Pozdordy úr derék, tehetős nemes ember volt a Bácskában, a kinek a házát
annyival is örömestebb látogatták a környékbeli urak, minthogy szép
eladó leány is volt a háznál.
Egyetlenegy leány, szép, mívelt és okos; képzelhetni azt a háborút, a
mit e miatt a fiatalság elkövetett, senki sem akarván azt engedni
másnak.
Pedig utoljára mégis csak át kellett engedni egynek; a kit tudniillik
Etelka tetszése szerint választott magának a sok kérő közül; ez is
olyanforma pályadíj levén, a mit a biráló-választmány nem oszthat
kétfelé.
Nem is lehetett semmi kifogás a kisasszony ízlése ellen, mert a
választott vőlegény épen olyan volt, a milyennek szokás a derék férfit
képzelni: délczeg alak, nem gyerek már, de nem is hanyatló korú, bátor,
katonaviselt ember, a ki őrnagyi ranggal hagyta el a hadsereget, finom
társalgású, mívelt és eszes; talpig becsületes ember, jószívű, jó
hazafi, jó gazda; nem kártyás, nem adósságcsináló, nem csélcsap; egy
szóval olyas valami, a mit ternónak szokás nevezni abban a nagy
lutriban, a minek különben házasság is a neve.
Persze, hogy a többi concurrensnek meg kellett magát adni Etelka itélete
után; már az ellen az ujságok is hiába beszéltek volna.
De mégis volt a sok között egy nyughatatlan fiu, a ki nem akarta azt
megengedni, hogy a gazdag szép leányt a nyertes csakúgy könnyedén
elvigye az orra elől, holott, ha az nem volna az első, meglehet, hogy ő
volna a második.
Láb alól sem igen könnyű volt pedig eltenni a győztes vetélytárst, mert
csunyául tudott karddal, pisztolylyal bánni, nem igen értette a tréfát.
Duránczy Petőnek hítták az őrnagyot, a mellőzött vetélytárst pedig
Mogyoródynak.
Egy este Mogyoródy végig várta, míg mindenki elment Pozdordy úr
szobájából, s ő maga maradt vele egyedül, akkor rávitte a beszélgetés
folyamát Duránczyra.
– Bizony öcsém, az derék fiu! mondá az öreg úr, előlegesen meghatározva,
hogy micsoda accordból kell ezt a párbeszédet fujni.
– Igen, igen, derék fiu, engedett Mogyoródy, de olyan pofát csinált
hozzá, mint a ki ezt mondja, de nem hiszi.
Az öreg urat bántotta a fitymálódás.
– No hát mit tudsz ellene vetni, ha úgy fintorgatod az orrod? mondd el.
– Én? Semmit; semmit a világon.
– Tán bizony, hogy nem olyan fiatal már, mint te?
– Sőt a legjobb idejében van.
– Azért mondom. – Vagy tán korábbi ismeretségei voltak?
– Hát ugyan kinek ne lettek volna?
– Azért mondom. – Vagy tán biz azt hiszed, hogy pénzért házasodik? csak
azért kell neki a leány?
– Azt meg épen nem mondom.
– No hát ne is mondd. – Vagy tán épen ellenkezőt állítasz, hogy nem tud
gazdálkodni? tán kártyázik? váltókat ir alá? Mi?
– Dehogynem jó gazda! Inkább nagyon is az.
– Csak nincs a jelleme ellen kifogásod?
– Sőt igen becsületes embernek tartom minden tekintetben.
– Hát akkor mi a hetvenhét menkűnek rángatod a szemöldöködet, mikor róla
beszélsz.
– Tudja patvar! Azért mégis van neki valami hibája, a miért nem
szeretnék felesége lenni.
– Ugyan úgy-e? No hát csak rukkolj ki vele. Mi hibája van?
– Hát az, hogy lunatikus. Mikor a holdtölte közeleg, éjszaka felugrik az
ágyból, nyitott szemekkel álmodva összejárja az egész házat, beszél
össze-vissza mindenféle hóbortosságot s ha el nem raknak a keze ügyéből
kardot, pisztolyt, hát üt-vág, hadonáz; attól tartok, hogy egyszer
álmában a feleségét is megöli. Erről ő szegény persze nem tehet és nem
tudják belőle kigyógyítani.
– Ah persze! mendemonda az! Mikor az ember vőlegény, minden bolondot
ráfognak. Senki sem hiszi azt.
– Én úgy mondom, a hogy tudom. Jojczakát kivánok.
Az öreg úr fejében mégis csak szeget ütött az, a mit Mogyoródy beszélt
az őrnagyról; a gutát is! ez nagy baj volna! Ha csakugyan ilyen baja
volna, még meg találná egyszer ölni azt a szegény kis leányt holdkóros
álmában. No ennek végére kell járni.
Pozdordy úr nem szólt a hallottakról senkinek, hanem egyszer, mikor
holdtölte felé látogatására volt Duránczy, ott marasztotta magánál, késő
éjfélig együtt pikétezett vele, akkor azt mondta neki, hogy háljon az ő
szobájában, legalább még eldiscurálgatnak, a míg rájuk jön az alvás.
Duránczy elfogadta az ajánlatot s azzal békével lefeküdtek.
Pozdordy úr még ott az ágyban rágyujtott hosszú meggyfa pipaszáros
csibukjára, azután, hogy az kihamvadt, eloltotta a gyertyát s elkezdett
figyelmesen vigyázni hálótársa magaviseletére, ki ott aludt a másik
ágyban.
A holdvilág épen odasütött a vőlegény paplanára teljes éjjeli
pompájában.
Hát egyszer a paplan halkan felemelkedik; az őrnagy először az egyik
lábát teszi ki az ágyból, azután a másikat; – – mereven kinyitott
szemekkel szétnéz maga körül s aztán egészen kiszáll az ágyból;…
csendesen, óvatosan előre megy, majd ismét visszatér; – lehajlik, meg
fölegyenesedik; – – azután nyugtalanul fordul egyenesen Pozdordy úr ágya
felé.
Pozdordy úr lélekzetét visszafojtva, várta e kisértetes jelenet
kifejlődését. Tehát csakugyan való és nem mendemonda, hogy Duránczy
holdkóros. Csak a kardot le ne venné a falról.
Most a kisértetes fehér alak lábujjhegyen közeledik Pozdordy úr felé; –
ez elszántan szorítja markába a keze ügyébe eső védelmi eszközt,
törökmeggyfa-pipaszárát s a mint egy pillanatban a holdkóros lehajlik,
hogy Pozdordy úr ágya alá bebújjon, jót húz neki a hátán végig a
pipaszárral.
– Urrrrrambátyám! a hétszáz teremtettét! mit ütögeti a hátamat!
– Ahán, felébredtél ugy-e? atta lunatikussa!
– Ördög vagyok én, nem lunatikus; hol vette ezt?…
– Hát mért jöttél az ágyamhoz? mért akartál elbujni?
– Hát azt az «izét» akartam innen előhúzni, mert csak egy van a
szobában.
– Úgy?! No akkor hát jól van.
Hanem Mogyoródynak jól volt többet oda nem menni a házhoz, mert a
meggyfa-pipaszár folytatását aligha az ő hátára nem nyomtatták volna.