(Egy gyilkos nő vallomásaiból.)
… Hét éves voltam, midőn anyám meghalt.
Tizennégy éves koromig nevelőintézetben tartottak; ki fizette ott értem
a nevelési díjat? azt soha sem jutott eszembe tudakozni. Mondták, hogy
van egy nagybátyám, anyámnak valami távoli rokona Sz** úr; ez kezeli
vagyonomat s gondoskodik tartásomról.
A mennyire nevelőintézetben a fényűzés lehetséges, én úgy voltam tartva,
hozzá szoktam, hogy mindig szép ruháim, finom fehérneműim legyenek;
zsebpénzem elég volt, névnapomon és ünnepeken mindig ajándékokat kaptam,
egészen el voltam kényeztetve.
Mikor tizennégy éves lettem, azt mondták, hogy nagybátyám haza kiván, s
ezentúl saját házánál fog tartani.
Én előre örültem e változásnak. A nevelőintézet kimért napirendjét, szűk
diæteticus életmódját, szigorú felügyeletét örömest cseréltem fel egy
kényelmes otthonnal, hol egy kényeztető nagybátyán kívül senkivel sem
kell törődnöm. Annak pedig, előre elgondolám, mennyire kedvét fogom majd
keresni. Ő bizonyosan valami jókedvű nyájas öreg úr, a ki szereti, ha
ősz hajszálait simogatják, esténként papucsait ágyához készítik, theáját
megfőzik, szája ízét eltalálják. Én nem tudom, honnan jöttem ezekre a
gondolatokra? annyi bizonyos, hogy így gondoltam.
Pompás hintó jött értem, vállrojtos inas segített felülnöm; én arra
gondoltam, hogy nekünk okvetlenül gazdagoknak kell lennünk. Egyik
nevelőnő elkísért odáig.
A hintó a város legfényesebb utczáiba vitt, egy elegans ház kapuján
hajtatva be, mely előtt prémes kapuőr állt; a lépcső, melyen felmentünk,
pokróczczal volt behúzva; az első emelet elzárva a többiektől; egyéb
lakosság más lépcsőn járt fel. Minden úgy, a hogy urak szokták.
Az előszobában a komornyik várt ránk, az felnyitá előttünk a terem
ajtaját s udvariasan kért, hogy foglaljunk addig helyet, míg a nagyságos
úr ki fog jönni.
Egy pillanat alatt végig járták szemeim a szobát; minden meglepő volt
reám nézve, a butorok tarka eres fából, székek, pamlagok nyomtatott
bársonynyal bevonva; különös faragványok ismeretlen kövekből; a
boltozatról üvegprizmákkal rakott csillárok függtek, emlékezem reá, hogy
e perczben arra gondoltam, milyen pompás tánczestélyek lehetnek azok,
midőn azon csillárokat felgyujtják.
Most a mellékterem ajtaja nyilt, s én felkeltem helyemről, hogy várt
nagybátyámnak eléje siessek. Szívem dobogott, nem tudva, minő arczot
fogok látni? mennyire lesz az hasonló ama nyájas, kedves öreg úr
képéhez, a kit magamban képzeltem?
A látás megdöbbentett. A valóság épen nem közelíté meg ábrándomat. A
várt nyájas öreg úr helyett, félig ősz, félig kopasz fővel, egy fiatal
férfi lépett elém; magas, karcsú alak, sápadt, hideg arcz,
szenvedélytelen kék szemek, szőke szakálla állán simára leborotválva;
viselete úrias és elegáns.
Én annyira meg voltam lepetve, hogy nem mertem közelebb lépni hozzá, nem
akartam őt elismerni nagybátyámnak.
A nevelőnő azonban odavezetett hozzá, s mondta, hogy üdvözöljem Sz**
urat.
Erre ő is megfogta kezemet s hidegen megszorítva, mondá csendes, szelid
hangon, melynek lágysága szinte szomorúvá tette az embert.
– Kedves Jenny, ezentúl itt fog ön lakni; Szálli kisasszony majd
elvezeti kegyedet szobájába, s rendelkezésére fog állani.
Azután a nevelőnőnek köszönte meg a velem tett szíves fáradozásait s
mint észrevettem, egy csomó bankjegyet takart keszkenőjébe, és ezt oly
gyöngéd kimélettel tevé, hogy alig lehetett volna különben észrevenni,
ha a nevelőnő hálálkodása el nem árulja az ajándékot.
Szálli kisasszony, kire nagybátyám rábízott, negyven és ötven között
lehetett akkor; de nem látszott annyinak, szép fekete haja és piros
orczája volt, ha mosolygott, fehér fogsora látszott, s én még akkor nem
tudtam, hogy ez mind hamis is lehet.
Nagybátyám igen parancsolólag viselte magát irányában; meghagyta neki
erősen, hogy ügyeljen rám, mutassa meg a kertet, a szobákat, tegye
zongorára hangjegyeimet, három órakor vigyen ki kocsikázni a
városligetbe, félötre itthon legyünk ebédelni, – ha addig valami kell,
adasson fagylaltot a szakácscsal, de ne legyen közte vanilia, mert az
fiatal leányoknak nem jó; estére ha opera, vagy népszínmű lesz a
színházban, elmehetünk a páholyba.
Én magamon kívül voltam örömömben. Futottam kezet csókolni
nagybátyámnak; ő engedte azt. Valóban úgy viselte magát irányomban,
mintha ötven évvel vénebb volna nálam; – pedig csak tízzel volt öregebb.
Ő eltávozott; én pedig siettem végig járni a pompás szobákon,
összevissza bámulni mindent; Szálli kisasszony mindent megmutogatott,
még a zárva tartott ezüstneműeket is, bevezetett nagybátyám szobájába,
segített elrakosgatni a sok irást az asztalon és magasztalt, hogy milyen
okos vagyok, ha az irásokon megimertem: ez német, ez franczia, ez
számadás. Azután zongorához ültem, Szálli kisasszony el volt ragadtatva
játékomtól, hogy ő soha sem hallott annál fölségesebbet; mikor
elhagytam, minden körmömet megcsókolta a kezemen s azt mondta, hogy
aranyba kellene azokat foglaltatni.
A szobalánynak azt mondta hátam mögött, de úgy, hogy én is jól
hallottam: «valóságos angyal, olyan szép mint egy angyal.»
Napestig nem szünt meg dicsérni; akármit tettem, mondtam, az mind
rendkívüli, bámulatos csodatett volt előtte; ha valamit kértem tőle,
azért futott; ha valamiért mosolyogtam rá, kezet csókolt s végtelen
boldognak vallá magát, hogy nekem szolgálhat.
Ebéd idején hárman ültünk az asztalnál, nagybátyám, én és egy öreg,
hallgatag úr; mint később mondák, nagybátyám házi ügyvédje. Szálli
kisasszony csak reggelinél szokott az asztalhoz ülni; ebédnél, nem tudom
maig sem miért? soha sem volt ott.
Az ebéd felett sok minden közönyös tárgyról folyt a szó nagybátyám és
ügyvédje között, a mik nem érdekeltek; nagybátyám annyit gondolt velem,
a hogy egy gyermekkel szokás: megtanított, hogyan kell az osztrigát
felnyitni és kihörpenteni? mit szedjek le a sardináról? a granátalmát
hogy facsarjam poharamba? Ebéd végén megkérdezte tőlem, ha nem
maradtam-e éhes? azzal elbocsátott Szálli kiasszonynyal, hogy öltözzünk
szinházhoz, mert épen Ernánit adják, a mit én végtelenül szerettem s
magam is tudtam zongorán játszani belőle.
A szinház egészen bodoggá tett; dalolva, tánczolva futottam fel a
lépcsőkön, midőn haza értünk s kétszer is megcsókoltam nagybátyám kezét,
s kedvem lett volna őt megölelni, ha oly végtelenül hidegen nem
tekintett volna rám.
Három idegen férfi volt még nála, kik vele együtt theáztak, azoknak
bemutatott, mint unokahúgát.
Egyik közülök ismert.
– A kis Jenny? Ej be megnőtt a nevelőintézetben. Lehet már hét éve,
mikor láttam.
– Valóban hét éve. A gyermek felnő; monda nagybátyám.
