Kalkuttában híres kereskedőház volt a század kezdetén a Nehring családé.
Nehring Vilmosnak tömérdek kincséhez volt három fia: Leon, Amadé és
Edvard. Leon volt huszonöt éves, Amadé husz, Edvard tizenöt.
Egyszer valami beteg boncz szállt meg a kereskedő mezei lakában, kivel a
család igen szivesen bánt. Mikor felgyógyultan elhagyta őket, három
gyűrűt adott az apának.
– Íme fogd e három talizmán gyűrűt, oszd ki fiaid közt. Az egyik eltenni
való, a másik eladni való, a harmadik eldobni való.
A gyűrűk vékonyra lapított aranylemezkéből voltak karikára hajtva, nem
volt rajtuk semmi jel, vagy irás.
Nehring kérte a bonczot, hogy magyarázza meg neki világosabban a
talizmán értelmét, mire ez még ennyit mondott neki:
– Ha keresve keresed, az a halálod, – ha drágán megveszed, az a
kárhozatod, – ha véletlen rátalálsz, az életed és üdvöd.
Ebből azután a kereskedő még kevesebbet értett.
Azonban a gyűrűket odaadta fiainak; Leonnak az elsőt, Amadénak a
másikat, Edvardnak a harmadikat.
Nem sokára gondoskodni kelle, hogy Leon megházasodjék; szülői már régóta
kiszemelték számára a menyasszonyt, egy főrangú hivatalnok leányát, ki a
keletindiai társaság egyik igazgatójának unokája volt; nemes családból
való, igen gazdag; valódi csodaszerencse Leonra nézve.
Leon nem is mondott ellent szülői akaratának, jobban nem választhattak
volna számára; mint okos ember és engedelmes fiu átadta a talizmán
gyűrűt a nagy míveltségű ladynek, s nőül is vette azt egész Kalkutta
irigységére.
Azonban az új házasok nem éltek tovább egymással egy hónapnál; az
úrhölgy szeszélyes volt, a férj önfejű; mindennap összeczivódtak s nem
volt közöttük az a szelid nemtő, a ki a czivódó férfit és nőt ki szokta
békíteni, nem volt köztük a szerelem.
A hatodik héten, melyet még mézesnek szoktak nevezni, a nő elhagyta
férje házát, hazament rokonaihoz, azok elvitték magukkal Angliába; a
házasok végképen elszakadtak egymástól, s hogy egészen megszabaduljanak,
válópert kezdtek, e miatt Leonnak háromszor kellett megtenni a tengeri
útat Kalkuttától Londonig; mire vége volt a pernek, Leon
testestül-lelkestül össze volt törve, szíve, kedélye kiégve,
elhamvasztva, elhidegülve. Ez a házasság egész életét semmivé tette.
Szülői sok szemrehányást tettek maguknak e miatt, mert ők szerezték e
házasságot; azért második fiuknál helyre akarták hozni hibájukat, arra
rábizták, hogy ő maga keressen magának szíve szerint való hölgyet; nem
bánják akármilyen szegény házból, akármilyen sötét országból származott
is.
Amadé sok izléssel birt; követelő is volt, igényeit nehéz volt
kielégíteni, szépnek, jónak, okosnak, neveltnek, kellemesnek kelle a
nőnek lenni, a kit ő gyűrűjével megtiszteljen. Haja ne legyen sem szőke,
sem fekete, épen csak világos gesztenyeszínű, szemei ellenben feketék és
epedők; arcza ne telt, ne is hosszukás, de finom és szenvedélyt
kifejező; mozdulatai kecsesek, járása könnyed, kedélye simulékony,
érzelemgazdag; férjéhez hűsége, szerelmében fanatismusa legyen; ártatlan
legyen a tudatlanságig és szerelmében mégis kifogyhatatlan és örökké új.
Amadé bejárta egész Európát, a míg olyan nőre talált, a ki ennyi
követelés ideálja tudott lenni; de végre mégis talált. Párisban akadt
rá. Szépsége, bájai egészen megfeleltek képzetének, épen oly
szenvedélyes és szelid, oly ártatlan és szerelmes volt, mint ő kivánta.
Egy évig járt utána, hogy megtudjon róla mindent a legkisebb részletig.
Nem hallott semmi egyebet felőle, mint megnyugtató magasztalást. A
leányt kolostorban nevelték, szülői nem voltak gazdagok, nem előkelők,
de szilárd, derék emberek, kik maguk is sokat tartottak leányuk
erényeire.
Amadé nem kételkedett rajta, hogy talizmángyűrűjének jó helyet talált; a
leányt eljegyzé vele, s haza vitte Indiába.
Ott két hónapot töltött vele végtelen boldogság mámorában, a harmadikban
megszökött a nő egy hajóskapitánynyal, a ki Amerikába vitorlázott.
Amadé bújában főbe lőtte magát miatta.
Edvard gyűrűje volt még hátra.
Edvard könnyű vérű fiu volt, a ki szemközt tudott menni az örömnek s ki
tudott térni a bánat útjából.
