– Nemes hölgy, szólt a fejedelemnőhöz, fordítsd el bátor szíved felől a
vas hegyét s enged könyeidet visszatérni oda. Nem jövök hazádat
eltiporni, nem hozok új lánczokat Galliának. Róma legyőzte a gál nemzet
forradalmát, s nem áll boszút a lázadókon; hanem így szól hozzátok: «Mit
kívántok? miért vontatok kardot? Im a kardot kivertem kezetekből, de
kívánságtokat meghallgatom. Elnémíthatnám bennetek a sóhajt, a reményt,
a honvágyat; ellenkezőleg cselekszem. Szavat adok a panasznak, s
jutalmazok, a hol más büntetni fogna.» Ime a császár engem bizott meg a
fővezérséggel, ki magam is a gál nemzet szülötte vagyok, nevem Annius
Gallus. Kora gyermekéveimben elszakadtam Galliából, sokat elfeledtem, a
mit ti még tudtok. Őseim nyelvén csak a gál legiók közvitézeivel szoktam
beszélni; azért az ajkamról durván és darabosan hangzik; védisteneink
oltárain harmincz év óta nem áldozám, nem ismerem már szertartásainkat;
de azért most is szeretem Galliát, s hazámnak vallom. Ha vannak
panaszaitok, adjátok elém, én a császár elé juttatom azokat. Ha az
idegen tisztviselők szigorúan bántak veletek, mondjátok meg, én
enyhíteni fogom a szigort; ha a sarcz volt rajtatok nehéz, szóljatok: én
megkönnyebbítem; ha ősi szokásaitokat kigúnyolák, tudassátok velem, én
el fogom tiltani a gúnyt; ha elnyomták a szabad szót, kiáltsatok fel, én
meghallgatom.
Langres fejedelemnője felegyenesedék e szavakra s keserű büszkeséggel
válaszolt:
– Igaz, hogy oltárainkat széthányták s ősi törvényeink tábláit
összetörték, de nem ez fáj nekünk. Igaz, hogy mezitelenre vetkőzteték a
népet s kivették szájából a falatot, de nem ez keserít. Igaz, hogy
fiainkat, testvéreinket elvitték idegen országokba, vérükkel Róma
dicsvágyának adózni, de nem ez ejt kétségbe minket. Egy fáj, egy bánt,
egy az, a mi megöl: s ez az egy, hogy le vagyunk győzve, s hogy ti mint
győztesek álltok előttünk. Mindegy: kegyelem vagy büntetés, ha a ti
kezetek adja, ha tőletek kell azt elfogadnunk. A seb nem fáj, mert azon
kifoly a vér; de fáj a szégyen, mert az belül marad. Fáj a gál népnek a
meghódolás!
A gál vének reszkettek e bátor szavakra, miket csak érezni volt
bátorságuk a férfiaknak, de kimondani nem.
Anniust e szavak sem ingerelték.
– Tehát ne fájjon ez sem, szólt nyugodtan a fejedelemnőhöz. Ha nehezen
esik egy jó szót adnotok nekünk, ne adjátok azt. Ha bánt jelenlétünk,
elviszem legióimat innen. S hogy ne tartsa magát rabnak senki ez
országban, im tartsd meg a fejedelmi pálczát, mit Sabinus elejtett s
légy uralkodónéja te magad nemzetednek; boldogíts, itélj, áldj, büntess;
hozd vissza az ősi szokásokat, építsd fel isteneid oltárait, és légy
egyedül a trónon.
A győzelmes vezér nagylelkűsége egy fejjel mindig fölemelkedék a daczoló
nő nemes ellenszegülésén. Ha az nagynak tudta magát mutatni az elbukás
után, ő még nagyobbá lesz a kegyelmezésben.
Eponine könyei még sűrűbben kezdtek hullani, zokogása elfojtá szavait.
– Miért sírsz? kérdezé tőle Annius. Én mondám, hogy egyedül állsz magad
a trónon.
– Épen azért, rebegé a fejedelemnő, hogy «egyedül» állok ottan, honnan
férjem alábukott. Mit ér nekem fény, nagyság, hatalom? mit ér, hogy
hazát és szabadságot adsz, – ha nem adhatod vissza férjemet!
Tetrix bámulva szemlélte a nőt: mily igazi megtört szívvel gyászolja a
férjt, kiről most tudta meg, hogy él; mennyi lélekerőbe kerülnek neki a
könyek; miknek azért kell hullaniok, hogy egy rejtett férjnek holt híre
maradjon.
Annius gyöngéden lépett oda a fájdalomtól roskadozó alakhoz s gyönge
ellenállású kezéből kivéve a tőrt, biztató szelidséggel monda neki:
– Talán még vesztett férjedet is visszaadhatom.
Eponine nem jól érté ez igéretet, de Tetrix elérté. S ez mindkettőjükre
nézve nagy veszélyt támasztott.
* * *
Hogyan élnek a sírban? Miről gondolkoznak a halottak? Meg vannak-e
elégedve azzal a sötét kis üreggel, s azzal a szomorú vigasztalással,
hogy ott már senki sem bánthatja őket? vagy odalenn is kínozza őket a
dicsvágy, a szerelem és a gyötrelmes szomj a szabadság után? Tán odalenn
is meghallják a győzelmes ellen büszke dobaját, az özvegy hitves zokogó
keservét s a honfiak láncza csörrenését?
Az éj nagyon hosszú volt már, melynek virradását Sabinus lenn a sírban
várta. Egy hármas pincze legalsó fenekéig a külvilágnak zaja sem hat már
le; eleinte hallott valami neszt, midőn a várat elborító lángok recsegve
hasogaták a gerendákat; azután valami méhköpü zúgását, az oltani siető
ellenség lármája volt az; a lárma közelebb jött; a fölötte levő
boltozatot betörték; hallotta, mint czivódnak a zsákmányon, hogy
dulakodnak a tömlőből kiomlott pénzen feje fölött, azután ismét
lecsendesült minden, csak nagy sokára hallatszott egy földrengető robaj,
mely üregét összeomlással fenyegeté; valami fal a dúlt romok közül
megadta magát a viharrali harczban s ledőlt, még jobban eltakarva a
sírt, melyben Sabinus virrasztott. Koronkint föl-fölveré a csendet
egy-egy zuhanás mindig siketebben hangzó nesze; a sírt mindegyre
mélyebben temették a rom hulladékai.