Azzal kártyázni kezdtek. Valami nagyon hallgató játékot, úgy gondolom
whiszt volt. Én oda támaszkodtam nagybátyám székének s néztem hol a
játékot, hol az ő arczát. Úgy illett egymáshoz mind a kettő. Olyan
nyugodt, szilárd volt arcza, oly tekintélyes minden vonása fiatalsága
daczára; mentül tovább néztem reá, annál jobban tetszett nekem, úgy
szerettem volna – leánya lenni.
Az első játék végével hozzám fordult, megsimogatá fejemet s nyájasan
szólt.
– Jenny, már most elbocsátom aludni.
Én azt hittem, hogy meg akarja csókolni homlokomat s odatartottam
fejemet hozzá; ő azonban elfordult és tovább osztotta a kártyát.
Engemet Szálli kisasszony szobámba vezetett és segített levetkőztetni.
Minden olyan kedves volt e kis szobában; nappal rá sem értem azt úgy
szemügyre venni, mint most lefekvés előtt; ágyamon fehér csipkés
függönyök, asztalom rakva ezüst pipere-szerekkel, éjji asztalkámon
metszett kristályokban ivóvizem, mellette ezüst csengetyűm, mely Szálli
kisasszonynak szól; másik csengetyű a szobalányokat ébreszti; ennek
hímzett szalagja ágyamon belül függött; és a mi legkedvesebb volt, a
fehér márvány kandalló leghátul, melynek széllyukain át most is vidám
parázs fénylett elő; én odafutottam s egészen kitártam a kandalló
ajtaját, hogy a vidám láng bevilágítá egyszerre kis szobámat.
E rózsavilágítás mellett szobám oldalfalán egy kép tünt egyszerre
szemembe, mely most úgy meglepett. Nagybátyám aczélmetszetű képe volt
az. Épen oly hidegen, oly tartózkodva nézett onnan, mint valódi arcza.
Mikor lefeküdtem is, sokáig elnéztem ez arczot. Addig néztem, míg el nem
álmosodtam. Le-lehunytam szemeimet s megint felpillantottam rá; a
kandalló tüze el-ellankadt, homályba ejtve a képet, meg fellobbant, újra
elém tüntetve azt… Még sem álmodtam felőle…
Két évet töltöttem nagybátyám házánál ezután. Öröm, játék és mulatság
közt telt el minden órám: nem volt óhajtásom, a mi teljesületlen maradt
volna, mindenki alkalmazta magát szeszélyeimhez s iparkodott kedvemben
járni. Egy elkényeztetett leány minden játékszere közt
legnélkülözhetlenebb egy hízelgő, engedékeny társalkodóné; egy nyomorult
alárendelt személy, ki egy kis haszonért, egy kis kényelmes életért
mindennap össze hagyja magát töretni tízszer s ugyanannyiszor ismét
kényünk szerint újra idomíttatni; ilyen volt nekem Szálli kisasszony.
Hagyta magát szidatni, ha rossz kedvem volt; dicsért, mikor rossz
színben voltam, s együtt nevetett velem, ha derültnek látott, akár volt
rá oka, akár nem; mindent sietett megtenni, a mit rábiztam s ha azután a
másik perczben megbántam azt és szidtam érte, miért tette, kezet csókolt
s elragadtatással mondá, hogy mennyire illik nekem a harag; milyen szép
vagyok, mikor indulatba jövök.
Nagybátyám volt azonban, a ki legjobban kedvemben járt. Nem mult el tőle
semmi alkalom, melyen valami kellemes meglepésben ne részesített volna.
Szobám mindig tele virággal, pipereszekrényemben új ékszerek, ruháim a
legpazarlóbb divat szerint; a madaraknak, házi állatkáknak bolondja
voltam: ő majd egy pár elválhatatlant, majd egy kis kapuczinus majmot
lopott be szobámba, míg én távol voltam; úgy, hogy be sem zártam
ajtómat, sem szekrényeimet, mert tudtam, hogy valahányszor hazamegyek,
mindig valami újat, meglepőt fogok ott találni; a második év farsangján
fényes estélyeket adott a kedvemért, mikben én úgy tetszettem magamnak a
házi asszony szerepében, azt hittem, egészen értek már hozzá; viszont mi
is meglátogattuk mások estélyeit, egy pár nyilvános dalidót is, a midőn
én mindig nagybátyám karján léptem a világ elé. Szép elegáns férfi volt,
s nekem úgy tetszett az a gondolat, hogy most sokan azt hiszik, hogy ő
férjem. Pedig nagybátyám.
Hanem egy bántott még is.
Minden szívessége mellett olyan hideg volt hozzám, olyan tartózkodó.
Soha sem tegezett. Azzal a nyájas, de bizalmas részvéttel szólt velem
mindig, a mivel egy orvos beszél betegéhez, vagy egy ügyvéd védenczéhez;
pedig én úgy szerettem volna, ha jókedvű lett volna, ha lehetett volna
vele enyelegni, tréfálni; ha lehetett volna szobájába bemennem,
munkájában megzavarnom, bálokról, bohóságokról, Szálli tréfáiról
beszélnem vele; ha lehetett volna tőle megkérdeznem, miért oly szomorú
mindig? miért oly hallgatag? ha beszélt volna nekem élete korábbi
eseményeiről, én azt úgy elhallgattam volna hideg ködös estéken, a
pattogó kandalló előtt, mellette ülve, tán épen azon a széken, melyen ő,
s kezemet vállára téve és fejemet odahajtva az ő fejére. Olyan szokszor
elképzeltem ezt így magamban, de soha sem mertem úgy tenni. Mikor
mellette voltam, egy hideg tekintet, egy hideg hang úgy visszautasított,
hogy kezéhez sem mertem nyúlni. Pedig hiszen, gondolám, ki lehetne
bizalmasabb, meghittebb barátnéja, mint én tudnék lenni, a ki úgy
szeretem, úgy becsülöm, a ki annyival tartozom neki.
Valahányszor évenkint az a nap előfordult, melyben házához kerültem,
mindannyiszor este behítt magához s komoly, hivatalos hangon kért, hogy
üljek le mellé, s vessek egy pillantást azon iratokba, a mik bizonyíták,
hogy a lefolyt évben mennyi kiadást tett rám? Én először sem tettem azt,
hogy végig nézzem, annyit láttam, hogy az összes szám a tízezresen felül
ment; a második esetnél pedig épen sírva fakadtam s kértem, hogy ne
mutasson nekem számadásokat, mikor én tudom, hogy úgy is rendén túl tesz
velem ennyi szívességet, a mit meg nem érdemlek s meghálálni nem tudok.
Sírásom nagyon megindította; felkelt, odajött hozzám, kért, hogy ne
tegyem azt; az neki fáj, ha sírni lát. Én azonban tovább is szomorú
maradtam; ő leült mellém s kérdezé, hogy miért vagyok oly lehangolt? Én
bátorságot vettem magamnak arról beszélni, a mi szívemen fekvék.
– Mert nagybátyámnak nincs bizalma hozzám.
– Miből hiszi azt, Jenny? kérdezé ő reszkető hangon.
– Mert mindig olyan szomorú és nekem nem mondja meg, miért az?
Ő nem felelt rá semmit, csak merően nézett maga elé.
Én hirtelen odaborultam vállára s átfonva nyakát karjaimmal, hévvel
unszolám, hogy vallja meg nekem, miért oly bánatos?
Ekkor rámnézett, valami olyan különös ragyogott szemeiben, a mit akkor
nem tudtam magamnak kimagyarázni, mert ha tudtam volna, nem engedém
magamat oda vonni keblére, derekamat átfűzni karjaival, lehelletének
arczomat érinteni.
– Az a bánatom van, suttogá hő hangon, hogy szeretek és a kit szeretek,
az nem tud róla semmit…
Az a hang, az a forró ölelés egy percz alatt világot vetett lelkembe, s
az erősebb fény volt, mint hogy eszem elbirta volna; sápadtan, reszketve
váltam ki karjaiból s mozdulatlan, gondolatra képtelenül ültem előtte a
pamlagon.
Ekkor ő megfogta kezemet és azt mondá sebesen:
– Akarsz-e nőm lenni?
Én e szóra felugrottam helyemből s lefutottam szobámba, oly ijedten, oly
kétségbeesve, mintha gyilkosok üldöznének éles késekkel; ott leültem az
ablakba; azt hittem, megfulladok.
Ez a percz irtóztatón felforgatá egész lelkemet.
