Nincsen ragyogóbb bűvészet, mint a tündér természeté; mikor ez a nagy
halál, a tél, azt mondja a földnek: «halj meg, ne legyen virág, ne lomb,
ne legyen semmi szín a kerek pusztaságban, legyen minden fehér!» akkor
ez a nagy játékos gyermek előjön, tükröt csinál a tavakra, kifényesíti a
hegyek oldalait, fehér zúzmarából lombokat aggat a fákra, azután
átlátszó üveggel vonja be az egész erdőt, hogy a csüngő ágak, miket
fényes terhük a földig lehúzott, oly képet mutatnak, mint egy
kristály-erdő csengő-bongó fűzfákból; s mikor rájuk süt a halavány
napsugár, gyémántot játszik erdő és bokor; s ha a szél közé fú, elkezd
csilingelni az egymáshoz ütött ág végig az egész erdőn, mintha valami
nagy zenész futna át üvegharmonika billentyűin.
1611-ben különös szép mulatsága lehetett e nagy ezüstművésznek: olyan
tél volt, hogy a fák tetejéig ért a hófuvat, a farkas megfagyott az
erdőben, hogy a folyamokon meghasadozott a jég, hogy a mint a Kreml
előtt leütötték az emberek fejeit, a törzsökből fellövellő vérsugár
cseppjei megfagyva hullottak le a földre, s úgy gurultak odább a síma
jégen, mint megannyi szép piros rubingyöngyök a nézők lábai elé.
Ilyen mulatság pedig azon a télen minden reggel tartatott a Kreml
piaczán, néha eltartott délig is, a szerint, a mint kisebb vagy nagyobb
volt a játszó-személyzet száma, mely rövid, de nehéz szerepét eljátszani
hivatott arra a színpadra, a mit tulajdonkép vesztőhelynek is neveznek.
Mert akkor az a különös farsangi mulatság volt Oroszországban, hogy
egymás után négy Demeter herczeg került elő a rettenetes Iván holtával
megürült trónt elfoglalandó.
Az első álarczos volt egy archangeli nemes, Otrepiev Jaskó, ez
elfoglalta Moszkaut, az igazi trónörököst, Feodort, megfojtatta; őt
megint levágatta egy második álarczos Demeter, ezt a másikat orozva
ledöfte Soskoi Wasilij, s magát kiáltá ki czárnak; jött a harmadik
ál-Demeter, ez egy orosz pap volt, János, ez kiéheztette Moszkaut,
kiadatta a czárt; a nép egy része őt kiáltá ki czárnak, a más rész a
második ál-Demeter feleségét, a harmadik a lengyel királyt, s hogy
tökéletes legyen a mulatság, egyszerre eljött egy negyedik ál-Demeter,
ez mészáros-legény volt Nisney-Novogorodban, Zidornak hítták, ez is
elfoglalta Moszkaut, s azt mondta, hogy ő az igazi Demeter.
Képzelhetni már most azt a szép dalidót, a mit ennyi álarczos szerzett a
jámbor orosz népnek, a mely igazán nem tudta, hogy már most melyiknek a
tánczát járja?
Természetesen a sok összejött pártvezér nem tehetett okosabbat, mint
hogy minden keze ügyébe eső fejet, mely nem vele tartott, levagdaljon a
helyéről; ez a legbiztosabb módszer az emberekben a kétségeket
megszüntetni.
Utoljára is Zidor maradt meg Demeternek, a többi elvitte, vagy ott
hagyta a fejét; Moszkau elismerte, hogy őt illeti a czárok trónja, s
Zidor beült a Kremlbe.
Ő volt az, a ki minden reggel ismételte azt a mulatságot a Kreml
piaczán, hogy gurulnak a gyöngygyé fagyott vércseppek a jégtükrön végig,
mikor az emberek nyakát levágják.
Ő maga rendesen ott ült erkély-ablakában és onnan gyönyörködött ebben a
látványban.
Nem lehet rajta csodálkozni, hentes volt, régi szenvedélyének tett
csupán eleget.
Egy napot sem mulasztott el Zidor, hogy e látványt ne élvezte volna;
annál inkább feltünt neki, hogy nemcsak ő maga az egyedüli, kinek az oly
nagyon tetszik, hanem ugyanakkor mindig egy fiatal leány is megjelent a
téren, s oda furakodik a milyen közel csak juthat a vérpadhoz, s végig
nézi az egész vértragœdiát, s a legutolsó az elmenésben.
A leány gyönyörű szép alak volt; piros, friss arcz, élveteg ajkak, tüzes
fekete szemek, sugár fekete szemöldökkel, kerek sipkája alól lebocsátott
hajtekercseit kezével fel kellett emelnie, hogy a mellette járó-kelők
bele ne keverőzzenek.