Mi történhetik ezalatt odafenn? Eljutott-e Tetrix Eponinehez; vagy
megölték az úton? Elmondta-e a nőnek férje sorsát, vagy elárulta őt az
ellenségnek? Jöhet-e segélyére a hitves, hogy sírjából kiszabadítsa?
vagy tán elhurczolták rabságra s most kénytelen férjét elevenen
eltemetve hagyni? És hátha a férj szerencséjével a nő szerelme is
kialudt? ha az üldözött férj neje özvegynek tekinti magát, s új
nászágyat keres s felbontatlan hagyja a régi szerető sírját?
A sötétben megkeresik az embert a sötét gondolatok. Sabinus
sziklaüregében a mint fogyott az éltető lég, aként fogyott szívéből a
remény; érezte az elevenen eltemetett álmatlan aggodalmát; bánni kezdé,
hogy nem rohant inkább ellenei dárdái közé, hogy nem feküdt fel a
máglyára szolgája helyett, hogysem a föld alá rejté magát, magáról és a
világról emlékező s szabadulni nem tudó halottul.
Megkísérté százszor a követ fölemelni, mely rejthelye nyílását fedte;
hasztalan volt minden erőfeszítés; egész halom kő volt már arra omolva,
alulról semmi óriás válla meg nem emelheté azt.
Hallgatózott az irtóztató csendben; órákig elhallgatózott valami nesz
után, míg azt hivé, hogy megsiketült, míg feje zúgni kezdett, míg a
halotti némaságban képzelt hangok, közeledő moraj, földfeletti csaták
zaja, tengervihar és menydörgés tölték be hevült, izgatott képzelmét; s
ha e kísértő semmik elmúltak, ismét csak a megszólíthatlan éjszaka volt
körülte.
Már utolsó élelemszerei is fogytán voltak, a kiélt lég mindig nehezebben
nyomta mellét; aczél izmain, idegzetén végső csüggedés vett már erőt,
midőn egyszerre neszt vélt hallani feje fölött, mintha a köveket
hengerítenék el egymás fölül. Hallgatózni kezde; nem a képzelem játéka-e
ez ismét? Nem, nem; a hangok közelítenek; sírját kezdik bontogatni.
Ekkor egy viszás gondolat jégkeze futott végig lelkén. De hátha a kik
érte jönnek, azok épen ellenségei; s a ki rejthelyét fölfedezte, az nem
jó barát, hanem áruló, s a gál szabadsághősnek csak azért kell sírja
fenekét elhagyni, hogy a győztes római hadvezér diadalkocsija előtt
hátrakötött kézzel tántorogjon az ujjongó csőcselék előtt a circusok
kivégző pinczéjéig?
Az elhengerített kövek hangja pedig egyre közelebb jött. Már a legutolsó
zárkövet emelgették. A legelső nyíláson át nevét hallotta kimondani
Sabinus, s a hangban, mely azt kimondta, Eponine szavára ismert.
A másik perczben el volt emelve a kő feje fölül s a gömbölyű nyiláson át
Sabinus az ég csillagait látta maga fölött, s a föld csillagait Eponine
szemeiben.
Egy őrült örömkiáltás, mely Eponine nevét hangoztatá, tört ki az
eltemetett férj ajakán, kinek a szabad lég és Eponine arcza minden
erejét visszaadta; odarohant eléje, nem várta, hogy leszálljon, ölébe
ragadta, úgy vette le magához a sírba.
– Csitt, csendesen, súgá Eponine, veszély jár mögöttünk; kémek vannak
körülünk, ne szólj.
S hogy elfojtsa a férj szavát, mit tehetett volna jobbat, mint hogy
csókjaival zárta le annak száját, s attól féltében, nehogy az beszélni
találjon, meg nem szüntette a csókot. Oh a nők úgy tudják egyesíteni a
védelmet és a boldogítást!
A felemelt kő ismét bezárta az üreget.
– Ki van odafenn? kérdé Sabinus.
– Tetrix, felelt Eponine. Most már szólhatunk együtt, nem hallja meg
senki.
Azzal gyujtószereket, mécset vett elő övén függő táskájából, világot
gyujtott s ketten ültek a mécs fénye mellett a sírban, mint a mesés
őskor bebalzsamozott halottai az örökké égő lámpa előtt; csakhogy még ők
a balzsamot egymás dobogó szívében találták.
Boldog halottak a sírban!
A sírőr, ki azalatt a sírkövön ülve nézte a csendes csillagjárást, nem
volt ilyen boldog.
Őt is epesztő szerelem csatolá e nőhöz; magasztos hűség a férjhez.
Amabban halni, ebben élni tanult.
Uráért sokszor vérzettek sebei, de nem fájt egy is úgy, mint a mi belül
vérzett, a szép Eponine miatt és a mi felől még panaszkodnia sem szabad.
Nem inkább hallott-e ő, ki ül a sír felett, mint a kik alatta vannak s
boldogságukat emlegetik ottan?
Pedig milyen jól el volt temetve már e helyt Sabinus! Soha senki rá nem
akadt volna.
Mikor ide jöttek, egy kőszáli sas fészkét találták már a kövek közé
megtelepítve, mik Sabinus sírját födték.
A sas fészkét pedig a gál nép szentnek és érinthetlennék tartá, mert a
saskeselyűben Tyr lelke lakik, a hadistené; de itt meg kelle törni a
szentséget, a sas fészkét szét kelle szórni.
Maga nem volt otthon. Haragudni fog érte a hadisten; de Sabinus
előbbvaló az ő haragjánál.