A mennyire szerettem őt egy percz előtt, – nem annyira: – százszorta
jobban gyűlöltem most. Szeret engem! Nem úgy szeret, mint gyermeket
szeretnek, hanem mint férfi szereti a nőt!… Reszketett minden tagom e
gondolattól. Oly irtózatom támadt tőle, hogy ha e perczben utánam jön,
levetem magamat az ablakon át az emeletből.
Tehát minden jóságának, kedvezésének egy oka volt, egy eltitkolt, önző
gondolat. Nem az az angyali magasság, a miben őt megszoktam látni magam
előtt, hanem a mindennapi vágy tette őt oly szeliddé hozzám, nem
szeretett, hanem szerelmes volt.
Óh milyen boldogtalanná lettem egyszerre ettől a gondolattól!
Mennyi nyugalmat adott az az ábránd, hogy egy jó férfi őrködik felettem,
ki engemet szeret, s kit én szeretnék atyámnak nevezni; – s mennyi
borzalom támadt egyszerre azon rémeszmétől, hogy egy férfitól kell
őriznem magamat, a ki szerelmes belém, s ki nejének akar nevezni, s a
kit én gyűlölök.
Eddig minden este belefoglaltam őt imáimba, s ezentúl úgy kell róla
megemlékeznem imáimban, mint arról a rosszról, a kitől őrizzen meg az
Isten.
E naptól fogva soha sem feküdtem le a nélkül, hogy szobám ajtaját be ne
zártam volna. Még Szállit sem engedtem magamnál aludni. Nem biztam már
senkiben. Gyanakodó lettem egész életemre.
Különben senki sem vehette észre, hogy közöttünk mi történt? Azután is
találkoztunk ebédnél, vacsoránál, a páholyban; ő ismét hallgatag volt,
hideg arczot mutatott és távol tartotta magát tőlem, mint az előtt.
Hanem Szálli mégis észrevette, hogy velem valami változásnak kellett
történni, s addig unszolt, míg kivallottam azt neki. Nem titkoltam
előtte, hogy ez idő óta mennyire gyűlölöm nagybátyámat.
Szálli semmit sem felelt ekkor; úgy látszott, hogy sokkal jobban meg
volt rettenve, mint hogy nekem ezúttal igazat mert volna adni. Későbbi
napokban egy párszor megkisértette nagybátyám előnyére elejtett szavakat
intézni hozzám; azonban én oly ijedelemmel találtam ránézni, hogy
abbahagyta és többé nem kísértett.
Nem volt egy nyugodt órám ezentúl, nem volt semmi örömem többé. A mi
máskor gyönyörűségemre szolgált, azt utálatossá tette előttem az a
gondolat, hogy azt az örömet azért szerezte számomra egy ember, hogy
szeressem érte; nem öltöztem, nem piperéztem magamat, borzadva attól a
gondolattól, hogy ő szépnek fog találni, gyötrelem volt e pompás
szobákban járnom azzal a tudattal, hogy ez mind az én tömlöczöm, melyben
fogva tartanak, mint egy madarat.
Azt gondoltam végre, hogy nekem legjobb lesz megölnöm magamat.
Sokat gondolkoztam rajta, hogyan lehetne az? eszembe jutott minden
eszköz, de mindannyi közt legjobban tetszett a méreg.
Elhatározám erősen, hogy mérget fogok bevenni.
A nevelő-intézetben sokszor hallottam a nevelőnőtől, hogy vannak olyan
szépítő szerek, miknek alkatrészei halálos mérgek; a jó asszony azért
ijesztett bennünket azoktól, hogy valamikor használni ne találjuk. Ilyen
méregnek mondá a herczegnővizet. Én egyszer rávettem Szállit, hogy
szerezzen nekem ilyen szépségvizet. Ő nevetett, azt mondta, szép vagyok
én anélkül is; de azért csak megszerezte. Mikor kezemben volt a szer,
este bezárkóztam szobámba, levelet irtam Szállihoz, melyben búcsút
vettem tőle s tudattam, hogy miért akarok meghalni. Kértem, hogy
levelemet tegye el jól s ha kell, mutassa elő, nehogy valakit üldözzenek
halálom miatt; azt a levelet az ajtó alatt átcsúsztattam az ő szobájába
s azzal ágyamra fekve, a palaczk tartalmának felét kiürítettem. A szer
természetesen nem tette rám azt a hatást, a mit kívántam tőle; rosszul
lettem bele, de a halál nem jön olyan könnyen. Szálli megtalálta a
levelemet s elrémülve tört rám; orvost hívott, kigyógyítottak; mi bajom
volt? azt nem mondtam meg másnak, egyedül ő neki. Az orvos talán
sejtette.
E naptól fogva Szálli egészen elkomolyodott s nem tréfált a kedvemért
annyit, mint máskor. Mikor felkeltem az ágyból, a tükör elé vezetett s
mutatva sápadt arczomat, azt mondá, hogy miért tettem ezt magammal?
– Bár még rútabb lennék, feleltem neki, hogy ne tetszeném Sz**nek.
Ő arra összecsapta kezeit.
– Óh kedves Jenny, a felől bizony lehetne kegyed akár szép, akár rút.
Nem olyan ember Sz**, a ki egy leányt a szépségeért tudjon szeretni. Ne
volna csak kegyed gazdag, bizony nem is törődnék vele.
– Hát én gazdag vagyok? kérdém elámulva.
– Bizony ha az nem volna, ne is higyje ám, hogy talpig csipkében járatná
urabátyja; hideg vérű ember ő, jól ismerem; pénz az Istene; ha ő
kegyedre elkölt tízezer forintot, másik tízezeret bizonyosan megtakarít
magának.
– De hát honnan gondolja azt? Maradt nekem szüleimről valamim?
– Ejnye no! Hát még arról sem beszélt a kisasszonynak drága urabátyja
soha?
– De igen, akart többször számot adni, de én nem engedtem.
– Kár volt. Én bíz igy könyvnélkül meg nem mondhatom, hogy mije maradt a
megboldogult nagyságos asszonynak? hanem azt tudom, hogy a
bálvány-utczában az a nagy háromemeletes ház az övé, az ő nevéről is
híják; mikor kis leány volt, tudhatja, hogy abban laktak; azonkívül
jószágai vannak, a miktől most roppant haszonbért fizetnek. Ismerem az
árendást, minden negyedben fel szokott jönni, s mikor elmegy, olyankor
Sz** rendesen ötezer forintot szokott beküldeni a takarékpénztárba.
Ez a beszéd egészen új életet öntött belém. Az a tudat, hogy gazdag
vagyok, s nagybátyám csak birtokomért akar elvenni, egészen más szinben
állítá elém az életet. Most már nem gyűlöltem őt, most csak mosolyogtam
rajta. Egész alakja megváltozott előttem; azelőtt igen szépnek,
egyszerre ismét félelmesen rútnak találtam őt; most egy mindennapi,
jelentéktelen alakká sülyedt le előttem, a kinek jelenlétét egykedvűleg
lehet venni. Azon nevetséges imádók sorába szállt le, a kikről tudjuk,
hogy pénzünkért akarnak elvenni, s minden boszúnk abból áll, hogy nem
gondolunk rájuk.
Most már nem féltem tőle többé, nem gondolkoztam öngyilkolásról. Egészen
más eszmékkel volt agyam elfoglalva. Azon töprenkedtem, azt főztem
magamban éjjel-nappal, hogy lehetne tőle megszabadulnom? hogyan tudnék
gyámsága alul megmenekülni és magam úrnéja lenni?
Semmi ismerősöm sem volt, a kihez pártfogásért folyamodhattam volna,
tánczvigalmi ismeretségeim nem voltak arra valók, hogy valami komolyabb
összeköttetésre gondolhattam volna velük, s úgy czél és ok nélkül nem
hagyhattam el a házat; végre is Szálli mondott egy alkalmas módot a
menekülésre, melyet azután együtt igen jól kifőztünk.
Az ő terve az volt, hogy egy napon felmondja eddigi szolgálatát Sz**nek
s elmegy a háztól azon ürügy alatt, hogy pipere-boltot fog nyitni.
Azután fogad egy csinos szállást a Terézvárosban, s mikor helyben lesz,
én egyszer meglátogatom őt s azzal végképen ott maradok nála, míg
törvényes úton felszabadítanak nagybátyám gyámsága alól, vagy más
gondnokot rendelnek, a ki nem követelheti, hogy nála lakjam.
