Abban az esztendőben, a midőn Medicis Ferdinánd Florencz trónjára
lépett, történt azon eset, hogy a vértörvényszék birái előtt egy némber
állt, a kinek arczára egy halálfőt jelző álarcz volt csatolva.
Egyéb termetét hosszú, sarkig érő bő palást takarta, melynek csuklyája
elől egész homlokáig le volt húzva. A ki ránézett, nem látott egyebet,
mint az ijesztő lárvát arczán és a halotti mezt: egy rémet, a ki a
halottak carnevaljába készül.
Ez a nő volt Montalboni Rosaura, ki negyedszer vádolva áll a törvényszék
előtt; negyedszer vádolva oly bűnnel, mely csodálatos módon önmaga védi
magát s a vádban meghozza mentségét.
Mi volt a vád?
Azzal vádolták Montalboni Rosaurát – hogy igen szép!
Oly szép, hogy mikor reggel kiül ablakába, a népség összecsoportosul az
utczán, a hintók és gyalogszekerek nem járhatnak a sokaság miatt, a
kalmárok elfelejtik áruikat kirakni s a herczegi hivatal kiküldött
tisztei elfeledik, hogy hová küldettek és őt bámulják órahosszat.
Olyan szép, hogy mikor kimegy vásárolni a selyem- és ékszerárusokhoz,
azok nem fogadnak el tőle fizetést áruikért, lábaihoz rakják kelméiket;
a kinek boltjába belép, az tönkrejutott ember.
Olyan szép, hogy a mióta az Arno jobb partján lakik, azóta ott egész
palotasor épült, a balpart pedig hanyatlásnak indult, urak, kereskedők
és hajósok átköltöztek a túlpartra.
Olyan szép, hogy ha belép a Santa Maria del Fiore magasztos egyházába,
az emberek elfordulnak az oltárképtől, odafordulnak ő hozzá s kárhozatot
visznek haza a templomból üdv és malaszt helyett.
Ha reggelenkint a halászok egy-egy halvány ifju hullát fognak ki a gátok
között az Arno vizéből, az bizonyosan szerencsétlen ábrándozó volt, ki
Rosaura miatt ölte meg magát; ha éjszaka a sötét utczákon egy-egy
bársony ruhás lovag merev hullájára akadnak az őrök, ki szívén keresztül
döfve, aludt vérében fekszik, az Rosaura miatt esett el, megöletve dühös
párviadalban a szép delnő egy mosolyáért. Ha gazdag apák hirtelen titkos
méregpohár által végzik életüket, az Rosaura szép szemeiért történt,
mikért megölte volna, a ki beléjük nézett, testvérét, apját, saját
üdvösségét, hogy azokat mosolyogni lássa.
Egyszer éhinség volt a városban, a rongyos nép fellázadt, nem volt
kenyere s dühödt haraggal rontott a Montalboni palotára, melynek úrnője
színtejben fürdik s édes borral öntözteti kerte virágait és lakomát ád
mindennap, míg odakünn eldülnek az emberek az éhségtől. Midőn a
felbőszült tömeg betörte a palota ajtaját s leverte a czifra
cselédséget, Rosaura egyedül szállt le közéjök márvány lépcsőin,
gyönyörű aranyszín hajfürteit vállaira lebocsátva, s gyémántos
legyezővel hűsítve rózsapiros arczát… A csőcselék elhallgatott előtte, a
kolomposok megcsókolák öltönye szegélyét s eloszlottak palotájából. Ők
kenyérért ordítottak, Rosaura egy kegyes mosolygást adott nekik és ők
meg voltak elégedve.
Három ízben vádolák be őt szépsége miatt elkeserült apák, kiknek
gyermekei áldozatul estek Rosaura kecseiért.
Háromszor vádolták azzal Rosaurát, hogy «szép».
A birák meghallgatták a vádat, megidézték a bűnöst és meggyőződtek róla,
hogy bűne igaz.
A legkeserűbb vád szavait is meghaladta a tény. Rosaura szebb volt, mint
a milyennek rágalmazák.
