A kis szörny erre, mint valami sebzett vadkan fordult felém egyszerre,
szemei szikráztak, orrlyukai széttágultak, a két füle is egyenesre állt;
az egyik kezével, jól láttam, hogy a dókája alatt a vadászkését keresi.
Louis egyszerre ijedten bujt be az ágy alá, nem volt erős oldala a
bátorság. – Én azonban nyugodtan szeme közé néztem a kis tömzsi
koboldnak, hidegen összefonva karjaimat:
– Hát te hogy mersz én rám ilyen szemeket vetni?
Soha embert büszkébb kifakadással nem láttam fel nem ismert rangjára
hivatkozni, mint a milyen keserű kevélységgel mondá az én lidérczem,
nagyot ütve a mellére:
– Én vagyok a lapponiai király!
– Én pedig az orosz czár vagyok! viszonzám én rá hirtelen, megfelelő
rátartással.
Az én emberem erre csendesen visszadugta a vadászkést hüvelyébe,
meghajtá magát, a mennyire bírta, vette a puskát s jött utánam
engedelmesen.
– Az már más! mondá szilárd meggyőződés hangján. S azontúl soha sem
ellenkezett velem, sem alattomban nem fenyegetett, hanem feudalis
hűséggel fogadta minden szavamat, a hogy illik Lapponia királyának
tisztelni az ő urát, az orosz czárt.
Hanem annál büszkébb maradt mások irányában, mert most már tudta, hogy
neki csak a félvilág ura, a nagy potentát parancsol és senki más a
földön.
Az én tiszttartóm, a ki figyelemmel kísérte az én mindenféle variatión
átmenő orvosi praxisomat, csak úgy mosolygott felettem. Gondolhatta
magában: «könnyű volt kifognod annak a sok mindenféle parasztnak a
bolondságán, de fogj ki az enyimen.»
Az igaz, hogy nehéz volt hozzáférni rögeszméjéhez. Hiszen, ha
vitatkozásba elegyedtem vele, az sült ki, hogy ő százszorta jobban
ismeri a chemiát, mint én, s úgy a szegletbe szorított rettenetes
műszavaival, hogy kénytelen voltam megszaladni előle, mint mikor az
ostromló hadsereget megszalajtja a várőrség.
Különben talpig becsületes ember volt, a becsületesség fanaticusa, a ki
meg nem csalt volna valakit sem egy fillérig, sem a világ minden kincse
végett.
Egy napon hozattam Pestről egy nagy kaucsuk-zsákot, oda vitettem hozzá.
Épen este volt, az ő szobájában a szokásos Davy-féle lámpa égett már. Jó
estét kivántunk egymásnak; én a kaucsuk-zsákot lehelyeztetém a
szögletbe.
– Mi az? kérdé a tiszttartó.
– Holmi gumielasticum zsák, feleltem én neki komoly képpel, most
hozattam ebben a perczben.
– Hát aztán mire való lesz az?
– Elmondom rendén, hiszen azért jöttem ide: én a kastélyban
gázvilágítást akarok létre hozni, s ebben a zsákban szállíttatom odáig a
légszeszt.
– Jól van; de hát elébb műhelyt és katlant kellene felállítani, aztán
meg nem is hiszem, hogy ez itt kifizesse magát.
– Oh én meg azt hiszem, hogy ki fogja fizetni magát ha ugyan kegyeddel
okszerű alkut köthetek.
– Velem? kérdezé az én emberem, a ki nem látszott érteni, hogy mit
akarok?
– Igenis kegyeddel; mert minthogy kegyed kilélekzés utján estétől
reggelig tökéletesen megtölt egy szobát lámpagázzal, én majd csak egy
fujtatót hozok ide, s tele fujtatom a zsákomat levegővel ebből a
szobából, két ember a vállára veszi, s nekem aztán csak a csőbe kell
eresztenem a gázt, s meggyujtanom a végit.
Az én emberem elkezdett nyugtalanul feszengeni a székén.
– Úgy hiszem, hogy ez ellen kegyednek sem lehet ellenvetése; kegyed úgy
is kárba veszti ezt a használható produktumot, én pedig megfizetek érte
becsülettel; minden zsák légszeszért adok két pengő forintot, s egy
hónapra ki is fizetem előre a diját. Nos – áll az alku?
Komolyan beszéltem hozzá, az ember sápadt lett, mint a fal.
Az ember habozott, azt mondta, hogy ő ezért pénzt nem fogadhat el; mire
én a büszkét kezdtem el játszani, hogy én meg ajándékokat nem szoktam
elfogadni; ez csak olyan volna, mintha valakinek az eszét akarnám ingyen
használni, vagy az ügyvédnek a szóbeli tárgyalásra vesztegetett
hangjáért nem akarnék fizetni, minthogy az is láthatatlan dolog, vagy
ingyen akarnék az operába járni, mert hiszen ott sem csinálnak egyebet,
mint hogy lélekzetet vesznek s azt megint, ki vékonyan, ki vastagon,
kieresztik. Itt van az úrnak a pénze; nekem gázt az ördög se csinál
ingyen, az úr se csináljon ingyen. Ha gyantát vagy kulimászt talál az úr
izzadni, azt én megveszem; majd biz én a mostani praktikus világban egy
ilyen eleven kőszénbányát hagyok értékesítetlenül, mint az úr.