Tetrix a csillagok közé bámulva egyszerre megpillantá azt a sötét
pontot, mely úgy szokott az égen körül-körülkeringeni, mint valami
bűvkörbe csalt gonosz szellem.
Az volt a sas.
Tetrix kezébe fogta dárdáját, s látta jól, hogy a keselyű által vágott
kör az ő feje körül van kerítve, mindig szűkebben, mindig alantabb, s
magában csendesen kezde beszélgetni a közeledővel.
– Ismerlek, uram, Tyr; uram hadisten; tudom, hogy te jösz felém.
Elhánytam lakhelyedet, megbántottalak, az igaz. De rá emlékezhetnél,
mennyi szép áldozatot hordtam oltárodra, pedig tiltotta a római augur,
én mégis odahordtam. Az is eszedbe juthatna, mennyi ellenséget levágtam
számodra, a kiknek csontjain te és a te madaraid lakoztatok. Nem
tehettem máskép. El kellett a fészket emelnem; de nem szórtam széllyel,
ha odább megyünk, más helyre összerakom. De ide ne tedd többet, mert
Odin apád szakállára mondom, megint el fogom innen tenni.
A keselyű nem látszott hajtani a szép szóra; egyszerre mint a villám,
mint az égből eső meteorkő, oly sebesen, oly függőlegesen rohant le a
férfira, kit fészke helyén talált; Tetrix két kézre fogott dárdájával
hozzá vágott; a sas kikerülte a süvöltő dárda hegyét, s rekedt
kiáltással odább rebbent, egy percz múlva ismét visszafordult s a
viadort szűk karikában körülrepkedve, szárnyai csapásával iparkodott
leütni.
Roppant óriása volt a szárnyasok hadának; egy-egy ölnél hosszabb volt
mindegyik kiterjesztett szárnya, csonttörő karmai a fiatal bölényt
képesek voltak a levegőbe emelni.
Tetrix, a mennyire dárdája elért, nem engedte őt magához közel jönni.
– Tyr ne bánts, én sem bántalak; Tyr ne zúgj körülem; dárdám hegyes,
szárnyadat eltöröd benne.
Egyszer a dárda hegye megvágta a keselyű szárnyát, tollai szerteszét
repkedtek a levegőben.
A pompás vad rikács ordítással rebbent tova s egy közeli ormon
megszállt. Így nézett a két ellenfél egymásra sokáig.
Tetrix folyvást alkudozott szent ellenfelével.
– Ismerlek, uram Tyr; de te is ismersz engem. Tudom, hogy ki vagy, de te
is tudod, hogy gyáva nem vagyok. Elhiszem, hogy haragszol rám nagyon, de
nem engedhetem, hogy megölj. Ha én most meghalnék, uram Sabinus és neje
Eponine, innen e sírból ki nem tudnának többé jönni. Csak addig várj, a
meddig e követ fölemelem, azután nem bánom, tégy velem, a mit akarsz; de
addig ne jőjj rám, hadisten, mert bizony megharczolok veled.
Alig hajolt le azonban Tetrix a kőhöz, hogy azt fölemelje, midőn a
keselyű egyszerre dühös rikácsolással veté rá magát a rom faláról, s
mielőtt a viador dárdájához kaphatott volna, megrohanta, vállába és
balkarjába vágta éles karmait s vadölő csórrával úgy vágott sisakjára,
mint ha csatabárddal vernének reá.
Tetrix féltérdre bukott a roham súlyától, s a keselyű karmai közt levő
karját nem bírta emelni; azonban hirtelen kirántá oldaláról széles,
rövid kardját, s egy erőfeszítő mozdulattal félrecsapva ellenét magától,
felegyenesedék.
Most a keselyű egy dühös csapással kiüté fejéből a sisakot.
– Nem, uram, ma nem ölsz meg! nyüzsgött küzdve a viador, s úgy talált
ellenfele nyakához ütni, hogy annak lecsapott feje négy ölnyire repült
el onnan; míg a karjába kapaszkodó élettelen test magával rántá őt a
földre.
– Lásd, nyöszörgé Tetrix, mi közben összemarczangolt karját a holt
keselyű összegörcsösült karmaiból kiszabadítá. Megmondám, hogy így
fogunk járni. Miért nem hallgattál rám?
S nagy sajnálkozva nézte a keselyűt, mely kiterjesztett szárnyaival még
most is nagyokat csapott maga körül, s vérével összefecskendé a
sziklákat.
Gál harczos egész életére vert embernek tartá magát, ha egy sast megölt.
Tetrix készen tartá magát ez órától fogva, hogy Tyr boszút fog állni
rajta. És ennek is Sabinus és Eponine lesz az oka.
A föld alól hangzott Eponine jeladása: a hármas koczintás a zárkövön.
Tetrix sietett azt fölemelni.
A lebocsátott kötélhágcsón feljött elébb Eponine, azután egy ismeretlen
férfi, kit Tetrix még soha sem látott. Rá bámult: hogy jöhetett ez ide?
Rövid rabszolgaköntösben volt, rövidre nyirt fekete hajjal, szakáll és
bajusz nélkül, arczszíne olajosbarna, mint a phrygiai rabszolgáké; fogai
fényes feketék, mint a betel-rágóké, füleiben nagy ezüst karikák.
– Most sietve jerünk Angresbe, monda a fejedelemnő, hajnal előtt ismét a
palotában kell lennünk.
– Hát Sabinus? kérdezé Tetrix.
– Nem ismersz rám? kérdezé tőle a phrygiai rabszolga, Sabinus hangján.
Én vagyok az.
Tetrix megrendült, azt hivé a nomák játéka ez. A szép hosszú, szőkefürtű
arcz, piros életszínével, göndör kerek szakállával, hogy változhatott el
így; még szája is egészen más lett, olyan ellentét az a fekete
jaspis-fogsor, az eddig megszokott elefántcsont fehérhez.
Eponine nagy művésznő, hogy így el tudta változtatni férje arczát nehány
óra alatt.
– De hangjáról még ráismernek, súgá aggodalmasan Tetrix a
fejedelemnőnek.
