Mindent meghódított Róma;… övé volt az egész világ.
Voltak birodalmai az æquatoron innen és túl, mik a struccztól a
jegesmedvéig minden állatot megtermettek; voltak rabszolgái mindenféle
színben; fehérek, feketék, olajszinűek; gyapjuhajúak és sáfrányfürtűek;
erdőlakók és városépítők; aranynyal, ezüsttel, igazgyöngygyel és vérrel
fizetők; éneklő, tánczoló és hadakozó rabszolgák; jókedvű, barátságos,
mogorva és daczos rabszolgák; minden ország, minden nemzet meg volt már
hódítva.
Meg volt hódítva az idegen férfierő; a római hadtudomány és fegyverzet
lába alá tiporta a barbár óriásokat; vetélytárs lobogóit semmi szél sem
lengeté már a határon.
Meg volt hódítva a nemes nagyravágyás; az elbukott nemzetek nagyjai a
Cæsarok trónja előtt térdepeltek, czímeket és római lovagnemesi rangot
esdve; s római nevek alatt siettek országaikba vissza, császári
hivatalokban büszkélkedni. A hősök java Róma idegen legióiban harczolt;
egyik rabnép a másik ellen, s viselte a római divat szabta öltönyt
elfeledett ősi jelmeze helyében, és hordozá azt a felemelt «aranykezet»,
mint harczijelt, mely hazáját lesujtá.
Meghódolt a szellem: római műveltség, tudomány, művészet bűbájos
ragálylyal lepte meg az idegen nemzeti életet; az elbukott nép egyszerre
szokta meg a jármot és a civilizátiót.
Még maga az édes anyaföld is meghódolt az új gazda szavának, ki azt új
ismeretlen növényekkel beülteté, folyóit medreikbe szorítá, utakat
vágott erdőin keresztül, városokat építe sivatagjai közepébe, s óriási
emlékeket emelt diadalai hírére. Minden, minden elismerte, hogy egy az
úr a földön – és az Róma.
Csak a nők szívei nem voltak meghódítva.
Mintha mind az a nemes dacz, az a szent fájdalom egy elbukott hazáért,
az a kínzó remény a múltak fényét a jövő ragyogásává változtathatni át,
mi a közérzületből kiveszett, mind a gyöngébb nem keblébe menekült volna
át, hogy ott elrejtve magát, lappangva, mint a hamu alatti tűz, éljen
egyik ivadékból a másikba oltva, s lángra lobbanjon egy napon, a mikor
férfinak lenni ismét dicsőség leend.
A rómaiaknak egymásután csupa «istenek»-nek hívott császárjaik voltak, a
kik igen jól tudták bálványisteneik szerepét betölteni. Hiszen ők is úgy
bocsátának vészt és pusztulást az őket vakon imádó népekre, s épen úgy
nem adtak számot tetteikről senkinek, miként azok; épen úgy nem ismerték
ezt a szót «lehetetlen» s épen oly hiábavalóság volt bennük bízni, mint
amazokban.
A sok «isten» után valahára következett egy «ember»: Vespasian.
Az volt benne a legemberibb vonás, hogy fösvény volt. Zsugori császár!
Nem a pazarló Augustus, hanem a takarékos öszvérhajcsár fia, ki
kedvesének megengedé, hogy pénzért osztogasson hivatalokat s aztán a
nyereségben osztozott vele; ki új adónemeket talált fel, s helytartóiról
azzal a tréfás véleménynyel volt, hogy azok az ő szivacsai, kik a nép
zsírjából tele szíják magukat, s a kiket azután ő egyszerre kifacsar.
Ezek mind igen szép «emberi» tulajdonok.
Vespasian egy ellencsászár holttestén keresztül lépett a trónra; a
császári biborért folytatott harcz kiterjedt a világvárosra, Rómára is s
a profán küzdelemben meggyuladt és porig égett a szent Capitolium.
A ős fellegvár lángja volt a jeltűz a meghódított népeknek a
föltámadásra, és a mi tűz ebből támadt, az sokkal nagyobb volt, mint a
milyennel jókedvében Nero császár megörvendezteté az ős Rómát.
Két hölgy volt a harczok indítója.
Az egyik egy druida szűz: Velleda, kinek jóslatai zendülésbe hozták
Germania ős rengetegeit; a másik Julius Sabinus neje: Eponine; ki Gallia
férfiainak kiáltá a jelszót: «tűzben a Capitolium! utána a többit!»
Mind a két nő szava gyujtott: mindkettő elbukott, Rómát nem győzhette le
senki.