Az én emberem homloka izzadni kezdett; a pénzt oda tettem az asztalára;
valami két szellem oly gonosz harczot űzött lelkében belül, hogy az
arczán meg lehetett azt látni; két óriási dæmon, mindkettő egyenlőn
hatalmas és erőszakos, az egyik a rendületlen becsületesség, a másik a
tébolyító rögeszme. Az egyik azt mondta: ha elveszed e pénzt, talán nem
létező dolgot adsz el, megcsalsz egy embert; a másik azt mondta: ha el
nem veszed, megtagadsz engem; pedig én vagyok a te lényednek egyedüli
ura; a lelkedhez vagyok nőve, engem ki nem taszíthatsz innen.
– Nos, uram, kevesli a díjt, vagy mi?
Az őrült melle olyan terhesen lélekzett, szemei zavarodtan tekintének
felém, egy párszor a pénz felé akart nyúlni, meg visszahúzta a kezét,
utoljára elszántan felugrott székéről, s egy nemes bajnok
elhatározottságával, ki kanóczot akar vetni a lőporos hordóba, hogy
magát az ostromló ellenséggel együtt a levegőbe vettesse, odalépett
iróasztalához, lekapta róla a Davy-féle sodronytakarót, s elhajítá
magától.
Ezzel kimerülten rogyott le egy székre, mint a ki egy kínos,
lidércznyomta álomból ébredt fel, s alig hiszi még, hogy ébren van.
Tehát nem lobbant fel az egész szoba; nem repültünk a levegőbe, nem
gyuladtunk meg a gáztól.
Hanem az én tiszttartóm egy percz mulva elájult, annyira meg volt minden
idegében rázva: hogyne? a kit a kapernaumi ördög elhagy…
Utána tizennégy napig lázban volt, azután felgyógyult szépen, s többet
nem vesződött semmiféle gázzal; sőt később azt is elmondta, mikor és
hogyan jutott ő e kínzó rögeszméhez. Egyszer egy kőszénbányát látogatott
meg, a midőn a hirtelen előtóduló földalatti gáz, a mit a bányászok
gonosz szélnek neveznek, kioltá a kezükben levő Davy-lámpát; azok
hirtelen menekültek a kijárás felé, a lámpában izzó platinsodrony
folytonos világítása mellett; őt is magukkal ragadva. Ez a néhány percz
támasztá rögeszméjét; akárhol járt-kelt, mindenütt annak a fojtó gáznak
sajátságos savanyú káposztaszerű szagát vélte érezni, s ki nem tudta
fejéből verni, hogy ő mindig azt lehelli vissza. A heroicus cura
használt. Az én emberem egészen okos ember lett, a ki nem nyugtalanított
többé azzal az eszmével, hogy ez most itt szép nyugodtan beszél velem, s
egyszer csak fel talál ugrani, s azzal a papirosnyiró ollóval elvágja a
gégémet.
Most már csak két őrültem volt még a háznál, a kiken gyógyrendszerem nem
fogott: az egyik az én láthatatlan dalos syrénem, a másik meg saját
magam, a ki szerelmes vagyok bele.
Szerelmes, holdkóros, monomán, hallucinans! és mit tudom én még mi
mindenféle variátiója van ennek a szónak: «őrült», én az mind magam
vagyok.
Egész nap csend van nálam, semmi nesze szobáimban annak, hogy kívülem
itt még más élő lény is lakik; de a mint beesteledik, a mint sötét lesz,
megszólal valahonnan az a bevégzetlen ének, az a pacsirtazengemény
emberi ajkon; majd közelebb, majd távolabb hangzik; majd elalszom rajta,
majd felébredek rá és nem tudom kitalálni, honnan jő?
Ez még nem elég. Mikor alszom, ott jár-kel a szobámban ez az énekes
kísértet, néha órákat ott tölt nálam, leül ágyam mellé a székre és lesi,
hogyan alszom?
Hogyan tudom én azt, ha alszom?
Nagyon jó okaim vannak rá, hogy tudjam.
Az ágyam előtti asztalon minden este egy éjjeli lámpa szokott meggyujtva
lenni, a mi, valahányszor felébredek, mindig ki van oltva; a csavar
által letolt gyapotbél bizonyítja, hogy azt emberi kéz oltotta el.
Eloltotta, hogy ha véletlenül felébrednék, meg ne lássam, hogy valaki
van nálam.
Azután – egy fali óra van az ágyam fölött; azt rendesen magam szoktam
felhúzni, mikor este lefekszem. Tegyük fel, hogy tíz óra van, mikor
lefekszem, tizenegy, mire elalszom; ha aztán négy, öt, vagy hat órakor
felébredek, az én órám nem négyet, ötöt, hatot mutat, hanem egyet,
kettőt, hármat és a mellett egész nap jár rendesen s inkább siet, mint
késik.