– Épen azért némának kell őt mondanunk. Annius, a római vezér, azt ejté
ki, hogy férjemet visszanyerhetnem reményem van.
Tetrix nagyot sóhajtott. Ő tudta, mit értett azalatt Annius? Saját magát
szánta kárpótlásnak.
– A császár jónak látja, vagy tán épen kénytelen rá, hogy kegyelmet
gyakoroljon a gál fölkelők iránt. Én meg akarok kísérteni valamit.
Annius szavát birom, hogy fölmehetek Rómába Vespasián elé. Azt mondám
neki, hogy a császár kegyelmét személyesen akarom fölkérni: ő helyeselte
szándékomat; kíséretet fog adni mellém, a mely oltalmamra legyen egész
Rómáig. Azt is megengedé, hogy kettőt asszonyaim és szolgáim közül
magammal vihetek. E két szolga szerepét ti fogjátok teljesíteni. Egyszer
a császár elé jutva, az én gondom leend, hogy őt könyörgésemmel
rávegyem, miszerint Sabinus nevét törölje ki a proscriptusok
lajstromából. Miért ne tehetné azt egy halott nevével? Miért ne lenne
engedékeny egy megholt nevéről levenni az üldözött bélyegét? S ha
egyszer a felmentő viasztábla kezemben van, ha én Angresben fejedelemnő
vagyok, akkor Sabinust senki sem fogja halálra kereshetni többé. Én
viselem az ország gondjait: helyette férfi, mellette nő leszek. Jó
lesz-e így?
A két férfi elragadtatva csókolá a fejedelemnő kezeit. Azokban szépség
és erő volt.
Nemsokára sietve hagyták el a romokat; alant kipányvázott lovaikra
kaptak s nyargaltak vissza mind a hárman Angres felé.
Az elhagyott sírnál csak a megölt keselyű maradt, mely még nagyokat
csapott szárnyaival maga körül, mely még körmeivel tépte az omló
köveket, mely még fő nélkül is felállt lábaira s kiterjesztett
szárnynyal még repülni akart, s aztán erőszegetten bukott bele az
elhagyott sírba, melyet számára hagytak üresen…
Szomorú jelképe egy hatalmas népnek, melynek fejét vették!
* * *
Eponine eljutott Vespasian elé. A császár kegyesen fogadá a gyászoló
özvegyet, s midőn azt kijelenté, hogy kegyelmi engedékenységet vár tőle,
előre biztosítá, hogy mindent meg fog neki adni, a mi egy embernek
hatalmában áll. Vespasian nem tartá magát istennek: a historia már ezt
is érdemül számítja be neki.
– Törüld ki férjemet a proscriptio tábláiról, s adj nekem pecsétes
tabellát arról, hogy Sabinus neve kegyelmed által megtisztult s minden
további üldöztetéstől ment legyen.
– Férjed meghalt? monda a császár.
– Meghalt, de neve él, s azt én viselem. A gál fejedelmeknek holtuk után
síremléket szoktak emelni hitveseik, én azt sem tehetem, mert Sabinus
neve el van átkozva. Szabadítsd fel ez átok alól, s leghívebb
alattvalódra biztad országod egy részét, midőn rám biztad.
– Legyen meg.
A császár parancsot adott Lucilius senatornak, hogy készítse el a
kegyelemiratot, melyet Langres fejedelemnője kívánt; azzal saját
kezeivel emelé fel a lépcsők alján térdelő nőt, s biztatva bocsátá el:
Lucilius át fogja neki adni, a mit kivánt, még ma este.
Eponine sokkal inkább nő volt, hogy sem vakon higyjen a biztató szónak.
Jól tudta, hogy a palotában, mely számára a császártól lakásul volt
rendelve, a falaknak fülei vannak; tudta, hogy azok a gál honfitársak, a
kik látogatására jönnek, nem egyebek Vespasian kémeinél. Úgy sírtak, úgy
sajnálkoztak előtte Sabinus halála fölött. Ki lesz már ezután a gál
nemzet lelkesítője; kire nézzenek a honfiak reménylő tekintettel, ha ez
is elhalt? Bár újra fel lehetne őt támasztani.
Eponine okosabb volt, mint hogy ez aranyos döglegyek előtt elárulta
volna, hogy az a megsíratott még él és közel van.
Más kémek a szolgákat vették elő; azokat fakgatták. Sabinus némának
tetteté magát, Tetrix pedig bolondnak. Úgy felelt a kérdezőknek, mint
egy Sybilla-könyv; érthettek is belőle, nem is.
Úgy játszották mind a hárman szerepeiket, mint a kik tudják, hogy az a
színpad egyúttal vérpadnak is jó.
Eponine úgy bánt mindig Sabinussal, mint úrnő cselédjével szokott: ha
laktikájában vitette magát, ő gyalogolt zsellyeszéke mellett s segíté
abból kiszállni, a hol megálltak. Még azt is meghagyá történni magán,
hogy Tetrix tréfáit eltűrte a császári palota tányérnyalói előtt; pedig
a mennyire nem volt Tetrix természetében az enyelgés, annyira nem
Sabinuséban a türelem.
A császári kegyhallgatás estején megjelent Lucilius a fejedelemnőnél.
Palástja szélébe takargatva hozá a kettős viasztáblát, melynek
szétnyitható belsejébe volt bevésve a stylus hegyével a császár kegyelmi
parancsa, s megerősítve saját pecsétjével, mely a viasztábla egy
mélyedésébe volt forrasztva.
Mielőtt azt átadta volna Eponinének, így szólt hozzá a senator:
(Ezen név alatt senator nem szükség a Gracchusok korából való tisztes
ősz férfit képzelni: valami sima udvaroncz volt az; talán szakács
lehetett valaha, kit egy jó pástétomért senatori ranggal ajándékozott
meg, – s miért ne tehette volna, ha Heliogabal 12 kancsal vénasszonyt,
Caracalla pedig épen a hátas lovát nevezhette ki senatornak?)
