Rege a régi rossz időkből.
Azokban a szomorú időkben, hogy az átkozott kegyetlen tatár pusztítá e
mi jó hazánkat, két jó magyar vitéz testvér, Koppánd Simon és Koppánd
Mikhál, a tamásfalvai pusztulás után, mely nagy városnak a nyoma sem
látszik meg mai nap, valahogy megszabadultak az égésből, gyilkolásból, s
a nádasok közé menekülve, azokban bújdokoltak sok napon és éjszakán
keresztül, néha fejtetőig elbújva a víz alá, mert a gonosz, vérszomjas
ellenség, még a mocsárokat is meghajtotta, hogy a menekülteket
kézrekapja, nem levén egyéb a szándéka, mint hogy végképen kiirtson
minden magyart a földszinéről.
Ilyenformán, nappal rejtőzködve, éjjel bujdokolva, a szerint mentek
mindig nyugot felé, a mint azt a csillagok járása mutatta nekik,
remélve, hogy még ott menedékre találnak. Eledelük nem volt ez alatt
más, mint a récze- és szárcsatojás, a mit a mocsári fészkekben kaptak,
azzal táplálkoztak.
Egyszer, mikor már nagyon messzire elmentek s azt gondolták, hogy jóval
megelőzték a tatárokat, elő mertek jőni a nádasból a síkságba s a szép
holdvilágnál egy tornyot pillantottak meg jó távol maguk előtt.
Az ott valami város, gondolák magukban, tartsunk arra; talán ott
biztosságban leszünk, odáig nem jön a tatár. Mert csak azt hitte minden
ember, hogy a mint máskor szokta, egy-egy rablócsorda betör az országba,
s ha jól megszedte magát zsákmánynyal, megint visszamegy az országába.
Mentek hát a látott torony felé egész éjfélig; hát a mint közel értek
hozzá, akkor vették észre, hogy a toronynak nincsen teteje; a mint még
közelebb mentek, akkor látták, hogy a házak mind földig vannak rontva, s
a mint beértek az utczába, hát akkor látták, hogy ott senki sem lakik,
hanem farkasok és elvadult kutyák üvöltenek eléjük a fekete
kapubálványok mögől, a hol mindenfelé emberek feküsznek; alakok fej
nélkül, asszonyok, nyillal általlőve, az anya, ki halott gyermekeit
takarja holttestével, hosszú, elszórt fekete hajával.
Az ifjak elborzadva takarták el szemeikei e látvány elől, jaj! itt is a
tatár járt már, itt sincs többé élet.
Hanem azért mégis ott akartak maradni másnap éjszakáig, valahol
elrejtőzve, mert már közel volt a reggel, s fényes napvilágnál nem jó
volt kijőni a mezőre.
Bementek hát a templomba, hogy majd ott valahol elrejtőznek, vagy
kriptában, vagy valami sekrestyében.
Hajh! sírbolt volt most az egész templom, ott vágták le a nép szinét
javát, asszony, férfi és gyermek úgy hevert egymáson keresztül, a
leégett gerendák között, a sápadt hold csak úgy világított le rájuk a
tetőtlen orom beszakadt padmalyán át.
Itten valósággal kardot kellett rántaniok, hogy elhajtsák a farkasokat,
a mik a sírásó hivatalát pótolni jöttek ide, s a mint kiriogatták őket
onnan, ismét vissza-visszajöttek s beordítottak az ajtón.
Azt mondá akkor az öregebbik testvér, Simon: Mikhál öcsém, ezek a gonosz
férgek nekünk itten békét nem adnak, s miattuk meg nem nyugodhatunk,
pedig az álmatlanságtól alig van jártányi erőnk már; azért te fekügyél
le most, az oltár mellett jó helyed lesz, Isten most is közel van ott
még, én majd addig őrt állok az ajtóban s elhajtom rólad a
feneállatokat; majd ha elfáradtam, akkor fölkeltelek s te fogsz vigyázni
rám.
Mikhál tehát keresett valahol egy helyet az oltár mellett, s egyik holt
vitéz mellé lefeküdt, olyan volt mind a kettő, mintha aludnék, vagy
mintha mind a kettő halva volna. Simon vitéz pedig azalatt összekeresett
néhány elhullt nyilat a harczos téren, talált hozzá íjat is s úgy
támaszkodék a puszta ajtófélnek! a mint közeledtek a toportyán-férgek,
közéjük lőtt egy-egy nyilat, a megsebzett aztán verekedést kezdett a
többiekkel, azt gondolva, hogy társai harapták meg. Ez a rút viadal,
undok marakodás tartott már közel egy óráig, a midőn egy vén farkas
csúnyául elkezdett üvölteni, rá, mintegy jelszóra, visszaüvöltöttek a
város minden részéből társai s azzal egyszerre iramodott valahány, annyi
felé.
Simon vitéz csakhamar kitalálta e futás okát, s visszament testvéréhez
és felkölté:
– Ébredj fel öcsém; lódobogást hallok, a tatárok jőnek vissza.
Nem volt más menekülés, mint mind a kettőnek lefeküdni a halottak közé,
arczczal földfelé fordulva s úgy várni csendesen a közeledőket.
Épen ide jöttek az omladék templomba.
Sokszor tettek ők így. Gondolták, a menekült nép azt hiszi, hogy nincs
már mit keresnünk feldult városában s visszatért romjai közé, üssünk
rajta. Sokat elvesztettek így.
Azon városból való ember vezette őket vissza: egy tatárrá lett lakos, ki
maga is átpártolt az ellenséghez s előljárt, a hol pusztítni kellett.
Ez az átkozott gonosz ember maga is tatár ruhát viselt már, hosszu
hegyes prémsüveget, bő nadrágot s törte a tatár szót a kedvükért; – hogy
az Isten fullaszsza a torkán, valahány kijön rajta!
A testvérek kivehették a beszédből, hogy az átpártolt rossz ember azért
vezette ide az ellenséget, hogy felfedezze előttük a kripta nyilását,
melybe az elfutott lakosság drágaságait, s templomi ékszereit
elrejtette, az ajtót befalaztatván utána. Azt ott felbontották rögtön, s
nagy lármával és dulakodással megosztoztak a talált kincseken,
összetörve, a mi nagyobb darab volt. A tatárrá lett vezetőnek is jutott
belőle egy szentségtartónak a fedele, mit a gonosz ember süvege mellé
tűzött czifraságnak.