Az én láthatatlan látogatóm, mikor szobámban terem, megállítja az órát,
hogy ütésével fel ne ébreszszen, s mikor eltávozik, ismét elindítja;
erről tudom meg, hogy hány óráig, hány perczig volt ott?
És nem tudok rá jönni, hogy honnan jön be hozzám?
Az ajtókat magam zárom be, a kulcsokat belülről a zárban hagyva;
ablakaimon keresztvasak vannak; a padlaton nem lehet sülyesztő, mert az
szőnyeggel van bevonva, s a szőnyeg szélei a falnál csavarokkal
leszegezve; a falakat is körül kopogtattam, sehol valami rejtett ajtó
nyoma, a minek különben is meg kellene látszani a mindennapos
nyitogatástól. – Nem resteltem minden képrámát leemelgetni a falakról,
hogy talán azok valamelyike képez valami vakajtót? Nem találtam mögöttük
egyebet, mint pókhálót. Felmentem a kastély padlására, hogy tán felülről
találok valami leereszkedőt szobámba? Nincs az ott: – épen felettem van
letöltögetve száz mérő morzsolt kukoricza, ha nyitogatnák plafondomat,
az omlana legelőször is a nyakamba.
De hát egyátaljában honnan jár ki a szobáiból ez a rejtélyes valaki,
mikor ablakait látom, de ajtaját sehol? ablakain szintén keresztvasak
vannak, még azonfelül vaskosarak is, azokon ki nem mehet; mit eszik, mit
iszik, mivel él; honnan érintkezik mindenféle prózai életszükségre való
tárgygyal, ha csakugyan nem szellem, a ki el van ruha és eledel nélkül?
Erre nem tudtam magyarázatot találni.
Kérdezősködtem bolondjaimtól, a kiktől azután még kevésbbé lettem
okosabb.
A kapust elő sem vettem, mert az úgy is tudom, hogy azt felelte volna
rá: «az úr pokolban is úr.» Holott én saját házamban sem vagyok úr.
A tiszttartó azt válaszolta, hogy ő semmiről sem tud semmit, mert ez a
tárgy olyan kényes titka volt a megholt grófnak, hogy ha megtudta volna,
hogy valaki annak nyomába akar jutni, rögtön elküldte volna
szolgálatából. Ő maga is igen csodálkozott mindenen, a mit elbeszéltem
neki, s velem együtt egész nap segített szobáim zegezugait kutatni, s
nagyokat bámulni egymás szeme közé, mikor elvégre sem találtunk semmit.
A kocsis keresztet vetett magára, mikor kérdezősködtem tőle, s azt
mondta, hogy ő jól tudja a titkot, de kér szépen, hogy el ne áruljam, ha
tőle tudom meg; az a rejtélyes lény nem élő ember, hanem kisértet;
valaha a gróf a feleségét hűtlenségen kapta, s befalaztatá a magányos
szobákba, úgy ölte el éhséggel; de az most is feljár kísérteni éjjel, s
dalol, hogy senki sem látja; szolgáltassak az üdvéért néhány misét, majd
talán megnyugszik.
Ez a magyarázat nem ért semmit, ilyet magam is tudtam volna kigondolni.
Elővettem Louist. A jámbor fiu nem nevetett, attól félt, hogy megitatom;
a helyett az őrültek comicus prosopopaeájával adá elő, hogy az valami
csodálatos szépségű tündérkisasszony, a ki aranyban, ezüstben jár, nem
iszik mást csak harmatot, s nem él egyébbel, mint virágillattal, mint a
lepke; mikor akarja, köddé változik, s bepárolog az ajtón, ablakon
keresztül, s mikor nem akarja, hogy lássák, megint köddé válik, s kimegy
akármerre. – Majd ha tél lesz, vigyázzak az ablakaimra, mikor be lesznek
fagyva, ha találok rajtuk reggel a jégvirágok közt egy-egy kereken
felolvadt foltot: ott ment ő ki.
No ez legalább költői felfogással bír felőle.
Nem úgy, mint a kis gnóm vadász, a ki azt a titkot közölte velem, hogy
nem jó szellem az, hanem ördöngös boszorkány, a ki éjszaka szakállas
farkassá változik, az ablakon kicsúszik, a faluból elragadozza a kis
gyerekeket, azokkal él, azért nem kell neki étel, mint más embernek. Ő
már sokszor találkozott vele az erdőn; rá is lőtt, de a golyó nem járja,
mert meg van babonázva.
Ez még legjobb. Tehát szakállas farkas, a ki kis gyerekek húsával él; jó
hát rám nézve, hogy már nagy gyerek vagyok.
Egy szóval senki sem tud felőle semmit.
Néha megkísértettem, hogy alvónak tettetem magam. Hasztalan: a míg
valósággal el nem aludtam, meg nem jelent; sőt mintha kitanulta volna
fortélyomat, hangosan kaczagott rajtam. Hogy hol kaczagott? azt meg nem
tudtam magamnak magyarázni. Valahol nagyon közel hozzám.