Velleda hőse, Civilis, legalább véres harczok után veszett el; De
Sabinust árulás volt, a mi elejté; saját honfitársai, a sequanok faja,
támadt föl ellene, Rómához híven, s szétverte római fegyverekkel a
szabadsághős seregét, melyet csak a lelkesülés s nem a fegyelem tartott
össze.
Sabinusnak menekülnie kellett.
Egy kisded vára volt Langres mellett, a síkon, abba menekült néhány
harczosával a sequánok elől, kik nyomába érkeztek, s ostromolni kezdék,
a mint a hidat maga után felvonatta.
Három nap ostromolták, harmadnap este már csak két embere maradt; a
többi meghalt, vagy haldokolva hevert a sánczon.
Mikor beesteledett, azt mondá Sabinus két harczosának:
– Testvérim, most már csak hárman vagyunk.
Egy harczos szomorún monda rá:
– Holnap megint ezeren leszünk együtt.
– A földben, ugy-e?
– Ott, uram.
– Én másra gondolok. Még állanak gál testvéreink, a trevirek, Classicus
és Tutor vezetése alatt, még harczol german szövetségesünk, Civil, a
rómaiak ellen; jó volna még tovább élni s folytatni, a hol elhagytuk. Én
még élni akarok, s ha ti segítségemre lesztek, megszabadulok.
– Szólj, mi cselekszünk.
– Egynek közületek meg kell halni, s egynek árulónak lenni ellenem.
– Nyilat vetünk rá; a kire a második esik, az a vesztes.
– E várnak van egy pinczéje; abban állnak élelmi szereink: ezt mindenki
ismeri. E pinczéből egy szűk nyílás vezet egy másik kisebbe alá, ott
állnak kincseim; már arról kevesen tudnak, de még ezen alul van egy
harmadik üreg, a mit senki sem ismer; ennek nyílását egy nagy kő
takarja. Én ez üregbe fogok alászállni: s ti ketten a követ annak
nyílására hengerítitek. Akkor közületek egy belülről meggyujtja a
raktárban összehalmozott faggyút és bivalybőröket. S az, a ki ezt
cselekszi, maga is benn ég a várban. A másik ezalatt kiszökik az
ellenséghez, s azon föltét alatt, hogy kegyelmet és szabadságot nyerjen,
elárulja kincseim hollétét. Azután sietni fog Langresbe, nőmhöz, és
Trierbe Classicushoz s titokban tudatja velük, hol vagyok? a többi
azután az istenek dolga.
A két hős helyeslé Sabinus tervét.
A vezér a kettős pinczén keresztül leereszkedék a harmadikba; az egy
sziklába vágott verem volt, semmi más: épen jó sírnak. A két bajnok egy
«élj boldogul»-t kiálta a sírjába leszálló után s azután a nyílásba
illeszté ismét a nehéz követ. Sabinus el volt temetve.
Azután fölmentek a várba, halomra hordták a nyergeket és kopjákat, a
csepűkötegeket beitatták olajjal, a felhalmozott bivalybőröket szurokkal
és faggyúval keverték be, az elhullott bajtársakat pánczélostól,
fegyverestől felrakták a máglyák tetejére, s akkor nyilat húztak.
Tetrix volt az ifjabb neve, Varaker az öregebbé.
Tetrix húzta a rövidebb nyilat, Varaker a hosszabbat. A rövid nyil volt
a szökevényé, a hosszú a gyujtogatóé. Amannak gyalázattal élni, emennek
dicsően halni kellett.
És mégis – mind a kettő örült a választott sorsnak!
Varaker büszkén gondolt az óriási máglyára, mely az utolsó «lingo»
szabadsághős lelkét füstfellegek tüzes szekerében küldi fel ősapáihoz;
Tetrix pedig szívdobogva gondolt a bűbájos Eponine sötétkék szemeire,
miknek könyeit letörülni, vagy folyni hagyni csupán tőle egy szó, – egy
hallgatás.
Az éj alig hozá fel csillagait, midőn az ostromlók egy lángoszlopot
láttak a vár közepéből fölemelkedni s egy futó érkezett a vár sánczai
közül a vezér sátorához, ki éltének kegyelmet s magának szabadságot
kért, ha megvallja, hogy mi történik ott a várban?
– Megigérték, a mit kért s akkor azt mondá, hogy a várőrség, mely még
most is igen számos, elszánta magát Sabinussal együtt inkább megégni a
vár üszkeiben, mint magát megadni. A vezér kincsei el vannak rejtve a
föld alá, s azokra ő rávezetheti a győzteseket.
Már akkor jutalmat és decuriói rangot is igértek neki.
