A Hawaii sziget közepén van egy volcán, Kirau Éa. A Kirau Éa volcán
fenekén lakik a hatalmas szellem, Pele Mouna. Ez a Pele Mouna a hawaii
lakosok rettegett istensége.
Nem is hiába az: ennek köszöni az egész sziget, hogy a tenger fenekéről
kiemelkedett s hogy ha talán elfelejtené valaki, hogy Pele Mouna, a
tüzek istenasszonya most is él és uralkodik, minden öt-hat évben egyszer
meg szokta rázogatni az egész szigetet, olyankor aztán hegyek, völgyek,
tavak, folyóvizek változtatnak helyet, alakot és medret, az emberek és
állatok tanyáit, a nagy falvakat és a pompás erdőket nem is emlegetve,
miket csak le szokott törülni a földszínéről s azután hamuval behint.
1837-ben épen ilyen haragos napjai voltak Pele Mounának. A Kirau Éa már
mind a négy oldalán elöntötte a környéket lávafolyamaival s megszünt
háborogni; hanem akkor meg iszonyú földrengések dúlták fel a szigetet; a
völgyek tele omlottak hengergő sziklákkal, a kókuszerdők magukban
gyuladozva égtek le egész a tengerpartig s maga a tenger is szenvedni
látszott a földalatti láz miatt, úgy háborgott, úgy verte a partokat
köröskörül.
Hasztalan volt a bölcsek minden ellenszere: hiába áldoztak malaczot,
hiába hasogatták meg orczáikat a fejedelmek, hiába verték össze fejeiket
az asszonyok, semmi sem engesztelé meg a haragos istennő szeszélyét.
Ekkor azt mondá a tabuk főnöke, az ősz Tana Ruku, hogy Pele Mouna nem
fogja elébb megszüntetni haragját, mint ha vállalkozik egy ifju férfi, a
ki az ő szemei láttára megcsókol egy hawaii hajadont.
A csókot bizony Hawaiiban sem tanítják az akadémiákon s hogy azt valaki
elkövesse, ott sem kell törvény által kényszeríteni rá az embert, hanem
az a kis hiba van a dologban, hogy Pele Mouna istenasszony a tűzokádó
hegy fenekén lakik, s kérdés, hogy kinek van kedve oda menni csókolózni?
Ha támadna is olyan bátor férfi, a ki szép hölgy egy csókjáért lemenjen
egy tűzokádó hegy kráterébe, de hol lesz az a leány, a ki egy olyan
légyottra elszánja magát?
És lám, visszásan fordult a természet rende, mert nő volt az első, ki ez
áldozatra elszánta magát – és férfi nem találkozott hozzá párnak.
Nagyon megbánta Tana Ruku, hogy ezt a jóslatot kimondá, mert a bátor
hajadon az ő saját leánya volt, hanem megvigasztalta az, hogy senki sem
vágyódott a csókjára.
Oh pedig milyen szép volt a tabu leánya, Olani Róa! Csak tizenöt éves
volt még, a mikor az indu leány szép fehér, mint az európai nő, arcza
alig barnább, de szemei még ragyogóbbak.
A gyöngyhalászok, mikor szép gyöngyöt, piros klárist fogtak a hawaii
zátonyokon, soha sem felejték el egymásnak mondani: ez a kláris olyan
piros, mint Olani Róa ajkai, ez a gyöngy hasonlít az ő fogsorához, mikor
mosolyog.
És még sem volt kedve senkinek ezért a piros édes ajkért elmenni a Kirau
Éa tölcsérébe. Oh mi fehérek mégis forróbb vérrel birunk, mint ők, mert
mi egy csókért még mélyebb tűzbe is tudunk rohanni, a mit a keresztyén
fogalom pokolnak nevez.
Pedig Olani Róa úgy hívta, úgy biztatta őket. Ha csábító szemeinek
lángja nem adott erőt az ifjak seregének, kiknek szíve titokban úgy vert
érte, rábeszélő szavaival kisértgeté őket, leirta előttük az egész útat,
melyen a Kirau Éa tölcsérébe kell leszállni. Oh ő sokszor megjárta azt,
apja vezetése mellett. Nem veszélyes az, nem lehetetlen, csak bátor
szív, szédületlen fő kell hozzá, biztos szem és gyors lábak, egyik
szikláról a másikra szökelni, meg nem rémülni a lángfolyamok
zuhatagaitól, sebesen átfutni a megkeményült forró láván s
körülkerülgetni a tűzhányó csúcsok füstölgő katlanait. Hatvan ilyen kúp
emelkedik ki a volcán fenekéből, azok közt tekervényes karzatok
megfagyott lávából vezetnek a volcán mélyébe alá, míg az egyik katlan
olvadt érczet lövell a magasba, a többi hallgat és csendesen füstölög;
és mikor az ember már a legmélyén van az üstnek, a honnan már a föld
gyomrába lelátni, fölötte, csak mint egy kis kék csillag, látszik a szűk
kerek nyíláson alá tekintő ég, körüle a pokolsötétség és alatta az
őrjöngő örök tűz! és akkor egy ölelés és egy forró csók a leányok
legszebbikétől! Hát nem akad férfi, a kit ez fellelkesítsen?
