«Megint egy víg nap múlt el! Hatalmasan mulattunk. A ki már nem birta
bevenni a bort, azt megkereszteltük. Hát még az a szép kis tánczosleány?
az a feketeszemű, még most is a fülemben van a hangja, a hogy az
nevetett; mint egy kis angyalbőrbe bujt ördög. De mi az ördögnek
emlegetem én az ördögöt; mintha nem volna nekem odahaza ördögöm!
Kicsoda? Hát a feleségem! A vén pergő rokka. No iszen lesz majd mit
hallgatni megint! Hol voltál? Most kell hazajönni? Éjfél után két
órakor? Részeg disznó s több efféle. Mennyi pénzt pazaroltál el megint?
Micsoda párfüm érzik rajtad? Ez valami tánczosnéról ragadt rád! És így
tovább. Tudjátok? Mindig azzal fenyeget, hogy ha meg nem javítom
magamat, majd meglátom, hogy megjáratja velem. Bolond beszéd! Hát azért
vesz az ember vén asszonyt, hogy mellette üljön egész nap, egész éjjel?
Örüljön, hogy ilyen csinos férjet kapott, mint én, ugy-e bár? Hát nem
elég, ha vasárnap a hintóban mellette ülök a templomig, he? Nem ad
pénzt? Csinálok neki adósságot; majd kifizeti. Nem fizeti? Dehogy nem
fizeti. Ha én három szót szólok vele, oda van; fizet mindent, ugy-e
barátom?»
Ezt a monologot egy gallérig elázott fiatal gavallér tartá két
czimborájának, kik őt valami vidám házból a lakásáig vezették,
kedélyesen támogatva egymást kölcsönös igyekezettel.
Az ifju gavallér lakását elérve, szépen jó éjszakát kivántak neki, kézbe
adták a csengetyűhuzót, nehogy a kútszivattyúnak álljon, azt vélve
csengetyűkötélnek, s rábizták, hogy szerezzen magának bejutást
elátkozott várába; ők meg odább mentek.
A hazaérkezett megrántotta a csengetyűt, aztán ásított és danolt, s
megint csak ásított, ez könnyebben ment neki, mint a danolás.
Nem nyitották az ajtót.
Hármat, négyet rántott a csengetyűfogón, de úgy vette észre, mintha az
épen nem akarna szólani.
«Ahán! kivették a csengetyűnek a nyelvét, hogy ne szóljon. Nem akarják
magukat csendes álmukból felháboríttatni. No ugyan rosszul számították
ki.»
Azzal neki állt a sarkaival a kapunak s elkezdett azon hatalmasan
dörömbözni. Ezt már csak meghallják. Meg is hallották. Egy ablakredőny
kinyilt épen a kapu felett, s egy hálófőkötős fej kidugódott rajta.
– Ki az? mit akar itt?
«Ahán: az én sárkányom, hálófőkötőben. Én vagyok itt hej! én jöttem
haza».
– Én? ki az az én? Micsoda «haza». Itt mindenki itthon van, itt senki
sem hiányzik a háztól.
– Senki-e? A volna szép. Én csak tudom, hogy nem vagyok otthon: én,
önnek a férje.
– Megkövetem: nekem feleségem lehet valaki, de férjem nem. Én vagyok a
kapus.
– A kapus? A menykőbe, nagyon hasonlít az ábrázatja a feleségeméhez. No
hát ereszszen be, én vagyok a madamenak a férje.
– Óh persze. A madamenak nincs férje; a madame özvegyasszony.
– Özvegyasszony? Hát nem madame Corbiáné ez a ház?
– Nem bizony; hanem madame Mouilletnéé.
– No igen, igen. Madame Mouillet férjhez ment mossziö Corbiánhoz, s az a
mossziö Corbián én vagyok.
– Azt én nem tudom. A házasság a pap dolga, nem a kapusé.
– Nem ám, akasztófára való, hanem az a dolgod, hogy nyisd ki a kaput.
– Az a dolgom, hogy ha nem hagy ön békét, megyek patrolért, s bevitetem
önt áristomba.
– Te ficzkó! így mersz beszélni gazdáddal?
– Nekem gazdám nincs, csak gazdasszonyom; most takarodjék ön.
