Az én kedves barátom, régi jó ismerősöm Kárpáthy Abellino megházasodott,
elvette a régi kedvesét, a szép Ninát.
És azt bizony nagyon okosan tette; ha tíz esztendeig ő gondoskodott a
szép Nináról, már most gondoskodjék az ő róla. Ebből a szempontból véve
azt lehet mondani, hogy igen jó parthiet csinált.
Tíz esztendő alatt apródonkint neki ajándékozgatta kastélyát, jószágát,
hintaját, lovait, míg utoljára magának semmije sem maradt; most azután
egyszerre egy coup d’étatval visszaszerzett mindent s ismét otthon van.
Hanem persze, hogy a magas körökben rettenetes lárma támadt erre, nem
akarták elhinni, nem akarták lehetőnek találni; ah! oh! hah! c’est
incroyable! Később, midőn csakugyan átlátták, hogy ez fait accompli,
akkor abban conveniáltak, hogy Kárpáthy Abellino nevét többé elegáns
hölgyek társaságában kimondani nem szabad, épen úgy, mint egy időben ezt
a szót «revolver», s ha valaki olyan ügyetlen volt (tán holmi vidékről
jött Landpomerancsen), hogy vaktában kérdezősködni talált Kárpáthy
Abellino felől, annak egyszerűen azt felelték: «meghalt» – «il n’existe
pas». – «Kitörte a nyakát.»
Abellino az első Sturm ideje alatt jónak látta a felesége falusi
kastélyába retirálni, (hajdan az ő kastélya volt, most ismét mind a
kettőjüké) s ott passzirozni a mézes heteket.
Ott el lehet temetve! mondák és epitáphiumot csináltak reá s kitörülték
minden néven nevezendő élők sorából.
Egy hétig megállta mindenki, hogy nem beszélt felőle, de már akkor
elkezdte az embereket piquirozni a dolog. Eleinte csak úgy titokban, ha
két-három bizalmas ember összejött, pendítette meg egyik vagy másik,
amúgy is távoleső kérdésképen: «vajjon mit csinál Ariadne, a ki
elrabolta Theseust?» – vagy pedig így: «milyen szép tavaszi idők járnak
idylli pásztorórákra, boldog ifju szerelmeseknek, a kik valahára elérték
czéljukat». Ezen azután nevetett a többi, értették, miről van szó?
Később egy-egy nyugtalanabb kedély nem állhatá, hogy ki ne mondja: «mi
az ördögöt csinálhatnak azok a boldog fiatal házasok ott falun, hogy
semmit sem lehet felőlük hallani? vajjon hányszor verekedtek már össze?
megnyitotta-e már az új méltóságos asszony salonjait s miféle élitet
gyűjtött azokban össze? adnak-e matinéekat, soiréekat? s hogyan fogják
azokhoz a megkivántató vendégeket? vagy el vannak-e zárkózva egy
eremitázsban s nem élnek egyébbel, mint erdei gyökérrel és boldog
szerelemmel?» mindezekre igen mulatságos dolog lett volna válaszolni
tudni.
Utóbb annyira növekedett az eltitkolt és erőszakosan elfojtott baj, hogy
félni lehetett, nehogy a kiváncsiság rendre ölje az embereket, s hogy e
veszedelemtől megmentse a jó társaságot, végtére vállalkozott három
derék gentleman, kik a közjóllét kedveért készek voltak magukat akként
feláldozni, hogy kocsira üljenek s együtt meglátogassák Abellino
barátunkat falusi paradicsomában s aztán referáljanak róla az illető
klubbok előtt.
E három vállalkozó volt: báró Berzy Tivadar (szintén tetszik ismerni),
híres vadász és úrlovar, báró Erdey Gergely, mulatságos angloman ifju és
gróf Torontáli, ünnepelt szónok, kit valamely liberális vármegyében meg
is választottak táblabirónak.
Tehát báró Berzy befogatta a maga négy szürkéjét, gróf Torontáli is az
arabsait s átrepítették magukat a kérdéses «Szalmáskérre», mely más
embernek innen egy napi járó föld, nekik azonban csak négy óra.
Este hét órakor érkezének meg a kastély udvarára, melyben nagyon jól
ismerték régibb időkből a bejárást s sans gène iparkodtak befelé.
Nagyon meplepetének azonban, a midőn az antichambreben egy livrées inas
megállítá őket s azt igérte, hogy majd be fogja őket jelenteni a
méltóságos úrnak.
– Diable! Ez itt ugyancsak noble megy. Elébb be kell az embernek magát
jelenteni.