– Hej, csak kerülnél egyszer a kezemre, gondolá magában Simon vitéz, ki
mindezt nézte félszemmel, a halottak között fekve.
Azután tüzet raktak a gyilkos tatárok a szent oltáron, a templomban
levágtak egy lovat, azt tiltul megsütötték nagy konczokban s neki
telepedtek lakmározni, hogy utálat volt őket látni; az új tatár velük
evett.
Egyszer egy parázs a tűzből kipattanva, épen Mikhál vitéz kinyújtott
markába esett; Simon vitéz látta azt jól, s megrettent, hogyha öcscse az
égető kínra meg talál mozdulni, mind a ketten elvesznek. Mikhál vitéz
azonban szép csendesen összeszorította a markát, úgy hogy senki sem
vette észre s olfojtotta benne az égő parázst, még csak szisszenését sem
lehetett hallani.
Hajnalra kelve aztán ismét felkerekedtek a tatárok, felkaptak lovaik
hátára s száguldottak odább; nem vették észre, hogy két élőt hagytak el
a holtak között.
A két vitéz késő estig átalla a templomból előjőni, hanem ott viaskodott
egyre a mezei vadakkal, a mikhez nappal még a keselyűk is csatlakoztak,
ott vijjongtak egész nap a fejük felett, csak hogy ki nem verték a
szemeiket karmaikkal. Hálát adtak az Istennek, a mint a borzasztó
helyről odább mehettek napnyugatkor.
A sík rónán mentek, a hogy mehettek sietve; hátra sem is igen mertek
nézni; de mit is néztek volna ottan egyebet, hanem ha a sötét
füstfelhőket, miket égő városokról hajtott feléjük a szél? Hátuk mögött
jött a tatár!
Estefelé egy magános tanyához értek, a melyben egy izmaelita lakott.
Duplán ellenség, mert idegen és pogány, hogy adott volna az jó tanácsot
a menekülőknek?
Sok mindenféle nép volt már akkor ott az udvarában, a kik elfutottak a
tatár elől s futottak, a merre világot láttak maguk előtt, ki lovon, ki
gyalog, ki szekéren, férfiak, asszonyok, gyermekek.
– Jaj édes feleim, ijesztgeté őket az izmaelita, rossz helyre jöttetek
ide: sokkal jobb volna visszafordulnotok, a merről a tatár hadak jőnek,
mert azok legalább, ha megadjátok magatokat, le nem vágnak, csak
rabszolgának visznek el; jaj de előlrül sokkal nagyobb veszedelem vár
reátok, mert itt ebben az erdőben laknak óriások, rettentő magas
szörnyek kétszarvú fejekkel, szájuk akkora, hogy egy ember befér rajta;
ezek elfogdossák az erdőkre futókat s ott megsütik nyárson; engem is
csak azért nem bántanak, mert bort adok nekik, mikor jőnek.
Már ekkor a menekvők hallották Várad alól futó vitézektől a tatár
óriások hírét, kik egy egész sereget megszalasztottak puszta feltünésük
által, sőt egy csordapásztor, a ki becsületes jász eredetű ember volt,
maga is esküdött rá, hogy ő is látta őket, a mint négy öles lépésekkel
jártak végig a mezőn s egy közülök szépen leült a kutágas tetejére, a
nélkül, hogy a lábai lelógtak volna.
A szegény megrémült népség erre a hírre inkább visszafelé akart futni a
tatár torkába, hogysem e szörnyetegek fogaira jusson; de a két Koppánd
vitéz azt mondá okosan egymásnak:
Ime azok kevesebben vannak, a tatárok száma pedig sok százezer. Az óriás
húsa is csak hús: majd bejárja a kard, Goliáth is óriás volt, s egy
pásztor fiu ölte meg; inkább menjünk mi azok ellen.
S elindultak az erdő felé.
– No majd megbánjátok! kiálta utánuk az izmaelita.
Hát a mint a vitézek az erdőhöz közelértek, ime kijöve a fák közől
tizenkét rettentő alak; háromszorta magasabbak, mint a közönséges ember;
nagy fejük, mint holmi hordó; bajuszok, mint egész lófark; három ölet
léptek egyszerre, s két öles kardokat czepeltek a vállaikon.
– No öcsém, szólt Simon vitéz, kardmarkolatához kapva, már most vagy mi
eszünk, vagy ők esznek; válaszd ki a magadét, én is az enyimet.
S azzal kivont karddal rárohantak az óriásokra.
A szörnyű alakok eleinte nagyon lármáztak reájuk s kardjaikat
emelgették; a mint azonban látnák, hogy a két vitézt semmikép sem lehet
megijeszteni, hátat adának és hosszú lépésekkel iramodtak vissza az erdő
felé.
Nem voltak azok valami természettől alkotott szörnyek, hanem csak a
tatár khám szemfényvesztői, kik hosszú lábtókon tudtak járni s
felöltöztek Isten csodáinak, hogy a futó népeket visszariaszszák
gyilkosaik körmei közé; az izmaelita jól tudta azt, mert velük értett.
A mint Simon vitéz meglátta, hogy az óriások futnak, még jobban biztatta
testvérét ellenük, a holott azután nem érék be azzal, hogy az erdőig
megkergették őket, hanem a mint azok a fák és cserjék között lábtóikkal
nem tudtak boldogulni, sem a nehéz álarcz és rémpóla miatt ügyesen
mozogni, nehéz kardjaiknak sem vehették hasznát, ott a vitéz ifjak mind
valamennyit levágták irgalom nélkül s a nagy festett szörny-fejeket
feltűzték az erdő szélében karók hegyére, hogy a futó népek bátorságot
kapjanak, ha azokat messziről meglátják. Az áruló izmaelita nevét
azonban Simon vitéz felirá kardmarkolatára.
