Apámtól, ki kereskedő volt, mintegy százezer forintot örököltem; a
kereskedéshez nem volt kedvem, ellenben ideálom volt a gazdálkodás.
Oh azt valami nagy gyönyörűségnek képzeltem mindenha: az Istenáldotta
földdel bibelődni, szép ökröket, lovakat nevelni, meghozatni külföldről
a legbecsesebb haszonravaló állatok példányait, azokkal javítani az
állattenyésztést, zöld vetéssel, esővel, harmattal spekulálni, nem
ostoba papirosokkal; csontliszttel, guanoval, chilisalétrommal dolgozni
a haussera, s a contreminet alagcsövezésekkel kezdeni meg; ez az én
igazi ártatlan börzejátékom, itt láthat az ember olyan nyereséget, a mi
nem veszteség másnak; ez az a munka, a mire az ember estenként
elmondhatja: «Uram Isten, adj rá áldást.»
Hanem annyi kereskedő-vér mégis csorgott ereimben, hogy vaktában nem
vágtam bele a jószág-vételbe, hanem úgy speculáltam, hogy ha az ember
napjára várja a vásárt, ötven-hatvan ezer forintért, igen jutányosan
kaphat csinos terjedelmű jószágocskát, a megmaradt pénz pedig nagyon jó
lesz szabad befektetésre, a mi nélkül gazdálkodni annál nagyobb kín,
mennél nagyobb jószága van az embernek. Én tehát minden nap szorgalmasan
elolvastam a hírlapok hirdetményeit, s válogattam az eladásra hirdetett
jószágokban.
Egyszer olvasom, hogy egyik felső vármegyében egy allodiális birtok
szabadkézből eladandó; terjedelme 900 hold szántóföld és kaszáló, 1500
hold erdő, gazdasági épületekkel, urasági lakkal, gazdasági
felszereléssel, ára 70,000 forint. Tudjuk meg, mi ez?
Felkerestem az ügyvédet, kihez a hirdetmény utasított, s kérdezősködtem
az eladandó jószág felől.
Az ügyvéd hivatalos udvariassággal elmondott minden tudnivalót: a jószág
bizonyos Klárándy grófi családé; a gróf nemrég halt meg, ki maga is ott
lakott, s a család mindent azon módon ad által, a hogy ő hátrahagyta;
birkákat, lovakat, még a bútorokat és a falon függő képeket is.
– De hátha azok nekem nem kellenek.
– Az mindegy. A jószág ára a holmikkal, vagy azok nélkül ugyanaz marad:
70,000 forint kerek summában; az ingó-bingó csak ráadás, ha nem tetszik
önnek, eladhatja.
– Persze, hogy nem tetszenek. Akármekkora gróf valaki, azért, ha
megveszem a jószágát, csak nem kötelezem magamat, hogy a viselt
dolmányában járjak.
Az ügyvéd nevetett az ötleten, s azt mondta, hogy igazam van, azt nem
kivánhatja tőlem senki.
– És hát tulajdonképen miért adják el az örökösök ezt a jószágot?
– Mert az egyik katona, a hadseregnél szolgál; a másik pedig egy
külföldi Freyherrhez ment nőül, s egyik sem láthat utána.
– Milyenek azok a földek?
– Meglehetősek; van egy kevés első osztályú, a többi második; a rétek
kitünően jók, van az uradalomnak egy szabályozott patakja, melyet
rétöntözésre szoktak használni, azonkívül egy őrlő-malma, egy
fűrész-malma, mely saját erdejéből készít deszkákat, s így az erdő is
észrevehető hasznot hajt; a jószág azt az árt, a mit kivánnak érte,
bőven megéri, s kamatját beadja.
– Nem jár valami maleficium vele?
– Őszintén mondhatom, hogy nem. Árvíz oda nem megy; útja jó van; nincs
sem fagynak, sem szárazságnak kitéve, a mit bizonyít az, hogy az
uradalomnak igen szépen díszlő gyümölcsös kertje van, melynek
eredményeül most is láthat kegyed egy pár szép Napoleon vajas körtét ott
a szekrényem tetején.
(Szép gyümölcsös, Napoleon körte, ez nagyon megvesztegető említés volt
rám nézve.)
– Hát a gazdasági felszerelés milyen állapotban van?
– Tessék átnézni a leltárt; úgy hiszem, hogy a felszerelés testvérek
között is megér 15 ezer forintot.
Valóban, a hogy futólag áttekintettem, rá lehetett annyira becsülni a
holmit. Annál nagyobb szeget ütött a fejembe, hogy miért adnak el egy
ilyen jól szerelt jószágot olyan olcsó árért? Az ügyvéd kiolvasta a
szememből ezt a kétkedést, megelőzött kérdésemben.
– Igazán megmondva, ezt a jószágot azért adják el ilyen jutányosan,
mivel ahoz egy terhelő feltétel is van kötve a leendő vevőre nézve: a
meghalt gróf végintézetében az ottani tiszttartója, komornyikja,
lovásza, kocsisa, kapuőre és fogadott árvaleánya számára, részint az
ottani kastélyban, részint a tiszti és gazdasági épületekben holtig
tartó lakás van kötelezve, mely ugyan a vevőre nézve egyéb teherrel nem
jár, mert a gróf azokat különben holtig való fizetéssel ellátta, hanem
az örökösök kénytelenek azt a jószágot ezzel az alkalmatlansággal együtt
adni át az új birtokosnak.
– Ha csak ez a baj, az nem nagy baj; tiszttartót és cselédséget úgy is
kellene tartani; ha életre való emberek, még jó, hogy helyben vannak; az
ember a kastélyban egyedül úgy sem lakhatik.
Az ügyvéd egy kissé visszahökkent.
– Kegyed ott akar lakni maga?
– Hát természetesen; gazdálkodni akarok, azért veszek falusi jószágot.