– Fejedelemnő, az imperator fölöttébb elégedetlen veled. Te meg akartad
őt csalni és könnyen magadat csalhattad volna meg. Kegyelmet kértél
megholt férjed számára. Tudod bizonyosan, hogy Sabinus meghalt?
– Bizonynyal tudom, szólt Eponine, leküzdve szíve rebegését, mely
féltett titka fölfedezése miatt támadt.
– Láttad őt, midőn halva feküdt?
– Ellenségei találták meg hulláját és érdemeihez méltón eltemették.
– Hátha csatlakoztak azok? hátha megcsaltak téged? Nem lehetetlen, hogy
egy hű szolga Sabinus fegyverzetét magára véve, halt meg helyette, s
Sabinus a szolga álruhájában megmenekült.
Eponine roskadozni érzé termetét; elzsibbasztá idegeit az a gondolat,
hogy titka tán el van árulva.
– Ne sápadjon el arczod, szép fejedelemnő, szólt mosolyogva Lucilius.
Nem kérd tőled e kérdésekre választ Vespasian. Ha titkod van, az legyen
titok. Ime a kegyelemlap, melyet számodra hoztam, nem azt adja meg, a
mit az imperátortól kértél, hanem többet: ő nemcsak a holt férj nevéről
veszi le az üldözés bélyegét, hanem előre láthatlan esetekre gondolva,
még azt is e lapokra iratta, hogy ha Sabinus valaha világ elé találna
jönni, s kiderülne, hogy nem halt meg, hanem valahol elrejtve él, semmi
bántása ne legyen; örülhessen az életnek s előbbi rangjában a
proprætorok által megerősíttessék. Ime olvasd magad.
Eponine reszkető kézzel bontá fel a ceraticát összefoglaló szironyt s
valóban azt olvasá a viasztáblákról, hogy Sabinus, még abban az esetben
is, ha nem halt volna meg, hanem élne, ment legyen minden üldözéstől.
Eponine kénytelen volt hinni saját szemeinek, de az imperator betűinek
nem.
Bizonytalan öröm és aggó kétkedés harczolt egymással szívében; az egyik
árulója lehet, a másik egész jövőjétől foszthatja meg. Melyiknek adjon
előnyt?
A két szolga: Sabinus és Tetrix ott vártak úrnőjük parancsára a palota
atriumában, jól láthattak rá és hallhaták, a mit Lucilius beszél.
Tán sejté is már a senator, hogy kettő közül az egyik a férj?
Eponine reszkető kezében tartá a viasztáblát, elszorult kebellel monda a
senatornak:
– Való, uram, hogy Sabinus él. Császárunk több kegyelmet halmoz reám,
mint a mennyinek elhordozására erőm elég. Férjem velem jött
rabszolgaköntösben. Engedd meg neki, hogy az imperator trónja elé
borulva, végtelen kegyelmeért háláját rebeghesse hozzá.
– Mutasd meg, melyik az? Én magam fogom őt hozzá elvezetni.
Aponine sietve ment az atriumba, hol a két szolga állt.
Tetrixhez lépett.
Súgva szólt hozzá:
– Egy csókot kell tőlem elfogadnod. Meglehet, hogy e csók halálod leend.
Kész vagy-e rá?
Tetrix gyönyörtelten sóhajta fel:
– Egy csókodért száz halált, nem egyet!
Azzal Eponine Tetrix keblére borult, vállait átfűzé gömbölyű karjaival s
szemeibe nézve bűvölő szemeivel, így szólt hozzá, édesen mosolyogva:
– Kedvesem, Sabinus. Az imperator kegyelmet adott neked: menj hozzá és
adj hálát neki.
És megcsókolá Tetrix arczát.
A bajnok megroskadt a gyönyör terhe alatt s jól tudá, hogy ezzel az
érzéssel be lehet fejezni az életet.
Ő is szívéhez szorítá a nőt; hiszen csak tréfa volt ez, hiszen csak a
halállal játszott.
– Az égiek veled… suttogá Eponine, s Lucilius kezét nyujtá az ifju
hősnek s elvezeté őt magával.
Egy óra mulva egy pompásan faragott ezüst hamvvedert hozott két szolga
Eponinenek, melynek födelére e szavak voltak vésve:
– Férjed miatt ne legyen több aggodalmad. Derék vezérünk, Annius pótolni
fogja helyét.
Eponine fölemelé az urna födelét s megtalálta benne – Tetrix levágott
fejét.
A megölt sas balszerencsét hozott a gál lovagnak! Tyr isten boszút állt
magáért, de a hű szolga mégis boldog véget ért; egy csókért halt meg,
mely Sabinust illeté, s egy bárd által, mely Sabinus fejének volt
élesítve.
* * *
Kilencz év múlt el ez idő óta.
Annius még mindig katonai parancsnok volt a Rhone és a Loire közötti
megyékben, s Eponine még mindig Angres fejedelemnője; de férj és nő nem
vált azért belőlük.
Megkisérte Annius minden eszközt, mit a természet és a római hatalomszó
egy férfinak nő ellenében kezére adott, hogy azt meghódítsa, és mind
hasztalan. Elhalmozá Angres fejedelemnőjét kitüntetésekkel, kincsekkel,
hizelkedéssel, majd megfordítá indulatait s lett hozzá kegyetlen,
megalázta, megfosztá rangja jeleitől, inséget, nélkülözést idéze rá: – a
nőt meg nem ingatá sem a jó, sem a rossz.
Vespasian óhajtotta volna hadvezérének ezt a diadalt, s koronkint
értesíttetni kivánta magát Angres fejedelemnője felől.
Annius mindenről számot tudott adni, kémeivel volt a fejedelemnő
körülvéve; a parancsnok mindent megtudott felőle, hol járt, kivel
beszél? mivel mulatja magát? s mind erről tudosíthatá az imperátort.
Az angresi asszony (így hítták őt maguk közt a rómaiak) lemondott az
uralkodás gondjairól; nem mulattatja a látszat, mely fejedelemnőnek
hazudja az elbukottat. Férfiak iránt nem mutat semmi hajlamot; sem
római, sem gál nem talál szivéhez útat. Minden közeledést visszautasít.
