok száma csak egyetlenegyre apadt.

Hozzákezdett udvarháza javításához is, de csak annál maradt, hogy új

kőczímert csináltatott. A pajtákat és istállókat egészen újra akarta

építtetni, pedig nem volt többje annál a három lónál, a melyekkel

hazajött, néhány ökörnél és tehénnél, a melyeket otthon talált.

– Majd lesz, – mondá sokszor – rendet csinál, fölmondja a bérbe adott

földeket, maga fog míveltetni mindent, fenyegette a curialistákat, hogy

adják vissza elfoglalt földjeit, mert törvényszék elébe állíttatja őket,

katonákat hozat reájok, de másnap már mindenről megfeledkezett, új

bosszúság törülte el a régit, most az adó miatt pörölt a jegyzővel, majd

a közmunkát sürgető falusi birót kergette ki szobájából vagy pedig

búskomoly mélájába sülyedt s napokig nem lépte át küszöbét.