(Genre.)
Félre innen apró-cseprő európai események! Szünjetek meg egy pillanatig
a franczia kormány repressaliáin töprenkedni, hallgatózni divánok és
cabinetek kulcslyukain, lamentálni a pénzcrisis miatt s tudakozni, hogy
hány hüvelyknyire haladt már előre a Leviathan? s vessetek egy
pillanatot talpaitok alá, tudniillik azon világrészbe, melynek lakosai
lábbal állnak felénk: ott is történik valami.
Előttünk az Arcansas rengetege terül; idealis vad birodalom, a hova még
újság sem jár; utolsó boldog ország, melyet a civilisatio meghagyott
azon paradicsomi népek számára, melyek a szabókat és takácsokat nem
tisztelik; hol még nincs börzeszédelgés, nincs adósok börtöne; hol még a
grippét sem ismerik, s a párisi congressusra nem appellálnak.
A Carabian folyam jobb partján, 350 angol mérföldre Fort-Smith
helységtől, a civilisatió határvonalának utolsó őrpontjától, van az
indián fajok fő gyűlhelye, egy gyönyörű ősi batátfa alatt, melyet minden
ember jól ismer, mert az apák is, az ősapák is mind az alatt
tanácskoztak s úgy hagyták azt fiaikra, mint valamely országházat, a
mely igen czélszerűen minden esőszak után magamagát reparálja. El is fér
alatta bőven egy pár ezer ember és öszvér.
Híre futamodott Arcansasban, hogy az indiánok gyűlést fognak tartani a
Carabián partján; akadt egy vállalkozó szellemű yankee-festő, a ki
hátára vevén daguerreotyp katulyáját, elindula jó szerencsére,
felkeresni a mappátlan birodalom határozatlan székhelyét s oda is ért,
vissza is jött; különben hogy tudnók mi mindez érdekes dolgokat?
A congressus tárgya fontos és nevezetes volt.
Két nagy és hatalmas nemzet volt egymással hajbakapásban: a Shawnée és a
Khamankesz. Már régen folyt a villongás. Még a mexicói háborúban
kezdődött az, a midőn a két rokonfaj együtt viselt hódító hadjáratban
elfoglalt egy tehéncsordát és midőn megosztozának, lőn, hogy páratlan
volt a szám: egy tehén utoljára fenmaradt. Azt a Khamankesz faj, mint
hatalmasabb, erővel megtartá magának, melyért boszúból a Shawnée faj,
megkerítvén azt, a ki a tehenet kapta, lehúzá fejéről a bőrt.
Itt kezdődik az ellenségeskedés.
A Shawnéek kiszámíták, hogy ha az a tehén nekik jutott volna, azóta
kétszáz, meg több borjút és tulkot szaporított volna; viszont a
Khamankeszek felveték, hogy a megölt férfinak azóta huszonkét fia
lehetne, – ha megélt volna, s ennélfogva a Shawnéek minden esztendőben
elhajtanak szomszédaiktól egy pár száz tehenet, ezek pedig minden évben
megnyúznak amazokból egy határozatlan számú mennyiséget.
E feszült viszonynak végét vetendők, elhatározák a többi fajok, hogy egy
nagy congressusba összegyűjtvén küldötteiket, a két háborúskodó
hatalmasságot békekötésre bírják.
Mire a yankee-festő a congressus helyére ért, már el volt készítve a
sátor a nagy batátfa körül, szép zöld fagallyakból, melynek tetejébe
békejelül egy veres, fehér, kék és zöld színű szövet volt kitűzve, mint
lobogó, mely minden nemzet színeit magán viseli.
A meghivott fajok követei, – mindegyik ment egy pár száz főre, – négy
mérföldnyire a gyűlhelytől sátort ütének, csak a Khamankesz telepedett
le kilencz mérföldnyi távolságban: onnan jöttek a nagy fához, dob és
sípszó mellett.
Miként őseik, kik még igazi urak voltak Amerikában, elől a vezérek ló-
vagy tehénháton, hátuk mögött feleségeik, az indus delnők, előttük a
lovat és egyebet vezető rabszolgák, a rabszolgák nyakán ültek a fiatal
indusprinczek.