Itélje meg akárki, hogy nem volt-e elég okom arra, hogy megőrüljek?
De még több okom is lett.
Minthogy mindig felőle gondolkozom, kénytelen vagyok képzeletemben
valami képet alkotni felőle. Annyira vittem, hogy már egészen magam
előtt tudom őt látni; a mit ki nem egészítettem, azt hozzá álmodom, s
azután képzelődöm és álmodozom egy képről, a mit soha sem láttam:
valóságos őrült vagyok.
Magas, karcsú alaknak képzelem őt, hajló, simuló termettel; szőke
hajának kell lenni, hosszú, földig érő szőke hajának, a mi ragyog, mint
az arany, mikor szétziláltan rásüt a nap; fehér, halavány arcza lehet,
melynek átlátszó zománczát a vér semmi pírja sem teszi elevenné; vékony,
sötét szemöldök, hosszú fekete szempillák alól rejtelmes tűzzel
világítnak elő zafirfényű mélázó szemei; ajkai vékonyak, finomak,
halvány rózsa színével rajzolva.
Aztán rendesen álmomban ott szoktam őt magam előtt látni. Azt mondják,
hogy bolond ember, a ki az álmát elbeszéli másnak. Hiszen én nem is
állítom, hogy nem vagyok az. Minthogy bizonyosan tudom, hogy a mint
elalszom, rögtön megjelen előttem ez a kettős kép: a való alakja odalép
hozzám és néz rám szótlanul, mozdulatlanul; míg az álomban látott beszél
velem, meséket mond, jár-kél velem, szavaimra hallgat, ha rá nézek,
elpirul: ezért én alig várom, hogy az éjszaka következzék, hogy
elaludjam, mert az az én életemnek szebbik fele. Nappal ugar alá
szántok, répát ültetek, béresekkel veszekszem, barmok lábát kuruzsolom,
azt hiszik, a legtüzesebb gazda vagyok; pedig alig várom, hogy
bezárkózhassam, lefekhessem és járjak a tündérek után.
Sokszor feltettem magamban ébren, hogy ha még egyszer álmomban
összejövök vele, megvallom neki, hogy szeretem, s megkérem, hogy jőjjön
el ébren is hozzám. Erre a gondolatra sem jönne valami nagyon okos
ember. – Hanem természetesen álmomban el szoktam azt felejteni, a mit
ébren feltettem magamban, s a szerelmi vallomással rendesen elmaradok.
De egyszer mégis annyira tudtam fokozni ezt az erőtvevő álomjárást, hogy
egy álmomban eszembe jutott határozatom. Ott ültünk egymás mellett egy
szép granátfa árnyékában; előttünk a végtelen tenger terült, a nap, mely
a fényes levelek miatt nem süthetett reánk, tükréből, a tengerből vetett
világot szép tündérem arczára, a mi azt még túlvilágiabbá tette.
Én nagyon örültem neki, hogy tehát Magyarországon már tenger is van és
granátfa-erdő.
A granátalma különben igen szép gyümölcs, de nem valami nagyon sok
megenni való van rajta; ha az ember felmetszi, apró áfonyaforma
szemecskéket talál benne, pirosakat, mint a granát; ezek megenni valók.
Apám ilyet is árult sokat, azért ismerem jól.
Én egy granátalmát felmetszettem, s ilyen cselszövényt gondoltam ki
vele.
Elébb egy szem magot tündéremnek nyújtottam. Ő megizlelte azt, s azt
mondta rá, hogy savanyú.
Ekkor egy másik szemet ajkaim közé szorítottam, úgy hogy a piros szem
kilátszott közülök, s azt mondám neki:
– Lásd, emez édesebb, vedd el.
Gondolhat ki ilyen ravasz furfangot az ember máskép, mint álmában? oh
ébren a világért rá nem jöttem volna erre.
Az én tündérem mosolyogva hajolt oda hozzám, rám nézett szeliden azokkal
a kéklángú szemekkel, s mindig közelebb hajolt, hogy ajkaival elvegye
számból a számára nyújtott granátszemet; mindig közelebb, egyszerre
forrón tapadtak ajkai ajkaimhoz, a hogy nem szellemek, nem álomképek,
hanem igazi emberek csókolnak; én magamon kívül a mondhatlan gyönyörtől
ölelém őt át hirtelen két karommal, és abban a pillanatban egy éles
sikoltás ébreszte fel álmomból.
Nem, ez nem lehetett mind álom; ez valódi csók, valódi ölelés, valódi
sikoltás volt.
És még sincs itt senki.
Egy gondolat villant át agyamon; felugrottam fekhelyemről: a kandallóhoz
futottam. – Akkor szégyeneltem azután csak el magamat, azt képzelni,
hogy tündérem a kürtőn jár be! pedig az nem is lehet: a kandalló most is
tele hamvadó parázszsal, s azonfelül a rosta-lappal is el van zárva.