Szálli kisasszony remeknek találta ezt a tervet; én pedig örök hálára
köteleztem magamat neki, ha szándokunk sikerül. Egyszer tudom, valami
kötelezvényt is adtam neki tíz ezer forintról előre, a mit ő azonban
rögtön összetépett s sírva kért, hogy ne bántsam őt meg ezzel.
Nehány nap mulva a kivitelhez fogtunk. Szálli kisasszony talált alkalmas
szállást, azt bebutoroztuk; előleges költségekre mindig volt elég heverő
pénzem. Egy pár ékszert is eladtam kéz alatt valami zsibárusnak.
Gondoltam: magamét adom el; saját pénzemből vették.
A mely napra előre terveztük eltávozásomat, Sz** épen távol volt a
háztól, semmi akadály sem volt utamban; szobaleányomat valami ürügy
alatt eltávolítottam hazulról, s azzal hevenyében minden ékszeremet,
drágaságaimat összeszedtem egy katulyába. Mielőtt eltávoztam, egy
levelet irtam Sz**nek, melyben igen röviden e sorok voltak: «Uram! A míg
azt hittem önről, hogy szeret, gyűlöltem önt; most, midőn tudom, hogy
pénzemért járt kedvemben, megvetem önt. Találkozni ezentúl csak
törvényes úton fogunk. Adieu.»
A levelet ott hagytam asztalomon pecsételetlenül.
E nap éjjelén Szálli kisasszonynál háltam. Folyvást izgatottságban
tartott az a gondolat, hogy Sz** utánam fog jönni, s valami
erőszakoskodást követ el. Mindenre készen voltam – és semmi sem történt.
Legkisebb háborítás nélkül virradtam meg új szállásomon.
Másnap reggel alig vártam, hogy virradjon, azonnal dolgom után láttam.
Valamelyik estélyen egy fiatal ügyészszel ismerkedtem meg, ki akkor
meglehetősen közönyös volt rám nézve, most ezt fölkerestetém Szállival
és odahivattam magamhoz.
Előadám neki, hogy eddigi gondnokommal nem vagyok megelégedve, s
óhajtanám, ha vagyonomat más kezelné, mert ehez semmi esetre sem fogok
visszamenni többet; ha ő erőszakolna talán rá, akkor majd azt is
kimondanám, hogy miért nem?
Jövedelmem valószinű mennyiségét furfangos ravaszsággal számítám ki
előtte; bebizonyítva, hogy az 25–30 ezer forint között lehet s igértem,
hogy évenkint két ezer forint fizetése lesz nálam, mint rendes
ügyvédemnek, ha közbenjárása sikerül.
Annyira hidegvéremnél voltam ez alatt, hogy a míg beszéltem, ráértem
azon mulatni magamat, milyen hatást tesznek szavaim a fiatal ügyészre.
Eleinte azt láttam arczán, hogy udvarolni akar, lovagias védelmet készül
ajánlani, bajusza hegyeit felfelé sodorgatja, később az évi fizetés
emlegetésére egészen megváltozott, buzgalma erőt vett regényesebb
érzelmein, s bajuszát egyszerre lefelé simította. Úgy nevettem magamban
rajta.
Ügyészem tüzesen fogadta, hogy a legrövidebb idő alatt ki fog
szabadítani Sz** úr körmei közül s rögtön sietett bérkocsit fogadni,
hogy elébb eljárhasson, a hova kell.
Délután Sz** hintaját láttam szállásunk előtt megállani. Ügyvédem és
nagybátyám ügyésze, Livádi, léptek ki belőle. Az utóbbi egy halmaz
iratot hozott magával.
– Egyezkedni jön; gondolám magamban s készen voltam rá, hogy eszemen
legyek.
Midőn beléptek a szobába, az én fiatal ügyvédem igen gyanús képet
csinált, nem is igen köszönt, az öreg Livádi pedig oda jött egészen
hozzám, rám nézett sokáig, fejét csóválgatta jobbra-balra, azután nagyot
sóhajtott:
– Mit csinált Jenny kisasszony? – mit csinált? – mit csinált?
Olyan őszinte jó akarat, olyan szelíd szánalom volt szemeiben,
szavaiban; de én nem akartam azt észrevenni, daczosan feleltem neki:
– Meggondoltam jól, a mit csináltam.
– Óh Istenem; Istenem; hát nem volt kegyednek egy jó akarója, a kitől
tanácsot kérjen? Nem tudott engem megkérdezni elébb, mielőtt ily lépésre
szánta magát? Ez az én becsületesen megőszült fejem nem gerjesztett
annyi bizalmat kegyedben, hogy csak egy szóval kért volna
felvilágosítást? Én soha el nem árultam volna.
Nem értettem szavait. Ügyvédemre néztem, az egy sarokban ült és körmeit
rágta; úgy feleltem vissza, a hogy nyelvemre jött.
– Én tisztelem kegyedet, ügyvéd úr, de az ellen úgy hiszem nem lehet
kifogása, hogy ha nekem gyámom nem tetszik, vagyonom kezelését másra
bízzam.
Az öreg ember akkor hidegen végig nézett, s a mit ezután mondott, azt
igen száraz hangon tevé.
– Kisasszony, én nem tudom, micsoda ügyetlen ember ámította el kegyedet;
annyi bizonyos, hogy az kegyednek igen rossz szolgálatot tett. A mint
fiatal collegám előadásából megértettem, kegyed abban a képzelődésben
él, hogy kegyednek 25–30 ezer forintnyi jövedelme van. Kénytelen vagyok
kegyedet ez álmából fölébreszteni; kegyednek semmi, – épen semmi, – de
épenséggel semmi vagyona sincs.
Én gúnyosan kezdtem mosolyogni.
– Hogyan uram? hát anyám háza a bálvány-utczában? hát békési birtokunk?
Livádi egyre szomorúbban nézett rám. Szánalma jobban bántott, mintha
haragba jött volna.
– Jó kisasszony; igaz, hogy kegyed anyjának nagy birtoka volt, hogy a
házat az ő nevéről híja az utczai közönség most is, hanem gondatlansága
miatt csőd alá került, s akkor hirtelen meghalt. Hagyjuk pihenni.
Csődpere hét évig tartott, akkor a hitelezők kaptak követeléseikért
50-et százból: fele fizetetlen maradt. A házat, a békési birtokot Sz**
úr árverés útján vette meg, s az neki törvényesen szerzett birtoka.
Kegyedet ő saját költségén nevelteté, a mit kegyedre költött, az
tulajdon vagyona volt, és én tudom jól, hogy nagyon sokat költött
kegyedre.
Velem forogni kezdett a világ. Még mindig kétkedve tekinték ügyvédemre s
rebegve kérdezém, hogy igaz-e ez? mire ő haragosan rám támadt:
– Persze hogy igaz! De az Isten szerelméért kisasszony, minek tett
engemet is ilyen bolonddá; én velem fellármáztatja a birákat, a
törvényszéket; engemet most mindenütt kinevetnek; én nem tudhattam, de
kegyednek kellett volna tudni, hogy ne indíttatott volna velem lármát
egy vagyonért, a mit csődperben elkótyavetyéltek. Nekem oda az egész
renomméem miatta.
Azzal kapta a kalapját és elszaladt.
Livádi egyedül maradt velem.
Én elszédülve roskadtam egy székre, minden gondolatom megállt.
– Ha nekem nem hisz kegyed, szólt Livádi, itt hagyom ez iratokat, nézze
át, ezek a csődper okiratai; sajnálom, hogy korábban nem mutathattam meg
kegyednek ezeket. Nem hittem, hogy egy fiatal leány törvényes dolgokkal
foglalkozzék. Még alig tizenhét éves.
Láttam, hogy semmivé vagyok téve.
– Így nincsen hátra más, rebegém, mint egy éjszaka a lánczhídról a vízbe
ugranom.
– Ah Jenny kisasszony, micsoda keresztyéntelen gondolat ez. A másvilágon
is ott van az Isten.
– Csak nem mehetek vissza nagybátyámhoz…
– Óh semmi esetre sem. Azt már nem. Arra én sem gondolok; nem is hinném
lehetőnek azon levél után, a mit kegyed neki irt.
– Megmutatta azt önnek?
– Igen. Nem titkolta el tőlem, hogy kegyedet nőül akarta venni, Hiszen
ha nem szerette őt kegyed, arról nem tehet; de azért mégis nem kellett
volna őt úgy megbántani.
