(Csatakép.)
Sok dicsőt fed a föld, kinek nevéről hallgat a hír.
A ki túlélte a csatát, koszorúzott fővel ült a diadalszekérre, míg az,
ki a győzelmet kivívta, temetetlen maradt a csatamezőn.
Azokról, kiknek neveit dicsfény sugározza körül, eleget beszél a
történet, mi beszéljünk azokról, kiknek sírhalmait sem lehet megtalálni
többé.
* * *
Elveszett a mohácsi ütközetben a nemzet virága és feje; a tengernyi
török tábor szétömlött az egész hazán, egyenkint tördelve össze a
nemesek csapatjait, mik a hon elbukása után, kétségbeesett védelemre
összegyülekeztek.
Hasztalan festette nemes vérével Dobozy a Visegrád feletti halmot; maig
is «Basaharcznak» nevezi a köznép a hősök sírját; az is a győztes nevét
örökíté, nem az elbukottét, pedig amaz ellenség volt.
Ilyen hely van Varasd mellett is, melynek neve «az utolsó csatár».
Ki találná azt ki: a rekettyés mocsár, nádas zsombikjaival miért kapta
ezt a nevet?
Háromezer magyar, horvát és dalmata bajnok jött a merész Frangepán
vezetése alatt Szlavonia felől, a királyi hadakkal egyesülendő. A
királyi hadak pedig már akkor szépen lekaszálva feküdtek a mohácsi síkon
s az ifju király koronátlan feje fölött csendes patakvíz folydogált.
Varasd felett szembejött Frangepánnal Karamán Ogli, feles török-tatár
haddal, egyike azon alvezéreknek, kiket a mohácsi vérnap után a győztes
Szolimán szétküldött az országot meghódoltatni.
Frangepán bátor hadvezér, merész katona és lelkes hazafi volt s tán ha
bizonyosan tudta volna is, hogy Mohácsnál elveszett a nemzet harcza,
egyedül is képes lett volna elfogadni a csatát, maroknyi hadával, hogy
ha egyébben nem, osztozhasson ama dicsők halálában.
Húszezernyi pihent haddal húzódott alá a hegyekről Karamán Ogli s a mint
a síkra letekinte, meglátott ott alant háromezer magyar és horvát
bajnokot csatarendben állani. Végig láthatott rajtuk, megszámlálhatta
őket csapatonkint, nem voltak többen.
– Sajnálom e szegény ártatlan népet, sóhajta fel a török vezér s
eléhozatta az alkoránt, három óra hosszat imádkozék az elesendők
lelkeiért, kiket fegyvereinek éle e napon meg fog emészteni, azután
megfuvatá a kürtöket s kiterjeszté előttük táborát.
Azok meg nem mozdultak helyükből a túlnyomó erőt látva; két hegy közé
ékelték magukat s hátukat egy mocsárnak vetették, melyen csak
helylyel-közzel voltak keskeny csereklyés utak gázolva, olyanok, miken
egyszerre egy ember haladhat végig.
Karamán Ogli látta, hogy ezek nem gondoskodtak arról, hogy
megmenekülhessenek. Győzelme bizonyos volt, de ára igen magas lehetett.
Ellene a kétségbeesés fogta a kardot.
Háromszor elénekelték az imámok a La illah il Allaht, háromszor
menydörögte utánuk az egész sereg, akkor a vezér parancsot adott
háromezer janicsárnak, hogy a hegyeken keresztül Frangepánt oldalt
megkerülve, a mint a fősereg harczi zaját meghallják, törjenek elő, a
többieknek pedig meghagyá, hogy a csata hevében nyissanak a jobb szárny
felől útat a magyar seregnek a menekülhetésre s ne törődjenek a
futókkal, hanem forduljanak mind azon csapat ellen, a hol Frangepán
személyesen küzd. A szegény fegyverhordó népség hadd fusson, csak a
vezér essék foglyul vagy halottul, a mit előre látni nem volt nehéz,
minthogy Frangepánnak az volt a szokása, hogy mindig ott járjon, hol
legnagyobb a veszély.
A török-tatár vezéreknek ez volt mindig ravasz taktikájuk; menekülni
hagyták ellenfeleik egy részét, hogy a másikat annál biztosabban
tehessék semmivé.
Frangepán hada kopjás magyar huszárokból s harczias horvát határőrökből
állt, kiket a czéllövésben a mindennapi munka gyakorolt; ezekből egy
szakaszt csatárlánczba osztva, a nádas, rekettyés bokrok védelme alatt
előre küldött a vezér; kik oly merészen közelítének a török hadhoz, hogy
golyóik a csatasoron kívül lovagló tiszteket és nyargonczokat egyenkint
szedték le lovaikról.
