Schmettow tábornok kétszeresen szerencsétlen volt: tudniillik a játékban
és a szerelemben.
Akármit játszott, abban mindig vesztett: l’hombre, tekeasztal, roulette,
sakk, tanúja volt sokszoros megveretésének s hogy semmi genree a
játéknak ne maradjon ki, rendesen a csatákban is megverték.
Persze mindig a szerencsét okozta; ez az oka mindennek.
Hanem még azonfelül a szerelemben is szerencsétlen volt, hanem már ennek
saját maga volt az oka; minek hitette el magával, hogy épen ő fog
kivétel lenni azon arany szabály alól, hogy öreg katona ne vegyen fiatal
leányt. Ő tudhatná legjobban, hogy egyenlőtlen erőkkel nem tanácsos
csatát elfogadni.
Ez a szerencsétlensége annyival gonoszabb volt, hogy ezt nem az
ellenségei, hanem épen a jó barátjai mozdították elő.
Persze: árulással győzni könnyű.
Egyszer haditanács volt, – a török háború idejében. Orsovából kellett
volna a törököt kiszorítani, melyet azelőtt két héttel foglalt el valami
szerencsétlen ütközet után, a hol ismét a rossz sors és árulás volt a
veszteség oka.
A generalstab körülülte a mappát; nyargonczok jöttek-mentek az
izenetekkel, parasztokat examináltak a tájak mivolta felől, megtérő
kémek tudósításait hallgatták ki s irták protokollumba; a tábornok
gyanusan figyelt mindenkire s azt mondá, hogy ezentúl nem fog hinni
saját köpenyének sem.
Kár is lett volna, mert a tanácskozás alatt azt is ellopták a fogasról,
a hova felakasztotta.
Egyszer nagy ravaszul egy kis fésülködő kefét vesz ki oldalzsebéből s
úgy tesz, mintha bajuszát igazgatná vele, hát pedig a kefe hátulján levő
tükörből azt kémlelte, hogy mit csinálnak a háta mögött?
Épen jókor! Épen tetten kapta az árulót. Ahol van ni! Abban a
pillanatban nyújtott át egy gyanus külsejű inasnak öltözött ember a
sátor hátuljába vonult Simson őrnagynak egy levelet, mit az sietve
zsebébe rejtett.
A széket kirugni maga alól, hátra fordulni, megkapni egy kézzel az inas
üstökét, másikkal az őrnagy gallérját, egy percz műve volt.
– Megfogtalak! Árulók! Kémek! Micsoda levél az?
Simson őrnagy azt felelte hideg vérrel, hogy mi köze a tábornoknak az ő
leveléhez? Az anyjától kapta; az kérdezősködik benne az ő egészsége
felől.
– Ide vele! Látni akarom!
– Azt pedig nem fogom odaadni, tábornok úr.
– Te az ellenséggel czimborázol.
– Tessék azt hinni, de a levelet nem adom.
Schmettow tombolt dühében, bekiáltotta az őröket. «Vasra kell verni mind
a kettőt!»
Simson őrnagy azonban, mielőtt hozzányúlhattak volna, kikapta zsebéből a
levelet s összetépve azt, diribdarabjait szétszórta az egész sátorban.
– Külön kell rekeszteni az árulókat; majd ki fog derülni az ármány!
Azzal a tábornok is, meg a többi urak is egyenkint fölszedegették a
széttépett levél pilleszárnyait, az asztalról mindent elraktak miatta,
hogy összeállíthassák; csipetet csipethez illesztgettek, betűt betűhöz
toldogattak, míg sor lett belőle, azután neki álltak sylabizálni. Az
irás különben sem jó volt: a szétszakgatott papir még nehezebbé tette az
olvasást. A tábornok azt mondá, hogy neki úgy tetszik, mintha legjobban
tudná olvasni mindannyi között s szótagolá nagy trimphussal:
Ke dves Ric hárd.
«Est e kilencz ór a utá n ma jd ha az ör eg a vorp- ostokat me gy lá tog
atn i elv árl ak a nyár i lak ban. Sch met tow ne m jön cs ak éjf él ut
án haza. Cs ók ollak sze re tő Elvir ád.»
Az az Elvira pedig a tábornok felesége volt.
– Pfű! kiálta a tábornok, szétütve a kalapjával a fáradságosan
összeállított «Geduldspielt», hogy megint szanaszétrepült minden
darabja. Azután nyugodt lélekkel adott rendeletet az ordináncznak:
– Este kilencz órakor szabadon kell ereszteni az őrnagyot, hivatalos
missiója van.
Hozzá, – nehány nap múlva megint megverték.