– Akkor nincs mit tennem, mint hogy koldulni menjek.
– Nem úgy van, kisasszony, majd én megmondom kegyednek, hogy mit tehet
még egyebet? Ez persze csak jámbor tanács, a mit ha tetszik, megfogad
kegyed, ha nem tetszik, eldob. A kisasszony megszünt ugyan kilátással
bírni azon fényűző kényelemre, a miben Sz** úr házánál élt, hanem azért
a koldulásra nem szorult. Sz** úr azt rendelé, hogy kegyednek mindent
átadjanak, a mit tőle ajándékba kapott, mert ő gavallér ember, a ki nem
veszi vissza, a mit egyszer ajándékozott; kegyednek azon fényes
bútorokra nem lesz szüksége, egyszerűbbel is beérheti; paripáját sem
tarthatja; ékszerei sem czélszerűek, azokat mind eladhatja. Sz** úr nem
rég 800 pengőért egy Streicher-féle zongorát rendelt meg kegyed
névnapjára, most visszavonta a megrendelést, s a készpénzt küldi el
helyette; így kegyednek úgyhiszem négy-ötezer pengő forintnyi készpénze
fog maradni. Szorgalommal, takarékossággal ebből meg lehet élni.
Kegyednek sok lélekereje van, én úgy gondolom, hogy a midőn kegyed oly
fényes vagyont, mint Sz** úré visszautasítani elég erős volt, gondolta
magában azt is: inkább szegény leszek, inkább munkával keresem
kenyeremet; dolgozom, fáradok, nélkülözök, de nem megyek férjhez
szerelem nélkül.
Én elkezdtem sírni, megragadtam az öreg ember kezét, s könyeimmel
áztatám. Olyan szépen beszélt hozzám. Ő volt az egyetlen egy ember a
világon, a ki igazán javamat akarta.
– Már most tehát gondoljon kegyed arra, hogy a becsületes munka nem
szégyen. Ha restelli tán saját nevét mendemondáknak kitenni, ámbár én
azokra semmit sem adok, tanácslanám, hogy álljon társaságba Szálli
kisasszonynyal; az ő neve alatt nyissanak pipereárus-boltot, kegyednek
jó ízlése van; ezen az úton sok ember tisztességesen megél, s akárhány
meggazdagodott már. Én különben ezt csak ötletképen mondom. Lehet, hogy
kegyednek jobb is jut még eszébe. Két út áll kegyed előtt; egyik az erős
lelkűek, másik a gyöngék számára van nyitva; amaz a munkás életbe vezet,
emez, mint mondá kegyed, a lánczhíd oszlopához. Még egy harmadik is van,
hanem azt az én szám ki nem szokta mondani soha…
Itt elhallgatott az öreg ember s lesütötte a szemeit, mint egy ártatlan
gyermek, a ki az eszébe jutott gondolat miatt szégyenli magát.
Azután hirtelen rendbeszedte magát, megszorította kezemet s őszinte
hangon mondá:
– Legyen meggyőződve a felől, kisasszony, hogy bármennyire elszakította
is magát azoktól, kik eddig sorsára ügyeltek, azok kegyedet nem
gyűlölik; s ha valamire szüksége lesz az életben, ha jó tanács kell, ne
kerülje el őket. Tekintsen bennünket úgy, mint jószívű idegeneket, a kik
most látják egymást először, s sem igényeket, sem neheztelést nem
tartogatnak a multból.
Ez ember őrangyalom volt. Szavai egészen megedzék lelkemet; erőt, vágyat
éreztem magamban újra kezdeni az életet. Nem voltam többé semmi, s
büszkeségemet találtam abban, hogy e semmiből ismét valami legyek; saját
munkám, szorgalmam által. Néhány nap múlva az öreg Liváditól ötezer
pengőt kaptam kezemhez, mint azon holmik árát, mik nagybátyám kegyéből
tulajdonaim voltak, s miknek eladását az ő szívességére bíztam. Egy
okosan fogalmazott levélben, mit nem Sz**hoz, hanem az öreg ügyvédhez
intéztem, kértem őt, hogy nyilvánítsa ezért köszönetemet Sz** úrnak, s
kérje meg nevemben, hogy felejtse el bántásomat, a mit vele tevék s
ezentúl tekintsen egyszerűen olyan adósának, kinek nem leend előbbvaló
kötelessége az életben, mint e kölcsönnek tekintett összeget a
legnagyobb hálával és köszönettel visszafizetni.
Az öreg Livádi azt mondta, hogy ez megint bolond beszéd; hanem én
maradtam a mellett.
Azután valódi tűzzel fogtam a munkához. Óh én nem szégyenlettem azt.
Boltot nyitottam. Magam is ott voltam mindig, s dolgoztam varrónőimmel
reggeltől estig. Szükséges vásárlásokat Szálli tett számomra, ki igen
hasznossá tudta magát tenni rám nézve. Soha sem éreztem magamat
megalázva, ha egy-egy úrhölgy vetődött be hozzám, kalapot, vagy
karmantyút vásárolni, ki azelőtt salonjaiban szokott elfogadni. Ha rám
ismert, udvarias voltam hozzá, ha nem tette, nem keserített meg vele.
Őszintén szívemből mondhatom, hogy meg voltam elégedve sorsommal s nem
volt nagyobb örömem, mint midőn negyed év mulva ötszáz forint tiszta
nyereségem volt együtt. Azon örültem, hogy néhány év alatt vissza
fizethetem Sz**nek az üzletem alapjául szolgáló összeget.
De tudtam is takarékos lenni. Egyszerű percail ruhában jártam s
megtanultam azt kímélni. Nem kellett semmi nyalánkság; mikor az ember
dolgozik, olyan jól esik minden étel, a legcsekélyebb összeget sem adtam
ki olyan dologra, a mi nélkül ellehettem. Három hónapig még színházban
sem voltam, a mi pedig oly múlhatlan élvezet volt máskor, hogy betegnek
éreztem magamat, ha el kellett mulasztanom.
Egy délután Szálli nagy örömmel jött meg valahonnan, egy előkelő
vásárlónémtól, ki nagyon megdícsért, hogy ízlését mindig eltalálom,
megrendeléseit pontosan teljesítem, s köszönet fejében ez estére elküldé
számomra páholyjegyét: a nemzeti szinházban hatodszor adták Troubadourt,
és az igen szép opera. Ő már többször hallotta s ez este máshová
hivatalos.
Én egy perczig sem vonakodtam a nagyrabecsült ajánlatot elfogadni:
igazán örültem ennek a figyelemnek; a derék asszonyság nagyobb örömet
nem szerezhetett volna nekem, mert a szinház volt legnagyobb
gyönyörűségem s én feltettem magamban, hogy egy évig legnagyobb
gyönyörűségeimről is lemondok, hogy pénzt ne adjak ki.
Ez este jókor bezártam a boltot, hogy egy hangot el ne veszítsek az
előadásból s úgy hiszem, még akkor gyujtogatták javában a lámpákat,
mikor már mi beültünk a második emeleti páholyba.
Nekem egész este csak az előadásra volt gondom, nem nézegettem sehová;
mit is nézegettem volna? Érdekelt engem valaki az egész túltömött
színházban? Volt ott nekem ismerősöm? úgy hiszem, minden régebbi
ismerősöm magasztalt magában azért, hogy nem néztem rá; nem
kényszerítettem zavarba jönni, hogy köszönjön-e, vagy félrekapja fejét.
Egy perczre eszembe jutott, hogy három hó előtt még saját páholyomba
jártam, mely az első emeleten volt, s első dolgom volt, ha helyemre
leültem, végig nézni a páholysorokon: kik vannak itt? gróf ez és gróf
amaz észrevette-e itt létemet, báró X. Y. kisasszonyok hogy vannak
öltözve? mindenkinek tudtam a nevét, s egész este hátat fordítottam a
szinpadnak és beszéltem fennhangon látogatóimmal és fitymáltam az
előadott darabokat, bírálgattam az énekeseket, a szavaló szinészekre
pedig épen rá sem hallgattam; most pedig nem keresek senkit a
szinházban, gróf ez és gróf amaz nem léteznek rám nézve; báró X. Y.
kisasszonyok piperéje nem érdekel, mert meglehet, hogy épen tőlem
vették; a helyett nagy kegyelettel nézem az előadást, egy hangot el nem
vesztenék belőle; mindenki remekül énekel, s ha az utolsó dobütés után,
mely az operát bevégzi, még rákezdenének egy vígjátékot Kotzebuetól,
vagy egy drámát Birchpfeiffertől, még azt is végig nézném, s meg nem
mozdulnék a helyemből.