És mikor az áldozatot felhurczolták a vérpadra, mikor az jajgatva
könyörge kegyelemért, mikor minden férfi-arcz elsápadt, az asszonyok
titokban sírtak, mikor maga a bakó is félre fordítá fejét, hogy ne lássa
áldozata esdeklő arczát, akkor Zidor bámulva látta, hogy van még egy
arcz az övén kívül, mely ilyenkor el nem halaványul; egy ajk, mely nem
reszket: ama gyönyörű leányé; – mikor villan a pallos, felszökik a fő,
lebukik a törzsök, szinte helyeselve int a fejével: «ejh, ez derekasan
volt vágva!»
Zidor mindig ott találta a leányt, egyszer leküldött érte és felhivatta
őt magához.
A leány nem félt előtte, nem reszketett, szeme közé tüzelt tekintetével
s mosolyogva adott választ kérdéseire.
– Mi a neved? kérdezé tőle az ijesztő czár, rőt szemöldei alól
tengerszín szemekkel kancsalítva felé.
– Simeika… felelt a leány.
– Hogy mered te vakmerő egy czárnő nevét viselni?
– A hogy te mered Demeter nevét viselni.
Zidort megdöbbenté a merész felelet.
– Mi vagy te? kérdezé tőle haragosan.
– Én halász-leány vagyok; hát te mi vagy?
A véres czár kénytelen volt magát elnevetni; ez a leány tréfálni
látszott vele s tetszett neki érte.
– Miért jösz te el mindennap rendesen a vesztőhelyre, miért állsz oda a
vérpadhoz?
– Mert az engem gyönyörködtet; mert el tudnám nézni napestig
étlen-szomjan, mint hull egyik fő a másik után, mint nyitja fel és
hunyja le holt szemeit, mint akar szólni azután és fogait csikorgatja,
és összeránczolja homlokát; némelyik meg úgy nevet, úgy mosolyog, hogy
kéj azt elnézni…
A leány oly vadul villogtatá szemeit, oly szilajon járt keble, hogy
Zidor megrettent tőle és belé szeretett.
Az álczáron hosszú, bő vérszín palást volt; azt kitárta a leány előtt,
ketten is elférhettek alatta, és azt mondá neki:
– Ha te azt mondod, Simeika: halász-leány vagy, én meg azt mondom, hogy
hentes vagyok, szépen összeillünk.
– Nem úgy, Demeter, szólt a leány ravasz büszkeséggel, ha te azt mondod,
hogy te Demeter czár vagy, úgy én Simeika czárné vagyok s úgy is
összeillünk.
Zidor magán kívül volt örömében, hogy ilyen ördöngösen kedves teremtésre
talált; s megosztá vele vérszinű palástját, s kikiáltatta őt Oroszország
czárnéjának.
Orosz czárnők az előtt is tudták, mi a fény és pompa? de a pazarlás
phantasiáját túlvitte valamennyin a halászleány.
Más csak füstölőnek használta az ambrát, ő fűttetett vele; egy öltönyt
kétszer fel nem vett magára, s nehogy más megszentségtelenítse azt, a
mit ő testéről levet, azt rögtön elégetteté; egyszer olyan derekaljat
készíttetett magának, melyben a töltelék mind nemes ifjak szakállából
került; naponkint a legdrágább borokból készíttetett magának fürdőt,
miket távol Magyarországból hoztak lengyel kereskedők; lovai arany
patkókon, szekerei arany kereken jártak, s mikor éjszaka nem tudott
aludni, felgyujtatott egy-egy palotát a Kitaigorod városrészben, vagy
egyet a Bielgorod hetvenhét templomai közül, s gyönyörködött abban a
szép éjszakai égésben.
Egyszer sajátszerű ötlete támadt Simeikának; azt kivánta Zidortól, hogy
építtessen számára egy oly palotát, a milyen még csak egy czárnénak sem
volt; olyan pazarlással, a milyent még egy sem talált fel; építtessen
egy palotát jégből.
Őrült gondolat!
Millió számra pazarolni a pénzt, ezer számra az emberi életet, hogy egy
veszendő tündér-palota emelkedjék a téli föld felett, melyet a nyári nap
el fog olvasztani!
A czár rögtön parancsot adott az óriási munkára; roppant jéghasábokat
vágtak ki a Moszkva folyamból, ezer meg ezer munkás fogott azoknak
idomításához; a harmincz fokos hidegben esztergályozni lehetett a jeget,
oly szilárd volt; művészi kezek faragtak belőle corynthi oszlopfőket és
dísz-urnákat a tündér-palota homlokzatára, mely bűvészi gyorsasággal
emelkedett a havas part fölött, mint valami jégördög által épített
rémvár; emberölő erőködéssel emelgettek nehéz jégkoczkákat egymás fölé;
egyszerű volt a ragaszték, vizet töltöttek két koczka közé s egymáshoz
fagyott az.
Egy pár száz ember mindennap megfagyott a kegyetlen munka mellett,
azokat félre lökték, jött helyükbe más; elfagyott kezek és lábak szóba
sem hozattak.