Álmodtam hát mindent, vagy meg vagyok igazán őrülve, vagy csakugyan
vannak tündéri lények, a kiket egy hang láthatlanná tesz, egy pillanat
más csillagzatba visz át?
Nem tudok rá felelni. Csak annyit tudok, hogy szívem most is dobog az
öleléstől, ajkam most is ég a csóktól.
A mint kioltott lámpámat újra meggyújtottam, s elkezdtem szobámban
lázasan alá s fel járkálni, egyszerre egy idegen tárgy tünik szemembe.
Egy kis hímzett czipő ágyam előtt.
Oly keskeny, oly finom, oly parányi, hogy az talán nem is földönjáró
láb, a mi ezt viseli.
Tehát végre mégis bizonyítványom van rá, hogy ő itt volt: itt ült
mellettem, itt járt, innen futott el, siettében egyik czipőjét is
elveszté, s nem ért rá azt felvenni.
És mind ez tagadhatatlan, mert hiszen olyan igaz, hogy ez itt a kezemben
nem más mint papucs, mint a milyen igaz, hogy élek és nagyobb igazság
kedveért egy korsó hideg vizet öntök végig a fejemen.
De azután mégis csak oda kellett visszatérnem, hogy én bizony most sem
vagyok ébren, ez is csak álom, az ember sokszor álmodja, hogy
felébredett, s másféle álomhoz kezd. Én most ezt a kis bámulatraméltó
parányi portékát, ezt a bábuzni való czipőcskét elzárom ide a fiókomba,
de bizonyos vagyok felőle, hogy reggelre még sem lesz itt; mert hiszen
sokszor álmodik az ember olyat, hogy sok pénzt talált, elzárta vasas
ládába, hogy mire felébred, ott találja; az ember álmodik ilyen
furcsákat elégszer. Ez is ilyen furcsa álom lesz bizonyosan.
Erre aztán megint lefeküdtem s szokásom ellenére addig aludtam, míg
Louis el nem kezdett dörömbözni az ajtómon, hogy nyissam már ki: tíz óra
lesz. A szegény fiu megijedt, azt hitte felakasztottam magamat, s már
rám akarta törni az ajtót.
Alig nyitottam fel a szemeimet, első dolgom volt iróasztalom fiókját
kinyitni, hogy megtudjam, ébren láttam-e valamit, vagy álmomban?
A kis hímzett czipőcske – most is ott volt, azon módon fehér
csipkeszegélyével, piros szalagjaival; egy éjviola, meg egy lepke volt
rá hímezve finoman.
Attól a percztől fogva nem volt maradásom többé ebben a házban. Egész
nap mindig egy megfejthetlen talányt üldözni gondolataimmal, éjjel és
nappal mindig egy kép után szaladni, mely soha sem engedi magát elfogni,
ez a legegyenesebb út volt arra, hogy magam is kompániába álljak ezekkel
a furcsa emberekkel, a kiket a néhai úr ide gyűjtött maga körül.
Nem! Ennek végit kell szakítanom. Szép dolog az az ábrándozás nagyon, de
nem nekem való. El fogom hagyni a kastélyt, visszamegyek Pestre, kiadom
a jószágot haszonbérbe, vagy rá bizom a tiszttartóra az egészet, azt
adjon belőle, a mit akar.
Felhivattam cselédeimet, megmondtam nekik, hogy itt hagyom őket; a
fizetéseiket, azonfelül, a mit a gróf hagyománya biztosít számukra,
tőlem is meg fogják kapni egész évre; hanem már most menjenek és ne
bámuljanak rám.
(Kezdtem abba az igen szeretetreméltó kedélyállapotba esni, a mikor az
ember mindenféle ábrázatot gyűlöl látni.)
A jámbor fiuk kotródtak, épen csak a bohókás kapus maradt hátra a
szobámban: bizonyosan azt akarja tudtomra adni, hogy «az úr pokolban is
úr». Én majd bizonyítom neki, hogy ez nem igaz. Már én tapasztalom az
ellenkezőt.
Az én bohókás öregem azonban nagy meglepetésemre, felhagyva katonás
magatartásával, odajött hozzám, megfogta a kezemet, megcsókolta, s
előttem egészen szokatlan, átváltozott hangon kérdezé:
– Miért akarja ezt a helyet elhagyni? – Bántja önt, hogy az a szegény
leány itt van? Terhére van önnek? Neheztel érte?
Én alig birtam magamhoz térni a bámulattól. Hisz ez az ember nem bárgyu.
– Nekem úgy tetszik, mintha te most egészen más hangon beszélnél, mint
egyébkor.
– Igen uram. Hallgasson meg; elmondok önnek mindent, s akkor úgy hiszem,
sokat meg fog érteni, a mi eddig különösnek tetszett, s ha megértette,
nem fogja elhagyni a kastélyt.
Az ember olyan válogatott szavakban beszélt, hogy én önkénytelen
megkínáltam, hogy üljön le, a mit ő el is fogadott. Szívdobogva vártam,
mit fog mondani? Néhány szavából azt kelle hinnem, hogy ez az egész
kastély titkát tudja, s engem csak ez gyógyíthatott meg.