Nekem ahoz van kedvem, s a mihez az embernek kedve van, ahoz van
szerencséje is.
– S ott akar lakni a kastélyban?
– Hát mi a gutát? Csak nem fogadok tán hónapos szobát magamnak,
valamelyik zselléremnél?
– No mert én azt nem tudtam, hogy kegyed ott akar lakni.
– Tán bizony kisértetek járnak abban a kastélyban? Ahhah! valamely
elátkozott várféle az, a hol a dédősök feljárnak fehér halotti köntösben
az unokákat ijesztgetni; holmi lemoshatatlan vérfoltok a pallókon;
láthatatlan sóhajtozók éjféli óra-ütéskor, éjszakai vampyrok, a
milyenekről Alexander Dumas senior irt egy időben? Olvastam; nagyon szép
regék, hanem én nem félek tőlük. Nem uram, bennem nem folyik aristokrata
vér, én jámbor kalmár fia vagyok; hozzám nem fognak a méltóságos halott
asszonyságok másvilági pongyolában leereszkedni; aztán én szándékozom
nagyszerű sajtkészítést berendezni, a sajt szagától pedig minden
kisértet elszalad; tudja ön uram, semmit sem utálnak úgy a túlvilági
szellemek, mint az ostyepka szagát; én pedig ezt a nemzeti fromage de
Zólyom-ot akarom nagyban tökéletesíteni.
Én is nevettem, az ügyvéd is nevetett, s miután újolag biztosítám, hogy
nekem olyan vastag idegeim vannak, mint egy rhinocerosnak, azt mondá,
hogy e szerint bátran megköthetjük az alkut; meg is irtuk a szerződést
rögtön, s én pár nap alatt kifizettem az egész vétel-árt, meghatalmazva
egy X. megyei ügyvédet, hogy a nevemben hajtassa végre a szokásos
beigtatást. Azért nem tettem a szertartást személyesen, mert az rendesen
költséggel jár, én pedig mint aféle kereskedő-ivadék, az oknélküli
vendégeskedésnek nem vagyok barátja.
Igazán megvallva, valahányszor arra gondoltam, hogy nekem olyan
kastélyom lesz, a mi egy kis rémeskedés hírében áll, a minek saját
kisértete van, mindig egy kis gyermekes öröm futott el; milyen
mulatságos lehet az: az embernek kisértetekkel lakni egy házban, a
kikről minden ember tud mesét mondani; nevetni rajta, mikor mások a
gyertyalobogástól reszketnek, mikor a látogatók felijednek a
bútorroppanástól, mikor a cselédek nem mernek kimenni a folyosóra, mert
ott valaki csoszog, s kinevetni minden embert, mert hiszen én
felvilágosodott ember vagyok, a kit meg lehet azzal ijeszteni, ha azt
mondják, hogy az adósom megszökött, de azzal, hogy valaki, a kinek nem
tartozom semmivel, a másvilágról visszajön, bizony nem igen.
Én tehát néhány nap mulva a statutio után megindultam jószágom felé,
elbúcsúztam itthoni ismerőseimtől, azok engem egy pár esztendeig kivánva
sem fognak látni, postakocsira ültem, gondoltam, hogy minek vigyek oda
lovakat, a hol úgy is vannak lovaim. A tiszttartónak előre irtam, hogy a
legutolsó állomásra, *Bányára, küldjön elém egy fogatot könnyű kocsival,
s azt pontosan ott is találtam a fogadóban, már készen várt reám.
A kocsisom akkor is gyászt viselt, bizonyosan a meghalt uráért; olyan
hosszú gyászfátyol lógott le a kalapjáról, mint egy halottbemondó
halálmadáré. Én ugyan tisztelem a pietásokat, hanem az mégis egy kicsit
kellemetlen, hogy a kocsisom úgy legyen öltözve, mintha a szent Mihály
lovát hajtaná; jó, hogy a lovakon nincs fekete pokrócz, azt hihetnék a
városban, hogy halottas szekéren utazik valaki.
Hanem hát ebbe csak belenyugodtam; felültem a kocsiba, s mondtam, hogy
csak iparkodjunk helybejutni, mert majd beesteledik, s rossz az út.
Az igaz, hogy jól hajtott az ember; értett egészen a
kocsis-mesterséghez, hanem az nem tetszett nekem, hogy minek sóhajtozik
egyre; akkorákat fohászkodott néha, mint egy alvó tehén, s a mint
megkérdeztem tőle, hogy mi baja? azt felelte rá, hogy nem lehet azt
embernek kimondani, a milyen nagy teher nyomja az ő lelkét.
Szép, csak a nyakamat ki ne törd.
Majd meg elővette a zsebkendőjét, megtörülte a szemeit, úgy látszott,
hogy sír: – «mi lelte kendet?»
– Nagy az én fájdalmam, nagyságos uram.
Hanem azért jól hajtotta a lovakat.
Egy mély útba érve, a hol az két meredek sziklafal közé szorul, az én
kocsisom épen elkezdett fenhangon zokogni. De már komolyan megijedtem
rajta: – «a mi baja? miért sír?»
– Hogy ne sírnék nagyságos uram? mikor ezen a helyen ütöttem agyon a
testvér-öcsémet.
– Készakarva?
– Igenis, készakarva.
– S kiállotta értte a büntetését?
– Nem tudja azt senki a nagyságos úron kívül.
Tisztelem ezt a hozzám való nagy bizodalmat!
Már most mit csináljak én ezzel az emberrel? feladjam-e holnap mindjárt
a gyilkolásért, vagy elhallgassam a dolgot? De ugyan minek vallotta azt
ki nekem? már most én hogy tartsak ilyen kocsist? – Pedig nagyon jól
hajtott különben; úgy vitt ezen a döczögős úton, mint a tojást. – Én
igazán nem tudtam, hogy e vallomás után mit csináljak vele.