Bizonyára nem akadt senki.
Ekkor hozott valami kedvező szél egy idegen hajót a hawaii kikötőbe. Egy
fiatal franczia tudós volt a hajó tulajdonosa. Nem olyan tudós, a
milyennek mi szoktuk képzelni a tudósokat, nem holmi szobában sárgult,
könyvek között rekedt szánandó teremtés, hanem egy merész, délczeg
férfi, a ki bejárta a föld tengereit és pusztaságait, ott kérdezte ki a
természet titkait, abból a nagy könyvből tanult.
Ime, e nagy könyvnek egy érdekes lapja volt előtte feltárva: egy
tűzhányó rettentő katlana. A betűk világosak, megértheti mindenki, csak
szíve legyen hozzá, hogy végig olvassa.
A mint az ifju természettudós a Wai Akéa kikötőben horgonyt vetve,
partra szállt, a mint a sziget fejedelménél üdvözlő látogatását tevé, az
akkori fejedelem, Taméha Méha, elmondá előtte a tabu végzetes jóslatát,
mely most nagyobb lázban és reszketésben tartja a hawaii ifjak szíveit,
mint a Kirau Éa a sziget hegyeit, völgyeit; égnek a szerelemtől, égnek a
szégyentől, de még sincs kedvük égni a Kirau Éa kénköves tüzétől s most
már rajtuk van nemcsak a veszedelem, hanem még a gyalázat is.
A tudós keblét gyönyör lepte e szavakra: ő maga fog kisérője lenni az
indus leánynak a Kirau Éa fenekéig.
Oh bizony nem Olani Róa szép szemei tevék azt, nem az ő korallajkai
csábították a tudóst. Van annál erősebb hatalom, kényszerítőbb bűverő;
nem értitek ti, hogy mi az? A mi Cookot kényszeríté háromszor körüljárni
a földtekét, a mi Franklint az északi jeges Oceán úszó hegyei közé
csalogatta, a mi Kőrösi Csoma Sándort járatlan országokba hívta, a mi
fölkelti a beteg tudóst ágyából, hogy a Jóremény fokáig utaztassa egy
napfogyatkozás észlelése végett; erősebb az minden szomjnál, a mi szájt
és szívet epeszt, mert az a tudás szomja.
Taméha Méha megrettent, mikor a tudós ajánlatát hallá. Ha oda találna
veszni, egész Francziaország rajta ütne Hawaiira boszúállás végett, az
volna aztán még csak az ő országára az igazi földrengés! hanem ezt nem
lehetett többé lebeszélni a merész szándékról; ha vezet út a tűzhányó
belsejébe, úgy ezen az úton neki végig kell menni.
A Kirau Éa volcán nem olyan, mint a többi tűzhányók: valaha tán ez is
oly kúpalakú lehetett, de mindjárt keletkezése után beomlott s egy
szakadékos hegytömkeleg közepén, mint egy mély amphitheatrum foglal
helyet, melynek óriási karzatai a tapsoló néző seregre várnak, míg
fenekén az antonini circusok minden látványait felülmuló olympi játék
foly szakadatlanul.
Ötven-hatvan kisebb süvegalakú hegy küzd, tülekedik egymással, mintha
azon küzdenének, ki tud magasabb lenni a másiknál; néha beomlik egy,
másutt támad helyette új; ha megharagszik a játékrendező, megrázza őket
s ide-oda elsülyednek; mikor pedig nagy pompát akar velük kezdeni, akkor
meggyujtja valamennyit, míg az olvadt tűztenger a legfelső galleria
széléig dagad fel s túlömölve rajta elönti tűzpatakokkal a körülfekvő
völgyeket, egész a tengerig kanyarognak alá a szép fényes folyócskák.