Az eddig oly dőrének látszó arcz vonásai egészen át voltak alakulva;
tulajdonképen tán az én hibám volt, hogy azokat eddig is másformáknak
láttam s elhagytam magamat ámíttatni bolondos beszéde által.
– A megholt grófnak volt egy titkos szerelme, a mi igen szerencsétlenül
végződött. – Hibásak voltak mind a ketten, a nő is, a férfi is; a világ
nem itélt felettük, mert el tudták azt titkolni, most pedig már itél
felettük az, a ki mindnyájunknak itélő birája az égben. A gróf legalább
a gyermekben akarta helyrepótolni hibáját, ki, a mely órában született,
a másik órában már árva volt. A gróf ide vette őt magához, s az volt a
szándéka, hogy itt fogja neveltetni, s törvényes gyermekévé fogadja. De
nem engedte neki a bölcs Mindenható, hogy itt e földön leróhassa adóját;
csodálatos, soha ember nem hallotta módon gátolá meg őt e szándékában: –
a leány felnőtt szépen, de soha sem tanult meg beszélni, hanem a helyett
csak énekelt, mint a madár. – Nem volt siketnéma, mert a legcsöndesebb
neszt is meghallja, s lám dalolni tud; de szót nem mond ki soha, csak
énekel; mint a kis madárnak az erdőn megvan a maga hangja, a mivel
örömét vagy szomorúságát adja tudtára azoknak, a kik nyelvén értenek, a
mint meg tudja az értetni magát, ha párját szerelmesen híja, vagy ha
veszedelem fenyegeti, épen úgy tudja ő is énekhanggal értetni meg magát.
– Oh a szegény gróffal mi sokat tanultuk ezt a beszédet, s én már tudom,
hogy mit beszél? A gróf egyedül én velem közölte minden titkát. Mi oka
volt rá? mi részem volt nekem e szerencsétlen történetben, azt nem
szükség másnak tudni; azt mondá egyszer, mikor a leány már tíz éves
volt: «ha én meg találok halni, ha kimondom, hogy ez a gyermek enyim, mi
fog történni vele? bizonyosan azt fogják mondani, hogy őrült; pedig nem
az: hiszen természetes esze, jó szive, ragaszkodása van, ki tudja
találni az ember gondolatját! akkor berekesztik valami tébolyodottak
házába, elzárják, kínozzák, valódi őrültet csinálnak belőle, mit tegyek
vele?» Ekkor jött a gróf arra a különös gondolatra, hogy leánya végett
saját kastélyából csinált őrültek házát. Összekereste a vidéken
távolról, közelről a falu bolondjait, a tiszttartót magát valóságos
őrültek házából váltotta ki. Egyedül én voltam annyi között az egyetlen
ember, a kinek mind az öt érzéke rendben volt, hanem épen én űztem azért
a legtöbb bódultságot, hogy híre menjen. És azután éjjel-nappal
vesződött, türelmesen, álmatlan gondok közt a szerencsétlenekkel,
lassankint csendes szófogadó embereket csinált belőlük, úgy, hogy
utoljára nem volt egy cselédje sem, a kit valami elmebajból ne
gyógyított volna ki. Oh én azt hiszem, hogy ha van valami módja annak,
hogy halandó ember a másvilági bűnhödésből még e földön leszolgáljon, a
gróf megtalálta azt, mert az embererőn túl járó munka volt, a mit ő
elkövetett. S miért tette ő mind ezt? Azt mondá: ha e nyomorultaknak
holtom után itt lakhatást biztosítok, örököseim közől senki sem jön ide
lakni; a kastélyt sem bérbe, sem örök áron meg nem veszi senki;
kénytelenek lesznek végrendeletem szerint cselédjeimet ott tűrni, s
kinek lenne rajtam kívül elég lelke, csupa merő őrültekkel lakni egy
házban?
– Bizony mondom, hogy nekem sem lett volna, ha előre tudom.
– Megvallom uram, hogy mikor ön e jószágba bejött, nagyon számítottam
rá, hogy két hónap alatt el fogja hagyni a kastélyt. Ez a kastély úgy
van építve, hogy valami titkos tornáczokon keresztül minden szobát össze
lehet járni, a nélkül, hogy valaki az ajtóra kerülne. Többet én sem
tudok. Arról, hogy ez miként van rendezve, nincs tudomásom; azt egyedül
Viola tudja.
– Mit? viola? (annyira el voltam merülve, hogy valami virágot képzeltem
a ki tudja, azután vettem észre magamat, hogy az a leány neve: – úgy
képzeltem, hogy az nagyon illik hozzá).