A kinek sem lova, sem gyermeke nem volt, az maga ült a rabszolga
nyakába, nehogy az a szégyen érje a szegény rabszolgát, hogy gazdája
gyalog jár. Minden családdal eljöttek hazulról a komondorok is, s
legelőször is ők kezdék meg az ismerkedést.
Ott megérkezve a nagy batátfa alá a Kreek, Vicsita, Cserokée, Kikkapo és
Csikkán úri nemzetségei, szép rendben elfoglalák őseik helyeit,
ismeretes levén előttük minden fűgefa, melyre őseik hajdanonta
felakaszták a függő gyékényeket, a mikben őket, mint kis fiukat
ringatták édes anyai kezek, míg apáik a gyűlésteremben ékes beszéddel és
tomahawkkal intézék a nemzet sorsát.
Lassankint jött a többi nemzetség is; csoportonkint jöttek a bozótból a
Szeminole, Khoktáv, Quasatée és Delavare törzsök követségei, mind deli,
jótermetű alakok, a mit annyival is inkább bizonyosan lehet állítani,
mivelhogy mindnyájan igen kevés iparkodást tanúsítottak termetük
minőségét ruhaneművel elrejteni.
E tekintetben csak a Kreek faj érdemel némi kivételt, mint a melynek
harczosai a mexicói háborúban sok elesett vitéz öltönydarabjaihoz
jutván, felvevék magukra a szép paszomántos frakkokat, melyek mellett
azonban, – levén különben tetőtől-talpig mezitláb, – kénytelenek voltak
egyúttal a tollból készült kötényeket is megtartani; csupán a fővezérnek
volt annyi esze, hogy az ezüst vállrózsás frakkot megfordítva vegye fel,
a szárnyaival előre, s hátul begombolva: így legalább ha hátul nem is,
de elől jól el volt takarva.
A többi fajok csupán színeik által különböztek egymástól. Volt közöttük
sötétbarna, olajsárga, rézpénzszínű és valamennyi jól kifestve,
kiszurkálva. A festék dolgában nagy volt a luxus, némelyiknek az arczán
a posztó nem látszott a paszománttól, másik tetőtől-talpig úgy nézett
ki, mintha Európát, Ázsiát a hasára festette volna, minden országot más
más színnel kipingálva. (Az ilyen öltözet aztán még tartósabb és
egyszerűbb, mint őseinknek megénekelt abaposztó mentéje.) A melyiknek
legtöbb tulipán volt a gyomrára festve, az volt a legnagyobb
aristocrata. Ha eszünkbe jut az a híres per, a mit Francziaországban két
Clermont család folytatott egymással a felett, hogy melyiknek szabad a
Tonnerre melléknevet viselni? s erre elköltött kétszáz ezer forintot, ez
az indián rangbüszkeség nem is fog előttünk olyan furcsának tetszeni.
A hölgyek hosszú, vállaikra vetett szövetet viseltek, úgy hiszem, náluk
ez volt a legújabb párisi divat, csupán a Kreek fővezérné asszonyság
tünt ki az által, hogy egy pár selyem harisnyát húzott fel a kezére.
Igaza van, keztyűnek tovább tart.
Crinolin is volt látható egy példányban, azt a Szeminole fővezér
viselte, még pedig a nyakába kötve; abban a hitben, hogy az pánczél és
háboruban védelemre való; arra a merész gondolatra józan észszel nem
jöhetett, hogy ezt az átlátszó vas kaliczkát a civilisált világban
asszonyi öltözet gyanánt viselik.
Legszebb volt az egész társaságban a Khamankesz törzsök, férfiai
legdélczegebbek, hölgyei legkarcsúbbak s természeti alakjukból
legkevésbé kiforgatva; hosszú fekete hajzatuk lósörénynyel volt lefonva,
mik közé arany és ezüst pénzeket fűztek s nyolcz fonadékban hagyták
vállaikra lecsüggeni, némelyik leért sarkig; homlokán sima, diadémszerű
abroncsot viselt mindegyik, a mi igen jól illett nekik.
Én már csak azért is nekik itélném az igazságot, a miért ilyen szép
asszonyaik vannak.
Minthogy az összejövetel békecongressusnak volt jelölve, a követeknek
nem volt szabad egyéb fegyvert hozni magukkal, mint a tomahawkot és a
nyilakat; de ezek mérgezetlen állapotban tartoztak maradni.