Megint mentek odább napnyugat irányában, míg végre a Tisza vizéhez
értek, a hol egy révet találtak, mely előtt már akkor sok ember
várakozott, a kik mind a tatárok elől futottak. A vámot ottan valami
patarénus nép szedte, mert még András király és Dienes nádor idejében
mind ilyen huzavona nép kezébe kerültek a vámok. Azt lehetne gondolni,
hogy ilyen nagy veszedelem idején, mikor mindenki tűz elől, vér közől
fut tova, ingyen is átszállították a révészek a menekülőket? Igen,
keresztyén és magyar ember bizonyára azt tette volna, de az istentelen
patarénus nép most sarczolta az átkelőket legjobban, ki mit megmentett a
tatárok elől, testén maradottat, azt oda kellett nekik adnia, asszonyok
fülönfüggőiket, férfiak bogláraikat vetették váltságul a kegyetleneknek,
csakhogy átszállítsák őket. A kiknek pedig épen semmijök sem volt, a kik
koldusképen futottak el, azokkal azt az istentelenséget követték, hogy
elébb elmondattak velük egy manichæus imádságot, mely nem volt egyéb,
mint a legirtóztatóbb káromlása az igaz Istennek és az ő szenteinek
tatár nyelven. Igen sokan elmondták azt, csakhogy menekülhessenek, nem
gondolván a halál félelmében lelkük örök életére; a kik irtóztak
elmondani a csúfságot, másutt kerestek a Tiszán gázlót, vagy ha úszni
tudtak, ahoz fogtak, sokan ott is vesztek.
A két testvérnek sem volt semmije, a mivel megváltsa a révet, csak az
istenkáromló tatár imádság. Simon vitéz azt mondá, hogy inkább darabokra
engedi magát vágatni a tatár által, hogy sem az Istent káromolja és a
szent Szűzet, de Mikhál könnyebb vérű lévén, azzal biztatá, majd
elmondja ő azt mind a kettőjük helyett, azt állítván, hogy testvére
néma; ő tehát elmondá kétszer is egymás után, egyszer magáért, másszor a
bátyjáért a rettentő káromkodást, mialatt Simon összetett kézzel magában
halkan mondá utána a Miatyánkot és az Üdvözletet. Így szállíták őket át
a túlsó partra, a holott a midőn Simon vitéz szemére vetné testvérének,
hogy miért mondta el kényszerűségből az istenkáromló verseket, ez azzal
vigasztalá bátyját, hogy hiszen magában minden vers végén utána mondta:
«nem igaz, nem igaz.» De csak mégis nagy bűn volt az.
Simon vitéz a manichæus nevét is feljegyzé kardmarkolatára.
Hajh de a menekülők ott csak újabb veszedelem torkába futottak; a sajói
nagy ütközet el volt már vesztve, a Duna Tisza között is özönnel járt
már a tatár, a mint egy erdő széléből kiértek, köröskörül nem láttak
egyebet a távol láthatáron, mint égő falvak füstjét; visszatértek hát
megint az erdőbe s felfelé északnak kezdtek tartani, köröskörül hallva a
tatárok kürtjeinek hangját, a mint egymásnak felelgettek, s a nappalokat
odvas fák rejtekeiben tölték, nem találva egyéb táplálékot, mint
vadmézet és lehullott bükkmogyorót, a mivel éhségüket csillapíták.
Negyed napra találtak egy tisztességes házat az erdő közepén, melyet sem
lőrések, sem sánczkarók nem védelmezének s mégsem volt leégetve.
Az ifju vitézek csodálkoztak ezen; pedig hát tudniok kellett volna, hogy
abban a házban szaraczenus lakik, a kik pedig mind egyetértenek a
tatárokkal, azok hordanak nekik tudósítást, vezetik őket a városokra,
kémeik és orgazdáik; a mit a tatár rabolt, azt megveszik tőle olcsó
pénzen s szállítják majdan Morvába és odább is. Egy ilyen kufár háza
volt az. Egy nagy vörös ökörfő volt a kapujára festve, a miről a tatárok
ráismerhettek, hogy ez az ő emberük.
A szaraczenus nagy nyájassággal fogadta őket, mikor bementek hozzá;
biztatá, hogy várjanak, mindjárt készíttet számukra ebédet, a mi a
kiéhezett jámboroknak vajmi kedves vigasztalás volt. Míg ott panaszolnák
kiállott szenvedéseiket a jámbor arczú házi gazdának, jön lihegve egy
úri asszony, megszakgatott ruhájáról, feslett sarujáról ki lehete venni,
hogy messziről menekült futva s reménykedve kérdi a házi gazdától, nem
tért-e ide be az ő szerette férje kis fiacskájával? Az erdőbe menekültek
öten: a férj kis fiával, a hitves, egy dajka és a kis csecsemő gyermek.
Egyszer kutyaugatást hallottak: a férj azt mondá, hogy hárman maradjanak
hátra egy barlangban elbujva, majd ő fiával előre megy, megnézni:
nincs-e ott emberi lak közel? ők sokáig vártak ott, végre a nő aggódva
férje kimaradtán, maga indult el őt keresni, talán itten voltak?
– Meglehet, hogy itt jártak, gyermecském, szólt vállat vonva a
szaraczén, itt sokan megfordulnak napjában; milyenek voltak?
A nő leirta férje alakját, ruházatát, a kis gyermekét, a fiucska ujján
volt egy fekete lószőr gyűrű fehér kereszttel, azt csak nem vette el
tőle senki, ha megölték is, ráismerhetne róla.
A szaraczén azt mondta, hogy semmikép sem látta őket s a szegény nő
kezét tördelve és jajongva ment ismét odább férjét és kis fiát keresni.
Ez alatt felhozták az ifju vitézek számára az ételt, egy nagy bográcsban
aprított húst, a szaraczén hozatott nekik melléje bort s megáldva
lakomájukat, magukra hagyá őket.
Mikhál vitéz, a milyen éhes volt, rögtön hozzá akart fogni a bőséges
étkezéshez, de Simon vitéz megállítá elébb.
– Hát Mikhál, nem jut-e eszedbe, hogy elébb imádkoznánk?
Azzal elvégzék az imát, a hogy istenfélőkhöz illett, s csak akkor
fogának az étekhez.
És ime, Isten megjutalmazá őket kegyességűkért, mert a mint Mikhál vitéz
görbe evőkését beleszúrá a bográcsba, ime mi akadt legelébb is kése
hegyére, egy vékony csont, egy fekete karikagyűrűvel lószőrből
átkerítve, fehér kereszt a gyűrű közepén.