Persze, hogy a bejelentett nevek hallatára egyszerre kettős ajtót tártak
előttük; Abellino egész a küszöbig eléjük sietett, nagyon sajnálta, hogy
három keze nincsen, hogy mind a három vendégét egyszerre vezethetné be a
salonba; ott egyenkint bemutatá mind a három gentlemant a méltóságos
asszonynak (mintha sohase látták volna egymást), az egész Anstanddal
hajtá meg magát, a pamlagon ülve maradván s leereszkedőleg inte, hogy
hova üljenek le.
Az elfogadási terem egész elegantiával volt bútorozva; a falakon
aczélmetszetek, de nem azok a hajdani Casanova-félék, hanem a book of
beautys arczképei: mylady ez és vicomtesse amaz, Derby-verseny és
fejedelmi pompajelenetek tableauxi, mint akármi anglesax lord felesége
salonjában.
A társalgás rettentő illedelemmel indul meg. Szigorú homlokú
társalkodóné ül az asszonyság jobbján, valami mistress, a ki csak
angolul ért s a kinek a kedveért angolul kell folytatni a discursust; a
három gentleman beszél ugyan angolul, de utoljára is nem szokott
társalgási nyelvük; minden élcz, minden tréfa elakad rajta; az embernek
holmi bonmot, holmi piquanteria nem esik úgy keze ügyébe, mint magyarul
vagy németül, sőt legtöbbször négy ember, a ki négyféle grammaire
szerint tanult, csak beszél-beszél egymással, de egyik sem érti, hogy
mit mondott a másik, hanem csak bámul és komoly szemeket csinál, a mi
nagyon jól illik az angol beszédhez.
Tehát ez nagyon gènánt portéka volt. Ha pedig valaki Abellino
barátunkhoz kezdte intézni a szavait, hogy mulatságosabb fordulatot
adjon a társalgásnak, azt tapasztalá, hogy Abellino mielőtt felelne, a
felesége arczára néz, mintha attól kérne engedelmet, hogy válaszoljon-e
valamit? s rendesen nem lehet belőle kihozni többet, mint hogy
nagyon-nagyon örül, hogy igen tisztelt barátjai is megtisztelék
látogatásukkal salonjait, melyek különben mindig nyitva állnak az
elegáns világ számára. S azzal ismét néz vissza a feleségére, mintha
várná, hogy ő is ereszkedjék le és mondja, hogy ő is örül e
szerencsének.
Ez azonban nem mondja. Sőt inkább nagyon észrevehetővé iparkodik tenni,
hogy kedvetlen, hogy valamivel nincs megelégedve. Pedig hát, hiszen az
urak igen illedelmesen viselik magukat; lám, semmi czélzást, semmi
legkisebb plaisantériát nem engednek meg maguknak, szépen illedelmesen
ülnek, nem rakják egyik lábukat a másikra, feledékenységből senki sem
mondja: «chère Ninon», mindenki tiszteli a megváltozott állást: utoljára
is ez már bevégzett tény s ha a madame megtud állani a helyén, azt jól
teszi, nem az ő hibája, hogy ott van. Hanem denique a madame folyvást
apprehensiv képeket csinál; utoljára bocsánatot kér az uraktól, hogy
eltávozhassék, migrainje van – a vállában, majd a mistress fogja addig a
honneurseket végezni; ezzel azonban az urak nem akarják a mistresst
terhelni, hanem átflankirozzák magukat a pipázóterembe, a hol Abellino
komornyikja drága havanna-szivarokkal regalirozza őket s egyúttal a
méltóságos úr bocsánat-kérését terjeszti elő, hogy a méltóságos asszony
hirtelen rosszul levén, azt nem hagyhatja, egyébiránt a nagyságos urak
tetszésére bizza, hogy a theát saját szobáikban kivánják-e
serviroztatni, vagy pedig lejönnek a kis salonba, a hol a mistress fogja
a háziasszonyi tisztséget teljesíteni.
Az utasok természetesen, hogy az előbbit választották (mintha nem elég
volna az embernek már magában az, hogy a theát megigya, hanem angolul is
beszéljen mellé és hosszú képeket lásson hozzá?). Csak hozzák ide a
pipázóba azt a theát, vagy akarám mondani kappanpecsenyét!
Itt aztán elkezdtek mind a hárman azon tanakodni, hogy vajjon mivel
sérthették ők meg a házi asszonyságot? mert ha a régi ismeretség, a
látogatók dévaj élményei a multból s más effélék által génirozva érezte
is magát, ez nem volt arra ok, hogy elhagyja a társaságot s migrainet
emlegessen. Melyik hármunk közül bánthatta őt meg?