– Ezen az úton rendesen ki szokott jönni Viola éjjelenkint az udvarra;
én készen tartom szükséges élelmi szereit, azokat átveszi tőlem; ha én
meghalnék, a tiszttartó gondoskodnék róla. Ilyenkor mindig tudakozódtam
ön felől, s megdöbbenve vettem észre, hogy a szegény leány, a helyett,
hogy félne az idegentől, ki apja kastélyát megvásárolta, s őt abban
mintegy fogva tartja, úgy ragaszkodik hozzá, úgy sóhajtoz, úgy
nyögdécsel, mikor felőle kérdezősködöm; hát még, midőn azt adá tudtomra,
kezeivel, arczával mutatva, hogy ott szokott ülni, mikor ön alszik, hogy
álmainál virraszt; ön ezt talán nem is tudta eddig.
– Oh, igenis jól tudtam.
– Eddig nem volt őrült a gyermek, de ha ön elmegy, az fog lenni. Ma
éjjel ijedten jött hozzám, és sírt és a haját dúlta két kezével, úgy
kétségbe volt esve; én el nem tudtam találni, mi lelte? Hogy azután
kissé nyugodtabb lett, mutatta arczával, szemeivel, hogy a míg ön aludt,
ismét oda lopózott és az Isten bocsássa meg neki, önt álmában
megcsókolá. – Azt a gyöngéd, reszketeg mosolygást én le nem tudom irni,
a mivel azt kifejezé; azután ijedten eltakarta arczát és térdre esett,
kezeit összetéve esdekelve nézett reám, olyan hangokat nyögve, a
milyenekkel a szárnyaszegett madárka könyörög a vadásznak, hogy ne fogja
el, ne ölje meg. Viola azért könyörgött, hogy ne haragudjék ön reá;
bocsásson meg neki, soha sem fogja önt többé háborítani, még énekével
sem. Meglesz csöndesen a háznál, észre sem fogja ön venni többé
ittlételét: csakhogy ne haragudjék reá. Én pedig azért könyörgöm önnek,
jó uramnak, ne hagyja el ezt a kastélyt, tudja most már egész titkát; mi
itt úgy szeretjük önt mind; senki oly jól nem tudna bánni e szegény
boldogtalanokkal; – ha ismét idegen kézre kerül, ki felel annyi
elveszett lélekért?
– Igaza van, öreg. Meggondoltam, itt maradok.
– Én ugyan nem hiszem, hogy Violát ön többé megláthassa, de ha
véletlenül mégis találkoznék vele, legyen iránta azon kímélettel, a
mivel a szerencsétlenségnek tartozik minden derék ember.
Én csak azon vettem észre magamat, hogy a kapusommal barátságosan kezet
szorítok. – Hozzá vagyok már szokva minden rendkívüliséghez.
Miután megnyugtattam a felől, hogy nem fogok elszökni a háztól, s
Violára sem haragszom, egyúttal felmentettem őt az alól, hogy mikor
velem találkozik, bohókás szerepét gyakorolja előttem, minthogy úgy sem
hiszek már abból semmit, hogy az úr pokolban is úr: ez csak olyan
mendemonda.
Két hónapig hangját sem hallottam az én tündéremnek. Mindennap úgy
éreztem magamat, mint a kinek valakije meg van halva, s minden éjjel azt
álmodja, hogy él, és azon töprenkedik, milyen különös az, hogy valaki
élhet, a ki már meghalt; nappal pedig látja, hogy valóban meghalt s azon
gondolkozik, milyen különös az, hogy valaki meghalt, a ki még él.
Ezekben az időkben valami jól szervezett rablóbanda hősködött itt ezen a
tájon; sok úri lakot felvertek, pénzt elraboltak, ellenállókat főbe
lőttek; egy szóval, nevezetes dolgokat vittek véghez.
Szomszédaim engem is figyelmeztettek, hogy vigyázzak magamra, mert egy
úri embert, a ki véletlenül ezen a falun ment keresztül, helyettem már
megzálogoltak az úton, s aligha rám nem kerül a sor.
Törődtem is én ezzel, a ki sem éjjel, sem nappal nem jártam ezen a
világon.
Egy novemberi este csunya havas, esős idő volt; oda künn nem volt mit
csinálnom; egyedül üldögéltem kandallóm előtt, s raktam a hasábokat a
tűzre s néztem, hogy támadnak azok a fényes süvöltő szellemkék a száraz
fából, a mik olyan nagy barátai a táncznak, a midőn egyszerre egy
ijedelmes kiáltás riaszt fel merengéseimből, melyet rögtön egy lövés
követ, s arra ismét fájdalmas halálordítás hangzik: – mind a két
kiáltásban kapusom hangját ismertem fel.
Hirtelen felugrottam, ágyamnál függő revolveremet kapva s ajtómat
felszakítva, kiléptem az előterembe. A terem szemközti ajtaján épen
akkor lépett be két álarczos alak. Egy pillanat alatt két lövésem
fogadta őket, egyik vissza lőtt, de nem talált, a másik valószinűleg
találva volt, mire mind a ketten visszavonultak ismét, s a félig nyitott
ajtón keresztül lövöldöztek felém, ki részemről saját ajtóm kilincsét
fogva, egy felől védve voltam, másfelől készen arra, hogy a belépőt
üdvözölhessem.