Az ifjak ijedten ugrának fel ültökből s nem érintve többé sem ételt, sem
italt, nem búcsúztak sem gazdától, sem gazdasszonytól, hanem futottak
onnan sebten, a hogy lábaik elbirták, s csak későn akadtak meg egy
szegény remete barlangja előtt, kinek elbeszélték az ijedtséget, a mi
velük történt.
Áldjátok Istent, fiaim, szólt az öreg aszketa, hogy megszabadíta a
gonosz barlangból, mert nem más lakik ottan, mint az istentelen
szaraczén, a tatárok kéme, ki a hozzá betérő menekülőknek kábító szert
ad italban s mikor elalusznak tőle, akkor fejüket veszi! a fejekért kap
egy dénárt a tatároktól, a húsaikat pedig feladja az utánuk jövő
vendégeknek, azt a szörnyűt követve el, hogy testvéreit eteti meg a
magyarral. Örüljetek, hogy nem izlelétek ott semmit, jól fog esni most
forrásom friss vize s az aszalt gyökerek, miket veletek megosztok.
Reggelig maradjatok itten, azután menjetek csak mindig feljebb észak
felé; nem tévedhettek el: a melyik oldalon a fáknak moha van, arra van
észak; ha hét napi járó földet tettetek hegyeken-völgyeken keresztül,
meglátjátok a legmagasabb hegyeket, a mik Magyarország határán vannak;
ottan majd hallani fogtok harangszót; az vezessen benneteket; ott jó
oltalom van, azok ott a «menedék kövei», lapides refugii, miket a
harczos szerzetek láttanak el védelmi eszközökkel, hogy befogadják a
mindenünnen futókat. Ott jó helyetek leszen. Találtok oltárt, kenyeret,
erős bástyákat, miket a jó kard és a jó Isten ezernyi ellenségtől
megoltalmaz. Míg odáig nem értek, meg ne állapodjatok, mert veszedelem
és pusztulás van az egész hazán.
Az ifju vitézek megcsókolták a jó öreg kezét a jótékony tanácsért s
reggel útmutatása szerint mentek nagy egyedül magukban sűrű erdőkön
keresztül; soká mentek, messze mentek, tölgy elhagyta, bükk elhagyta már
a hegyet, következtek a nagy gyászoló fenyőfák, de még tovább kellett
menniök.
Egy reggel azonban, a nagy magános rengetegben, a mint pihenni leülének,
távolról jövő harangszó ütötte meg füleiket, valami nagy harangok szava,
a minők csak Fehérvárott voltak akkor, meg Nagy-Váradon, a nagy székes
egyházakban.
Mikhál vitéz felugrott örömmel és mondá:
– Itt van bizonyára az említett «lapis refugii».
De Simon bátyja megcsóválta fejét.
– Messzebb van az öcsém, még háromnapi járó földet mondott odáig a szent
ember.
– Ejh, talán saját lábaihoz mérte a járó földet, azok pedig már öregek.
– Aztán nem is észak felől jön ez a hang, hanem nagyon is nyugatról.
– Bizonyosan mi tévesztettük el az irányt.
Mikhál vitéz csak rábeszélte Simon bátyját, hogy ne menjenek már
messzebbre, hanem keressék fel, a honnan az a harangszó jön, hiszen
harangszóval csak keresztyén ember ad jelt; bizonyosan azért teszik,
hogy ha valaki eltévedt bujdosásában, odatérjen, a hol nem félnek az
ellenségtől.
Simon ráállt s mentek aztán, a honnan a harangszó jött, s a mint kiértek
az erdőből, egy kies völgy terült el előttük, melyen keskeny patak
kigyózott keresztül, a patakon nagy lábas hid volt verve, a hid pedig
egy magas sziklavárba vezetett fel, melynek négy hegyes tornya volt a
négy szegletén, ötödik meg a középen; azokban mind harangok voltak s
azokat mind úgy húzták, mintha búcsújárás volna.
Ez bizonyosan a menedék köve; mondá újból Mikhál vitéz.
– Nem mondott annak tornyairól, sem bástyáiról a remete; szólt
ellenkezve Simon bátyja.
– Ejh azóta felépíthették, hogy ő ott járt.
S azzal mentek a vár felé. De különös volt előttük, hogy az ilyen nagy
erős vár tövében a hogy másutt szokott lenni, nincsenek paraszt kalibák,
nincsen falu, zsellérházak, a kik a várhoz tartoznak, hogy lehet ez?
– Bizonyosan a parasztokat mind bevették most a várba. Így magyarázá azt
a könnyebbvérű Mikhál lovag.
A toronyőr, a mint észrevette közeledésüket, rögtön jelt adott
kürtjével, mire a felvonó hidat leereszték, mely az állóhidat a
várkapuval összekötötte, czifra csatlósok jöttek a jövevények elé s
midőn azok aggodalmasan elmondák nekik, hogy ők messze földről jőnek,
országos veszedelem közől, nem tudják, jó helyre jöttek-e? azok nevetve
mondának nekik.
– Jó helyre bizony, atyafiak! ez itt Fulkó lovag vára; híres, nevezetes
vitézé; nem jöhet ide a tatár, ha csak a völgyet ki nem tölti; nem is
lesz itt fogyatkozástok semmiben, mert itt van enni inni elég; van-e
valami kincsetek, a mit el kell kell jó helyre tenni?
– Valóban nincs egyebünk jó kardjainkon kívül.
– No annál jobb. Akkor beállhattok a lovag úr zsoldjába s vitézkedhettek
az ő zászlói alatt jó pénzért.
– Nem kivánunk mi pénzt a szolgálatért, elég lesz nekünk, ha
harczolhatunk a pogány ellenség ellen vitéz vezetők alatt.
Az inasok úgy nevettek rajta, hogy az ifjak olyan komolyan beszéltek s
azután bevitték őket a várba s nemsokára hoztak eléjük ezüst
medenczékben illatos vizeket, megmosdatták, megfüröszték őket, hoztak
nekik pompás bársony és virágos kamuka-köntösöket, arany skofiummal
kivarrva, boglárokkal végig rakva, hajfürteiket bekenték illatos
kenőcsökkel; azt mondák, hogy ezt mind Fulkó lovag parancsolta, a ki a
vendégeit ilyen szívesen szokta fogadni.
