– A csuk hale dade! Meg fogsz házasodni nem sokára s egy szép kis
magzatod lesz.
Az elnevette magát és egy harmadiknak adott helyet, ki történetesen
ezredi törzsorvos volt, roppant trabalis férfi.
A czigányasszony legkevésbbé sem vette a lelkére, ha annak azt
jövendölé, miszerint igen sok embert meg fog ölni.
– Neked igazat mondott, szólt nevetve a tábornok, – most iszkiri nekem
mondj szerencsét. Nézd le a tenyeremből, hogy meg fognak-e győzni
legközelebbi csatámban, vagy sem?
S azzal odanyujtá kezét.
A czigány nő száraz kezeibe fogta a hadvezér jobbját s váltva, hol annak
szemeibe, hol tenyerébe pislogatva, fölemelé aszott csontujját és mondá:
– Míg csak a temető lakosai nem állnak ágyuid elé, addig embertől ne
félj, senki meg nem győzhet!
A tábornok nevetve fogadá a jóslatban foglalt bókot, s néhány darab
pénzt adatva a jósnőnek, víg beszéd közt tova robogott kiséretével. A
köd elnyelte alakjaikat.
Az őrtüzek átvöröslöttek az éj ködén s szerte a távolban mindig
enyészetesebben hallatszott a sorban ment kiáltás:
«Ki vagy? őrjáró, tovább!»
* * *
Másnap délfelé ért a had dereka T. elé.
A tábornok pej paripáján ülve lovagolt táborkara előtt. T.-hoz nem
messze, az országút mellett balra kerek halmocskán kisded kápolna áll.
Régi épület lehet, megfeketült falai és a sajátságos építési modor
bizonyítják, hogy az a pallér, a ki építette, nem e században született.
Tornyában elszaporodott galambok fészkelnek, kriptájába e környék
földesurasága temetkezik bele, templomába nem igen jár ember.
A mint a kápolna mellett elhaladt a tábornok csapataival, s már jól
kezdte látni az oszló ködön át T.-nak tornyait, a városból hosszan nyuló
néptömeget lát lassan szemközt közeledni. Később valami bús,
melancholicus ének töredékeit kezdé kivehetni s látta, hogy a néptömeg
között hat fáklya lobog. Végre egy fehér koporsó tünt szemébe.
… Temetkezés.
– Ah, minő ostobaság! kiálta föl a tábornok, boszantva az ominosus
találkozás által s küldé egy szárnysegédét, hogy állítsa meg a menetet,
és kérdje meg, miért jönnek épen erre felé? A segéd visszajött s azt a
választ hozta, hogy épen ebbe a kápolnába szándékoznak vinni a halottat.
A tábornok bosszúsan lovagolt tovább. Minél közelebb jöttek hozzá a síró
melancholicus énekhangok, annál kedvetlenebbül érzé magára hatni a
jelenetet. A katonai harczmenet kitért a sokkal szomorúbb előjogú
gyászmenetnek. A tábornok megállítá lovát, s várta, míg a gyászkiséret
elhalad előtte. Jöttek az énekesek, nyujtott hangokon szomorú dalt
énekelve a halálról és annak uráról. Jöttek a lelkészek, egyszerű hosszú
palástban, jött a kisérő népség, a fáklyavivők, és senki sem látszott
figyelni a ragyogó hadfiakra. Mindenki csak az enyészet királya előtt
hajtá meg fejét e perczben. Középen egy fehér koporsót vittek, fedelére
myrtuszkoszorú volt tűzve, a rózsás szemfedél kifüggött alóla. A koporsó
egyik oldalára aranyszegekkel voltak e szavak kiverve: «Élt 19
esztendőt». A túlsó oldalon a holt neve lehetett, de azt a tábornok nem
láthatá. A koporsó után siró atyafiak mentek, talpig gyászba öltözve,
köztük arczok, mikről úgy rémlett a tábornoknak, mintha látta volna már
azokat valahol, de azok sem látszottak őt most észrevenni. Midőn a menet
végképen elhaladt előtte, egy hátul elmaradttól nyers hangon kérdé a
tábornok:
– Ki az, a kit itt temetnek?