Azzal becsukta a redőnyt s mr. Corbiánra hagyta a választást, hogy
dörömbözzön-e tovább is a kapun, vagy pedig visszamenjen oda, a hol az
éjszakát eddig töltötte s fényes nappalra halaszsza a tettleges
elégtételt?
Az utóbbira határozta magát. Bizonyosan részeg a kapus: nem lehet vele
okos szót beszélni.
Másnap korán tizenegy óra felé délben fölkelt, ment haza. Már akkor a
mámor kigőzölgött a fejéből; alig hivé, hogy a múlt éjjeli jelenetet nem
álmodta. Csak ment nagy bátran a szobája felé. A komornyik útját állta.
– Mi tetszik, kérem?
– Mi tetszik? Hát te hogy mered azt kérdezni, hogy nekem mit tetszik?
majd mindjárt tetszik egyet a nyakad közé ütnöm.
Az inas erre lármát csapott.
– Hej, gyilkos, rabló, segítség!
Minden ajtón rohant be a cselédség, szakács, kukta, szobatisztító,
szobaleány, az inas segélykiáltására maga a madame is megjelent szobája
ajtajában.
– Mi történik itt?
– Ez az idegen úr erővel be akart törni madame szobájába.
– Uram! mit akar ön?
– Mit akarok én? hogy én mit akarok? Hát ki vagyok én?
– Azt én nem tudom.
– Hát nem vagyok én önnek a férje?
– Az én férjem? Az régen meghalt.
– Patvarba! De a második.
– Én másodszor nem mentem férjhez. Özvegy vagyok.
– No, no, Eliz, minek ez a comédia a cselédek előtt?
– Kikérem magamnak ezt a bizalmas megszólítást. Én nem ismerem önt, nem
tudom kicsoda? mit akar? minek jött? Menjen Isten hírével.
Azzal ott hagyta a delnő Corbián urat, ki ha nem akart az összeröffent
cselédséggel birokra menni, csakugyan nem tehetett okosabbat, mint hogy
elmenjen a háztól s siessen egyik czimborájához, ki törvénytudó volt,
elpanaszolni, hogy a felesége nem akarja megismerni.
– Ostobaság tőle! – szólt az ügyvéd biztatólag. Te csakugyan
bebizonyíthatod, hogy férje vagy s pört kezdhetsz ellene. Hol esküdtetek
meg?
– A St.-Eustache egyházban.
– Menjünk a kapellánushoz és vegyük ki legelébb is a házassági
bizonyítványokat tőle.
Az öreg lelkész, ki Corbián úr esküvőjén jelen volt, már meghalt,
helyette újabb jött. Corbián úr egyébiránt emlékezett a lakodalom
napjára, arról könnyű volt rátalálni a jegyzőkönyv őt illető lapjára.
Rá is találtak, de abba nem volt irva semmi. Semmi: egy betű sem.
– Mi történt ezzel a lappal?
Azt a lelkész sem tudta megmagyarázni. Alkalmasint chlor-oldattal
mázolta be valaki a sorokat s attól eltünt minden betű a papirról.
– Barátom, a te házasságod meg van semmisítve.
Hogy férhetett valaki a jegyzőkönyvhöz? azt senki sem birta
megmagyarázni; kétségtelen, hogy maga Corbiánné vesztegetett meg erre
valakit.
A kitagadott férjnek nem tudott más tanácsot adni jogtudós barátja, mint
hogy adja törvényszék elé a panaszát; a madame nem fogja eltagadhatni,
hogy együtt éltek majd egy évig, s ha becsülete meg lesz támadva, majd
önként előáll a jegyzőkönyv kivonatával, mit szekrényében tartogat.
Azonban csalatkozott. A madame engedte magára bizonyulni azt, hogy
Corbián közös gazdaságot vitt egy évig, s még jó hírneve védelmezésére
sem adta elő házassági bizonyítványát.
Monsieur elvesztette a perét, s nem maradt neki egyéb, mint a koldusbot
és az a nevetséges hír, hogy egy évig volt egy öreg asszonyság
szeretője, ki őt megunva, elkergette magától.
És a mellett tudta minden ember jól, hogy valóságos igaza van, csakhogy
nem tudja azt bebizonyítani.