Jóformán este lett, mire a faluhoz értünk, melyben jószágomat kellett
találnom; a falu közepén volt a kastély. Egyszerű négyszög épület volt
az, közepén kis tornyocskával, nagy fehér kőkerítéssel; az emeleten öt
ablak ki volt világítva, jeléül annak, hogy várnak.
– Tudják-e a cselédek, hogy jövök? kérdém a kocsisomtól.
– Ott áll már az őr, mondá ő, egy alakra mutatva, ki egészen katonai
positurában állt az út mellett egy magas kő tetején, egy hosszú botot
tartva puskaformán a vállához szorítva. A mint közelértünk, elordította
magát az ember: «Queraus!» azzal elkezdett dobolni, trombitálni a
szájával, botjával megtette a nyolczféle tempót, azzal leugrott a kő
tetejéről, lába közé kapta a hosszú botot, mint valami paripát s
futtatott a kocsim előtt, mint valami fullajtár, folyvást kiabálva:
«Queraus! ki a házból! az úr pokolban is úr!»
– Ez az ember bizonyosan részeg! mondám a kocsisnak. Ez nem felelt
semmit.
A házakból kinéztek az emberek a kiabálásra, köszöntek is, midőn
megláttak, de senki sem iparkodott az előttem futót csitítani, sem a
kiabálásban semmi meglepőt nem talált, a mit én nem tudtam magamnak
megmagyarázni.
Mikor a kastély kapujához értünk, ott megállt az én őröm, mint egy
czövek, leszállt a pálczalórul, ismét tisztelgett, midőn leszálltam,
meredten, katonás rátartással.
Én a szeme közé néztem. Soha becsületesebb, őszintébb arczot nem lehet
képzelni: csupa mosolygó hűség az egész kép. Ez az ember nem részeg,
hanem úgy látszik: egy kissé «ultra».
Az udvaron egy kis alacsony, ötödfél lábnyi ember ácsorgott, kiben zöld
gallérjáról a vadászt kellett sejtenem.
– Jó estét, atyafi; ön a vadász?
Az ember semmit sem felelt a kérdésemre; végig nézett sötét fekete
szemeivel, azzal felemelte a fejét büszkén, hátratette a kezét s odább
ment.
Ühm; be furcsa emberek ezek itt én körültem; be különös sajátsága van
mindegyiknek: nem tudom majd, hogy szokom hozzájuk?
Erre azonban egyszerre vídám nevetéssel közeledik valaki felém; a
komornyik volt; fürge, ficzkándozó legény, valami negyven éven túl,
furcsa képe csupa ráncz volt az erős nevetéstől, a mi azt egészen
igénybe vette.
– Hahaha! csókolom kezeit, nagyságos úr, hozta Isten; ugyan vártuk már;
hahaha! meleg szoba, tiszta ágyak, vacsora is kész, hahaha; tessék
besétálni. Csakhogy szerencsésen megérkezett; hehehe, hahaha. Én vagyok
nagyságod alázatos komornyikja, hahaha.
– No, hála Istennek, csakhogy egy nevető emberre találok már a háznál.
(Ez ugyan nem tudja eltitkolni, hogy örül jöttömnek, jó fiu!) Már azt
hittem, hogy nem jó helyen járok; a kocsisom az egész úton sírt,
fohászkodott.
– Jaj, kérem alássan, bolond az; az egészen bolond. Arra ne tessék
hallgatni, mert az valóságos őrült; hahaha!
Úgy? Ezt nem tudtam.
– Hát az a kapuőr, vagy micsoda, a ki előttem végig kiabált az utczán?
– Az? hahaha! Az meg még nagyobb bolond. Az egy sült bolond; hanem azért
igen hűséges ember: a szemeit be nem hunyja éjjel, úgy vigyáz az
uraságéra; hahaha.
Szép társaság.
– Hát ez a kis büszke gnóm, a ki úgy lenézett az imént, miféle teremtés
itten?
– Jaj kérem alássan, az meg a legnagyobh bolond; most bizonyosan hava
van neki s azt képzeli, hogy ő a lapponiai király! hahaha.
Ejnye, ez már aztán jól össze van válogatva: három bolond egy rakáson.
– Itthon van-e a tiszttartó?
– Igenis, itthon van kérem alássan, hahaha! áthíjam? hehehe.
– Nem, majd magam megyek át hozzá.
– Hahaha.
Szerettem volna már, ha egy kicsit abba hagyta volna a nevetést.
– Hogy híják magát, atyafi?
– Louis, nagyságos uram, hahaha!
– Hát maga Louis mindig szokott nevetni?
– Nem kérem alássan, én soha sem nevetek, hahaha.
Szépen vagyunk: ez meg a negyedik bolond.
– No édes Louis, hát csak mosolyogja ki magát kedve szerint, aztán
vezessen át a tiszttartóhoz.
A fiu a legügyesebb szolgálat-készséggel segített úti öltözékemet rendbe
hozni, csupa előzékenység volt, hanem amellett akár én mondtam neki
valamit, akár ő mondott nekem valamit, mindenre akkora hahotával
kaczagott fel, mintha a legtréfásabb adomákat mondogatnók egymásnak.
Terringettét! Itt már csak vígan fogunk élni.
Elvezettetém vele magamat a tiszttartóhoz, onnan azután visszaküldtem.
A tiszttartó egy harmincz éven túl járó férfi lehetett, finom úrias
kinézéssel; arcza a fekete bajuszon és oldalszakállon kívül simára
borotválva; homloka magas és jóformán kopasz, erős, húsos
szemöldökökkel; termete szikár, hajlékony, egész magaviselete inkább egy
miniszteriális ügyszoba főnökéhez, mint tiszttartóéhoz hasonló.