– Talán nem is érdemeljük mi ezt a nagy tisztességet; monda Simon lovag
pironkodva, ki igen szemérmetes férfiu volt, midőn ajándékokat kelle
elfogadni.
– Ah de még többekben is fogtok részesülni, szóltak a tréfálózó
cselédek; a lovag úr lakomát rendezett számotokra, ottan lesznek az
úr-kisasszonyok is, Fulkó vitéz leányai, Meryza és Sziona, azok mellett
fogtok ülni.
– Oh de furcsa neveik vannak, mondá Simon lovag, vajjon hol keresztelték
őket annak?
– Ne törődjetek ti azzal; majd holnap elmondhatjátok, melyik volt kettő
közől a szebb?
Mikhál vitéznek mindjárt meg is ragadt a szívében: melyik lehet kettő
közől a szebb? mert a szép asszonyi arczokat ő halálba tudta szeretni;
de Simon bátyjának máson járt a gondolatja.
– Hol van itten a kápolna? oda szeretnék elébb menni, hálát adni az
Istennek, hogy annyi veszély közől megszabadított; sok hete, hogy nem
voltam már oltár előtt, csak az égi madarakkal együtt imádhatám Istent
az erdőkben napköltekor.
Az ínasok megint csak nevettek rajta.
– Hagyd azt mostan, jó barátom, megtalálhatod még holnap, a papot mindig
jókor van látni; most jertek a lakomára; régen ülhettetek asztal
mellett.
Simon vitéz nagyon csóválta rá fejét; nem tetszett neki az olyan hely, a
hol az oltárról olyan nevetve beszélnek, de nem akart háboruságot
kezdeni s engedett a meghívásnak, de öcscsét mégis figyelmezteté, hogy a
hosszas bőjtölés után, majd a gazdag lakomából nehogy sokat be találjon
venni, bort ne igen nagyon igyék, mert az megárt most egyszerre; Mikhál
vitéznek pedig máson járt akkor az esze: melyik lesz szebb a kettő
közől?
Egy trombitaszóra aztán felnyiltak a várbeli szárnyas ajtók s bevezeték
azokon az ifjakat az ebédlő-terembe.
A két jámbor vitéz szemefénye elveszett a nagy ragyogáson, a mi itt
minden oldalról feléjük tündökölt. Az asztalok ezüst tálakkal és arany
serlegekkel rakva, székek, lóczák czifrán kifestve és kifaragva, ablakok
színes üvegekkel rakva, az asztalfőn álló székek biborral bevonva és
mennyezettel födözve, mintha fejedelmek számára állnának ottan; minden
szék háta mögött állt egy arany vitézkötéses hajdu, skárlát mentében, a
bortöltögető ezüst vederrel kezében; azután a másik terem ajtajai is
felnyilván, kijöttek belőle a várkastély úri vendégei, mind gazdagon
öltözött urak, kiki egy-egy szép hölgyet vezetve jobbján, a kik nehéz
selyem ruháikkal csak úgy söpörték a padlót, gyémánt és kárbunkulus
tündökölt forgóikban, kösöntyűiken; azok ott páronkint helyet foglaltak
a hosszú rakott asztal körül, egy férfi egy asszony mellett, végre
hármas trombitaszó után jött maga a vár ura: Fulkó; kövér termete majd
leroskadt drágakövek és boglárok terhe alatt; két kezén vezeté két
leányát, Meryzát és Szionát.
Az első, kit jobbján vezetett, tündéri szépségű hölgy volt, ragyogó
fekete szemei illettek halvány arczához s piros ajkaihoz, magas, délczeg
termete is oly méltósággal hordta e büszke főt, mintha tudná, hogy itt
neki mindenki engedelmes szolgája.
A másik leány, kit Fulkó balfelől bocsátott, alacsony volt és
görbe-hátú, szemeit nem is emelte fel soha, s nem tekintgetett sehová,
mint a ki nagyon jól tudja, hogy őt mindenki megveti. Könnyű volt
rámondani: melyik kettő közől a szebbik?
Mikhál vitéz azt hivé e látványra, hogy álmodik, szemeit elvakítá a
drágakövek fénye, még jobban a szép szemek ragyogása, hogy azt sem tudta
már: a földön jár-e vagy az égben?
Simon vitéz pedig ennyi pompát látva maga előtt, arra gondolt szomorú
szívében, vajjon talán ez időben Béla király futó patak partján iszsza
levett sisakjából a vértől langyult vizet?
– Asztalhoz, urak és hölgyek! hangzék Fulkó lovag szava; ide mellém
Koppánd Simon, Koppánd Mikhál; az utóbb jött vendégé mindig az első hely
nálam. Üljetek leányaim mellé. Im ez Meryza leányom, amaz pediglen
Sziona.
Mikhál úgy ejté a dolgot, hogy a tündéri szép Meryza mellé jusson, kiről
le nem birta szemeit venni többé. Simon pedig odaült a szemlesütő
Szionához, hanem elébb elmondá magában halkan az asztal-áldást, a mi
fölött a többi vendégek nagyon kaczagtak a kegyes vitéz
botránkoztatására, egy hang azonban mellette halkan suttogá: «Amen,
Amen.» Oda nézett s látta, hogy az a púpos hátú Sziona, s e pillanatban
szebbnek tetszett előtte a görbe leány, mint a délczeg Meryza.
A vendég urak igen vígan ittak, nem kellett nekik nagy kinálkozás s
miután jól felborozták magukat, megkérték a jövevény ifjakat, hogy
mondják el előttük azon viszontagságokat, a miket idáig jutva
kiállottak.
Mikhál vitéz nem bírt nagy ékesen szólással, a miért is csak bátyjának
inte, hogy szóljon. Simon tehát felálla és gondolva, hogy igaz résztvevő
hazafiui szivekre talál e helyen, elkezdé a hon gyász-eseményeit mondani
előttük; a beszéd folytán mindjobban belejött az indulatba, a lelke
előtt újra megjelenő rémlátások képe ihletet adott ajkainak, annyira,
hogy végtére oly szívrehatólag beszélt, hogy saját magának is könyek
csorogtak alá az orczáján.
Ime azonban, midőn e könyeket letörölné és széttekintene, akkor látá,
hogy a vendégsereg épen nem sír és nem sóhajtoz az ő fájdalmas beszédén,
hanem csupán csak mulatságképen hallgatja azt, mintha valami trufátor
énekes regéjét hallgatná.
