* * *
E perczben oldalt idegen ágyúk dördültek meg. Harsogó kiáltás jelenté,
hogy az ellenséges sereg megkerülte a tábornok balszárnyát.
Egy óra múlva általános lett az ütközet.
Az egész napi csatát a puszta vakeset intézte.
A köd oly sűrű volt, hogy tájékozásról szó sem lehete.
Egyik ellenség nem látta a másikat elébb, mint míg fél lövés távolságra
állottak szemközt, s nem ritkán úgy történt, hogy ugyanazon sereg
találkozó csapatjai egymásra lövöldöztek, vagy az ellenséget nézték
barátjuknak s csatlakoztak hozzá.
A nyargonczok nem találták a helyeket, a hová küldettek, s azután meg
nem találtak vissza.
A zavar, a tévedés képtelenné tett minden kiszámított működést. A köd
sűrűen, áthatlanul feküdt a csatatéren, mintha valami szellem jött volna
alá, nehezítő nyomással védendő népét az ellenfél túlnyomó ereje ellen.
Egy ízben a tábornok maga is a legnagyobb veszélyben forgott. Egy
osztály ellenséges lovasság alig száz lépésnyire nyargalt el mellette, a
mint táborkarával egyedül állott. Ha észre veszik, el vannak fogva.
A csatában végre nem lehete semmi összefüggést fentartani. Minden csupa
félreértés lett. A kiindult csapatok nem értek rendeltetésük helyére,
mindenik külön küzdött, egyik előrehaladt, a másik hátranyomatott, az
elszakadt csapatok kereszttűzbe jöttek. A főerő maszkok ellen operált,
míg a kisebb csapatok túlnyomó had ellen víttak eredménytelenül.
Három napig tartott az ütközet. Harmadnapra kitisztult az idő. A két
sereg a folyam jegén találkozott egymással. Ott ütköztek meg utoljára
dühös, elszánt viadallal, a folyam jegét pirosra festette a kiomlott
vér, az eget a felgyujtott város lángja.
A tábornok kénytelen volt megfordulni, s átengedni a véresen vitatott
csatatért.
Hol azelőtt másfélszáz évvel egy őse elesett, s ütközetet veszte,
ugyanott veszté el a késői unoka a csatát, ugyanolyan harczban.