Megtudva, hogy én vagyok a jószág jelenlegi birtokosa, gratulált;
elmondá, hogy igen jó karban levő jószágot vettem által, a megholt gróf
szenvedélyes gazda volt s minden javítást létesített jószágán, a mit az
újabbkor rendszere üdvösnek talált; beszélt nekem a Howard-ekékről, a
Clayton-cséplőgépekről négy ökörerőre, drainirozott vadvizes helyekről,
esparzettről és kövi-lóheréről; angol malaczokról, rambouilleti
kosokról, szarvatlan tehenekről, a mik húsz itcze tejet adnak,
rétöntözésről, gipszezésről s mindenféle kellemetes tárgyról, a mikbe én
magam is halálosan beléjük vagyok bolondulva. Mindezek foganatba vannak
már véve jószágomon, díszlenek, tenyésznek, jó karban vannak; cselédség,
tisztek belé okultak. Nekem valóban igen nagy okom van megelégedve lenni
azzal, hogy ezt a kis jószágot megszereztem. Épen ilyen volt az én
ideálom.
Örömömben egy szivarra akartam gyújtani.
Malczer úr, ez volt a tiszttartó neve, látva előkészületeimet, igen
udvariasan instált, hogy ha csak lehetséges, tegyem meg azt az áldozatot
a kedvéért: ne szivarozzam az ő jelenlétében.
Én rögtön visszatettem a zsebembe szivartárczámat. Bizonyosan mellbeteg
szegény s tiltva van neki a dohányfüst. Ellehetek nála nélkül; várhatok,
míg hazamegyek.
– Hanem egy dolgot találok furcsának, mondám a tiszttartónak; mi a csuda
lelte ezt az itteni cselédséget? a víz okozza ezt, vagy a levegő? hogy
ennek mind valami sajátságos hóbortja van: a kocsisom az egész úton sírt
s utoljára gyilkosságot vallott magára, a kapuőr pálczalovon nyargalt
előttem, a vadász úgy bánt velem, mintha ő volna az én gazdám, a
komornyikomat pedig semmi igérettel nem tudom rávenni, hogy hagyja egy
perczre abba a nevetés dolgát.
A tiszttartó bámulva nézett rám:
– Kegyed nem kapott volna erről felvilágosítást az ügyvédtől?
– Miféle felvilágosítást? Miről?
– Hogy ezek a cselédek mifélék és más egyebekről; azt nagyon csodálnám.
Hisz ez az eladási feltételekkel együtt jár. No ez nem volt rendén, ha
ezt kegyed előtt elhallgatták. Már most persze késő. Azok az emberek,
uram, mindnyájan őrültek. A megboldogult grófnak az a sajátságos
szenvedélye volt, hogy mindenféle tébolyodottakat gyűjtött maga körül,
azokat maga gyógyította, tanulmányozta és valóban nagy sikerrel:
mindannyit okos, kitartó, leleményes bánásmóddal annyira tudta vinni,
hogy ismét ember lett belőlük. A kocsisa egy olyan maniácus volt, a ki
búskomolyságból háromszor elakarta magát ölni, azt annyira vitte, hogy
most már csendesen megvan, legfeljebb egy kicsit sirdogál még, ha
bűntetteire gondol, a miket soha sem követett el.
– Tehát nem igaz, hogy testvérét megölte?
– Kegyednek is elmondta már? Annyi testvért sem ölt biz az, mint mi
ketten. A kapus dőre volt, a ki még a megenni és nemenni valók között
sem tudott különbséget tenni; a gróf ápolása alatt ebből is hasznavehető
ember lett. A vadász dühös bolond volt; mikor ide hozták, lánczra volt
kötve, tépett, harapott; lassankint ezzel is annyira ment, hogy a
szemejárásával igazgathatta; s most nem látszik rajta egyéb különös,
mint az őrültek rátartó büszkesége, hanem azért szófogadó és engedelmes;
a komornyikját pedig épen mint gyógyíthatatlan bolondot hozta ide, a ki
egyre lármázott, kaczagott, bukfenczet hányt és most, ha az ember nem
ügyel a nevetésére, igen jó fiu. Ez bizony egy kissé mágnásnak való
szenvedély volt a gróftól, mint a mi igen nagy mértékű emberbaráti
foglalkozás, a mihez nem mindenkinek van szenvedélye s épen azért hiba
volt az ügyvédtől, azt kegyednek előre el nem mondani, mert az eladás
feltétele levén az, hogy e pártoltjai a grófnak halálukig itt
maradhassanak, a vevőre nézve érdeklő lehetett megtudni, hogy azok
miféle emberek?
– Nem mondott az énnekem erről egy szót sem. Igaz, hogy nem tanácsolta,
hogy magam is ide jőjjek lakni, hanem mindössze annyit mondott el, hogy
egy inas, egy kocsis, egy vadász, egy kapus, egy tiszttartó és egy
fogadott leány a jószágon fognak maradni. – Apropos: hát az a fogadott
leány hol van? – Remélem, hogy az csak nem őrült?
– Fájdalom, hogy ez is az. Egyébiránt igen szelid, szánalomraméltó
tébolygó, a kivel különben kegyednek találkozni sem igen lesz alkalma,
mert a kastélynak azon szegletében lakik, a honnan külön van kijárás s
hacsak a dal nem háborítja kegyedet, egyébbel nem alkalmatlankodik.
– Boldog Isten! Tehát én öt őrülttel lakom egy házban?
– Uram, nincs különben.
– Kérek tintát és papirost; hadd irjak annak az ügyvédnek egy levelet;
legalább egy kicsit megmosom neki a fejét, a miért ezt elhallgatta
előlem.
– Tessék. Itt az irószer. Mindjárt behozatom a lámpát, mert sötét van
már a szobában.
Leültem irni; egy kicsit ugyan furcsának találtam a lámpást, a mit az
asztalra tettek, az egész be volt vonva sűrű vékony érczsodronynyal,
mint a Davy-féle bányalámpák. Mi az ördögnek ez a sodronyszövet a lámpa
körül, mintha kőszénbányában volnánk? a tejüveget akarja ez pótolni?
