Nagyságos Verő Mátyás úr minden esztendőben egyszer egy esztendőben
mindig kedvére kimulatta magát.
A kedvére való mulatság pedig rendesen azon végződött, hogy reggelfelé
olyan állapotban vitték fel a szobájába, a mikor az ember az egész
világgal ki van békülve, tudniillik: mikor nem tud magáról semmit.
Egy ilyen kellemetes állapotban egyszer az a jó történt vele, hogy az
egész 4000 pfrt tárczástól együtt elveszett a zsebéből, – s a becsületes
megtaláló sem jelentette magát a policzián.
Máskor megint lejött Mátyás úr, megint bekasszált egynéhány ezer
forintot s aztán estefelé beült valami jó társaságba mulatni. Volt
czigány is, bor is, aztán meg víg czimbora is, aztán meg minden.
Éjfél tájon már megletősen szédelgett a feje a nagyságos úrnak a nagy
mulatságtól, hanem annyi eszmélete mégis volt, hogy eszébe jusson,
miképen épen ilyenképen csípték ki egyszer a zsebéből szépen a 4000
pengőt, azt se mondták, hogy köszönöm ássan! ezúttal tehát okosabb akart
lenni; valami ürügy alatt félre ment, lehúzta csizmáját, belegyűrte az
ezreseket, úgy húzta fel a lábára, a tárczában csak az aprópénzt hagyta,
holmi százast és tízforintost.
Mely ravasz tett után ismét visszament a társasághoz s ott azután egész
biztonsággal engedé át magát azon boldogságnak, melyből reggelfelé alig
birta kezénél lábánál fogva felrángatni Jancsi kocsis, jelentvén, hogy
már be van fogva; lehet haza menni.
Mátyás úr fölkelt, öltözni nem kellett neki, mert ruhástól fektették le
az ágyba; az ajtót sem kellett neki keresni, mert Jancsi elvezette
odáig, a hintóba is feltolta szépen; ott azután megint lefeküdt; egy
kicsit rázta a kövezet a hintót, míg a városon végig mentek, azután
annak is vége lett; a vámnál megállították, arra egy kicsit fölébredt;
valaki benézett hozzá a kocsiba s mintha valami passzusról akart volna
valamit tudakozódni: annak azt felelte, hogy «majd reggel!» azzal aztán
odább eresztették, a kocsi sem zörgött úgy az országúton, alhatott
szépen egész Hatvanig.
Ott már le kellett szállni, mert dél volt az idő; a lovakat meg kellett
etetni.
Mátyás úr szokás szerint nagy mámorosan betámolygott a vendégszobába,
kitappogta lábaiból a zsibbadást, kocsisának rendelt ebédet, magának
fekete kávét, a lovaknak szénát, abrakot s mikor el volt fogyasztva
minden, hivatta a vendéglőst, hogy számoljanak, hadd fizessen.
Hát a mint előveszi tárczáját, nincs benne semmi! Persze, hogy a mi
aprópénzt hagyott benne, azt a czigánynak és egyébnek az utolsó mankóig
elosztotta; nem volt abban egy árva peták sem.
De hát az örege hova lett?
Most kezdett egyszerre kijózanodni.
Az erősen jutott eszébe, hogy ő a nagy pénzt félmámoros fővel a
tárczából kivette s valahova jól eldugta; de hogy hova? azt már, ha a
fejét leütik, sem tudja kitalálni.
Tán a mosdóasztal tükörfiába tette? vagy a vánkos alá? vagy a pinczérre
bizta, hogy viselje gondját? Ezek közül nem tudott választani.
– Nosza rajta Jancsi! vissza Pestnek! ott maradt a pénz! Nyargalj
lóhalálába.
Az egész úton izzadt az üstöke bele, hogy hol fogja keresni és
megtalálni a pénzét? hogy fog annyi ártatlan becsületes embert
gyanusítani miatta, hogy fog pironkodni a policzáj előtt; milyen
csunyaság lesz ebből, ha majd a pénz se lesz meg, aztán még ki is
csúfolják.
Még jókor délután érkezett vissza Pestre; a négy paripáról szakadt a
tajték; a vámnál megint megállították: kérték a vámpénzt.
A hatvani vendéglős csak megemberelte még Mátyás urat egy ebéd áráig,
mert ismerte rég, hanem a pesti vámos nem hitelez senkinek.
– Nekem pedig úgy segéljen, egy árva petákom sincs. Nem adhatnál kölcsön
te Jancsi egy vámravalót? van pénzed?
– Hogyne adnék? Van be’on.
– Ugyan jó, hogy a te pénzedet is el nem lopták!
– Nem be’on, mer’ nekem van annyi eszem, hogy mikoo’ innya meek, há’
eleeb a mankópéézt beedugom a csizmaambá.
– Utczu a ki! – Hisz az enyim is ott van!
Ekkor derül fel a világosság Mátyás úr agyában.
– Már most csak fordulj megint vissza, de meg ne tudja valaki ezt a
kázust, mert agyonütlek.
… Nem is tudta meg senki, csak én…