Az ostromlókból tűzoltók lettek, a sánczárkok vize segített az oltásban;
a kincsszomjas nép reggelre legyőzte a dühöngő elemet s ura lett a
romnak.
Csupán romokat talált s korommá égett holttesteket.
A fegyverteremben feküdt tizenkét viador csontváza, az izzó sisak még a
főn; némelyikről levált a rostély, s abból ijesztőn mered ki a feketére
égett halálfő; az érczpaizsok, mellvértek sötétkékre edzvék a lángban;
néhol csak egy vasing, s közötte hamv, a hősök maradványa.
És a terem közepén ott feküdt maga Sabinus, ráismertek ezüst sisakjáról,
szögletes paizsáról, melyen czímer helyett négyágú villám volt kiverve
aranyból. Szépen hanyattfekve halt meg, kezét kardmarkolatán tartva, s
meg nem mozdulva a kínhalál alatt. Arról a kardról is ráismertek sokan,
a kik csapásait látták és kikerülték.
A sequán vezér sírva állt a hősök csontházában; hogyne sírt volna, hisz
ő is, bárha Róma híve, de a gál nemzet fia volt, s azonnal követet külde
Langresbe Eponinehez e rövid izenettel:
– «Végy fátyolt, férjed hős halállal veszett el.»
Azután fölkeresték a győztesek Sabinus kincseit, eltakaríták a romokat a
pinczék fölül s megosztoztak a zsákmányon.
Utoljára sírt ástak a várudvaron elhullott ellenfeleiknek, abba
lefekteték őket egymás mellé, legfölül Sabinus csontvázát, s a várromok
köveiből gyászgúlát emeltek föléjük. Hiszen testvéreik voltak.
Ekkor a sequán vezér az mondá Tetrixnek: «eredj asszonyodhoz és mondd
meg neki, hogy Sabinus hőshöz méltó díszszel van eltemetve.»
Tetrix pedig egyedül tudta azt, és kívüle senki a föld felett, hogy az
eltemetett hős Varaker volt, Sabinus fegyverzetében, s hogy a vezér el
van ugyan temetve, de él, s maga a győztes ellenség segített sírját
hozzájárulhatóvá tenni, midőn kincseiért elhányta a romokat rejthelye
fölül.
* * *
Egyik rossz hír hozója a másik nyomába lépett. Egyik jajkiáltást még
viszhangzá a langresi fejedelmi palota, midőn az új fájdalomhangot új
kín szólaltatá meg.
– Elveszett az ütközet, a lingok szétverettek!
Ez volt az első jajszó.
– Sabin várát ostromolják. Ez volt a második.
– Annius, a római proprætor közelg Iberia felől győztes legiókkal!
– Sabin magára gyujtá várát s benne égett!
– A római legiók a város alatt vannak!
Ezt mind egyenkint kelle hallani Eponinének. A bürökkelyhet egyenkint
kiüríteni.
Egyszerre férjet és hazát veszíte: ifju férjet és öreg hazát. Ha siratta
az egyiket, meglopta könyekben a másikat, s mindkettőnek egy élete volt,
egy gyásztora lett.
Ekkor érkezett Tetrix. Egy órával jött hamarább, mintsem Annius legiói a
város tulsó kapuján beérkeznek vala.
Eponine és asszonyai gyászban, szétbomlott hajfürtökkel, tépett ruhákban
vártak a győztes ellenségre a fejedelmi palotában. Ősz tanácsosok álltak
szomorúan a küszöbnél, lecsüggesztett fővel; semmi fegyveres nem őrzé az
udvart.
Eponine zila tekintettel futott eléje az érkező követnek. Megismeré
benne férje leghívebb hadnagyát.
– Meghalt Sabin?
Olyan kérdés ez, a mire egy feleletet nem hisznek el.
– El van temetve már.
A nő sikoltva veté magát a földre s a márványnak könyörgött, hogy legyen
érzékeny hozzá, nyíljon meg alatta és nyelje el fájdalmaival.
– Elhoztam magammal aranymarkolatú tőrét, folytatá Tetrix, mit rám
bizott, hogy neked adjam által. Ismerni fogod a regéket, miket e tőrről
beszél a hír. Markolata hegyén van Sabin czímere, melylyel a szent
szövetséget megpecsételé; vasát egy római proprætor vére szentelé föl,
kit Sabin anyja egy szerelmes lehelletért keresztüldöfött. Im vedd
magadhoz.