– Egy szép szűz leány. Még tegnapelőtt élt, semmi baja sem volt, mint a
rózsa, ma már halott és eltemetik.
– Hogy hívják?
– B...i Emma. Isten nyugosztalja meg szegényt.
A tábornokot hideg borzadás futotta végig.
Az a szép piros leány, ki tegnapelőtt vele szemben ült, kire ő poharát
emelte, s ki neki azt mondá:
… Heute roth, morgen todt. Ma piros, holnap holt…
Hm. Ha a sors szaván fogná s győzelme fénye sem lenne ragyogóbb, mint e
leány szemei – most.
– Fatalis gondolat, mondá bosszúsan a vezér, s lovát sarkantyúba kapva,
bevágtatott szállására, szótlanul, kedvetlenül.
Az nap alig lehete szavát venni.
– Heute roth, morgen todt. Ma piros, holnap holt, – mormogá több izben
el-elgondolkodva.
* * *
Eljött az éj. A tábornok egyedül virrasztott szobájában, előtte a térkép
feküdt, keze rajta pihent, de szemei nem néztek oda, de lelke nem volt a
szobában.
Ma piros, holnap holt! Mindig e szavak viszhangzottak gondolatai
messzeségében. Mindig ez arcz jelent meg előtte. Pirosan, életvidáman,
mosolyogva; – percz múlva sápadt, hideg, szótalan halottkép. Azután
eszébe jutott a dicsőség, küzdelmes csaták véres jutalma, a
messzeszárnyaló hírnek ragyogványa, lelkében a jövő diadalok képei
kezdtek fel-feltünedezni, tündöklő alakok pálmakoszorúkkal, elgázolt
hadak, lánczra fűzött ellenség a diadalszekér előtt.
Látta lelkében a győzelmi zászlók lobogását, a vert ellen menekvő
hadait, hallá a hurrah! ordítást üldöző csapatainak ajkán, látta a
kiszámított haditerv csalhatlan sikerét és ekkor mint egy futó árnyék
repült keresztül eszméi világán:
«Ma piros, holnap holt».
Végre bosszúsan fölkelt, nyergelt lovát előhozatá s néhány kisérője
társaságában elindult a szokott éji őrszemlére. A legelső őrszem túl
volt a kápolnán, s hogy a tábornok mellette elrobogott, különös hatással
tünt szemébe az elhagyott mohlepte épület. Eszébe jutott, hogy
tegnapelőtti szomszédnéja most oda van temetve. A tábornok idegható
borzadással fogadta e gondolatot mindannyiszor. Daczos, erős természetét
bántani kezdé e gyöngeség. Elhatározta magában, hogy le fogja azt
küzdeni. Egyik segédét rögtön elküldé a sekrestyés után, hogy hozza elő
a kápolna és a sírbolt kulcsait és gyujtasson fáklyákat. Kevés idő múlva
előjött az egyházfi, egy szerény öreg ember, kinyitá a rozsdás
sarkaikban csikorgó ajtókat, a temetésről elmaradt fáklyákat meggyujták
s azokkal a kisérők néhányai elől menve, beléptek a kápolnába. Szűk,
sötét kis üreg volt annak belseje. A falakat pókháló lepte mindenütt, az
oltár, a székek megfeketültek az időtől, maga az oltárkép festése is
egészen fekete volt már, csak a fő körül kivehető szent körfény aranya
látszott ki még belőle. Az ablakok szűk ólomkarikák közé szorítva,
nagyobbrészt elszivárványosodtak a ragyás verőfénytől, az egész teremben
érezhető volt az a nehéz, nyomasztó templom-szag, mely sokáig csukva
tartott termek tulajdona. A torony lépcsőzetéből három, négy fok
hiányzott, nem is járt oda fel a harangozó, a csengetyűkötél lelógott,
csak a pajkos suhanczok szoktak oda néha felmászni galambfiakért. Az
oltár mellett baloldalt egy nagy vörös márványtábla állt sűrűen beirva
latin betűkkel, s nem kevéssé összekarczolva. A sarkantyúk pengése
szokatlanul hangzott végig a bánatosan üres egyházban s a fáklyák lobogó
fénye tánczoló árnyékokat vetett az elhagyott falakra. A sekrestyés
mutogatni kezdé a kápolna nevezetességeit, a tábornok azonban
félbeszakítá:
– Hagyja abban, nem akarjuk e kápolna archæologiáját ismerni, vezessen
le a sírboltba. A tegnap eltemetett szép hölgynek jöttünk
végtiszteletünket átadni.