Karamán Ogli hirtelen egy nagy csapat tatár lovast küldött e boszantó
csatározók ellen. A tatárok szokott harczi fortélyukkal tág félkört
alakítottak s azzal előre feszítve hosszú dárdáikat, mint egy lassankint
összecsukódó legyező, rohantak a lövöldözők ellen, veszett ordítással,
mintha idegen lármájukkal akarnák az ellenfél szívét megrémíteni.
A portyázó had a csatárlánczból egyszerre tömeggé alakult s közel várva
elleneit, oly sortüzet adott a támadó tatárokra, hogy azok megrémülten
fordultak vissza, most már egymást ijesztve a kiáltozással.
Erre a varasdmegyei banderiális lovasság, mintegy háromszáz nemes, nem
várva parancsszóra, utána rugaszkodék a megriasztott csapatnak s közéje
vágva, elkezdék pusztítani a megrémült futó hadat, mely nem tudta
hasznát venni a tusában hosszú dárdáinak s apró bivalybőr paizsát
rosszul használta védelmül a hegyes csákány csapásai ellen.
Karaman Oglit düh és rémület lepte meg, midőn ez összebonyolult tömeget
hadrendben álló sorai felé hömpölyögni látta; a futók zavarba hozandják
a rendben állókat, a kergetett tatárok maguk fogják keresztül törni a
sereg derekát… Nem sokáig tétovázott, hirtelen elővonatott tizenkét
sugárágyút, azokat megtölteté lánczokkal és szeges zsákokkal,
odairányoztatá az összekeveredett tömegre és egyenesen közéje lövetett;
a lövés elseperte a vívó hadakat, tatárt és magyart egyaránt s néhány
percz múlva nyiltan állt a tér, mint egy levágott erdő helye.
A muskétás zászlóalj még állt négyszögbe verve a tér közepén; ekkor
Szadi Mehemed, az összes lovasság parancsnoka, egy tömegbe gyűjtve
hatezer spahit és arnót lovast, azokat egy ék alakú csapattá rendezé,
mely hegyével a magyar tábor szívének volt irányozva s ez ék hegyére
állt Szadi Mehemed maga, egy óriási termetű renegát, ki vitézségéről a
harczban s kegyetlenségéről a harcz után egyformán ismeretes volt.
A középen álló lövészcsapat észrevevé a közelgő vészt s elkezde lassan a
fősereghez visszavonulni.
Ekkor megharsantak a török lovasság két oldalán a kürtök, hatvannégy
zászlót lehete megszámlálni, mely a szélben egyszerre kibontakozott s a
tömeg közepén a kettős lófarkat; – azzal egy hosszú Allah ordítás tört
fel az égbe, melynek végét elnyelte a föld dübörgése, mely rengett a
roppant hadtömeg rohanása alatt. Úgy látszott, mintha ez egyetlen
rohamnak el kellene törülni a földről azt a kisded tömeget, mit
Frangepán népe alkotott.
A kis határőrcsapat szabályosan, rendben vonult vissza s midőn a török
hadtömeg mintegy száz lépésnyire ért hozzá, egyszerre kilőtte fegyvereit
ellene.
Tizennégy zászlót láttak a lövés után lebukni: a határőr nem lövi ki
fegyverét hiába; de a többi azért feltartóztatlanul rohant előre.
A lövészcsapat erre hirtelen felbomlott s rendetlen futással rohant a
deréksereghez vissza, mielőtt az ádáz roham utolérné.
Frangepán négy ágyúval fogadta a közeledőket. Az ágyúkkal csak ő tudott
igazán bánni a harczban; a többi magyar vezérek még akkor nem sokat
gondoltak azokkal, saját nagy kárukra. A golyók egész utczákat vágtak a
török lovasságban, de fel nem tarthatták azt, mint a megindult jeget a
jégtörő csak széthasítja, de meg nem akasztja.
A futó lövészek mögött egy megsebesült közkatona látszott elmaradni,
egy-egy társa megfogta kezét, meg elhagyta, ha nem bírt vele futni;
tántorogva, ingadozva botorkázott odább, néha elbukott, ismét
összeszedte magát, átölelte fegyverét és futott vele odább. Pedig ha e
fegyvert elhajítja, még megmenekülhetett volna.
Végre erejefogyottan megállt, fegyverére támaszkodék, lábai nem bírták
többé, lerogyott térdre, fegyvere leesett mellé; összeroskadva ott
maradt a rohanó lovasok útjában. Ki ügyelt volna rá?
Abban a pillanatban, hogy a roham eleje közel jutott hozzá, hirtelen
felkapta fegyverét, czélzott, a fegyver eldördült – s a lovasság vezére
Szadi Mehemed megszünt vitéz lenni a harczban, kegyetlen a harcz után: e
lövés az ő számára volt tartogatva és jó helyre talált; a roham épen úgy
eltapodta a lováról lebukott vezér holttestét, mint azon bajnokét, a ki
őt megölte.