Csupán egy szenvedélye van, a vadászat; ez tölti be napjait. Néha egész
hónapokat eltölt az Aranyhegyek rengetegei közt, bölényt és medvéket
hajtva. Ott is mindenütt kisérik Annius megbizottjai, de nem bírnak
semmi gyanu nyomára akadni. Néha a vadászat hevében megtörténik ugyan,
hogy a nő, a bölény üldözése közben, társai közül eltünik, de
gondoskodva van róla, hogy magát semmi bajba ne keverje: az erdő, a hol
vadászni szokott, hét mérföldnyi kerületben, katonai őrlánczczal van
körülvéve, melyen sem ki, sem be nem lehet jutni Annius tudta nélkül.
És mégis megtörténik, hogy e körülfogott erdőségben néha úgy el tud
tünni a fejedelemnő, hogy kisérői hetekig sem találják újra föl. Pedig
minden rejtekhelye a bércznek és völgynek fel van már kutatva, az
erdőlakók megvesztegetve, hogy lessenek utána; sőt azt a fáradságos
munkát is megtették már, hogy az elvágtató paripa nyomán utána mentek; a
vezérlő patkónyomok azonban majd egy sziklaúton, majd egy vízmederben
elvesztek s azontul nem lehetett többé folytatásukra akadni, mintha ég
vagy föld rejtette volna el a lovagnőt paripástól együtt.
Mikor aztán társaihoz visszatért, vagy azok ráakadtak, annyi bölény
szakállát és szarvait látták nyergére fölaggatva, a mennyit ők
valamennyien sem bírtak elejteni. Ez volt tanubizonysága annak, hogy
egész rejtélyes távolléte alatt nem tett mást, mint a vadakat üldözte s
egyedül küzdött velük a berkekben.
Kilencz év alatt Annius megvetett szerelme a boszúálló gyűlöletté
változott át; a nőnek, ki hajolni nem akart, törnie kellett.
Egy napon egy sarmata decurio beszélé előtte a tábortüz mellett
mesélgetve, hogyan szokták az ő nemzetbeliek a bölényt megkeríteni;
felöltöztetik a jó futó paripát hím bölény bőrébe, maga a lovag szinte a
bőr alatt van, úgy hogy a feje, a mint a ló hátán hasmánt fekszik, a
bölény púpját képezi, s ez által tökéletesen azt az alakot adja a lónak,
a mi az idomtalan, vastagderekú bölényé. A púpon elől nyilás van, melyen
a lovag kinéz, s kezeivel a bölény sörénye alatt igazgatja a ló fékét.
Igy a gyanutlanul legelésző bölénycsorda közepébe juthat s akkor
egyszerre hátravetve a rejtő sörényes bivalyfőt, nyilakkal lelövöldözi
áldozatait.
– Hallod-e Balbus, így szólt hozzá a vezér, én te rád egy nagy feladatot
bízok. Eredj abba az erdőbe, az általad leirt álcza alatt, a hol az
angresi asszony vadászni szokott, menj hozzá közel s légy rajta, hogy
figyelmét magadra vond. Én parancsot fogok adni, hogy mikor ő
üldözésedre indul, társai elmaradjanak s engedjék őt egyedül utánad
menni. Te csalogasd őt magad után, s ha elmarad tőled, fordulj te ismét
rá vissza s kövesd nyomról-nyomra, míg megtudod a titkot, hová szokott ő
eltünni e vadászatok alkalmával.
Balbus ügyesen hajtá végre a rábizott alakjátékot. Egy vadászat
alkalmával esti holdvilágnál megjelent a bölény álarcza Eponine
vadásztanyája közelében s a fejedelemnő rögtön paripájára ült s üldözőbe
vette azt.
Az álfenevad hurczolta őt maga után órahosszat erdőkön, völgyeken
keresztül; egyszerre Balbus vevé észre, hogy háta mögött a csörtetés
elmarad s a mint visszafordult, látta, hogy a fejedelemnő elcsapott
nyomáról s lovát kantáron vezetve, gyalog halad egy hegyi folyam sziklás
partján fölfelé, egészen eltérve az iránytól, melyet a bölény vett.
Most ő is visszafordult s utána kezde menni. Nem szokatlan tünemény ez,
hogy az üldözött bölény vadásza ellen visszacsap s szerepet cserél vele.
A fejedelemnő nem sokára észrevette a fenevad közeledését, azonban a
helyett, hogy sietett volna lovára kapni, közelre várta azt s akkor
hirtelen előkapva tegzét, egy nyilat küldött eléje.
Balbus érzé, hogy épen arcza mellett vágott be a nyíl. Ha Eponina a
bölény púpjára czéloz, épen Balbus fejébe talál.
A megsebesült mén egyszerre ijedten fordult vissza s vágtatni kezde
tüskön, bokron keresztül, a mit észrevéve Balbus, hirtelen kicsúszott a
bölénybőr alól a ló farán keresztül s azt futni hagyva, maga a földön
kúszva követte a fejedelemnő jártát, mint valami lappangó hiúz.
A völgy fenekére érve, a hegyi folyam forrása tünt szem elé; fenn a
meredek hegyoldalban eredt az, s négy öles magasról zuhatagot képezve,
omlott egyenesen alá, még csak egy kő sem volt útjában, melyen
megakadjon.
A zuhatagon keresztül valami figyelmesen vizsgáló szem fölfedezhetett
egy embernagyságnyi hasadást a sziklában, s gyanítható volt, hogy azon
belül tán egy mélyebb üreg létezik, azonban a lecsapó vízoszlop
lehetetlenné tette az ahozférhetést, minthogy épen fedezte a nyílást s a
bejutni kivánót kétségtelenül lezúzta volna.
A mint Eponine e forráshoz ért, levette kürtjét oldaláról s a barlang
nyílásához közel háromszor belefujt; a hangnak igen erősnek kellett
lenni, hogy a zuhatag robaján keresztül meg lehessen hallani.