Mikor a tudós és remegő kisérői a volcán széléhez értek, már akkor a
láva visszatért a katlanok fenekébe; a süveghegyek még füstölögtek s
lassú bömböléssel visszhangoztatá azt a sziklatölcsér, melynek fenekén,
mint egy megfagyott tenger, terült a fekete láva hullámos felszíne; a
mély repedésekből veres fénynyel világított elő a földalatti tűz; itt
világos fehér, amott sötét fekete füstöt gomolygatva felfelé, melynek
hamva a körülfekvő tájat szomorú szürke színnel hintette be, a miből
csak az olvadt kén sárga folyadéki tüntek világosan elő, miket egy pár
nyugtalan égő hegy még most is egyre ömlesztett hasadékain keresztül. A
sötét gőz, melyet semmi szél nem zavarhatott, sűrűn feküdt a kráter
fenekén, alig engedve belátni annak mélységébe.
E mélységbe kellett leszállni a tudósnak.
A tabu megáldá a tudóst és Olani Róát, felhívá az istenasszonyt, a ki
ott alant lakik, hogy legyen irántuk kegyelmes s azzal az egész rettegő
népség láttára leszállt a merész pár a tűzhányó üregébe.
Eleinte lágy hamuban kellett gázolniok, mely ropogott lábaik alatt, mint
a frissen hullott hó; mikor a hamu alatt egy-egy ingatag sziklára lépett
valamelyik, az hirtelen gördülve futott ki lába alól s csattogva hullott
alá a mélységbe. Olani Róa elől ment.
Az indus amazon vissza-visszatekintett útitársára nagy fekete szemeivel,
mintha biztatni akarná őt, hogy ne féljen. Nem volt rá szükség: a
tudósnak hideg vére van, a tudós nem kiált fel rémületében, midőn
egy-egy lávahasadék hirtelen forró gőzt lövell felé, hanem előveszi a
thermometrumot s jegyezi róla, mennyi fokú volt a forró pára Celsius
szerint? A tudós nem szédül, midőn a tátongó mélységbe letekint, hanem
vizsgálja barometrumát, hány fokkal esik alább a kéneső? mennyivel
nehezül a lég?
Majd egy lejtős lávasíkhoz értek, hol a megfagyott olvadék oly síma,
mint a jég; két-három hüvelyknyi széles lehet a megszilárdult kéreg,
melyen csúszva kell végig haladniok. E vékony síma felszín alatt még
hallani az alant forró ércz üreges zúgását, a midőn a leány hosszú
pálczája végét néhol leüti a hajlós rétegzetbe, a mint visszarántja, a
támadott nyiláson süvöltő gáz lövell elő s izzó zsarátnok néz fel onnan
tüzes szemeivel. Az ingatag láva-bürü ropog lépteik alatt, mint az új
fagyásu jéglap… Alattuk, alig pár hüvelyknyire, egy elátkozott mélység,
melynek fenekét örök tüzek tartják forrongásban, körülöttük
lélekzetfojtó sötét füst. Olani Róa aggódva nézett vissza a tudósra,
annak pedig akkor sem volt halaványabb az arcza, mint elébb.
Most egy széles kénkő-zátonyra jutottak, melynek világos-sárga színe
felett olyan csodálatos tünemény volt két végig haladó emberalak, mely
lábnyomait e baljóslatú homokban hagyja.
E kénzátonyról azután egy szikla-párkányzatra kellett leszállniok, mely
mintegy keskeny karzat járt körül lépcsőzetes hanyatlásban a meredekké
váló sziklatorkolat oldalain; a szédítő sziklafal repedéseiből fehérlő
gőz tódult elő s egy-egy nyitott üregéből szép csörgeteg patakok
omlottak alá a mélységbe, de nem vízpatakok, hanem olvadt ércz veresen
világító patakjai, pokolian szép tűzzuhatagokat képezve a sziklákon, a
mikben fölakadtak.
Végre a meredekfal halomra omlott lávasziklákon végződik s itt elvész a
vezérlő karzat összefüggése. Ez omlatag romokon keresztül kellett a
merész kisértőknek tovább a volcán fenekéig leszállni.
Olani Róa merészebb és ügyesebb csúszó volt, mint a tudós;
szikláról-sziklára elébb leért s gyakran nyujtá neki kezét, míg az
mathematice számítgatá magában, ha nem billen-e fel az a szikla az ő
túlsúlyától, melyre átlépni készül?
Olani Róa itt megfogta a tudós kezét s inte neki, hogy csak kövesse őt
bátran, Pele nem haragszik, Pele ismeri a jó embereket. Egy nemrég
megszilárdult láva-tengeren kellett most végig futniok, azért futni,
mert a kemény láva még oly forró volt, hogy emberi test egy futó
pillanatnál tovább nem állhatta ki a vele érintkezést.
Itt egy széles örvény állta el útjokat, halálos gőzt okádva
torkolatából; ennek a szélein körülsietve, visszafojtott lélekzettel,
végre elérték a volcán fenekén egyikét azon égő kúpoknak, a mik még
rettentő működésük teljes pompájában voltak.