Testvéreinek sorsa intő példa volt előtte, hogy az asszonyszív veszélyes
áruczikk, nem lehet eléggé vigyázni a megválasztásában.
Edvardnak volt egy kis vadászlaka, annak az eresze alatt lakott egy
vándor fecskepár. Minden tavaszszal elhagyták a fészket, s minden
őszszel visszatértek belé; olyan szelidek voltak: reggelenkint,
esténkint órahosszat elcsevegtek Edvard ablaka alatt; nem is féltek tőle
semmit, berepkedtek nyitva hagyott ablakán, s ha aludt, odaültek
kerevetére, s nesztelen röpködésükkel minden alkalmatlan legyet és
szúnyogot elriasztottak onnan; mikor pedig fiaikat kiköltötték, mielőtt
szabad szárnyra bocsátották volna, odavitték bemutatni Edvard elé, sorba
ültetve őket az ablak pálczáin, úgy búcsúztak el tőle, úgy keltek a
távol európai útra.
Edvard akárhányszor megfogta egyiket közülök, az a nőstény volt; a hím
soha sem engedte magát elfogni, hanem az anyamadárka olyan nyugodtan
elült Edvard tenyerén, hogy szinte mondani kellett neki: repülj már
innen. Tudta jól, hogy a kis fecskék anyját nem bánthatja senki.
Mikor ismét tavaszi útra készültek a fecskék, Edvard megfogta az
anyafecskét s talizmán gyűrűjébe belül késhegyével e szókat karczolva:
«Kalkutta, Nehring Edvard», a kis madárka nyakára fűzé azt; nem
akadályozta ez azt a repülésben.
A kis gyászmadárkák eltüntek a kék messzeségben, elvitték Edvard
gyűrűjét, ki tudná, hogy hová?
Őszre visszajöttek ismét. A kis anyafecske alig várta, hogy Edvard
kinyissa ablakát, úgy sietett eléje repülni, leszállni asztalán álló
gyertyatartójára, átadni az izenetet messze idegen világból.
Edvard meglepetve látta, hogy a madár nyakán ki van cserélve a gyűrű,
vékonyabb karikagyűrű van ráfűzve; a kis engedelmes posta leengedte azt
onnan venni, s azzal Edvard karszékére rebbent, mintha ő is akarná
látni, mi van abba irva.
«Szeged, Váry Emma.»
A kis fecske elkezdett fütyülni, fecsegni, alig szakadt vége beszédének;
bizonyosan arról beszélt Edvardnak, hogy az milyen szép ország, a honnan
ő e gyűrűt hozta, milyen leány, milyen szép, szelid és jó az, a ki e
gyűrűt rábizta, hogy védte pajkos gyerekektől a kis fecskék
sárkastélyát; milyen szépen tud rájuk nézni. Óh a madárkák olyan jól
ismerik az emberek szeméből, kinek van jó szíve? ki szelid? ki tud
szeretni?
Edvard hallgatta a fecskét, a míg csak annak kedve volt beszélni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Váry Tamás uram kis birtokos gazda volt azon időben Szeged városában, s
volt biz annak vagy hét fia és egy leánya. Nagy Istenáldás; kivált a
férfi, mert az megél a jég hátán is, de a leány több aggságra nő fel;
szegény leányért nem igen törik ki a sarkából az ajtót a kérők.
Azután Emma (minek is egy ilyen szegény leánynak egy ilyen regényes úri
név?) finom természetű is volt; holmi közönséges ember már csak azért
sem merte megkérni, mert félt, hogy nem tud majd vele bánni.
Egy reggel ötlovas hintó áll meg Váry Tamás uram háza előtt, olajszínű
kocsis elől, szerecsen inas hátul; belőle bársony öltözetű,
selyemcsipkés úr száll ki, háromszögletű kalap a kezében, egyenes kard
az oldalán s benyit egyenesen a pitvarba. Még a kutya sem merte
megugatni.
Ott a bámuló család előtt csókolni való rossz magyarsággal, vegyítve
közé németet, diákot és angolt, elmondá, hogy ő Nehring Edvard; gazdag
kereskedő fia Kalkuttából, ki ez előtt több hóval jegygyűrűjét elküldé
hazájából csodálatos úton-módon. Jegygyűrűje helyére talált, mert
ugyanazon úton másikat kapott helyette. A gyűrűváltás tehát valósággal
végbement már s ő most csak azért jött, hogy «jegyesét» hazavigye.
Haza is vitte, a min senki sem kételkedik.
És Edvard olyan boldog ember lett, a milyen csak lehet halandó itt a
felhők alatt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Már most tehát tudjátok, hogy mi az? «ha keresve keresed, halálod; – ha
drágán vásárlod, kárhozatod; – ha véletlenül rátalálsz, életed és
üdvösséged.»
Szegeden hallottam e regét, a hol sokan emlékeznek még most is e
történetre. Akár igaz, akár nem, de jól van kitalálva.