– I shall…
– No, no, no «I shall»; «I love».
Nem birtam e szót kimondani; érzém, hogy ha e szó elhagyja ajkamat,
akkor elhagyja lelkemet is az öntudat, akkor el vagyok veszve.
– I cánnot…
– I cánnot? rebegé ő szomorúan. Önnek igaza van; – adieu.
És azzal eltávozott; a nélkül, hogy kezemet érintette volna. Midőn az
ajtó becsukódott utána, olyan gondolatom jött, hogy visszahívjam; de
küzdtem vele addig, míg legyőztem s elkéstem a visszahívással. És azután
korán reggelig üldözött az a fájó eszme, hogy miért nem mondtam ezt
neki: mikor oly forrón kérte tőlem, mikor magam is úgy érzek? miért
szomorítám meg más szóval, mikor az magamnak is fájt?
Valami lappangó láz terjedt el minden eremben, idegeim uralkodtak lelkem
fölött; alig vártam a reggelt, hogy levelet küldhessek a postára, e
rövid szóval: «jőjj ma este». De vajjon fogja-e ő ma e levelet keresni?
kezéhez jut-e elutazása előtt? estig mind ez a gondolat gyötrött.
Este ismét úgy vártam rá, miként előtte való nap. Nem csalatkoztam: a
rendes órán eljött hozzám. Köszönte, hogy e levelet irtam hozzá; boldog
volt általa. Azután gyöngéden kérdezé, hogy megtanultam-e már azt a
nehéz szót, a mit tegnap nem tudtam kimondani: ezt a rövid kis szót: I
love you?
Szivem dobogott, keblem szét akart szakadni; eszméletemet indulatok
forró ködei boríták el; lázas, álmodozó hangon mondám:
– I – love – you. –
És abban a pillanatban odaborultam keblére, átöleltem nyakát, elborítám
arczát csókjaimmal s zokogva, fuldokolva mondám el neki százszor: I love
you! I love you! I love you!
Eszméletem most is elhágy, hogy ha ez órára gondolok. Nem tudom mi
történt velem akkor? Álmodtam-e, vagy meg voltam őrülve? vagy csakugyan
boldog valék? Midőn eltávozott, görcsösen szorítám meg kezét s azt
susogtam fülébe: «ne utazzál még holnap». Ő gyöngéden ajkaihoz szorítá
kezemet s azt mondá: «eljövök». Érzém, hogy nem vagyok az a lény, a ki
voltam. Valami új, eddig ismeretlen világba vagyok átbűvölve. A
következő nap oly lázas hosszúságban folyt le előttem, mint egy beteg
ember álma. Alig vártam az estét. Tizenegy órakor volt találkozónk; hét
órakor elmentem a szinházba, hogy tizedfélig elöljem az időt. Nem
emlékezem a színműre, a mit adtak. Valamelyik felvonás után páholyom
ajtaja nyílik s bámulatomra Sz** úr lép be hozzám. Igen nyájas volt,
mosolygott; tréfásan szólt hozzám:
– Kedves Jenny; már hiszen ha elszakadtunk is egymástól, azért nem kell
haragot tartanunk. Én kosarat kaptam, kegyed nem akart nőm lenni, és én
elismerem, hogy igaza volt s ezzel szent a barátság köztünk.
Azzal kezét nyújtá; én mit tehettem egyebet, mint hogy elfogadtam azt; s
kináltam, hogy üljön le átellenemben.
– Ah, oda nem, szólt ő nevetve, nem szeretnék okot adni a
féltékenységre.
Ránéztem. Gondoltam, hogy ezért jött. Sértegetni, gyanusítani akar. Ő is
azt hiszi, a mit a világ, hogy valami gazdag úr szeretője vagyok,
csakhogy ő sem tud semmit, valamint a többiek.
– Csalatkozik, uram, feleltem neki könnyedén, miattam senkit sem tehet
ön féltékenynyé.
– Ah! nevetett ő, különösen nézve szemem közé, mialatt a mögöttem álló
padra ült fel. Jennykém, kegyed most is Turandott játsza.