Erre a kürtszóra úgy tetszék Balbusnak, mintha a vízomlás zuhogása
kevesebb viszhangot költene a völgyben, mintha a lerohanó vízoszlop
vékonyodnék; és valóban lassankint mindig csendesebb lett a zaj,
pihentebb a vízomlás; utóbb csak egy vékony csergedező sugár maradt fenn
belőle, hanem a helyett a sziklahasadék aljából kezdett el egy új forrás
előzuhogni, kétségtelenül ugyanaz, mely amott a magasban megszünt
omolni.
A sarmata kém megborzadt e látványon. A fejedelemnő bizonyosan egy
bűbájos amphisbaenra, ki a földalatti szellemekkel parancsol, hogy
kénye-kedve szerint változtassák a vizek folyását; s a földön fekve
maradt, nem mert tovább közelíteni hozzá, a bűvésznő szava bizonyosan
veszett farkassá változtatná a vakmerőt.
Annyit látott csupán, hogy a mint a zuhatag megállt, Eponine lovastul
együtt leszállt a vízmederbe s lovát maga után vonva, a szűk
barlangnyíláson át a szikla mélyében eltünt.
És azután nem sokára ismét elkezdett csorogni a vízsugár onnan a
magasból; mindig erősebb, mindig hangosabb lett; néhány pillanat múlva
épen oly erőszakos rohammal fedte a barlang nyílását, mint elébb.
Balbus, ha elég merész lett volna is hozzá, nem követhette a
fejedelemnőt tovább.
A helyett sebten visszafordult s gyalog kivergődve az erdőből,
visszakerült Anniushoz, tudósítva a római vezért azon csodáról, mely
szemei előtt végbement, s esküdött rá, hogy a mely nő szavára a víz
megáll s a szikla meghasad, a víz újra megered s a szikla újra bezárul,
annak nem üdvös halandó fejjel üldözésére elindulni.
Annius pedig többet tudott már az elégnél, s mosolygott kéme ijedelmén.
Az azon korbeli római sok istennek áldozott ugyan, de egytől sem félt.
* * *
Annius azonnal kiválasztott húsz férfit a legmerészebb triariusok közül
s a sarmata kém által elvezetteté magát az aranyhegyi rengetegbe, a
zuhatagig.
Négy izmos férfi, egy öblös paizst domború felével fölfelé tartva,
felfogá az omló víz rohamát: a nyílás járható lett.
Annius paizsát előre tartva, jobbjában kivont kardját szorítva, merészen
lépett be az ismeretlen sötétségbe, melyet az aggódók képzelete
varázshatalmú lények csodáival népesíte meg. A csataedzett triariusok
szívdobogva követték vezérüket.
Alig haladtak húsz lépésnyire a szűk torkolaton keresztül, midőn
világosság kezdett szemeik előtt derengni. Ott megállítá harczosait
Annius és csendet inte.
Egy szál szurokfenyőhasáb lobogott fáklyaképen a barlang mélyén, fényes
világot vetve egy boltozatos oldalüregre, mely mint egy fejedelmi trón
padmalya, zászlókkal és fegyverekkel volt feldiszítve. A boltozat alatt
medvebőrökből vetett nyugágy volt elkészítve; azon a nyugágyon hevert
egy férfi, hosszú szőkefürtű fejét egy tündérszépségű hölgy ölében
nyugtatva, lábaiknál két fiucska játszott, egyik hét éves lehetett, a
másik még kisebb; apjuk kézíját próbálgatták; az elpattant húr
meg-megüté a kisebbik gyönge ujját, de azért nem sírt, csak nevetett
rajta; a nagyobbik már jól megtudta azt vonni.
Annius megismeré Eponinét.
A nő gyöngéden simogatá meg a férfi omló hajfürteit, s oly szerelmes
tekintettel, mint egy nőoroszlán, függött annak deli vonásain.
– Látod, Sabinus, hogy a föld alatt is van boldogság, suttogá, a játszó
gyermekekre pillantva.
– Még mindig a zsarnoké a föld felszíne?
– Övé az égtől a pokolig minden: csak a sírban lakók mentek hatalmától.
– S én a sírban lakom.
– Már kilencz év óta.
– Már kilencz év óta nem láttam, hogy mi az a nap? Csak éjjel járhatok
ki a vadakra lesni, a mik a patakhoz jönnek. Úgy óhajtottam sokszor
meglesni a hajnalt, de te megtiltottad azt nekem, s én szót fogadok.
Csak az omló zuhatagon keresztül látom néha a megtört napfényt
szivárványalakban; s mikor te jösz, akkor a te szemeidben.
– Még ez a két gyermek sem látta a napvilágot soha.
– Születésük óta csak csillagfényt és fáklyavilágot ismernek.
– Talán el sem fogják tűrni szemeik a szabad napsugárt.
– Oh a szabad napsugár! sóhajta fel az eltemetett hős, ki ne éledne fel
attól? Melyik halottnak ártana az meg, ha föltámadhatna újra?
– Csitt, mintha csörrenést hallanék.
– A zsilip fel van húzva; a földalatti víz zuhog a csatornában, a
vízesésen át nem jöhet ide senki.
– Tanítod-e gyűlölni gyermekeidet?
– Oh ez mindennapi imájuk.
– Tudják-e, hogy ők egy király fiai? Mondtad-e nekik, hogy fejük felett
egy haza van és egy korona, mely az övék?
– Hallgasd csak, mit tudnak énekelni?
A két gyermek rögtön felugrott fektéből s kis kardjaikat kapva, elkezdék
a fegyvertánczot, melyre apjuk tanította őket, s éneklék mellé a harczi
dalt gyenge, csengő gyermekhangon:
«Fel, fel a sírból!
Törd le a lánczot!
Kardot a kézbe!
Elleneidnek
Döfd kebelébe!
Vágd a bitorlót!
Hulljon a vére!
Gallia földe
Zöld lesz utána!»
Eponine úgy tapsolt örömében, úgy hullott szeméből a köny.
