A tábornoknak és kiséretének pompás lakomát készített az ősz magyar
gazda, kinek lakában főhadiszállását fölüté. Kivánatára a család együtt
ült az asztalhoz velök. A tábornokkal szemben egy szép piros hajadon
foglalt helyet, oly friss, oly életvidám arczczal, ragyogó szemeivel,
rózsás arczaihoz s teljes piros ajkaihoz oly rosszul illett a
titkolhatlan bánat.
Az ősz házigazda unokatestvérének leánya volt, ki a szomszéd T–ból
rokonaihoz igen rossz időben talált jönni.
Csata elől, csata színhelyére.
Emma volt a szép piros leányka neve.
A leányka bár keveset tekintgete szélylyel, de annál többet jártak hozzá
búcsúra a délczeg hadfiak tüzes pillananatai. A bor tette-e, vagy a szép
leány tekintete, ebéd utolján az egész társaság erősen mámorosnak érzé
magát. Ittak sok mindenféle egészségért, közben olyanért is, mire az
öreg gazda is fölemelte poharát.
Ittak a háborúért, ittak a békességért, királyért, vezérekért,
katonákért és szép leányokért. A hadfiak szivéből eloszlott minden harag
s miután látták, hogy az öreg házi úrnak jól esik a magyar szót hallani
idegen ajakról, előszedte minuenki, a mit itt-ott eltanult belőle s
mondta méltánylandó nagy fáradsággal egymásnak közös mulatságára. Végre
fölemelte poharát a tábornok s ily módon köszönté el:
– E pohár fegyvereink dicsőségére! Legyenek azok oly ellenállhatlanok,
mint szép szomszédnőm szemei, legyenek oly hódítók, mint az ő tekintete,
legyen oly ragyogó diadaluk, mint az ő arczának rózsái, és életteljesek
s dicsők, miként ő!
Éljen! harsogott minden oldalról, a poharak csengtek.
Emma rózsás ujjával fenyegetve mondá:
– Heute roth, morgen todt. Ma piros, holnap holt.
– Kegyed csak nem akar talán meghalni?
– Ha tudnám, hogy tábornok urat szaván fogja a sors, inkább ma, mint
holnap.
A tábornokot kellemetlenül érinté a válasz, más tárgyra vitte át rögtön
a beszédet. Ebéd után kiséretével együtt fölkerekedett s a házi gazdától
katonás búcsút véve, még azon este a szomszéd helységbe tette
előrehaladó útjában főhadiszállását.
* * *
A harmadnap következő éjet bivouacon tölté a hadsereg. Künn a szabad ég
alatt tüzek rakattak. Ködös, hideg januári éjszaka volt. A seregnek
fegyverben kellett maradnia. A lovak földbevert czövekekhez köttettek,
egészen fölnyergelve, lovagjaik mellettük feküvének a hótalan fagyon.
Rongyos sátor alatt piros pozsgás markotányosné oszt a katonáknak
pálinkát és bort. Uhlánok, vértesek tolakodnak tarka tömegben kétkerekű
talyigából rögtönzött sátora körül, melynek hátterében fekete
ránczosképű czigány asszony ül, ki a katonáknak fejenkint egy
ezüstkrajczárért olcsó jövendőt mond tenyereikből. Néha az ezüstkrajczár
helyett persze, hogy ütleget is kap, de tizen kinyeri, a mit a
tizenegyediken elveszt. Lassankint mindig több-több nép támad körüle, a
virtuoz próféta dodonai háromlábú széke roppant hasznot hajt a
markotányosnénak.
A tábornok őrszemlét tartott segédtisztei kiséretében, s a mint azon
lovagolt, megütötte fülét a víg lárma, mely mindig zajosabb tért kezdett
magának elfoglalni az éji némaságból.
A tábornok nem volt az az ember, a ki szerette volna valakinek a
mulatságát elrontani, oda fordítá lovát s megállt a sátor előtt.
Kérdezősködésére felelék, hogy egy czigányasszony mond jövendőt a
katonáknak.
Ismerte már ezt a fajt alföldön laktából, s oda inté.
– Kurhere dade! mondj szerencsét itt ezen uraknak, dikhecz előre.
– Jaj, asta bitagtále sarmangade biále! soha sem mondtam én még uraknak
szerencsét, csak szegény embereknek.
– Upre vén sybilla, vagy a sarkadra verek ezzel a korbácscsal.
– Én nem bánom, de ha aztán okhets dikecsáre kokhele tuterone mangyéra,
úgy ne járjak, mint a minap, hogy jól megkorbácsoltak az urak.
– Ne félj, boszorkány. Fogd meg a tenyerét ennek az úrnak.
A segédőrnagy lehúzta keztyűjét s odatartá tenyerét a czigányasszonynak.
Elkezdett az czigányul morogni: «irgundum gule sandikhecz, csororum
sophengyule gágyule», ha jól viseled magadat, még kapitány is lehet
belőled.
Az őrnagy szépen megköszönte a szerencsét s egy ezüstpénzt vetett a
czigány nőnek.