A birák két ízben azt felelték: «a vád igaz, a bűn igaz, a vádlott
legyen szabad!»
Szépsége nagy volt bűnnek; de mentségnek még nagyobb. Ha biráinak
arczába nézett, azok elfeledték a törvényt; ha könyezett, megesküvének
rá, hogy ártatlan, s ha rájuk mosolygott, készek voltak saját magukat
vallani bűnösnek.
A harmadik esetben a nagyherczegi kincstár őrzője meglopta az ország
kincseit, s miután azt mind a csodaszépre pazarlá, akkor megölte magát.
Itt nem lehetett kegyelmezni többé; a delnő újra törvényszék elé
állíttatott, s egy szótöbbséggel lőn rá kimondva az itélet, hogy
Florenczből örök időkre száműzve legyen és szép teste megbélyegeztessék.
A hirhedett palazzo Pizzi előtt állíták fel a pellengért, melyen e
bűnhödésnek végre kelle hajtatni. A nép zsufolt tömegben tölté meg a
tért és a házak tetőit, honnan e színpadra lehete látni.
Odahozták a bűbájos nőt; a hóhér kezébe vette a tüzes bélyegvasat s
leszakítá Rosaura válláról a selyem öltönyt, hogy az izzó bélyeget
rásüsse.
És a mint e síma hófehér váll szemei előtt volt, elfeledkezék róla, hogy
ő a bakó, s az izzó vas helyett forró ajkait nyomá a fehér vállra.
E tréfa a hóhérnak fejébe került, de Rosaurát megmenté, mert senki sem
akadt, a ki az itéletet végrehajtsa e hófehér gömbölyű váll ellen. Azt
csak csókolni volt kedve annak, a ki látta, nem elrútítani tüzes
bélyegvassal. A csoda a nagyherczeg fülébe jutott. Medicis Cosimo már
akkor öreg ember volt s kegyességre hajlott. Talán kegyességből tevé,
hogy a midőn kivánatára e delnőt eléje vitték, kegyelmet adott neki s
elengedé megbélyegző büntetését.
Azontúl Montalboni Rosaura büntetlenül lehetett szép. Senki sem mert
ellene panaszkodni többé, senki sem merte bevádolni villámló szemeit,
mosolygó piros ajkát, a csábító gödröcskéket rózsás arczán és tébolyító
mosolygását.
Történt azonban, hogy Medicis Cosimo meghalt, s következett utána
Medicis Ferdinánd.
Ferdinánd még akkor fiatal volt, midőn a trónra lépett, alig tizenkét
éves.
Játszó gyermek korában megismerkedett a nála idősebb Frascati
Lorenzoval, s annak hű barátságot fogadott. Lorenzóból festő lett,
Ferdinándból uralkodó; a fejedelem akkor sem feledkezett meg régi
barátjáról, s elhozatta őt Páduából, saját palotájába vivé, hogy legyen
osztályosa örömeinek és hatalmának.
Lorenzo vidám, enyelgő ifju volt, minők festők szoktak lenni; tréfás
ötleteivel sokszor megnevetteté a nagyherczeget.
Egyszer elkezdett komoly, gondolkozó lenni; a víg tréfák elmaradtak; még
a fejedelemnek kellett arról gondolkodni, hogy őt felvidítsa.
Ferdinánd egy új kápolnát építtetett az Arno partján, hogy barátjának
szellemi foglalkozást szerezzen; rábizta Lorenzóra: fesse azt teli, a
hogy neki tetszik.
Lorenzo dolgozott szorgalmasan, reggeltől estig ott volt bezárkózva, és
ha kijött is, bezárta maga után a templomot, hogy senki ne láthassa
elébb művét, mint az egészen kész leend.
Egyszer három napig nem jött ki Lorenzo a templomból, s nem eresztett be
senkit magához, segédei aggódva tudatták a nagyherczeggel, hogy
mesterüknek valami baja van, mert étlen, szomjan ül már harmadnapja a
templomban.
Ekkor a nagyherczeg maga is odasietett, s miután semmi zörgetésre sem
kapott választ, betörette az ajtót s belépett a templomba.