Ezen annyira megbotránkozott, hogy kénytelenül megszakasztá a szót.
Különösen bántották őt a délczeg Meryza szép szemei, a miért olyan
mosolyogva tekintének reá.
Midőn elhallgatott, a délczeg hajadon megszólítá, hogy mondana még «több
ilyen szép mesét is».
Egy suttogó hang azonban, a halavány Sziona szava, esengve szólt
mellette, hogy ne folytassa tovább az Isten nevéért, mert hisz e
borzalmas történetet szívszakadás így hallani.
És Simon lovag Sziona szavára hallgatott, nagyot sóhajta és leült.
Sajnálta a házi urat és a vendég-sereget azzal megbántani, hogy
érzéketlenségüket megrója; gondolá, a jó élet teszi azt s azzal menté ki
magát, hogy nagyon el van már fáradva.
Arra fölkelt Saksin lovag, egy roppant termetes férfi Simon mellől s
belékötött, hogy miért nem iszik s mért nem beszél tovább? minek sérti
meg a társaságot azzal, hogy elhallgat; ezért már most «ki a gyepre!»
Simon lovag látta, hogy ebből most mindjárt verekedés lesz, azért
hátratolta maga alul a székét s készen tartotta magát mindenre. Nem volt
ez szokatlan dolog akkoriban, midőn vendégségek alatt nagyon sok bort
ittak s a férfiui erő kitüntetése nem tartatott gyalázatnak, a miért is
lakoma előtt a vendégek minden vágó-fegyvert le szoktak rakni magukról,
nehogy azokkal találjanak egymásnak ártani, a mit azután józan fővel
megbánnának.
Mikhál vitéz is fel akart ugrani helyéről ezt látva, de őt lekötve tartá
már a bor, meg a szép hajadon szemei, aztán meg azt is mondák a
körülötte levők, hogy két ember vitájába nem illik egy harmadiknak
belekeveredni.
Sziona azonban odasúgott Simonnak:
Vigyázz, nehogy ölre engedd magadat kapni, mert Saksinnak hegyes vért
van a dolmánya alatt, ha hozzászorít, keresztültör vele.
S ez a titkos intés hasznára vált Simonnak, mert a mint kitolakodának a
lovaggal a terem közepére, nem engedé magát derékon kapni, hanem
megkapta amannak két karját erősen s megrázva azoknál fogva annak
rengeteg testét, gáncsot vetett neki s úgy veté a földhöz, hogy a fejét
is odacsapta a padlóra.
Erre dühösen ugrott fel Saksin s most már széket ragadva rohant Simon
lovagnak; de az megkapta félkézzel az ellene sujtott széket s a másikkal
úgy üté fültövön Saksin lovagot, hogy az se látó, se halló nem volt
többet, mert egyszerre kijött orrán, száján, fülén a vér: úgy vitték el
pokróczba takarva.
A többi vendég urak nagyon nevettek e mulatságon s dicsérék Simon vitéz
erejét, ügyességét, kezet is szorongattak vele sorba; a miközben vette
észre, hogy mindegyik azt akarja megtudni, vajjon össze lehet-e úgy
szorítani a kezét, hogy fájjon? Engedte nekik cselekedni, hadd lássa,
mire mennek vele?
Végre a házi úr maga veregetett a vállára, azt mondá neki, hogy derék
ember, mert olyan vitézt győzött le, a kivel még meg nem mérkőzhetett
senki, s minthogy ő neki fogadása tartja, hogy a ki Saksin lovagot le
bírja verni, annak választani enged leányai közől, hogy egyet feleségül
vegyen közőlük, tehát válaszszon.
Simon vitéz azt hitte, hogy csak kötekednek vele, olyan jutalmat igérve,
a mit ő meg nem szolgált, csak akkor látta, midőn a káplánt hivatták,
hogy komolyan van értve az igéret s újból felszólíták, hogy válaszszon.
Mikhál vitéz de nagyon elbámult erre; most bánta már igen szörnyen, hogy
nem ő verekedett meg Saksinnal, mert hiszen ő sem gyöngébb, mint Simon
bátyja; jaj! ha Meryzát fogja választani, pedig hát, ha szeme van, ezt
látja szebbnek.
De Simon a sápadt Sziona felé fordult s azt mondá, hogy ő neki ez
tetszik jobban.
Fulkó lovag meg volt lepve; nem tetszett neki a választás, fejét
csóválta, ajkát harapta, de nem tehetett ellene más kifogást, mint azt,
hogy Meryza az idősebbik.
– Hogy ne menjen hugánál későbben férjhez, add őt feleségül öcsémnek.
Valóban ő oly jó vitéz, mint én vagyok, s ha ő küzdött volna Saksinnal,
nem kétszer, de háromszor verte volna a földhöz.
Mikhál esküdözött, hogy azt megtette volna Meryzáért, s ha kell, minden
itt levő lovaggal megbirkózik sorban, vagy egyszerre, a min nagyon
nevettek valamennyien.
Fulkó lovag azután ráhagyta, hogy ha oly igen nagyon szereti Meryzát,
vegye tehát ő is azt feleségül.
Mikhál vitéz magán kívül volt az öröm miatt; alig állt a lábán a
gyönyörűségtől, mégis az egész világot akarta birkózásra híni.
De Simon vitéz lelkét hidegítette valami gondolat: miért, hogy mindez
ilyen könnyű szerrel történik? hogy ilyen gazdag úr-leányokat olyan
könnyen – se kérdik, se hallják – a legelső jövevénynek feleségül adják?
Már pedig az bizony csak megtörtént: akár hitte, hogy ébren van, akár
azt vélte, hogy álmodik, Fulkó lovag egymáséba tette kezeiket, Meryza
levonta ujjáról gyémántos gyűrűjét s Mikhál bég vitéz ujjára húzta azt,
Sziona pedig egy kis vékony karika-gyűrűt adott jegybe Simon lovagnak, a
miért a vitéz urak cserébe ősi czímeres gyűrűiket vonták aráik ujjára s
akkor ment rögtön az egész násznéppé alakult vendégsereg a várbeli
kápolnába, a hol egy szerzetesi alak hit szerint összeadá a feleket az ő
társaikkal; rendén, ének- és orgonaszó mellett.