És utóljára mégis jobb lett volna nem mennem a szinházba. Valami szomorú
vágyat vittem onnan haza magammal, valami esztelen ábrándot, a mi
megkezdett életmódomat megzavarta. Bántott az a gondolat, hogy az
emberek elfelejtettek, mert szegény lettem, hogy szégyenlenek ismerni,
mert dolgozom. Sokat elgondolkoztam ezen és néha úgy elfelejtettem
magamat, hogy mikor nagyon szorította szívemet minden gondolat,
felugrottam, hogy zongorámhoz üljek, s akkor vettem észre, hogy hiszen
nem foglal helyet zongora egyetlen szobámban, hanem csak dolgozó-asztal.
Egy hét múlva ez este után, midőn szállásomra tértem, Szálli a lépcsőkig
elém sietett, s már ott kezdte elmondani, hogy a míg oda voltam, egy
levelet hozott a posta, a minek a vevényét ő irta alá; a levél ötezer
forinttal van terhelve.
Csodálkozva vettem azt kezembe, a levél czíme angolul volt irva;
világosan nekem szólt, házszám és foglalkozásom pontosan feltéve. Kitől
jöhet ez?
Feltörtem. Öt darab újdon új ezres volt bele takarva. A levél irójának
neve lord Harding. Soha hírét sem hallottam. Annyit tudtam angolul akkor
is, hogy a levél tartalmát megtudtam érteni; az elején bocsánatot kér,
hogy más nyelven nem tud irni, mert nyelvtanuláshoz nincs semmi
fogékonysága. Azután egyenesen a tárgyra tér; – hallott felőlem
beszéltetni; tudva van, hogy miért hagytam el nagybátyámat, s minden
érzelmes ember méltányol érte és nekem ad igazat. Azt is megtudta, hogy
én nagybátyámnak vissza akarom fizetni, a mit nekem ajándékba adott s
mit én csak kölcsönképen fogadtam. Ez eszme egy angol hölgyhöz méltó;
soha sem hitte volna, hogy a continensen ily character fejlődhessék ki
nőben. Neki ez annyira tetszik, hogy nem késhetik nekem rögtön az egész
összeget kézbesíteni, nem nyughatván attól a gondolattól, hogy egy nemes
hölgy évekig várakozzék arra a boldog pillanatra, a midőn egykori
rabszolgasága urától megválthatja magát s azt mondhatja neki: nem
tartozom önnek semmivel! Kér, hogy használjam ezt a pénzt a mondott
czélra, s ne gyanakodjam benne. Ő engem látott egyszer, most egy hete a
szinházban; ezentúl is gyakran fog látni, úgy viseljem magamat, hogy
minden lépésemre vigyáz, míg ő ezennel becsületszavát adja, hogy én őt
soha sem fogom látni. Ebből tudhatom, hogy részvéte teljesen önzés
nélküli.
Ez a rejtély megfoghatatlan volt előttem; mentül tovább gondolkoztam
rajta, annál kevésbbé tudtam tisztába jönni vele. Egyet éreztem, egyet
megsúgott az a tiszta ösztön, a mely minden női szívben lakik, a míg
szavát el nem némítják: azt, hogy e pénzt nekem vissza kell adnom annak,
a ki azt nekem küldte. Az ismeretlen azt mondá, hogy nekem jellemem van;
tudnia kellett volna, hogy azt, a kinek jelleme van, nem lehet
«akárkinek» ajándékkal megkinálni.
Egy igen udvarias és elismerő levelet irtam a lordhoz s beletevém a
küldött összeget, megkérve Szállit, hogy tudakozódjék ez úr után és adja
át neki minél elébb.
Szálli megdicsért, hogy igen helyesen cselekedtem s nem biztatott a pénz
elfogadására.
Este felé hazajött azzal a hírrel, hogy semmi élő lélek sem tud lord
Hardingról Pesten.
Nem nyugodtam meg szavában; másnap magam mentem el a levéllel;
legelőször a postára siettem, azt vélve, hogy ott valami nyomára akadok
a levél küldőjének; ott senki sem emlékezett rá; egyik azt mondta, egy
inas adta fel a levelet, másik azt, hogy egy gavallér, egyik ősz
emberről, másik fiatalról beszélt. Innen a rendőrséghez mentem. Nem
mondtam az igazi okot, hogy miért keresek ily nevű urat; azt állítottam,
hogy megrendelést tett nálam kalapokra, s nem viteti, s azért szeretném
tudni lakását; másnapra rendeltek vissza; akkor azt mondák, hogy a
legjobb akarat mellett sem sikerült ilyen nevű urat felfedezni az
idegenek között.
A helyett, mire hazatértem, egy levelet találtam asztalomon, ugyanazon
pecséttel, ugyanazon irással, melyben a rejtélyes ismeretlen azt irja,
hogy megtudá, miszerint én őt keresem, s küldeményét vissza akarom adni.
Biztosított felőle, hogy soha sem fogom őt feltalálni. Ha őszinte jó
akarat által megbántva érzem magamat, vessem ki a pénzt az ablakon.
Azután egy pár igen kemény kitételt használt ellenemben; sajnálta, hogy
nem bírok elég tisztult itélő tehetséggel, megkülönböztetni a
tiszteletet a pironkodástól s bántó gyanakodással taszítok el egy értem
láthatatlanul működő baráti kezet, mely viszonzásul még csak egy
kézszorítást sem követel.
Sokat tünődtem e levél felett, utoljára arra a hitre jöttem, hogy
csakugyan igaztalan vagyok e rejtélyes jó akaróm ellen, ha ajándékát el
nem fogadom, s oda nem fordítom, a hová ő kívánta.
Azzal összetéptem a hozzá irt levelet s elmentem Livádihoz. Elvittem
hozzá lord Harding levelét, s a küldött pénzt.
Az öreg ember igen hidegen nézett rajtam végig egy párszor, s láttam,
hogy elpirul.
Valami gondolatja támadt felőlem, a mit szégyel; – éreztem, hogy az én
arczom is ég.
Valamit rebegtem neki, hogy én e férfit nem láttam, nem ismerem és nem
is fogom látni soha.
Nem felelt rá semmit. Átvette a pénzt, elzárta fiókjába, nyugtatványt
irt róla, azt kezembe adta s nem ügyelt rám többet.
Én zavarodottan keltem föl székemről, hová beléptemkor nyájasan
leültetett, s üdvözöltem őt. El sem fogadta, ki sem kísért; fel sem
nézett irásából, a hogy eltávoztam.
Én nem vétettem semmit, meggondoltam mindent jól, és mégis úgy tetszett,
mintha valami igen hibás, meggondolatlan lépést követtem volna el.
Éreztem, hogy most kétszeresen kell vigyáznom magamra, hogy még a
látszat rossz homályát is távol tartsam nevemtől, s úgy elzárkóztam
minden emberi társaságtól, hogy férfi szeme nem látott soha.
Az alatt folyvást újabb, meg újabb megfoghatlan események történtek
velem. Az ismeretlen gyakran irt leveleket, s azokban megdöbbenéssel
láttam, hogy mindent tud rólam, a mit teszek, a hova járok, még a mit
kigondolok is. Lelkemben olvas, gondolataimat kitalálja, helyzetemet a
legparányibb pénzviszonyokig ismeri. Ki lehet ez? hol van ez az ember?
láthatlan szellem képében jár-e körülem? hogy mindenütt lát, míg én őt
sehol sem tudom megtalálni. Sorsomat igazgatja, a nélkül, hogy az
legkevésbbé az övéhez volna kötve, áldozik értem, a nélkül, hogy valami
hálára várna; mindenütt felkeres és magát sehol sem engedi feltalálni!
Szokásom volt, esténkint naplómba irogatni, a mi gondolatom támadt; ez
este is följegyeztem naplómba fentebbi tünődésemet. Azonban midőn
elolvastam e naplót, eszembe jutott: ejh, ha valakinek ez egykor kezébe
jutna; ha véletlenül hivatlan szemek elolvasnák e sorokat, könnyen azon
gondolatra jöhetnének, hogy e férfi engem jobban érdekel, mint kellene.
