Adándy úr igen visszavonult életet élt valami felföldi kis városban.
Valaha földesúr volt, hanem egyszer csak eladta minden jószágát s
tőkepénzei kamatjából élegetett. Kevés ember nevezte ismerősének, s a
kik tudtak is felőle valamit, mindössze annyit adhattak tovább, hogy
valaha, tizenöt, húsz év előtt, valami nagy fátuma volt a feleségével, s
azóta egészen visszavonult a világtól. Hogy mi baja volt? azt egész
bizonyossággal nem tudta senki.
Egy nedves, ködös őszi este nagy társzekér áll meg Adándy lakása előtt,
melynek ernyőjéből egy kaucsuk köpenyeges utazó száll le s meggyőződve a
ház száma felől, bezörget, kérdezi Adándy urat, itthon van-e? Mondják
neki, hogy odabenn van.
– Jól van. Azzal leemeltet egy hosszú deszkaládát a társzekérről; a
szekeres szörnyen panaszkodott az inasnak, hogy rettenetes nehéz az,
lehetetlen, hogy ágyú ne legyen benne. Azt az utazó beállíttatá a
folyosó alá, s azzal bekoczogtatott Adándy úr szobájába.
– Jó estét, uram.
– Jó estét.
– Ön Adándy György?
– Szolgálatjára.
– Én Pedig lord Davidson vagyok; csodálkozik ön, hogy én magyarul
beszélek? annak igen rendes oka van: valakinek a kedveért megtanultam.
Akarja ön, hogy leüljünk?
– Biz az jó lesz.
– Nekem volt egy feleségem, a ki magyar nő volt. Annak én csodálatos
módon jutottam a birtokába. Akarja ön meghallani, hogyan?
– Rá érek.
– Hát egyszer Pesten utaztam keresztül, az már nagyon régen volt. Még
akkor fahídon jártak át Budára. Egy este a hídon jöttem át, előttem ment
sebesen egy fiatal női alak. A mint jól elhagyott, egyszer csak hirtelen
keresztül bujt a híd karfája alatt s beleugrott a vízbe. Én rögtön
utána. Még a víz fenekére sem ért, már megkaptam s öt percz alatt
kiúsztam vele a partra. Megnéztem az órámat: öt percz volt. Ott
bérkocsira emeltem; mondtam, hogy hajtson valami orvoshoz, mert a hölgy
eszméletén kívül vala. Az orvos életre hozta; hanem az lett a baj, hogy
a nő meg volt tébolyodva. Ez igen sajátságos történet, uram. Egy nőt
kifogni a vízből, a ki aztán tébolyodott marad. Ilyenformán még csak azt
sem lehetett kitudnom, hogy kinek híják? Akkor azt felelte szegény, hogy
ő Medea, az a hajdani görög asszonyság; de a mit én nem hittem el neki.
Különben csendesen viselte magát, s én elhatározám magamban, hogy
elviszem Angliába s ott nagyhirű orvosaink ápolására bizom. Szép. Hanem
mikor megérkeztem vele Londonba, akkor vettem észre, hogy a hölgynek még
egy más baja is van. Az, hogy nem tud más nyelven, mint magyarul. Mit
lehetett tennem? mestert fogadtam, hogy tanítson meg magyarul, hogy
tolmács lehessek közte s az orvos között. Ez így ment egy esztendeig.
Egy esztendő mulva a hölgy egészen fölgyógyult; egy kis melancholián
kívül semmi sem látszott rajta és az jól illett az arczához. Unja ön a
történetet, uram? gyujtson pipára.
Adándy úr csakugyan nem birta elképzelni, hogy miért kelljen neki ezt a
történetet meghallani?
A mylord folytatá nyugodt szavakkal:
– Mikor a hölgy egészen visszanyerte lelki tehetségét, én azt mondám
neki: «Mylady, van önnek valakije, a kihez visszakivánkozik?» ő azt
felelte: nincs. – «Van önnek valami oka valahová elmenni?» – Semmi
sincs. – «Tud ön rendelkezni jövendő sorsa iránt?» – Hogy ő nem tud. –
«Tehát akarja, hogy elvegyem önt feleségül, mylady?» – Lesüté szemeit, s
azt mondá: igen. Nagyon szép szemei voltak, uram.
Adándy úr nagyot vont a vállán. – Bánja is ő.
– Én tehát nőül vettem az ismeretlen myladyt és igen boldogul éltem
vele; annak már tizennyolcz esztendeje. Kérem, kérem, csak várja végét.
Én egy kicsit furcsa ember vagyok, de nem vagyok őrült. Most két hónapja
és három napja, hogy a mylady meghalt. Nagyon sajnáltam. Jó asszony
volt. Mikor haldoklott, odahivatott engem, s azt mondta nekem: «Mylord,
uram, én nagy hibát követtem el, midőn önhöz nőül menék, mert én nem
voltam hajadon leány, hanem férjes asszony; férjem most is életben van;
kérem, ha meghalok, küldjön hozzá vissza, czímét megtalálja tárczám
belső pergamentjére irva». És aztán meghalt.
Adándy úr felugrott székéről e szóra, mintha vipera csipte volna meg.
Az angol hideg vérrel vonta elő a mylady tárczáját.
– Ez volt-e az? Tessék átvenni. Nem tudom, mi van azon kívül benne? A
myladyt elhoztam magammal, bebalzsamozva és ólomkoporsóba téve; itt van
a folyosón. Köszönöm; igen jó asszony volt.
Azzal megszorítá Adándy kezét, mint ki valami szívességért hálálkodik s
mielőtt az bámultából magához térhetett volna, már ismét kocsiján ült és
tovahajtatott.
Adándyt csak a kocsizörgés verte fel kábultából; kisietett, a folyosón
útját állta a hosszú deszkaláda.
Csakugyan neje volt benne, kit húsz év előtt oktalan szerelemféltésből
elüldözött, ki azóta más országban, más világkörben élt nála nélkül, s
kit végre mint halottat kapott vissza.