E pillanatban Annius paizsa csattant; kardja lapjával ráütött, jelt
adva, s a római harczosok előrohantak:
– Sabinus, add meg magad!
A meglepett fejedelmi pár, mint két oroszlán, szökött fel helyéből;
Sabinus hosszú kardját ragadta, Eponine tegzét kapta kezébe, két
gyermekét palástja alá takarva.
Annius a fáklyát emelte föl, mit Sabinus a földre lökött s azt magasra
tartva világított vele harczosainak.
– Fogjátok őket el élve. Római, vigyázz; meg ne ölj egyet is. Ez a vér
Vespasian itala!
Sabinus kardja felel a támadóknak; a padmalymélyedésbe állva, csupán
szemközt lehetett őt megrohanni; s a halottak kardja jól fog.
Paizsát nem használta, nem akarta testét védni, két kézre fogá a a
hosszú pallost, úgy sujta ellenei közé vele. Hatan hevertek már előtte
halva.
Mögötte Eponine állt, s nyilait a közeledőre röpítve, ártó sebekkel
rontá a harczosokat.
– Római, ne légy gyáva! hangzék Annius parancsszava.
Azon pillanatban egy nyíl vágta ki jobb szemét, Eponine kezétől küldve.
Annius a fájó sebtől nem izgatott aczélhangon kiálta:
– Római, meg ne sebesítsd őket, minden csepp vérük a császáré!
Egy újabb bőszült roham leveré lábáról Sabinust: hosszú kardja hegyével
beleakadt nyugágya takaróiba, ott elnyomták és megkötözték. Eponine és a
két gyermek bilincstelenül követték őt. Tudja azt a vadász jól, hogy a
barlanglakó vad ivadéka fogoly anyjától el nem szalad.
* * *
Vespasian udvarában megrendíté a kebleket ez eset híre, mely a mesékkel
és a hajdani Róma erkölcseivel határos.
Hogy egy nő kilencz évig rejtve tudja tartani férjét, s földalatti
rejtekében őt boldogítsa; hogy a világ előtt még azt is el bírja
titkolni, midőn hitvesi szerelme zálogait szíve alatt viselé, kiket nem
a világra, hanem a földalatti sötétségre szült, ott tejével táplált és
fölnevelt, és mindezt nem is gyanítá senki.
Mennyi erőnek kellett azon szívben lenni, hogy a földfeletti fényt, mely
őt gúnyképen környezé, el bírja viselni s minden gondolatában ahoz
térjen vissza, ki a föld alatt van, s e hosszú küzdelemben meg ne
tébolyuljon!
Vespasian halálra itélte őket.
Először csak Sabinusra mondá ki az itéletet; a midőn Eponine azt kérte,
hogy hadd szólhasson ő az imperátorral. Azt hitte, hogy ha gyermekei
könyörgésével egyesítendi a magáét, meglágyíthatja a császár szívét.
Eléje vezették. Ismerte már azt a termet, azt a trónt, azt az arczot;
kilencz év előtt térdepelt már előtte.
– Vespasian! szólt a nagylelkű hölgy, megalázva büszkeségét, hogy férjét
megszabadítsa. Kilencz év előtt itt könyörögtem előtted Sabinusért; itt
igérted meg, hogy kegyelmet adsz neki. Akkor nem tartád meg fejedelmi
szavadat. Akkor én egyedül voltam, nem tudtam jól szívedhez szólani.
Most nézd, hárman vagyunk; nézd e két gyermeket, kik azért születtek az
örök éjszaka sötétségeiben, hogy négy ártatlan kézzel több nyuljon
trónod elé, esdve Sabinus életeért! Tekints e gyermekek hozzád emelt
arczaiba s azokból többet fogsz olvashatni, mint a mit az én gyönge
szavam mondhat. Ha vétett ellened Sabinus, kilencz évig halott volt,
megbünhödött érte. Légy te most Isten, ki őt feltámasztod a sírból.
Mutasd meg, hogy Róma császárai nemcsak azért istenek, mert ölni tudnak,
hanem mert éltet is tudnak adni!
Vespasian biborpalástján keresztül nem jutottak e szavak szívéhez.
– Sabinus özvegye! szólt hozzá szárazon. Én arról, hogy férjed él,
semmit sem tudok, mert te magad mondád, hogy meghalt; és így szükségkép
halva kell neki lenni. Téged és gyermekeidet nem bántalak, mint
hozzátartozóit; egy halottnak nem lehet neje, annál-kevésbbé gyermekei.
Sabinus özvegye, vidd magaddal árváidat. A ki meghalt, annak halott a
neve.
Eponine fölegyenesedék e szóra, s fölrántá gyermekeit, ne térdeljenek
ott. Büszke, daczos arczczal fordult Vespasiánhoz:
– Úgy szóltál, mint egy öszvérhajcsár fiához illett. A szégyen nem
enyim, ki hiába térdeltem előtted, hanem a tied, ki egy könyörgőt
kigunyolál. Vedd vissza a sovány kegyelemszót, mit nekem adtál, Sabinus
élete az én életem is. Boldogabb voltam én a sötét föld alatt, a
hangtalan éj rideg rémei közt tégedet gyűlölve, mint te voltál itt
dicsőséged hazug ragyogásai közt, silány hizelgők napraforgó arczainál;
ki rettegtél legyőzött ellenségedtől, kit már eltemettél. Gyáva zsarnok,
öless meg engem is, hogy nyugton alhass!
Eponine jól számított, ha akarta, hogy férjével együtt haljon. Ily
szavakat az egész udvar hallatára nem lehete megbocsátani. Vespasian
együtt ölette őt meg férjével.
Tán félt tőlük? azért ölette meg?
Oh nem.
Megölette őket azért, mert nem engedheté meg, hogy a magas római
erények, miután Róma falai közül végkép kipusztultak, egy barbár
nemzetnél leljenek menedéket; mert a vas ellen megvéd a vas, de az eszme
és az erény halhatatlan ellensége minden zsarnokságnak…