Eponine e szavaknál fölemelkedék a földről s könytől ázott arczát égfelé
emelve, átvevé a gyilkot, s némán ajkaihoz, kebléhez szorongatá azt, s
két összekulcsolt kezébe fogva markolatát, némán rebegő ajkakkal beszélt
hozzá, mintha imádkoznék, mintha fogadást tenne néki.
Tetrix irigyen nézte azt a tőrt. Mennyi forró csókot vesztegetnek el rá!
Eponine szép, hosszú aranyszín haja a mint Tetrix lábainál térdelt,
körüle egészen beteríté a földet: mintha bűvkör volna, melyre férfinak
lépni lehetetlen. Oh a drága szép selyemmel olyan kár söpreni a földet.
Tetrix nem nézheté e némán csókoló ajkakat, nem tekinthete e könyező
égszínkék szemekbe, a nélkül, hogy megőrüljön. El kelle takarnia arczát,
hogy eszébe jusson, miért jött.
Egy eltemetett férj küldi őt izenettel ifju nejéhez; egy nőhöz, a kit ő
szeret és a ki bizonynyal özvegy fog lenni, ha ő elhallgatja, mely
sírban él eltemetett férje? Neki csak hallgatnia kell, s a nő, kit
szeret, övé lehet.
A mint félrefordított arczczal állt ott: egy forró kéz szorítását s egy
nedves ajk csókját érezé kezén. Eponine szólt hozzá:
– Ez a kéz szorítá meg az övét, midőn halálba ment. Ez a kéz temette őt
el, midőn elhamvadott. Ez a kéz mutassa meg nekem, hol van az ő sírja,
hogy odamenjek és mellé temetkezzem.
Tetrix harmadszor is érezé a nő forró csókját reszkető kezén.
Nem állhatá tovább. Odahajolt hozzá. Szép fejéhez hajtá fejét s halkan
sugva mondá neki:
– Elvezetlek a sírhoz, melyben Sabin temetve van; ott megtalálod és
ölelheted; – mert Sabin él, és nincsen halva.
A nő alakját villanyos rándulás hatotta keresztül.
Tetrix mondá halkan:
– Mindenki rád néz. Arczod el ne árulja, a mit mondék. Hallod: Annius
trombitái már az utczán szólnak. Most temesd el a jó hírt arczod
vonásain, a hogy én eltemettem Sabinust vára romjaiba. Szived örüljön,
szemeid sírjanak.
Azzal hátravonult s ott hagyta a nőt a földön.
Ott találta őt a római vezér.
Csörtető kiséretével jött fel Annius a palota lépcsőin, fényes
vexillum-hordozók követék a vasléptű római urat, ki azt látszott
követelni még a falaktól is, hogy a hova ő lép, ott rengjen a ház.
Vespasian vezéreinek az volt parancsul adva, hogy a gál néppel kimélve
bánjanak; ezeknek lázadó törzseit inkább kiengesztelni, mint összetörni
igyekezzenek, hogy azután osztatlan erővel ronthassanak a sokkal
hatalmasabb Civilisre, ki mocsárai között a világ urával daczolt.
Anniusnak tehát engesztelni, kegyelmet osztani jutott. Háladatos szerep.
Még kedvesebbé tette azt azon körülmény, hogy a lázadó férj elesett, s a
fejedelmi trónon egy asszony maradt, kiről a hír előre is annyit
mondott, hogy szép és fiatal.
Annius még szebbnek találta őt, mint a hogy a hír lefesté. A fájdalom
eszményítő dicssugára túlvilági bájjal vette körül a fejedelemnő arczát,
termetét. Egy mythoszi alak volt az, annál mesésebb, mert az özvegyi
fájdalom tüneménye az akkori Rómában már valóban a regekör csodái közé
tartozott.
Tetrix egy oszlop mögé vonultan nézte, mint uralkodik Eponine szíve
érzelmein?
Belül örömtől kellett lobogni minden csepp vérének, azon gyors hírre,
hogy Sabinus él; míg kivül fájdalmat, kétségbeesést kellett színlelnie,
hogy más ne gyanítsa a titkot.
Biztos léptekkel, mint egy áldozatra elszánt, lépett Annius elé, ki
tiszteletteljesen állt meg előtte, midőn Eponine inte kezével, hogy
tovább ne jőjjön.
– Megállj, vezér. Szememben könyet, kezemben tőrt látsz: amaz szívemből
jő, ez szívemnek indul. Hazát és férjet veszték, s nyertem helyettük
özvegyi fátyolt és római lánczot; de e kés kezemben visszavisz engem
hazámba férjemhez, s széttép fátyolt és rabigát.
Annius távozást inte kisérőinek, s egyedül maradt Eponine előtt a
rómaiak közül.