Frangepán táborából örömriadal zendült fel, a midőn az óriási vezért
esni látták, s ha Frangepán engedi, szemközt rohantak volna elleneikkel;
de Frangepán helybenmaradást parancsolt, a tér neki volt kedvező, a
vízjárta mező messziről nem látható apró gödrökkel volt tele, mint
mocsárok szomszédjában szokott lenni; mit ágyú- és fegyvertűz el nem
ért, megtevék e fűvel benőtt vermek, zavarba hozták a török lovasságot,
megtörék a roham egységét, a lovak elbuktak az egyenetlen földön, a
gyalogságnak kedvezett a tér; azok lándzsáikkal rohantak a lovasokra;
Frangepán ott nyargalt fehér paripáján, mindenütt buzdítva, bátorítva
harczosait s merészen vetve magát a legádázabb vívók közé; a damaszk
kardok hasztalan csorbíták ki éleiket aczél sodronyingén, míg az ő
tenyérnyi széles kardja ketté tudta vágni a paizst, a paizstartó karral
együtt.
Már kis lovas hada a török ezredek közepében dúlt s Frangepán viadallal
kicsikart lófarkas póznát mutogatott a küzdőknek, midőn az oldalt fekvő
hegyekről hirtelen előtörnek a janicsárok ezredei, mik az alatt az egész
csatatért megkerülték.
Karamán Ogli csataterve sikerült; e ravaszság által a magyar had két
részre lőn szakítva, még pedig úgy, hogy Frangepán a kisebb részszel
maradt.
A harcz egyszerre más fordulatot vőn; a törökök útat nyitottak a nagyobb
tömegnek s minden erejükkel a kisebb töredéket fogták körül, mely így
egészen a mocsárnak lőn szorítva.
Frangepánt hirtelen egy csoport huszár középre véve, a mocsár széle
mentében nyargalt vele végig, valami útat keresve, melyen
megszabadíthassák.
A spahik mindenütt nyomukban; – észrevették, hogy a vezér közöttük van s
most ezt minden áron el kelle fogni.
A huszárok, folyvást harczolva üldözőikkel, futottak a mocsár szélében;
egy-kettő minden összecsapásnál elhullt belőlük; némely lovastól az
iszapba dőlt s az utána rohanóktól a nád közé gázoltatott; végre a
kifáradt, mindenünnen elnyomott maradvány kénytelen volt magát
életre-halálra megadni.
A diadalittas győzők csak akkor vették észre, hogy győzelmük bére, a
fővezér, nincs az elfogottak között.
Az üldözés rohamában lováról letaszíttatva, a mocsárba esett, ott
lehúzta magát a víz alá; sásliliomok, vízi virágok olyan jók voltak,
hogy eltakarták őt üldözői csapatja elől, kik mellette rohantak el. A
következő pillanatot felhasználva, hirtelen felkapaszkodott egy
gazdátlan paripára, mely elvadultan úszott neki a mocsár vizének a csata
riasztó zajából; egy gyalog menekvő horvát katona kalauzul akadt hozzá,
ki aztán elkezdte őt vezetni a mocsár belsőjén keresztül, egyikén azon
ingó lápos utaknak, miknek tekervényein csak jártas ember gázolhat
keresztül, – az is csak életveszélylyel.
– Utána! ordíták a törökök, a mint meglátták a menekvőt: «dicsőség és
jutalom annak, a ki őt elfogja.»
Ekkor történt az, a mi ragyogó fénypontja marad e csatának.
Tizenkét nemes bajnok, Frangepán szétvert kíséretéből, összeszövetkezék,
hogy a vezér futását fedezze.
A mocsáron keresztül vezető gyalogúthoz csak egy keskeny gáton keresztül
lehete jutni; a gát maga is a vízszínnel egyenlő, mellette két felől
feneketlen iszap, melynek tetejét benőtte a vízmoha és tórongy; ki a
csalóka szőnyegre lép, elnyeli az ismeretlen mélység.
E keskeny gátra állt fel a tizenkét nemes az egész török tábor ellen,
nem a győzelemért, nem a dicsőségért nézve szembe a bizonyos halállal,
hanem csak néhány pillanatnyi megnyert időért a futó vezér számára.
A gáton csak két lovag állhatott egymás mellett. – A védők párosával
álltak egymás mögé: a spahik csak kettővel vívhattak egyszerre; a többi
azalatt várt hideg nyugalommal, míg rákerül a sor.
A két első csatája rövid volt. Lándzsákkal leszúrták messziről lovaikat,
s ők a mocsárba hullva, ott nyomorultul megölettek.
Most a második párra került a sor.