És a roppant várpalota jókor elkészült. Két emelete volt, boltozatokkal,
tizenkét tornya, és középett roppant hegyes kupola emelkedett, melyet
mesterségesen alárakott faalkotmányon akként készítettek, hogy vizet
öntöztek a faboltozatra, s mikor az köröskörül megfagyott, akkor
kiszedték a faboltozatot alóla, s fenmaradt a magasban az óriási,
átlátszó jégharang.
Soha sem volt fejedelemnőnek pompásabb és veszendőbb játékszere ennél.
Simeika nagyszerű ünnepélyt rendezett ez új palotában, melyre a nemes
uraknak és hölgyeknek mind meg kellett jelenniök, pompás nemzeti
ruhákban, a hogy más ünnepélyre szokás menni.
A jégpalotában tánczoltak és vendégeskedtek.
Valahányszor a czár vagy a czárné poharat emelt, ágyúdörgés jelenté az
áldomást; – és a palota előtti ágyúk is jégből voltak, egy sem repedt
szét a lövés miatt.
A jámbor orosz nép bámulva bámulta e csodatüneményt, e meseszerű
palotát, melynek falai tündöklöttek a százszoros fáklyafénytől a sötét
éjszakában; az egész tetejétől fundamentomáig egy nagy átlátszó üvegvár,
melynek falain keresztül látni a tánczoló párok árnyékait, s tornyain és
kupoláin átvilágít a színjátszó bengáli tűz, kékre, zöldre, rózsaszínre
festve tündércsarnokait.
A jégerkélyen, a jégcaryatidák vállain megjelent férje oldalán a czárné,
s áldomást köszöntve a népre, leszakítá nyakáról az igaz gyöngysort,
mely ott ragyogott, s végig szórta azt a sokaság közt.
A jó orosz nép felkapkodta a gyöngyöket, markába fútt, s ujjongatott a
leghatalmasabb czárnak s a legboldogabb czárnénak, a kik
tündér-palotákat emelnek, hogy hatalmuk nagyságát kimutassák; a ragyogó
kupola egész Moszkva fölött elvilágolt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A tél elmúlt, a legelső bőjti szél szétolvasztá a tündérpalotát; a
bámulatos kupola lecsorgott, a tornyok megolvadtak, az oszlopok
elfagytak; az egész palota eltünt a meleg napsugár előtt, a nélkül, hogy
összeomlott volna.
Épen így tünt el Demeter hatalma is.
Egyszer elkezdték beszélni, hogy az nem Demeter, hanem Zidor,
henteslegény, s a nélkül, hogy valaki fellázadt volna ellene, megszünt
czár lenni; testőrei elhagyták, nemesei kinevették, épen úgy olvadt el
hatalma, mint palotája ott a Moszkva partján.
Ál-Demeter jókor megsejté, hogy ez a nyár neki nagyon meleg lesz a czári
palotában, s egy napon megszökött a Kremlből Simeikával együtt; –
elrejték magukat a legrútabb városrészben, a Semlänoigrodban, hol merő
csőcselék lakik, s lett belőlük újra henteslegény, halászleány.
A megürült Kremlbe pedig beült Feodorovics Iván, a rettenetes Iván
jogszerű utódja.
Első dolga volt annak is megszökött ellenfelének párthiveitől
megtisztítani a levegőt; a Nro. I., II., III., IV. Pseudo-Demetrius
jóakarói egymásután sétáltak végig azon a piaczon, a hol emberfejeket
árulnak, még pedig igen olcsón.
Csak a IV. Ál-Demetert nem tudták megkapni sehol.
Simeika most is mindennap megjelent a vérpiaczon, a vérdrámákat végig
nézni; de Zidor nem tartotta azokat most oly érdekeseknek, s otthon
maradt s éjjel-nappal elő nem mert bújni a pinczeodúból, hová Simeika
hordott neki eledelül büzhödt halat, szennyes vizet.
Mindennap megesküdteté Simeikát, hogy őt el nem fogja árulni. Mikor
aztán már nagyon sokszor megesküdteté őt erre a hitványságra, akkor egy
napon rávezette Simeika a czár odbornikjait az ál-Demeter rejthelyére.
Mikor kihúzták az oduból a reszkető Zidort, nyöszörögve kérdezé
Simeikától:
– Miért tevéd ezt velem?
Simeika nevetett rá:
– Még nem láttam hamis czárt lefejeztetni.
Ha csak ez a gyönyörűsége volt hátra, abban nem sokára részesülhetett
is.
Simeika azután férjhez ment valami halászhoz, és élhetett akármeddig.
Mikor néha a Moszkva partján húzta a kötelet, melylyel a halászbárkát
vontatta fölfelé, egy nagy üres téren gyakran megállt és széttekintett;
azután elnevette magát, s húzta a vontató kötelet tovább.
Talán az jutott akkor eszébe, hogy azon helyen egykor egy roppant nagy
tündérpalota állt, kristálytornyokkal, üvegfalakkal, gyémánt
czifrázattal, s abban a palotában őt czárnénak nevezték.
Úgy nevetett rajta, mikor ez eszébe jutott!