Mikhál vitéz és a szép Meryza a számukra elkészített menyegzői terembe
távoztak, de Simon vitéz azt mondá menyasszonyának: «én még egy kisség
itt maradok az oltárnál, hogy hálát adjak az Istennek e csodálatos
jóvoltáért, hogy a tegnapi szorongattatás helyett a szabadulásba
vezérlett s kivel tegnap csak a farkasok virrasztottak egy berekben,
annak ma ime ily áldott jó hitvest adott társul, mint te vagy Szionám.
Csak térj addig szobádba, míg utánad mennék».
Majd egy óráig ott imádkozott Simon vitéz az oltár előtt, mely szépen ki
volt szentek szobraival ékesítve; még azután a szent képeket sorba is
kellett csókolnia, de gondolta, hogy Sziona nem fog reá e haladékért
neheztelni.
– Megbocsáss jó Szionám, szólt, midőn a kápolnából megtért
hálószobájába. Sokért hálát kellett adnom az Istennek ezen a napon, hogy
olyan sokáig maradtam a kápolnában.
– Valóban sokért kell hálát adnod az Istennek, szólt Sziona, mert csoda
az, a hogy háromszor megmenekültél e napon a halálból. Istennek köszönd
azt, hogy mellém ültél, nem Meryza mellé, mert Saksin lovag bizonyosan
beléd kötött volna ott is s ha nem vigyázsz magadra, hanem ölre mégy
vele, halott vagy. Istennek köszönd azt, hogy nem saját poharadból
ittál, hanem az enyimből, melyben víz állt, mert serleged széle bódító
méreggel volt megkenve, a mi ha ajkadat éri, megbódulsz és reggelre
halott vagy. De Istennek köszönd százszor, hogy nem Meryza keze után
nyúltál, midőn választást engedtek közöttünk, mint tették előtted
százan, a kik most mind halva vannak, mert te is utánuk mentél volna.
– Tehát micsoda ház ez itt? kérdé elszörnyedve Simon.
– Gyilkosok és rablók háza. Fulkó lovag harámbasa; nem is atyám, de
mostohám, ki anyámat halálra kínzá; Meryza ellenben az ő leánya, a kiről
irtózat szólni. Ezek a vendég urak, kik itt aranyban járnak, mind Fulkó
és leánya czimborái, százszor gyilkos és elkárhozott valamennyi.
Azelőtt, a mult évekig, messze vármegyékbe eljártak csoportostul
rabló-kalandokra, néha maga Meryza is vezette őket, ki az éjszakai
gyilkolásban kegyetlenebb még apjánál is. Hogy pedig az ég haragja e
nagy csapást mérte országunkra, hogy a tatár rajtunk rontott, azóta
Fulkó bandái nem járnak ki a vidékre, félnek, hogy erősebb rablókra
akadnak, hanem nagy harangokat húztak fel a tornyokba s azoknak
messzehangzó szavával csalják ide azokat, kik a tatár elől menekülnek.
Ha jőnek gazdag főurak, kereskedők, szívesen fogadják őket, kincseiket
őrzésükbe veszik s ő magukat az első éjjel elsikkasztják. Ha vannak
köztük délczeg ifjak, azokkal ama tréfát űzik, mit veletek: Fulkó lovag
választást enged nekik leányai közől, a bódító italtól kábult ifju
Meryza kezét kéri s az őt az oltárhoz vezeti; egy rabló, valami megölt
szerzetes ruhájába öltözve, megesketi őt s lesz belőle férj egy éjre.
Mikor Meryza jelt ad, künn félreverik a harangot, tűzi lárma támad, az
új férj felszökik álmából s a mint hálótereméből kilép, eltünik nyom
nélkül; másnap megint új esküvő, új halál, új áldozat.
– Irtóztató! kiálta fel Simon vitéz. És ez órában Mikhál van ott? hol
van ő?
– Halkan beszélj! Ő már nincs ott. A mellékszoba alatt tátong egy húsz
öles mélység, mindennap fölötte járunk, az a padló, melyen járunk,
középett sarkon fordul lefelé s két végén ütközőre jár. E perczben ki
van véve az ütköző mind a két oldalon. Mikor valaki arra rálép, a hidlás
elfordul s ő leesik róla; az a mély kút egy hosszú folyosóra vezet, mely
innen a hegy lábáig nyúlik s egy szűk nyiláson napvilágot ér; ha valami
csoda által még megszabadulna is estében, hogy nem zúzná agyon magát,
ott a mélyben van Fulkónak két nagy vérebe, Orkusz és Erebusz, azok
felfalják elevenen; csak másnap mennek be Fulkó czinkosai a barlang
felől fáklyákkal, a miktől a kutyák félnek s összeszedik a megölt
ékszereit.
– Hát testvérem? mi történik testvéremmel?
Sziona szemeiből törlé a könyeket.
– Halld meg, mi volt ellenetek a szándék! A hálószoba ablakán egy kéz
koczogtat csendesen s arra azt súgják, hogy a másik testvér akar egy
szót szólni. Mikhálnál már koczogtattak az ablakon.
– És ő?
– Ő már bizonyosan meghalt. Nem lehetett megmentenem, mert Meryza az
ajtóig jött vele, ott megcsókolá s azután egy kiáltás hangzott és azután
csendes lett minden.
Simon vitéz szava elállt a fájdalomtól.
– Most azon légy, hogy mentsd meg magad. Itt egy hosszú kötél, ezt kösd
derekadra, itt egy jó kard, ezt szúrd övedbe, ez égő fáklyát fogd
balkezedbe, ne várd míg hívnak; lépj ki a forduló hídra, én e kötélen
csendesen le foglak bocsátani; s azután a kötelet, ha leértél, utánad
eresztem. Ha a vérebekkel találkozol, kiáltsd neveiket: Orkusz és
Erebusz, tartsd feléjök a fáklyát, akkor nem bántanak; meg ne öld őket,
mert arról megtudnák, hogy megszabadultál s utánad mennének, elfognának.
S most siess; ha biztos helyen leszesz s sokáig élsz, gondolj reá, hogy
a szegény árva, kit hitvesedül választál, valóban hitvesed volt.
Simon vitéz érzékenyen megölelé s megcsókolá Szionát.
– Valóban férjed vagyok s nem hagylak itt, jőjj együtt velem.