Ezek a kétségbeesés sikoltásával rohantak az ellenük szegzett lándzsák
hegyei közé, alig tudták magukat védeni; karjaikat arczuk elé tartva
veték magukat a halálba s átszúrva estek le lovaikról, még akkor is
eltakarva arczaikat. Tán, hogy ne lássák a halált? vagy hogy arczukat ne
sebezze a gyilkoló vas?
Ámde e halálküzdelem útat nyitott az utánuk következő párnak; ezek
gyorsan alá vágtattak a társaik testébe akadt dárdáknak, megragadva
azoknak hosszú nyeleit, levagdalták a közel állókat, s még sokáig lehete
villogó kardjaikat látni, a mint jobbra-balra csapásokat osztogattak
velük, s midőn már lovaikról aláhanyatlottak, még ott is halálra
küzdöttek elleneikkel, kik sokáig nem bírtak keresztül gázolni ízenkint
széttagolt testeiken, mert a míg egy karja mozgott, addig ártott vele
mindegyik.
Ekkor jött a negyedik pár: ügyes két bátor férfi, kik ritka
lélekjelenléttel szüntelen védelmi állásban tarták magukat, ravasz
cselvetéssel inkább időt nyerni, mint sebeket osztani törekedtek, s e
fárasztó harczot addig folytaták, míg Frangepán a távoli nádberekben
végkép eltünt.
E makacs, hidegvérű viadal, mely a győzőket diadaluk koszorújától fosztá
meg, lángoló haragra tüzelte a törököket; a két hősre, kik halálsápadt
arczczal, hideg vérrel, biztos karral harczoltak a nem rettegett
halállal szemben, csoportostól kezdett rohanni a veszettül tóduló
ellenség, egymást az iszapba tiporva, úgy törekedve hozzájuk juthatni.
Végre sebektől elgyöngulve lehanyatlott a két bajnok s holttesteiken
keresztül rohanva, a bőszült ellen leaprítá az ötödik párt is.
Csak ketten maradtak még.
Most e két utolsó hős állt elő a halálharczra.
Egy ősz férfi, lengő hófehér szakállal s egy athletai termetű bajnok.
Az üldözők egy pillanatra visszadöbbentek fehér hajszálaitól az öregnek,
kemény csapásaitól az ifjunak.
Sebesen és súlyosan, mint a villám, hullottak a férfi csapásai, az eléje
szegzett dárdanyelek nádként törtek össze széles kardja ütéseitől; míg
az öreg, mint sírból fölkelt kísértet, alig bírta kardját emelni; mégis
visszarettentek a támadók, hófehér hajától, sápadt orczájától s sötét
szemeitől.
Karamán Ogli maga is a közelből nézte a viadalt s bámulat ragadta meg a
vívók iránt.
– Eredj, szólt Armán béghez, vigy kegyelmet ama két férfinak, senki meg
ne ölje őket.
Armán bég nyargalt a viadal helyére, fehér turbánkendőjét lobogtatva s
kiálta a harczolóknak: «megálljatok!»
Szavát elnyelte a harczi lárma. Az ősz ember épen akkor esett hanyatt
lováról, egy lándzsa jól szíven találta.
Csak egy maradt még hátra.
De az egybe látszott valamennyi lelke szállani: a széles, fényes aczél,
markolatig vérrel festve, villámokat szórt körüle, halálkiáltástól
kísérve, a midőn lecsapott.
– Megállj magyar! kiálta Armán bég, a harczolók közé furakodva s a bátor
vitézig törve magát. Neked nem szabad meghalnod; menekülnöd nem lehet;
derék katona kéri a derék katonát: add meg magad.
A férfi nem felelt, hanem vagdalkozott tovább.
Armán bég megtiltá, hogy őt fegyverrel érintsék.
Végre a ló elkezdett alatta reszketni. A nemes állat három lándzsadöfést
kapott már, s szomorúan emelé fel fejét urához, mintha búcsút akarna
venni tőle.
A bajnok érzé, hogy lova roskadoz alatta, s akkor lebocsátva kardját,
fölemelkedék kengyelében, s körültekinte.
Látta, hogy háta mögött a mocsárból kivergődött Frangepán, megmenekülve
futtat tova.
Szétnézett a csatatéren: sötét szemei szomorúan tekintének végig az
alkonyodó vidéken, arczára borongó homály ónszíne szállt; a harczdüh
eltünt arról s homlokának redői lesimultak; – a kardot elejté kezéből,
csendesen, nyugodtan ruhája alá nyúlt, a hol övébe rejtve volt éles
kése, egy fohász tört ki kebléből: «Uram Jézus!» azon pillanatban valami
fényeset láttak villanni gyors kezében, s azután – a hős lebukott
lováról – saját késével sziven szúrva.
A meleg vér az eléje tartott kegyelem jelére, a fehér kendőre ömlött.
Ez a férfi volt Kezy Domokos.
Sok ilyen történet volt a mi múlt életünkben; jó, ha egyet feljegyzett
abból valaki.