Hanem hát ezen én most nem sokat okoskodtam, hevenyében megirtam nagy
nyersen az ügyvédnek, hogy azt meg kellett volna mondania, micsoda
Bedlámot veszek én itt a nyakamra? és hogy most nagyon goromba tudnék
lenni, ha kárpótlásul egy olyan derék, okos embert nem nyertem volna,
mint ez a tiszttartó. Ennek köszönheti, hogy most kibékülök a dologgal s
iparkodom a helyzetbe beletalálni magamat.
– Punktum. Hajtsuk össze a levelet. Kérek egy gyertyát, meg
spanyolviaszt.
A tiszttartó a fogát szítta.
– Nem méltóztatnék inkább ostyával pecsételni?
– Nem! spanyolviasz kell.
– Az ostya erősebben zár.
– Nem szeretem, no. (Magam sem tudom, miért nem szeretem? denique
haragos voltam!)
– Akkor hát majd odakint méltóztassék a másik szobában lepecsételni, ott
lesz gyertya.
– De hát nem könnyebb azt a gyertyát ide hozni, mint nekem oda menni?
– Bocsánatot kérek, szólt a tiszttartó, egészen elsápadva, meg kell
uraságodnak mondanom, hogy én egy rendkívüli betegségben szenvedek: az
én tüdőmben a levegő rögtön hydrogenné válik, úgy, hogy az a szoba, a
hol én egy óráig vagyok, lassankint megtelik hydrogénnel
kilehellésemtől, és ha abba a szobába akkor égő gyertyával lépnek, vagy
egy gyufát elgyujtanak, a robbanó lég egyszerre explodál s az egész
házat felvetheti.
Én csak hátra estem a székemben: – hisz ez a főfő bolond! – Hisz én így
hat bolond közé jutottam, magam vagyok a hetedik, a ki ezt a szép
társaságot megvettem pénzen.
Már most mit csináljak? Adjon valaki tanácsot. Ha itt maradok, akkor
elébb-utóbb magamnak is bolonddá kell lennem; ha pedig elfutok innen,
cserbehagyok kastélyt, kertet, gazdaságot, akkor még nagyobb bolonddá
lettem.
Mégis elmegyek. Alásszolgája uram. Ne kisérjen ki kérem, hátha valaki
meg odakinn oxygént lehell ki s a hydrogén meg oxygén összetalálkoznak,
víz lesz belőle; hogy úszom ki belőle?
Összetéptem az ügyvédnek irt levelemet, mentem az én elátkozott
kastélyomba vissza, talán fenhangon is beszéltem, olyan dühös voltam; no
iszen szép mulatságot szereztem én magamnak!
Azt sem tudom, hány embert taszítottam fel az úton? annyit tudok, hogy a
legutolsó, a kinek betörtem a homlokommal az orrát, Louis volt, a
komornyik.
Nevetett rajta szörnyen.
– No öcsém Louis, hiszen most gyere ide nevetni, mert van minek.
Nevessünk ketten, majd én contrázok, hahaha, hehehe. Nevess hát jobban,
ha tudsz! Hihihi! Hanem már most elég volt, menykő csapjon a két nevető
füled közé, hord előlem magadat s mondd meg a többi bolondnak is, hogy
felém ne jőjjenek, mert én meg olyan bolond vagyok, a ki emberhússal él
s rajtad kezdem.
A fiu takarodott előlem, hanem az nem zavarta meg jó kedvét.
Én pedig bezártam utána az ajtót s elkezdtem a palotában alá s fel
járkálni, mint a ki a bécsi vörös tornyot kapta volna örökségbe. Négy
szoba egymás végtiben ki volt világítva; nekem az is kevés volt; a
kandallómban tűz ropogott, kellett is most nekem a meleg; vacsorám az
asztalon állt; köszönöm! ki tudja miféle bolond főzte ezt is; hátha
valami veszett kakast ölt le annak a pecsenyének, a ki megszólal bennem,
ha megeszem; az ágyam is fel volt vetve; gondoltam is én arra, hogy
aludjam. Arról gondolkodtam, hogy mit csináljak, hogy itt ne legyek?
Kimenjek ebből a házból, másikat építtessek magamnak? azért mégis csak
itt maradnak a bolondok s csak én maradok a gazdájuk; aztán ha
építkezésbe ölöm a pénzemet, akkor nem gazdálkodhatom.
Majd azt gondoltam, hogy pert indítok a szerződés megváltoztatásáért.
Eszembe jutott, hogy pörlekedni már magában elég nagy bolondság. Ni,
hogy ragad az emberre!
Azután azt gondoltam, hogy itt maradok; nem törődöm senki fiának a
furcsaságaival, a ki bolondozik előttem, annak a számára tartok egy
kegyetlen nagy husángot s úgy eldöngetem vele, hogy megjön az esze
rögtön; az már nincs a kontraktusban, hogy a nemes gróf pártfogoltjait
püfölni nem szabad.
Hanem aztán ez az eszme sem tetszett sokáig; ugyan ki fogna verekedni
ilyen szegény nyomorult emberekkel? ki ütne meg egy őrültet, a ki nem
tehet arról, hogy ő szerencsétlen?
Az is megfordult a fejemben, hogy eladom én ezt a jószágot per sundám
bundám, a hogy vettem, rászedek vele én is valakit, a hogy engem
rászedtek. Hanem akkor eszembe jutott, hogy az apám, ha rossz
czitromokat kapott, aztán jött valaki kérdezni: jó-e ez a czitrom?
megmondta neki őszintén: «bizony rossz ez, édes úr, nem érdemes pénzt
adni érte», hát én sem lehetek kevésbbé jámbor, mint ő.
Vagy eladjam a jószágot veszteséggel? – Azon kezdjem a gazdálkodásomat,
hogy elveszítsem a vagyonomnak egy ötödrészét?