– Én? játszom?
– No, no, no; de én előttem! Furcsa, hát hiszen én nem vagyok idegen.
Előttem csak nincsenek kegyednek titkai?
– Sőt épen csak ön előtt vannak. (Hogy gyűlöltem ezt az embert!)
– És ha még sem volnának?
Ez a hang, ez a mosoly engemet kínzani kezdett. Tudna ő valamit talán?
Azért jött volna csak ide, mert valamit tud, a mi őt elbizottá teszi?
Félelemmel fordultam el tőle s a közönség felé kezdtem nézni.
Ekkor ő odahajolt hozzám, s halkan azt suttogá a fülembe:
«I – love – you –».
Azzal eltávozott.
Szivemben egyszerre megállt a vér. Eszem, lelkem elzsibbadt e szóra; meg
voltam merevedve, mint egy halott. Bár valóban ott haltam volna meg.
Csak sokára térített magamhoz az a sajgó fájdalom, mely minden érzékemre
kiterjedt. El vagyok árulva! meg vagyok csalva; az, a kit szerettem,
elárult annak, a kit gyűlölök; elárulta szivemnek legszentebb,
legdrágább titkát; elárulta, hogy szeretek! Egy percz előtt a
mennyország volt szivemben, most az egész pokol költözött be abba.
Rohantam haza; a kétségbeesés csak egy gondolatra tett képessé, és az
egy pillanatra sem távozott el tőlem.
Ismét sötét volt szobámban. Nem féltem, hogy el ne jőjjön; hiszen mit
tartana ő tőlem, egy nyomorult gyönge asszonytól?
Tizenegy órakor koczogtattak ajtómon; felnyitottam.
– Lépjen be, mylord.
A férfi odasimult hozzám, átkarolta derekamat, én keblére borultam és
fülébe sugám: «I loye you» s azzal a szóval úgy szúrtam a kést a
szivébe, hogy egy hang nélkül rogyott le lábaimhoz holtan.
Akkor csengettem cselédeimnek; azok bejöttek gyertyákkal; a megölt ember
arczczal feküdt a szőnyegen; fölemelték, felém fordíták haldokló arczát
s mindenki ráismert benne – nagybátyámra…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Uraim, a kik itélni fogtok fölöttem, a tanuvallomásokból ismeritek az
egész esemény titkát.
Tudjátok, minő kiszámított, évekre kigondolt ármány tett engem
áldozatává. Szálli mindig nagybátyám bérencze volt, s ő tudósította azt
minden léptemről és szavamról; ő lopta ki gondolataimat naplómból; ő
volt az, a ki naplómnak elégett lapját megtalálva, a fekete papirhamvon
maradt betűket az érczes tinta csillogása után elolvasta és elárulta,
míg én azt hittem, hogy az, ha elégett, meg van semmisítve. Így könnyű
volt velem elhitetni egy nagylelkű ismeretlen imádó lételét, kit pokoli
kiszámítással lassankint ideálommá, őrangyalommá tettek, s kinek
dicsfényében meglopták szivemnek tisztaságát. Minden terv szerint
történt; – annak elhitetése, hogy gazdag vagyok, hazulróli
elszöktetésem; és azután annak fokozatos kivitele, hogy munkás életemet
elhagyjam; még az elvesztett tárcza miatti vád is kiszámított terv volt,
és igen jól sikerült. Egyetlen jóakaróm volt az öreg Livádi, s épen
azért ő hozzá voltam legbizalmatlanabb.
Nem védelmezem magamat. Itéljenek önök halálra. Hogy meggyilkoltam egy
férfit, a ki elárult, azt menthetném szivem kétségbeesésével; de a midőn
tudom, hogy e férfi Sz** volt, azt mondom: hideg vérrel tettem azt és –
nem bántam meg!
Itéljenek önök halálra.
Úgy is iszonyat volna rám nézve élni azzal a gondolattal, hogy egy
férfinak, kinek irtóztam neje lenni, – szeretője lettem.
Itéljenek önök halálra.