– Úgy gondoltam, válaszolá szerényen a sekrestyés, hogy a tábornok urat
tán érdekelni fogná megtudni a kápolna építésének eredetét s annak
nevét, kinek hamvadó tetemei ebbe legelőször letétettek.
A tábornok egyik kisérőjéhez fordult: «ez az ember, úgymond, tudósoknak
tart bennünket!» s azután előretolva a sekrestyést, tréfásan mondá neki:
– Nem akarunk, barátom, a szentekkel és reliquiákkal ismeretségbe jönni,
csak menjünk.
A sírbolt czifra rácsajtaja megnyílt, a kőcsigalépcsőkön eltüntek a
fáklyák, s a földalatti ür vastag setétsége lassankint kezde engedni a
betörő világnak; de bár három, négy fáklya égett, a terem egyik végétől
a másikig nem lehete világosan látni. Két oldalt a szűk fülkékbe,
roskatag koporsók voltak betaszítva, előttük egy-egy síremlék hirdeté az
ott porladozó nevét, mindenféle nemesi czímerekkel felczifrázva. Az
egyik előtt egy új alabastromszobor állott. Az örök álom angyala, lefelé
fordított fáklyával, fején mákkoszorúval. A szobor talapjára egyszerűen
volt felvésve:
… B–i Emma…
– Szegény leány! mondá a tábornok résztvevő arczczal, s úgy érzé, mintha
a nehéz léleknyomás, mely eddig üldözé, itt a halott koporsójánál
elmaradna szivéről, mintha a kisértet, visszavezetve hideg fekhelyére,
most elmaradna tőle és megnyugodnék.
– Menjünk tovább! szólt kiséretéhez, midőn a sírbolt hátterébe tekintve,
úgy rémlék előtte, mintha nagy arany betűkben kiirva ugyanott saját
nevét látná csillámlani.
Megdöbbenve lépett közelebb: «egy fáklyát ide» kiálta.
Előtte egy magas, faragványos ódon síremlék állott, egy csonka pyramid,
négy vasgolyón nyugvó. Tetején egy fekvő oroszlán, nyíllal átlőve, lábai
alatt babérkoszorús kard.
És a főlapon nagy aranybetűkkel a tábornok nevének hét betűje, s a
kettős kifaragott pajzson családja czímere.
– Mi ez? kérdé izgatott kedélylyel a sekrestyéstől.
– A tábornok egyik őse fekszik e kő alatt.
– Nekem egy ősapám? Hogy jött ez ide meghalni? Mi más tartományban
lakunk.
– Itt esett el egy véres csatában ezelőtt másfélszáz esztendővel.
– Itt, ugyan e helyen?
– E helyen.
– S ki ellen küzde itt?
– II. Rákóczy Ferencz ellen.
– Győzött-e?
– Megveretett.
– Az nem lehet.
– Annak emlékére épült e kápolna, hová a tábornokot eltemették.
– Miről gondolják azt?
– Oda fenn ama márványtábla világosan elmondja az eseményt, ha tetszik,
elolvashatja tábornok úr.
A tábornok felment a templomba kiséretével, s a márványon megavult
betűkből képes volt leolvasni a rossz latin hexameterekben megirt
eseményt, mely a kuruczok elleni csatában elesett hadvezér halálát
gyászemlékben tartja.
– Valóban igaz. E helyen egy ősöm esett el. Szeretném, ha ez eseményt
nem tudtam volna meg, mert én is e helyen akarok csatázni. Rossz omen,
igen rossz omen.
– Egy római visszafordulna hadseregével ily előjelenség után, szólt
egyike kisérőinek.
– És én épen azért is e helyen fogok megütközni. Ha győzök, egy másik
márványemlékre feliratom, hogy százötven év múlva az unoka boszút állt
elesett őséért, ha pedig elveszek, csak az évszámot lesz szükség
megváltoztatni az emlékkövön, nekem is jó leend.