Az vesztünkre volna. Megtudnák egy óra mulva, hogy elárultam őket s
reggelre ismét kezeikben volnánk. A környék mind egyetért velük. Így
pedig harmadnapra a csontok közől nem fogják megtudni, melyik volt az
egyik, melyik a másik? Siess! ne időzz.
Simon vitéz megfogadá az Istenre, hogy ha innét megszabadul s más
világot ér az ország, vissza fog térni még ide, hogy hitvesét
kiszabadítsa s testvére gyilkosain boszút álljon; tőn mindent, a hogy
Sziona akará. Egyik kezében a kard, másikban a fáklya, derekán a
mentőkötél, így lépett ki óvatosan a sóhaj-hídra, s a mint az elbillent
alatta, csendesen ereszkedék alá a rémületes mélységbe, melynek
fenekéről tompa ugatás üvölte fel hozzá.
– Isten veled! hangzék felülről Sziona szava, midőn ő már a kút fenekén
állt, megvilágítva azt maga körül. Ott feküdt már akkor Mikhál testvér,
szép feje halálosan összezúzva; a két véreb, mely vérét felitta már, a
fáklya elől a sötétbe hátrált, melyből csak vérfényű szemeik világoltak
elő.
Simon vitéz megcsókolá holt testvére arczát s nem hagyta őt a
fenevadaknak, hanem fölvette vállára s kivivé őt a hosszú folyosón át,
míg az éjvilágra ért ki vele az erdőbe, a két kutya egész odáig kísérte,
de nem merte megtámadni a fáklya miatt.
Künn az erdőben sírt ásott a halottnak, nagy köveket hengeríte rá,
keresztet metszett négy felől levő fák kérgébe, hogy valaha ismét
rátaláljon s elimádkozá őt istenesen, úgy hagyta ott.
Az éjszaki csillag vezette tovább a kárpáti havasok felé.
Két éjjel utazott folyvást, nappal rejtve maradt, harmadik nap virradóra
meglátá a távolból az egyszerű keresztet a hegytetőn, a mit a remete
mondott neki.
Az volt valóban a lapis refugii.
A derék vitéz templomosok, vörös barátok a köznép szerint, építének ott
menedéket az ország minden vidékéből futók számára, a hová ha eljutott
is egy-egy kóbor tatár-csorda, vitézül elverték onnan; nem bírt rajtuk
erőt venni.
Harmadik évre ismét lesepré árva Magyarországról Góg és Mágóg hadait az
Úr keze. Kiki visszatért elpusztult szülötte földére.
Visszajött a király is s népét, birodalmát újra alakítva, vaskézzel
nyúlt az árulók, a gonosztevők közé, kik versenyt pusztítottak az
ellenséggel.
Körüljáró törvényszékek alakíttattak, mik a nádor elnöksége alatt minden
vármegye határán sorompóba hítták a vádlott bűnösöket s kire súlyosak
voltak a vádak, annak istenitélet alá kellett vetnie magát, tűz- avagy
vízpróbában, avagy ha bajnok vitéz volt, megküzdenie az ország
bajnokával, kinek sisak fedte arczát s pánczél termetét, míg a
vádlottnak paizson s kardon kívül más fegyvere nem volt.
Sok istentelen bűnös meglakolt eképen, a tatárhoz szegődött árulók, a
hittagadók, az izmaeliták, az emberhúsetetők, a rablólovagok és a
szaraczén kémek. Egyszer rákerült a sor Fulkó lovagra is. Az ország
hirnöke az ő kapujára is felszegezé a vádló vaskeztyűjét, s oly nagy
volt a rablólovag elbizottsága, hogy bár futhatott volna, nem tevé, sőt
megjelent minden lovagjával, Saksin hadnagyával és Meryzával együtt a
törvényszék előtt; a várban csupán Sziona maradt.
Meryza Saksin hadnagyot, ki szörnyű erejű férfi volt s gyakorlott a
bajvívásban, felbiztatá, hogy ne féljen, hanem ölje meg az ország
lovagját; e végre készíte neki boszorkányos mesterséggel olyan inget,
melyet nem jár meg a fegyver s adott neki olyan kardot, mely úgy fogja a
vasat is, mint a bársonyt.
Ilyen készülettel állt ki Saksin lovag a sorompóba, a holott az ország
lovagja állt egyfelől, középett a mennyezet alatt ült a nádor, alatta
állt a pristáldus, ki fennhangon felolvasá a vádlottak előtt bűneik
lajstromát: hogy a hozzájuk menekülőket megöldösék hitetlenül s Isten
sakramentomaiból csúfot űzének.
Ezek azt felelék, hogy a vád mind hazugság, mert azt hitték, hogy azok
mind meghaltak, a kik ellenök tanúskodhatnának.
– Én rágalomnak vallom e vádakat! kiálta Saksin lovag daczosan, s
elfogadom a viadalt ország bajnokával.
– No hát akkor ismerd meg, kivel vívsz! szólt sisakrostélyát feltaszítva
a bajnok. Én vagyok Koppánd Simon, a kit nem evett meg Orkusz és
Erebusz!
E név hallatára, ez arcz látására kihullott a babonás kard a nagy erős
férfi kezéből; nem tudott vívni többé, csak a lánczok után nyujtá ki
kezeit, s igérte, hogy kivall mindent.
Fulkó lovag, a mint az Orkusz és Erebusz neveket hallá, hirtelen lovára
kapott, s nyargalni kezde, futottak utána, de be nem érhették; senki se
tudja, mi lett belőle többé?
Csak Meryza maradt ott daczosan. Miután apja elfutott s Saksin
megvallott mindent, ő még akkor is tagadta bűnrészvétét, semminek sem
akart tudója lenni. A vízpróbánál azután elsülyedt és belehalt a vízbe.
Saksint ott nyomban négyfelé vágták, a többi rablóknak fejét vették.
Koppánd Simont ez eset után a király megajándékozá Fulkó lovag várával,
ki az ott talált tömérdek kincset a templomosok vitéz szerzetének
ajándékozá.
Szionát pedig most már valóban nőül vevé s másodszor és igazán
megesküvék vele, mint hű társával, s boldogul éltek együtt még sokáig; a
Koppánd név századokig fennmaradt.
Az úr Isten oltalmazza meg a magyarokat ezután is!