Azzal kiszakítám e lapot naplómból, gyertyára tartottam és elégettem.
Két újjam között tartva égett el az egész lap, nem maradt meg belőle
semmi.
Másnap egy levelet kaptam ez ismeretlentől, mely ezen szavakkal
kezdődött:
«Kegyednek én rejtélyeskedésemmel bizonyosan szándékom ellen sok
nyugtalanságot okozok; rokonszenvnek, vagy együtt érzésnek nevezzem-e?
de sokszor úgy tetszik, mintha kegyed gondolatait kitalálnám; – kegyed
ilyen kérdéseken tünődik: ki lehet ez ember, a ki úgy jár körülem, mint
egy láthatlan szellem? ki lát engem, míg én őt sehol sem találom, ki
sorsomat igazgatja, mely nincs az övéhez kötve? ki áldozik, hálára nem
várva?… Csaknem szórul szóra tulajdon naplóm sorai…
Megdöbbenve ejtém ki kezemből a levelet, s naplómért futottam… Azon
levél ki volt belőle szakítva; hiszen én magam szakítottam azt ki, magam
tartottam a lángra, kezemben égett hamuvá, senki azt el nem olvashatta
többet, leirásától elégetéseig emberi szem, enyimen kívül, nem látta azt
meg… Tehát valóban együtt érez, együtt gondolkozik velem ez a rejtélyes
lény? Meglát a falakon keresztül, s szívemben olvas… Őrangyalom volna-e
ez?
Valami babonás ábránd lepte el szívemet; titokszerű lények közeledtét
véltem érezni, s valami mondhatatlan gyönyör terjedt el érzékeimen arra
a sympathicus gondolatra, hogy egy rokonszellem előtt lelkem
tárva-nyitva, ki előtt magányos szobámban nem vagyok egyedül; ki látja,
tudja, hogy nincs egy szégyenlendő gondolatom, s kitől megkérdhetem,
mielőtt álomra hajtanám fejemet, meg vagy-e velem elégedve?
Csak azután birtam annyira magamhoz térni, hogy a levelet újra felvegyem
és tovább olvassam.
«Megfejtem önnek a talányt: én Anglia legelőkelőbb családjából
születtem; huszonnégy éves koromig katona voltam; akkor családom iránti
tekintetből megházasodtam. Két évig éltem nőmmel meglehetős hideg,
érdektelen házasságban; akkor nőm elkezdett hozzám hűtlen lenni és én
elhagytam őt. Öreg apám kedvencz eszméje volt ez a házasság, ki olyan
végrendeletet hagyott maga után, hogy ha nőmtől valaha minden igaz ok
nélkül elválnék, egész vagyonom legyen a nőé és én tisztán egy schilling
jövedelem nélkül maradjak. Azt az egy záradékot mégis oda igtatta
nagyatyám, hogy egyedül azon esetben lehet okom elválásra, ha nőm hűtlen
lenne hozzám, egyéb körülmények felől igazi gentleman tud segíteni
magán; de ez a jogom is enyészszék el, ha én hasonlóan hűtlen volnék
feleségemhez. Én a legelső bűn felfedezésénél pert indítottam a nevemet
viselő nő ellen; ilyen sérelmet férfi nem bocsát meg először sem. – Ez
órától fogva olyan üldözött vad vagyok, melyet a continensen keresztül
hajszolnak. Hardingné ügyviselői (a család hatalmas s a kérdésben forgó
vagyon megérdemli a fáradságot) egyedül azon védeszközben találnak
menedéket, hogy ha ellenem is hűtlenséget bizonyíthatnának be. Ez a
vadászat négy éve tart már, kémekkel vagyok köröskörül véve, közeli
barátaim s vadonnat idegen emberek vannak megvesztegetve, hogy nyomrúl
nyomra kísérjenek, minden tettemet, gondolatomat kifürkészszék; száz meg
száz új mese és koholmány lőn perem folyamában bevezetve, mely annak
lefolyását meggátolja: olcsó nőket béreltek fel ellenem, kik hálóba
kerítsenek s később ellenem tanúskodjanak, s hogy nem diadalmaskodtak
rajtam, egyedül annak köszönhetem, mert azon meséknek legkisebb alapjuk
sem volt soha. Én nem voltam nőhöz hűtelen, mert nem tudtam nőt
szeretni, örökké az a gondolat állt előttem, hogy hát ha e két szép
szem, mely most csábítva mosolyog rám, ez édes ajk, mely gyönyörrel
kinál, ellenségeim kéme és tanúja, s elfordultam csóktól és mosolytól.
Megmérgezték bennem a legüdvözítőbb érzést: a nők iránti gyöngéd
hajlamot.
Ekkor láttam meg kegyedet. Bámulva győződtem meg jellemerejéről; és
most, – minden tehetségemből sürgetém válóperem eldöntését. Nem kétkedem
kegyed előtt bevallani azt, a mit érzek. Nem hiszem, hogy férfi
eszményképe elfoglalhatta volna azt a szívet, mely oly tisztának mutatta
eddig magát, mint egy aczéltükör; de hiszem, hogy oly erős rokonszenv és
oly tiszta indulat, mint az enyim, nem csalatkozhatik igaz vonzalmában.
Én azt hiszem, hogy kegyednek látnia kell legtitkosabb eszméimet, a hogy
én képzelem kegyed gondolatait láthatni. Mihelyt kezem gyűlölt
lánczaitúl megszabadul, sietni fogok azt kegyednek felajánlani. Addig
semmi kegyet sem kérek öntől; csupán azt, hogy leveleimet ne hajítsa el.
Kegyed érteni fogja azt, miért nem szabad addig közelítenem? miért nem
szabad addig kegyednek engemet látni? Egy vigyázatlan szó, egy meg nem
óvott tekintet oly gyanút költhetne ellenem, mely kínzó perem végét
ismét évekkel vetné vissza; még most remete gyanánt elzárkózva élek,
hogy néhány hó alatt befejezve lássam azt, s akkor – – – ez üres sort
egészítse ki kegyed angyali szíve. L. Harding.»
… Én meg voltam igézve. Egy ember, a kit soha nem láttam, oly hatalmat
nyert szivem fölött, mely több volt bűbájnál: igazi szerelem volt az.
Lehettem-e óvakodó ily önzetlen nemesség ellenében? Nem töltötte-e el
lelkemnek minden gondolatát az az édes nyugalom, hogy van egy lény e
földön, a ki önmagamért szeret, a ki szeret azért, mert becsül, s
szerelmének nagysága az, hogy nem követelő. – Ezentúl éjjelem, nappalom,
álmom és gondolatom ő volt; magam elé képzeltem őt százféle alakban s
alkottam magamban valami eleven ideált felőle, a ki hívásomra megjelent,
s szavaimra felelt.
Egy napon igen kellemetlen esemény történt velem. Valami ismeretlen
delnő, ki boltomban holmit vásárolt, elveszté tárczáját valahol, s azt
állítá, hogy boltomban hagyta azt. A nő igen kíméletlen volt; durva
kifejezéseket használt ellenemben; sőt annyira ment, hogy a rendőrség
elé idéztetett, varrónőimmel, cselédemmel szembesíttetett; azt hittem,
megöl a szégyen, az elszörnyedés. A delnő vádja alaptalan volt, ki
tudja, hol veszté el erszényét? tán el sem veszté; meg is sértett több
izben, a miért a rendőrtiszt őt meg is bünteté száz pengőig, mit a
kórháznak kellett fizetnie, s engem felmentett az undok vád alól.
De meggyógyított-e ez engem? Hát azért, mert munkám után élek, mert
varrónő vagyok, minden úrhölgynek szabadságában áll-e engemet gyalázni,
bevádolni, a ki nehány forinttal bir alaptalan vádjáért büntetést
fizetni? Hiszen nem a világi hatóság ennek az oka, mert hisz az lám
megvédett; de mit ér nekem a védelem, ha a megtámadás megtörténhetett?
egyedül én vagyok ennek az oka, én, én, én, a miért szegény vagyok és
dolgozom.
Kétségbeesésem órájában egy levelet kaptam az ismeretlen ismert kéztől.