Pedig igazán mondom, ha akkor valaki oda jön s azt mondja, hogy megveszi
a birtokomat húsz ezer forint veszteséggel, megölelem, megcsókolom,
kezébe nyomom a kulcsokat: itt van a vacsora, itt a vetett ágy; tessék
jóllakni és lefeküdni; én meg majd megyek Amerikába, ott még nem szedtek
rá.
Dehát hiába, ilyen valaki nem jött; s nekem csakugyan magamnak kellett
lefeküdnöm a vetett ágyba.
Bárcsak legalább valami nagyméltóságú kisértet jönne ide, hogy
megijeszszen, attól talán kimenne a fejemből ez a nagy boszúság. Ha ezek
a rococo nagyságos urak és asszonyságok ezekből a diófa rámákból csak
most egyszerre alászállnának, körülülnék az asztalomat, hozzá látnának a
vacsorámhoz s beszélnének egymással olyan nyelven, a miből én egy szót
sem értek. Átkozott fatális gondolat valakinek az ősi arczképeket is
honnhagyni a kastélyában, mikor eladja; az új ember valahányszor egy
ajtót kinyit, mindig azt hiszi, hogy valamelyikkel szemközt találkozik.
Aztán csak volnának hát bár ezek is olyan régimódi becsületes
kisértetek, a kik igazán bejönnek a kéményen, meg a rejtett
padlatnyiláson, illendő lánczcsörgéssel, huhogatással,
szemfintorgatással; de nem teszik, hanem csak úgy meredeznek alá onnan a
festett vászonról az emberre s fenyegetőznek a festett buzogányokkal
kezeikben; az asszonyságok meg úgy rátartják magukat azokkal a
legyezőkkel, pásztorbotokkal.
Oh be hideg ez az ágy is. Bizonyosan innen is valami kisértő lelket
ugrattam ki: ugyan jól járt, hogy rá nem találtam heveredni. Épen olyan
kedvemben vagyok most, a mikor nem nagyon respektálom a csavargó
szellemeket.
A gyertyákat eloltottam rendre, a nagy góth ablakokon aztán bebámult
hozzám a hold: – ez a bolondok patronusa. Ennek sem volt most egyéb
dolga, mint hogy grimászokat csináljon az én szemem közé: soha sem
láttam még, hogy így félre húzta volna a száját, így hunyorgatott volna
a szemeivel: soha sem látszott ennyire hasonlónak egy sajtpofájú
gúnyolodó emberarczhoz; úgy boszantott az egész vigyorgó kép. Utoljára
találtam valami függönyt, a mivel eltakartam magamat előle: engem bizony
ne csúfoljon.
Akkor meg egészen setét lett a szobában, csak a mint a kandalló haldokló
tüze egyet-egyet lobbant, akkor tünt elő félhomályosan a megholt gróf
arczképe a falon. Épen az ágyammal szembe volt felakasztva; valahányszor
egyet világított rá a kandalló fénye, mindannyiszor úgy tetszett, mintha
oda jönne hozzám, megmozdítaná erős fekete szemöldökét, megtapintaná az
üteremet s azt mondaná: egy bolondommal megint több van.
Egy szóval minden élő és nem élő tárgy hozzá fogott, hogy engem itt
üldözzön. A mint meghúztam az óra zsinórját, hogy megtudjam, mennyi az
idő? az elkezdett százat meg százat ütni egymás után; a kétszáz
huszonötödiknél abba hagytam a számlálást, nem tudom hánynyal végezte
be? kínomban a párnám szegletén találtam egy furcsa rézcsapot, azt addig
csavargattam jobbra meg balra, míg egyszer azt vettem észre, hogy az
ágyam egy rettenetes nagyot sóhajt, s erre a sóhajtásra úgy összelapul
alattam minden derekalj, mintha egy ív chinai papiroson feküdném. Persze
szélpárnákból állt az egész, a miknek kitaláltam nyitni a lélekző
csapjukat s egyszerre kirepült alólam a töltelék.
Felugrottam dühösen. Bolond az egész garnitura! Nemcsak a cselédek
bolondok, hanem az órák, ágyak, bútorok, maguk a képek, még a holdvilág
is! hanem majd én megmutatom, hogy én nem vagyok az! sem el nem szököm a
háztól, sem el nem adom a jószágot, hanem itt maradok s kihányok mindent
az ablakon, a mi nem akar eszére térni: inast, tiszttartót, képeket,
órát, ágyat, holdvilágot! Kezdjenek ők ellenem aztán pert; majd
megmutatom én azután a Klárándy grófoknak, hogy én is találok prókátort,
a ki kilenczven esztendeig fenn tudja tartani a lélekzetet egy
életrevaló processusban. Holnap reggel, – szerződés ide, szerződés oda,
– talyigára pakolom az egész armentum ferreumot s beküldöm *Bányára, nem
bánom én, tegyék őket ott az archivumba. Majd megmutatom én, hogy ki itt
az úr a háznál?
Egyszer csak, a mint itt legjobban dühösködöm, elkezdek valamit hallani,
a mitől megállt bennem a gondolkozás. Mi volt ez? dal-e vagy zene? a
sphaerák harmoniájából éjnek idején idáig tévedt hang? Nem tudom honnan
jön, de annyi bizonyos, hogy azzal a nevetséges disharmoniával, a miben
saját érzékeim vannak, valami csodálatos ellentétben áll az.
Néhány percz mulva elhallgatott, mielőtt kivehettem volna, mi volt az?
Hanem én meg voltam már babonázva.
Nem törődtem többé helyzetem furcsa bajaival, elfelejtettem, mi bajom?
kinyitottam az ablakot s kikönyököltem a holdvilágra, úgy hallgatóztam.
Ez az ablak az udvarra nyilt, itt épen nem lehetett semmit hallani:
legfeljebb egy kis kutyaugatást.