– Melyik? – Mind a hárman uraim, mind a hárman! Hát nézzenek önök végig
egymáson és magukon; hogyan vannak öltözködve? Báró Berzyn van egy
bársony jankli, lovaginexpressible, magasszárú csizma, hozzá
vitorlaszinű ing, rózsaszín virágokkal és szarvasbőr keztyű; – báró
Erdey palletotja, mellénye, pantalonja, mind egyforma koczkás kelméből
öntve, mintha egy hálót vett volna magára, még az inge és nyakkendője is
kadrolirozva apróbb-nagyobb koczkákkal, lábain pedig gombos szarvasbőr
kamáslik; – végre gróf Torontálin pitykés Viktoria-dolmány, világos kék
mellény, kihajtott inggallér nyakravaló nélkül s plane semmi keztyű a
kezén.
Hát nem elég ok ez arra, hogy egy rangbeli delnő migrainet kapjon s
elhagyja a társaságot?
A három gentleman ezt persze nem tudhatta, mert azokban a körökben, a
hol felnőttek, az a szokás, hogy útas ember abban a costumeben tesz
vizitet, a miben a lóról leszállt s a falusi látogatásnak épen az a
divatja, hogy ne legyen bálszerű. Igazi grófnék ezért nem szoktak
apprehendálni.
No de nem soká maradtak e felől kétségben. Másnap reggel, a mint
felkelének, beállít hozzájuk a sokszor említett ezüst vitézkötéses inas
s hoz mind a három úr számára egy illatos billétet.
– Mi ez?
– A méltóságos úr ebédre hívja a méltóságos urakat.
A három gentleman összenéz.
– Teringettét. Ez új dolog. Eddig az ember azt hitte, hogy ha valahová
falun vendégül beszáll, ott már igen természetesen ebédre is competál s
ime kisül, hogy arra külön meghivás kell. Mit nem tanul az ember
Szalmáskéren?
De még többre is megtanították őket Szalmáskéren. A meghivójegyekre ez
is volt irva: «a vendég urak elfogadtatnak a salonban csupán fekete
frakkban, fehér ing, fehér mellény, fehér nyakkendővel és semmi egyéb
öltözetben».
Ah, ez már sok, ez már bolond! kiálta fel báró Berzy, szintén így báró
Erdey, de már ez impertinentia! hiszen meglehet, hogy magunktól is
megtettük volna ezt, de egyenesen ránk parancsolni. Megyünk mindjárt
haza. Elég elmondani valónk van már.
– Én nem megyek, mondá gróf Torontáli.
– Micsoda? hát itt maradsz?
– Itt biz én.
– S elfogadod a meghivást?
– El biz én.
– Ilyen clausulák mellett?
– Hát természetesen.
– No hát látszik is akkor rajtad, hogy már táblabiró vagy.
– Nem tesz semmit.
A két báró azzal befogatott és a kapufélfától sem véve búcsút,
elhajtatott a kastélyból; gróf Torontáli ott maradt, a mi Abellinonak
igen nagy elégtételére szolgált.
Torontáli, elközelegvén az ebéd ideje, neki ült a toilettejének: «van-e
itt frizeur?» Természetesen! Abellino tart azt a kastélyban, a gróf
szépen felbodroztatá a haját a legújabb divat szerint. Azután kéretett
Abellinotól egy kis parfümeöt; az egész készséggel küldött neki
négyfélét is. Ez már a gavallér ember, tudja, hogy mi illik? Azután vett
magára szép fehér finom tászlis inget, fehér mellényt, fehér nyakkendőt,
fekete frakkot – és azután semmi egyéb öltözetet, a hogy a meghivó
jegyben eléje volt irva, hanem azontúl vala egész sarkig mezitláb.
S mikor aztán ebédre csöngettek, fogta a kalapját s ebben a hottentotta
costumeben prezentálta magát a számára megnyilt salonban a legnagyobb
udvariassággal.
– Persze, hogy a dámák erre a látványra ájultak jobbra-balra; Abellino
dühösen rohant a grófra, számot kérve magaviseletéről; mire ez
hidegvérrel mutatá elő a meghivó jegyet: «így volt meghagyva: csupán
fekete frakk, fehér ing, fehér mellény, fehér nyakkendő és semmi egyéb
öltözet, – én szót fogadtam».
Abellino barátunk mit tehetett? Legjobbnak találta elhallgatni az egész
gonosz tréfával, mert még utóbb valami impertinens ujságiró megtalálta
volna tudni s kiadta volna a hirlapban.