* * *
Másnap hajnal előtt fölkelték a tábornokot azzal a tudósítással, hogy az
ellenség előörsei már mutatkoznak.
– Melyik oldalról?
– A k–i út felől.
– Küldjetek arra rögtön erős kémcsapatot egy félüteg ágyúval.
A tábornok sietett megtenni a rendelkezéseket, s nem sokára hallá
megdördülni a kirendelt irányban ágyúit.
– Valahára tehát, kiálta fel megkönnyebbült szívvel. A csata kezdődik,
ott megmenekszünk a kisértetektől. Azok nem mernek velünk az ágyútűzbe
jönni. Fel lóra!
S egészen vidáman ugrott fel lovára, s felkészült kiséretével együtt
nyargalt, merre az ágyúkat dörögni hallá. Érzé, hogy a puskaporos levegő
a katona atmosphærája, a kisértetvilág nyomasztó rémei egyetlen szavára
a megdördülő ágyúnak mind szétröppentek agyából, s elbúvtak félénken
hideg koporsóik, penészes templomfalaik mögé.
A köd képtelenül sűrű volt, alig lehete száz lépésnyire látni. Csak néha
adott irányt egy-egy föllobbanó vörös láng, melyre taszító dördülés
következett.
– Erősen fűtenek a mieink, szólt a tábornok, arra tartva kiséretével, s
nemsokára oda ért az ágyúkhoz.
Félüteg erősen dolgozott.
Mintegy három-négyszáz lépésnyi távolban egy dombon csatárlánczban
szétszórt csapat látszék, erős állomást véve. Az üteg lövöldözé.
– Nos, hogy viselik magukat a fiuk? nem futnak-e még? kérdé a tábornok.
A tűzmester haragos lőporfüstös pofával felele:
– Állják a tüzet, mint a kőszál!
A tábornok vevé távcsővét s a mennyire a sűrű ködben kiveheté, a magas,
egyenes alakok merően, mozdulatlanul álltak az ellenök lőtt golyók előtt
a dombos állásponton.
– Kartácsra kell tölteni, annak hatása lesz.
Néhány kidőlt az alakok közül a sűrű golyózáportól elsepertetve, a többi
állt, mint a szikla.
– Azon domb háta mögött bizonyosan egy rejtett ütegnek kell lennie. Egy
osztály lovasság kerülje meg őket, egy zászlóalj ugyancsak menjen nekik
szuronyszegezve s vegye két tűz közé!
A parancsszó gyorsan teljesíttetett, nehány percz múlva hallá a tábornok
rohanó csapatjai hurrah-kiáltását. Látta őket közeledni sebes rohanással
a domb felé. Egyszerre megálltak, a hurrah megszünt, hangos káromkodás
állt be helyette, a csapatok megfordultak, s csendesen ballagtak
visszafelé.
– Mi lelte ezeket?
A gyalogság zászlóalji parancsnoka s a lovas osztály vezetője hevesen
vitázva közeledtek, s a mint az üteghez értek, mindketten elkezdték a
tüzérparancsnokot szidni.
– Mi baj? mi lelte önöket? Miért jöttek vissza. Kiálta rájok a tábornok,
egészen kihozva phlegmájából.
– A patvarban is! az a baj, hogy mi itt egy félóra óta ostromoljuk a
kálvinista temetőt.
Erre lehetetlen volt a tábornoknak minden boszúsága mellett is el nem
kaczagnia magát.
– Tehát azok az emberek ott fából vannak?
– A kérdezett káromkodott, mint egy pogány és esküdött szörnyűképen,
hogy soha semmi ivadéka sem látott olyan fejfákat, a miknek feje van
faragva és dereka és csipeje, hogy az ember ködös időben katonáknak
nézhesse őket.
E pillanatban valami hideg borzalom futott végig a tábornok testén. A
mosoly megfagyott vonásain. Mi volt ez?
A borzadó lélekérintés újra végig futotta testét, tetőtől talpig.
Eszébe jutott a boszorkány jóslata.
«Míg a temető lakosai nem állnak ágyúid elé, addig embertől ne félj,
senki meg nem győzhet».