Kimentem a folyosóra; a mint saját viszhangzó lépteimre megálltam
hallgatózni, ismét megjelent az elébbi kedves kisértet: a láthatlan dal;
most már úgy hangzott, mintha alattam volna. Valami búskomoly dal volt
az, nem is dal, hanem csak olyan ábránd, a mit valaki öntudatlanul
énekel, se ríme, se melodiája, mint az erdei madár dalának, de olyan
izgató, olyan túlvilági valami volt az, hogy én elbűvölve álltam ott és
szinte elfelejtettem, hogy otthon vagyok.
Szerencsémre a dal megint elhallgatott s én megint ura lettem ép
eszemnek; s eszembe jutott, hogy itt még egy őrült lakik: egy leány, a
ki nem tesz egyebet mint dalol. Annak tehát itt kell valamelyik alattam
levő szobában lakni.
Fogtam egy gyertyát s megindultam keresni az én dalkisértetemet. Nem
igen szép kiváncsiság volt ugyan tőlem, de hiszen nem akartam én rajta
rontani, nem akartam őt megzavarni, csupán csak közelebb akartam jutni
hozzá, olyan közel, hogy egy válaszfalon, vagy tán egy ajtón át
hallgathassam őt.
A nagy ódon kastély egészen arra a czélra látszott építve lenni, hogy ha
valami ismeretlen vendég egyszer kilép a szobájából éjjel, s végig megy
egy pár folyosón, az aztán többet soha vissza ne találjon a szobájába.
Bejártam én az egész első emeletet, egy hosszú folyosón végig, a másikon
vissza, háromszor is elmentem egy ketyegő lábas óra mellett, magam sem
tudom én hogyan; a hol lépcsőt találtam lefelé, azon lementem; a másikon
megint felmentem, utoljára egy szobába nyitottam be, a mely egészen
ismerősnek tetszett előttem; az tulajdon hálószobám volt, nem tudom én,
hogy kerültem oda? Csak annyit tudok, hogy nagy meglepetésemre
nyoszolyám szélpárnái ismét fel voltak duzzasztva, kandallómban a tűz
ismét égett, s az ágy előtti nagy arczkép elé egy sűrű zöld függöny volt
lebocsátva; – itt valaki járt.
Azután ismét megálltam hallgatózni, ismét hallottam a dalt: most már úgy
hangzott, mintha fölöttem volna.
Azzal lefeküdtem, valami úgy húzott lefelé; úgy éreztem magamat, mint a
gyermek, a kit a bölcsőben ringatnak, s a dajka meg énekel hozzá; addig
énekel, addig énekel, míg a gyermek elalszik.
A gyermek, – már mint én, – csak reggel nyolcz óra felé ébredt fel
álmából.
Azt mondják, hogy az álom jó tanácsot ad, hogy egy éjszaka sokat
változtat az ember határozatain; másnap reggel egészen másformának
találtam az engem környező világot, mint az előtt való nap.
Hisz én nem vagyok rászedve, sőt ellenkezőleg, ez a sok különös ember, a
kit én itt ráadásul kaptam a jószágomra, valódi kincs, megannyi
ritkaság; hogy is lehet valaki olyan prózai lélek, hogy ezt mindjárt
első tekintetre fel nem fogja?
Először is ez a bohó fiu, ez a nevető gép: hát lehet ennél becsesebb
specialitást felfedezni? hogy hozza be a reggelimet tánczolva, nevetve;
hogy kaczag annak a pár csizmának, a mit fénymázzal barátságosan
keneget; azután az a komondorhűségű kapus, a kitől sem tolvaj, sem tűz
meg nem lephet, s a ki minden mondását azzal fejezi be: «az úr pokolban
is úr», a mi rám nézve, a ki szintén úrféle vagyok, átkozott jó
vigasztalás; hát aztán ez a kis hátahoporjás gnóm; hogy villognak a
szemei a sörtés szemöldök alól; mit nem adna azért egy franczia
regényiró, ha ilyen villogó szemű erdei manót tarthatna az
előszobájában? továbbá a kocsis, a ki elkövetett bűneit siratja s egy
szem zabot el nem lopna az urától; végre a tudományos tiszttartó, kinek
a chemia egy kissé megzavarta ugyan a fejét saját belső organismusát
illető fogalmaira nézve, de a ki azért a gazdálkodást egészen alaposan
érti. Oh bizonyára az én elődöm, a nemes gróf, nemcsak emberbaráti
szenvedélyét elégíté ki abban, hogy embereket adott vissza a világnak,
de egyúttal hűséges embereket szerze magának is, s nagy botorság volna
tőlem az általa elkezdett nemes munkát nem folytatni.
Meg kell vallanom őszintén, hogy e nemes munka folytatásához gondolám
amaz éjjeli dal rejtélyének megfejtését is.
Azt bizony nem tudom, mi rendszert szokott a nemes gróf követni
elmekóros környezete gyógyításában; én csak mint naturalista, mint
kuruzsló bántam velük, hanem magamra nézve elég nagy sikerrel.
Az őrültek elmetévelygéseinek semmi sem olyan jó ellenszere, mint
egy-egy jó ötlet.
Fél esztendő alatt annyira hozzá szoktam helyzetemhez, mintha benne
növekedtem volna.
Ha meg nem gyógyítottam is bolondjaimat, de uralkodtam rajtuk.
Louis nagyon szerette a bort, s ha hozzá juthatott, akkor aztán olyan
jucundus volt egész nap, hogy nem lehetett vele birni a folytonos
nevetés miatt.
Mikor leggyönyörűbben kaczagott, azt mondtam neki, hogy hozzon egy
palaczk vizet.
Elhozta, letette elém. Akkor én rárivalltam:
– Mit tettél ebbe a palaczkba?
– Én? semmit. Azaz, hogy vizet, felelt ő kaczagva.