Ebben a helyzetben egyszer csak azt hallom, hogy szobám tulsó ajtaját is
elkezdik feszegetni. Két oldalról vagyok megtámadva, két felé kell
magamat egyszerre védnem.
Hirtelen bezártam az első ajtót, s a második felé fordulva, a mint azon
egy fejszecsapásra valami rés támadt, kilőttem rajta; de erre már az
első ajtót is kezdék döngetni mögöttem.
E veszélyes perczben az jutott eszembe, hogy milyen jó volna, ha most
szobámban nem világítna a kandalló; így az ostromlók minden lövése
eltalálhat, de alig villant meg e gondolatom, midőn szobám egyszerre
elsötétült, s midőn én meglepetve tekinték a kandalló felé, ime az
tüzestől, mindenestől együtt eltünt a szobából, s a hol azelőtt volt,
ott egy halavány, fehér alak állt előttem, reszketeg éji mécscsel
kezében, mit másik kezével eltakart: – az én álmaim megtestesült képe.
Egy villámpercz a bámulatra, a másodikban tündérem odaszökött hozzám,
megragadta kezemet, odarántott magához a kandalló helyére, s abban a
perczben, mint a színpadi sülyedő, alácsúszott velünk a csodás talapzat.
Tehát ez volt a titok megfejtése. Az egész kandalló feneke emelkedett
fel tűzhelyestől együtt a kürtőjébe, s ugyanakkor alatta egy nyilás
támadt, mely fél emelettel alább szállítá az embert. A földszint és az
emelet között még egy egész osztály volt, nem magasabb, mint hogy egy
ember elmehessen felemelt fővel közötte; a mit sem kívülről, sem
belülről nem lehetett észrevenni.
Egyszerre egy szegletfalhoz érve, rejtélyes szabadítóm ismét közelebb
vont magához, s egy rugót hátra nyomva a falban, a padlatkoczka, a
melyen álltunk, hirtelen felemelkedett velünk. Miként nálam, úgy itt is
a kandalló alatt volt a titkos feljárás a szobába, melybe ily tüneményes
úton lettem átvarázsolva.
Valóban úgy tetszett, mintha egy tündérálmot virrasztanék át: egy percz
előtt a minden oldalról fenyegető halálveszély, most pedig a szabadulás
egy olyan csendes, hozzájárulhatlan helyre, a hol tündérem lakik.
Egészen az a sokszor megálmodott tünemény, a ki a granátfa alatt
megcsókolt. Azon arcz, azok a szemek, az a beszédtelen ajk – és azután
az a rögtöni eltünés, mire körülnéztem, nem láttam őt sehol. Ámde
ezúttal nem volt álom, a mit láttam; egy pillanat mulva hallottam a
kastély tornyában megcsendülni a vészharangot; ezen toronyhoz sem leltem
soha a feljárást, tehát ez is Viola szobájából volt hozzájárulható.
Szegény gyermek! a mint a kastélyban váltott lövésekből megtudta a
veszélyt, mely éltemet fenyegeti, elárulta megőrzendő titkát, hogy annak
az árán megszabadítson, s csak azután kezdett jelt adni a lakosoknak a
veszélyről.
Kis idő mulva hallottam a felriadt lakosok zajos közeledtét lakásom
felé; azután valami heves dulakodást a tornácz alatt, melyből vadászom
rikácsoló hangja volt kivehető; azután a rablók káromkodásait, gyér
lövéseket, távozó szekerek zörgését, végre a diadalmas jó emberek
örvendő hálálkodását; a rablók el voltak űzve. Egy nehéz sebesültet
magukkal vittek, kit az én golyóm talált; egy másik holtan maradt ott,
kit a törpe vadász szúrt le saját késével. A vakmerő meg merte támadni a
lapponiai királyt, ki az ő potentátjának segélyére sietett. A többi
rablót egy év alatt itt-amott mind elfogdosák.
Ámde nekünk is volt egy halottunk; a jámbor kapus. Mikor a cselédek
lámpát hoztak elő, s annak a világánál az önfeláldozó hű ember véres
tetemét felvevék a földről, Viola, mint az anyavesztett madár kezdett
sírni, leborult arczczal a földre, azt hittem, most igazán megőrül.
Én gyöngéden felemelém őt a földről és mondám neki, hogy ezentúl én
leszek ránézve az a hű oltalmazó, a kit a megöltben elvesztett, mire
reszketve lesüté szemeit, s csak úgy e lezárt hosszú pillák alól
gördültek elő a könyek. Tehát megérté szavaimat.
A ki megérti a szót, az el is tudja azt tanulni. Egy hó mult el ez
esemény óta, mialatt én abban a munkában fáradok, hogy egy, nem e
földről való tündért a mi emberi beszédünkön szólni tanítsak. Munkám
sikeréhez közelg.
Most egy rövid kis mondatot tanítok be neki, melyet olyan jól ismer
minden ember; utolsó verse így hangzik: «Isten engem úgy segéljen». Ha
azt megtanulta, akkor, – akkor el fogjuk azt egymással mondani.