Bámulva tekinte szélylyel, a szent boltozatok mind egy és ugyanazon nő
alakjával voltak tele festve; ugyanazon arcz a pálmaággal égbe szálló
szenteknél s a reájuk lemosolygó angyaloknál; a bűnbánó nőnél és az
oltárkép madonnáján; mindenütt ugyane bűbájos asszonyi kép; azzal volt
tele az egész templom. Ez volt Montalboni Rosaura arcza.
A művész maga pedig ott ült a szószékben és merev szemeit egyik képről a
másikra hordozá, s nem ismerte, nem látta meg sem a herczeget, sem
kíséretét, nem látott festett phantomján kívül senki mást. Meg volt
őrülve, az is maradt, míg csak élt.
A nagyherczeg levereté a vakolatot mind a befestett falakról, s újra
beszentelteté a kápolnát és azután bezáratta azt, hogy ne járjon bele
senki imádkozni.
Ifju volt még a fejedelem, tizenkét éves; még ő nem tudta, hogy minő
bűbáj van a nő szemében? hogy az a legnagyobb igézet.
Montalboni Rosaura ekkor negyedszer állt a vérbiróság előtt; most
negyedszer egy halálfő álarczát tették fel arczára, úgy vezették a birák
elé, hogy szép szemei villogása, bűvös arcza mosolygása meg ne ronthassa
a törvényt.
– Te vagy-e ama szép Montalboni Rosaura, a ki arcza bűbájával megront
ifjakat, véneket?
Ezt kérdezé a halálfőtől a biró.
– Én vagyok az, felelt a halálfő. A hang oly tompán hangzott a siketítő
álarcz alól.
– Elismered-e, hogy olyan szép vagy, miszerint a ki rád tekint, megőrül
miattad?
– Elismerem, válaszolt a halálfő, rémes csontképét a kérdezőre
meresztve.
– Tudod-e azoknak számát, a kik miattad szerencsétlen életet,
szerencsésebb halált találtak?
A halálfő zokogott. Az üres szemgödrök nem hullatták a könyet, de a
sírás hangja hallatszott a merev csont állkapczák alól.
– Ime halljad Montalboni Rosaura a törvényszék itéletét, mely rád van
szabva:
«Életed hosszáig fogoly maradsz; elzárva egyedül, társtalan magányban.
Nehogy pedig bűbájos arczoddal valaha tömlöcz-őreidet, vagy azoknak
előljáróit megvesztegesd, eme halálfős álarczot fogod viselni, a míg
élsz, hogy visszaborzadjon tőled mindenki, a ki rád tekint s féljen
tekintetedtől szerelem helyett.»
Elsápadt-e Montalboni Rosaura arcza, midőn ez itéletet kimondák?
vonaglottak-e szép vonásai a rémület alatt? bűbájos ajkai reszkettek-e a
fájdalomtól?… a halálfő egyszínű volt és mozdulatlan – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Harminczkilencz esztendeig ült Medicis Ferdinánd Toscana fejedelmi
székén; a harminczkilenczedik évben meghalt.
Utána jött a trónra harmadik Medicis Cosimo.
Midőn Cosimo trónra lépett, amnestiát hirdetett a tömlöczben sinylődő
rabokra.
A birák dolga volt sorra venni, ki minő vétségért ül börtönében, minő
bűne vár bocsánatra?
Akkor találtak egy elitélt nőt a börtönökben, a kinek az volt vétsége és
súlyos vádja: hogy oly igen szép! e miatt volt élethosszú fogságra
itélve, s a míg élete tart, egy halálfős álarcz viselésére.
Midőn levették fejéről az álarczot, alatta épen olyan halálsápadt,
elhervadt arczot találtak, beesett szemekkel, csontjaihoz tapadt fakó,
redős bőrrel, mint a milyen volt maga az álarcz, melyet viselt.
Ez volt Montalboni Rosaura, a ki valamikor, hosszú évek előtt,
elitéltetett kegyetlen bűnhődésre – «a miért hogy olyan szép volt!»