– Nem tettél mérget bele? egérkövet? légyvesztőt, he?
– Én? ohohó! hahaha.
– Hadd látom, ki mered-e inni magad?
Louis száját elhagyta a nevetés. Megijedt nagyon. Nem a méregtől, hanem
a víztől.
– Ha azt állítod, hogy ebbe a palaczkba nem tettél mérget, idd ki
előttem!
A jámbor fiu retteneteset fohászkodott, felvette a palaczkot, ivott
belőle egy pár kortyot, azután levette a szájáról, s rám nézett
kétkedve: vajjon tréfa ez, vagy komoly dolog?
– Idd ki mind! kiálték rá toporzékolva.
A nyomorult, mit tehetett? hogy lelkiismerete tisztaságát bebizonyítsa,
palástul veté neki a gyomrát, s megitta mind a vizet.
Rettenetes komoly lett utána: nem nevetett többé; meg volt sértve és
keserítve szörnyen.
– És ezentúl valahányszor vizet hozatok veled, mindig két poharat tészsz
a tálczára, egyikből iszom én, a másikból te.
Ez a cura használt. Louis nagyon sokat elvesztett nevetési kedvéből, s
odalenn erősen panaszkodott a cselédeknek, hogy az ő gazdája aligha meg
nem bolondult egy kicsit.
Azóta igen jól jövünk ki egymással; Louis mindennap megiszsza velem a
bruderschaftot – vízben, s kezd általánosan kijózanodni. Csak egyszer
tette meg velem azt az élczet, hogy mikor bort hozattam vele, akkor is
két poharat tett a tálczára, s egyikbe magának töltött, hogy
bebizonyítsa, hogy abba sem tett mérget.
A jámbor kapus sokkal kevesebb gondot adott; a szegény dőrének az volt a
legmagasabb vágya, hogy ha ő olyan piros frakkot viselhetne, a milyet
egyszer a boldogult gróf idejében látott valami rókavadászon! Vettem
neki egyet. Azóta tűzbe, vízbe menne értem, s alig hiszem, hogy lehetne
ember, a ki elhitesse vele, hogy nem ő most a megnézésre legméltóbb
lény, minden földön mozgó teremtés közt.
A kocsisommal is jót tettem szegénynyel. Mikor egyszer nagyon
megsajnáltam, hogy annyit sír és sóhajtozik, kérdőre vettem szépen:
– Te Pista! voltál te valaha büntetve a te elkövetett vétkeidért?
– Nem én, még soha sem, felelt az nagyot fohászkodva.
– Látod: az nagy hiba. Hogyha kiállottad volna a büntetésedet, mindjárt
könnyebb volna utána a lelked. Nem jó volna, mit gondolsz? ha én vagy
harmincz botot rád veretnék lerovás fejében?
Az ember nagyon kapott rajta.
– De bizony nagyon jó lenne, könyörgöm alássan! régen gondolkoztam én
azon, de nem mertem könyörögni érette; pedig olyan jól esett volna
aztán.
S azzal ott mindjárt előttem lefeküdt a padlóra, hogy csapjam én meg.
– Nem, Pista öcsém, én hajdu nem vagyok, hanem majd mindjárt bejön a
Louis, az elvégzi.
Azzal előkerestem Louist, egy egész kancsó vizet megitattam vele, hogy
az executio alatt el ne nevesse magát, s lelkére kötöttem, hogy nagyon
ne üsse a jámbort, s valami vékony vesszőt használjon hozzá.
A műtétel pompás sikerrel ment végbe. Az én kocsisom édes megnyugvással
fogadta a bünhödést; engem kért, hogy csak számláljam, nehogy egy
elmaradjon a harminczból; Louist pedig biztatta, hogy csak jobban üssön!
no még jobban! hisz ez nem is fáj, mit ér azzal a kis pálczával? hozzon
nádpálczát, dorongot, petrenczerudat, azzal üsse; Louis aztán utolsó egy
párnak húzott is rá olyan becsületeseket, hogy meg lehetett velük
elégedve.
Az én emberem azóta egészen meg van könnyebbülve, nem győz áldani és a
kezeimet csókolni, ha meglát. Még fütyül is, mikor a lovakat hajtja, s
ha valaki elbámul rajta, hogy de jó kedve lett valahára, annak aztán
eldicsekszik vele, hogy igen bizony, kikapta már a magáét; a gazdája
olyan harmincz botot veretett rá bűnbocsánat fejében, hogy ugyancsak jó
volt, s ha szükségét érzi, kérni fog tőle megint másik harminczat.
A kis gnómot is meghódítottam egyszer. Ez egy büszke individualitás
volt; egészen a Ritterrománok törpéinek a fajából; büszke, mérges,
daczos kis fenevad, a ki maga jószántából képtelen munkákat elbírt
végezni, eleven farkasokat hordott haza megkötözve s maga bebújt a borz
után a lyukba; hanem ha parancsolgattak neki, azt nem tűrhette: hogyne?
ha elgondolta azt, hogy ő a lapponiai király!
Kivált holdtölte felé, különösen ha tiszta idő volt, mikor a hold, ez a
betegek tükre egész erejéből világolt alá s befehérítette az ócska
kastély viseltes ormait, olyankor nem lehetett az én törpémmel bírni;
mindjárt fojtogatni kezdte az embert, a kire megneheztelt.
Egy este meghallottam, hogy vadkanok jöttek alá az erdőből, s az én
kukoriczámat kedvükre gázolják; azonnal kaptam a fegyveremet s kiálték
Nimródnak (nem tudom én, úgy hítták-e? én annak neveztem el), hogy
emeljen ő is egy puskát a vállára, s jőjjön velem a lesbe.
Az én dzsipszimnek már akkor forogtak a szemei a fejében, úgy tett,
mintha nem hallotta volna a felszólítást, s hátat fordított.