A harmincz ölnyi czukorsüveg-alakú kúp egészen lávatömegekből emelkedett
ily magasra, mely alant szivacsos kőtömegekké volt már fagyva, míg
tetején tűzokádó repedések hányták oldalaira az égő hamut és hullámzó
érczolvadékot; a középső torok mélyéből izzó kövek és süvöltő
lángoszlopok lövelltek fel a magasba.
A tudós a gyönyörtől elragadtatva állt meg ott és körültekinte. Feje
fölött, mint egy kis kerek kéményen át látszott a távol hagyott ég,
barnaveres füsttől elhomályosítva; körüle a meredek bazalt-falak
ragyogtak a tündérien borzalmas világítástól; lábai alatt érezte
reszketni az izzó talapot a föld gyomrában forrongó hatalmas elem
küzdelme miatt és itt is Isten lakik és a tudós itt is a természet
nagyságát bámulja s ha szíve reszket valamitől, az az elviselhetetlen
gyönyör miatt van.
E pillanatban egy síma kar fonódék vállai körül; Olani Róa volt az.
És a mint a tudós a szép leány szemébe nézett, még nagyobb tüzet, még
fölségesebb lángokat látott abban, mint a minőket eddig tanult bámulni.
Hogy a tudósok olyan későn tanulják ezt meg!
– Ez itt előttünk Pele királyi széke, szólt hozzá Olani Róa, az ő
kivánsága volt az, hogy előtte egy férfi csókoljon meg egy nőt, akkor ő
meg fog nyugodni.
A tudós fiatal volt s nagy tisztelője az Istenek kivánatainak, kebléhez
szorítá a leányt s ott a földalatti lángok színe előtt megcsókolá annak
ajkait és úgy találta, hogy van valami, a minek forróságát Celsius
hévmérője már nem birja mutatni.
– Most siessünk vissza, mert éjszaka lesz s odafenn nyugtalanul várnak.
Azon az úton, melyen alájöttek, kellett ismét visszatérniök. Olani Róa
többször tekintgetett most vissza a tudósra, mint lejövetkor, s léptei
nem voltak oly bátrak többé.
Már elérték azt a karzatot, mely a kénzátonyig vezet, már látható volt
lábaik nyoma, mely a puha hamuban hátramaradt, midőn Olani Róa, a mint
ismét visszafordult a férfi felé, hogy lángoló szemei az övével
találkozzanak, vigyázatlanul félre lépett a keskeny bazaltpárkányról s
mire kisérője hozzá kaphatott volna, menthetlenül alábukott a százöles
mélységbe. Alant robogó lávatenger forrott; még csak meg sem látszott
rajta egy percz mulva, hogy egy ember hullott bele.
A párkányon álló hinduk látták Olani Róát lebukni s fájdalomordításuk
áthangzott a tüzek robogásán. A tudós nehány perczig elkábultan állt
azon a helyen, honnan Olani Róa eltünt, azután nehéz kebellel sietett a
lábnyomokon vissza.
Mire a párkányzatra egyedül visszaért, éjszaka volt már; az ősz tabu két
sebet hasítva arczán a gyász jeléül, szomorúan ült a földön, körülötte a
többi tabuk és fejedelmi vezérek.
– Voltál-e Pele királyi széke előtt? kérdé könyeit letörülve a tudóstól.
– Onnan jövök.
– Megcsókoltad-e őt?
– Igen.
– Akkor Pele megnyugodott, szólt az ősz tabu felkelve s társaihoz
fordulva, de Olani Róát áldozatul kérte, mert egy idegent csókolt meg.
Azzal aztán arczra borultak valamennyien s elkezdtek valami egyhangú
gyászdalt üvölteni Pele engesztelésére s Olani Róa siratására.
A tudós ott állt a kráter felső párkányzatán; éj volt már; köröskörül
holt, léttelen természet, alant száz meg száz égő láng eleven tüneménye,
a nyughatatlan csúcshegyek nagyszerű tűzjátéka, koronás tűzoszlopok,
millió szikrák fellegei, a szikláról-sziklára omló tűzpatakok
szétfecscsenő tűzcseppeikkel, mik a völgyekben égő tavakká gyűlnek
össze, a hol a hullám úgy szökell, mint a széltől paskolt tenger; az
enyészetes bömbölés a világító kráter fenekén, a hullámzó tenger alatt s
fenn a tiszta, néma, csillagos ég… És a tudós arról a csókról
gondolkozott, a mit Olani Róa korallajkai nyujtottak.