Tudtam, hogy vigasztalni fog. Így irt hozzám:
«E perczben hallom, hogy kegyedet polgári helyzete minő kellemetlen
állásba hozta. Miután van okom kegyed sorsával törődni, nem engedhetem
meg, hogy hasonló kellemetlenség újra előfordulhasson, a minek kegyed
mindennap ki van téve. Én kegyedet úgy tekintem ezentúl, mint jegyesemet
s lord Harding jegyese nem árulhat többé szalagokat, bármilyen
tiszteletreméltó foglalkozás legyen is ez különben. Adja el kegyed
rögtön üzletét, s fogadjon magának díszes szállást a belvárosban. Én még
ma fogok kegyednek annyi összeget küldeni, mennyi rangjához illő
háztartásához elég leend. Miután kegyedet addig látni nem fogom, míg
oltárhoz nem vezethetem, nem lehet kegyednek aggodalma tőlem azt
elfogadni. L. Harding.»
Oly izgatottságban voltam, hogy e levél nem vesztheté el rám hatását. Ha
azt kivánta volna, hogy menjek hozzá, legyek szolgálója, az lettem
volna. Ha azt mondta volna, hogy éljek vele nyílt viszonyban, nem
törődtem volna azzal, hogy mit mond rólam a világ? hisz az, ki engem,
mint munkás polgárnőt tolvajnak nevezhetett, biró elé hurczolhatott, egy
bankár kéjhölgye volt, és a szájtátó világ engem gúnyolt ki, nem azt. El
tudtam volna magamat vetni, ha ő kivánta volna; de ő nem úgy tett, ő
felemelt engem, ő megszabadított, mentőkezét nyújtá; ne fogadtam volna-e
el azt?
Rögtön áruba bocsátám üzletemet; egy nő korábban kérte azt már tőlem,
most ajánlottam azt neki azért az árért, a miben nekem volt. Félóra
alatt készen volt az alkunk. Még az nap este lord Hardingtól minden
levélkiséret nélkül kaptam postán ötezer pengőt.
Ezúttal legkisebb aggodalmam sem volt azt elfogadni. Jegyesének tekintém
magamat.
E naptól fogva egészen új életet kezdtem élni. Ismét úri szállásom volt,
s mit oly sokáig nélkülöztem, mely gondolataimat kisérni szokta, volt
zongorám is, a mit úgy tekinték, mint egy hosszasan elvesztett barátot,
kitől a viszontalálkozáskor alig tudunk elválni. Ismét eljártam a
szinházba; a háztartásra költöttem kevesebbet, hogy ott páholyt
tarthassak s egy napot el nem mulasztottam ottan és soha el nem vettem
szemeimet a szinpadról. Arra gondoltam, hogy ismeretlen szerelmem is itt
van és reám néz, és neki fájna az, ha észrevenné, hogy máshova nézek.
Csaknem minden nap kaptam leveleit, szinte hozzájuk voltam már szokva.
Elmondta mindig, hogy hol látott, milyen közel ment el mellettem az
utczán, egyszer egész óra hosszat kisért a városligetben, és én nem
láttam senkit magam körül; egyedül voltam Szállival; ő pedig oly
körülményesen elmondott mindent, hol szakítottam le egy ibolyát? hol
vesztettem el zsebkendőmet és ő megtalálta azt, hol ültem le a fűbe, s
könyvemben koszorút nyomtattam orgonavirágból… És én nem láttam őt meg!
Egy negyedév mult el így. Engem napról-napra jobban elandalított e
tündéri viszony; szeretője lenni egy férfinak, a kit nem ismerek, a kit
nem láttam soha, a ki hozzám soha nem közelít, a kinek neve gyönyörrel
tölti el szivemet, a kinek láthatlan karjai közt alszom el mindennap, a
kinek szellemcsókja százszor fölébreszt álmomból, s a kit mindig magam
előtt látok, a nélkül, hogy valaha látnám.
A negyedév leteltével ismét küldött ötezer pengőt; azt hitte, hogy a
másikat már elköltöttem; dicsért érte, hogy ki tudtam annyival jönni
három hónap alatt.
Néhány nap mulva egy levelet kaptam tőle, melyben ez volt:
«Kedves Jenny! (sohasem nevezett még e bizalmas czímmel.) Ma kaptam
londoni ügynökömtől tudósítást, hogy perem el van döntve; – rám nézve
kedvezően! Csupán az itélet végrehajtása végett szükséges saját magamnak
elmenni Angliába; ez az út két hosszú hónapot elrabol tőlem; hanem akkor
azután – szabad vagyok! Szabad vagyok és örökre a tied. De e két hónap
egy egész örökkévalóság nekem, annyi ideig nem látni téged, távol lenni
tőled, a nélkül, hogy valaha közel lettem volna hozzád. Egy őrjöngő
gondolat bánt. Nem tudok elmenni innen, a nélkül, hogy veled először egy
szót szóltam volna. Érzem, hogy őrültség tőlem ez a vágy; nem
találkozhatam veled, a nélkül, hogy magamat és tégedet a legnagyobb
veszélynek ne tegyelek ki, ha csak egyike kémeimnek meglát, örökre el
vagyunk választva. És én mégis szeretnék egy szót szólni veled. Erre
nincs más mód, mint ha nálad este világítatlan szobában jelenhetnék meg.
E kivánat őrjöngés tőlem; de te védve tarthatod magadat; ha csak egy
tiszteletlen szóval megbántanálak, csengetyűd kezedben van, cselédeid a
mellékszobában állhatnak parancsodra s engem kiutasíthatsz. Én nem
kivánok melletted ülni, nem kezedet érinteni, csupán azt akarom neked
megmondani, hogy szeretlek, s azután elutazom. Érzem, hogy ez óhajtásom
bolondság s nem hiszem, hogy teljesüljön; de ha beleegyezel, pár sort
küldj Lord H. czím alatt poste restante; én nem merem azt reményleni. L.
H.»
Estig töprengtem e levél fölött, este megirtam a választ: «jőjj,
várlak!» és magam felvittem azt a postára.
Másnap nyugtalanul vártam az estét. Szobámból kizártam minden embert;
nem tettem úgy, a hogy ő mondá: nem hívtam cselédeimet oda, még Szállit
is eltávolítám. Magam voltam. De mégis ketten: én és egy tőr. Ha
megcsal, ha nem tiszta szándékkal közelít hozzám, egy halottat fog
ölelni.
Minden szobám sötét volt: szivem tisztaságában biztam és a keblembe
rejtett tőrben; és végre abban, hogy ő nem lehet csalárd, ki oly soká,
oly önzetlenül szeretett.
Mikor egészen sötét lett, hármas koczogás hallatszott előszobám ajtaján;
kérdezém, ki az? «Lord Harding», volt a felelet.
Kinyitám az ajtót; ő belépett; oly sötét még sem volt, hogy a tárgyakat
ne lehetett volna látni; én elfogult kebellel susogtam, hogy üljön le
egy karszékre, magam átellenben a pamlagon foglaltam helyet.
Ő illedelmesen leült, s igen szép tiszta angol nyelven szólított meg, a
min én is beszéltem, bár nem olyan szabatosan, de értettem jól.
Egész ottléte alatt minden idegem reszketett. Egészen más formának
képzeltem magamban az első találkozást, olyan voltam, mint a kit a hideg
lel. Alig tudtam szavára valamit válaszolni.
Ő igen nyugodtan beszélt. Elmondá, mennyire boldoggá tettem őt az által,
hogy ily határtalan bizalmam volt hozzá; hogy e találkozásban nem
kevesebbet koczkáztattam, mint ő: – ő minden vagyonát, én minden jó
híremet. Azt is mondá, hogy ezért örök hálát fog érzeni irántam azon
szerelem fölött, a mit eddig érzett.
Én még mindig nem tudtam neki egy szót is válaszolni; nyelvem le volt
kötve ez ember előtt, ki lelkemben olvas, s ki bizonyosan látja azt is,
a mit e perczben gondolok: hogy mennyire szeretem őt és mennyire félek
tőle, épen azért, mert szeretem.
Néhány percz mulva fölkelt és búcsút vett, mondá, hogy holnap este
indulni fog (beszéde mindig csak halk suttogás volt).
– Nem kérem kegyedtől, hogy búcsúra kezét nyújtsa, suttogá szeliden, de
egy szavával mégis csak megajándékozhatna elválásunkkor.
Igaza volt. Valamit kellene néki mondanom. És én egy szónak nem voltam
ura.
– Csak három szót, suttogá ő, csak ezt a mondást: I love you…