A yankee-festő, ki szerencsés volt e nemzetgyűlésben a karzatot
képezhetni, megpillanta egy deli bajnokot a Paiyoka harcztörzsből,
kinek, mint nemes embernek, vörös szemöldöke és sárga szája volt festve,
magasra fésült a la Pompadour frisourájába pedig egy pár hosszú
fáczánfark volt fonva s megtetszvén neki ez alak, felszólítá, hogy
engedje magát lefestetni. A nemes meztelen úr rangján alólinak tartá e
kérelmét egy idegen proletárnak figyelembe venni, mire aztán a yankee
akarata ellen is eléje állítá a fényképező asztalt, s míg az indián
odabámult, az alatt le volt photographiázva. E bámulatos siker után
valamennyi hadfőnök és politikai celebritás törte magát hozzá, hogy őt
is örökítse meg s megtudván, hogy ez arczképek ki fognak adatni
valamelyik Rewiewban, olyan büszke képeket csináltak hozzá, hogy
akármelyik szittya poéta sem tudna különbet, a kit azzal biztatnak, hogy
majd versét lefordítják németre.
Ez alatt összegyűlvén a főbb fajok, csendet fütyültek a sorompókon belül
s a gyűlés megkezdetett.
Először is két sorban felálltak a néptörzsök s egymást kölcsönös
hajlongások közt felköszönték; annakutána megindult az ötszáz föből álló
Khamankesz törzs és kezet fogott egyenkint és kölcsönösen a többi tíz
törzs férfiaival, kik is viszont egyenkint ismét kezet fogának a
többiekkel, úgy hogy csak egynek sem volt szabad úgy maradnia, hogy
valamennyivel kezet ne fogott volna. Délfelé, midőn e bevezetéssel
elkészültek, érkezett meg egy elkésett statusférfiu, nosza ennek is újra
kellett kezdeni a kézszorítást s végig fogdosni az egész nemzet
tenyereit, csak azután lehetett a vallásos szertartásokhoz fogni.
Harmincz szarvasmarha hozatván elő a Khamankesz faj gyűlhelyére, a főpap
megtevé az áldozatot, főbeütvén egy kőbaltával rendre az állatokat,
melyre a törvényhozó testület tagjai késeikkel neki esének a vérző
áldozatoknak s minden szakácskönyv nélkül elkölték azoknak haraphatóbb
részeit, a gyöngédebb férjek juttatának egy-egy máját hűséges
hitveseiknek is, a mi a konczokon maradt, az a gyermekeknek jutott, kik
is megpofozkodának azokért derekasan és igen kevés dolgot hagytak az
epedő komondoroknak. Úgy látszik, hogy az indus bálványisteneknek vagy
igen mérsékletes életet kell élniök, vagy igen jó fogaiknak kell lenni,
mert nekik nem jutott egyéb az áldozatokból a csontoknál és körmöknél.
Eddig tartván a vallásos szertartások, következének a politikai
formalitások, a mint ez minden rendes álladalom gyűlésén szokott
történni.
Előhozák a nagy pipát, a béke tisztes jelvényét s azt a Kreek törzsök
főnöke megtömvén dohánynyal, duga bele négy láb hosszúságú pipaszárat s
rágyújtván, kettőt szippantott belőle, azzal adá tovább; minden
jelenvolt bajnok szippantván belőle egyet és csak a vezérek kettőt; – ha
kiégett belőle a dohány, a másik faj főnöke töltötte meg újra a pipát s
midőn a férfiak körülszívták, akkor került az asszonyokra a sor, azután
a gyerekekre, utoljára a rabszolgákra; kik is a végére jutván, szemtanú
állításaként nagyon köpködének a meggyülekezett keserűségektől.
Ekként megtörténvén az ünnepélyes szertartások, kezdődött volna az
érdemleges gyűlés; úgyde már akkor szépen lement a nap, s az indus nem
angol és nem macska, hogy éjszaka kezdje a tanácskozást. E napon tehát
csak annyit végezének, hogy másnap korábban kell felkelni, ha azt
akarják, hogy vitatkozásokra is maradjon idejök.
Úgyde másnap ismét új fajok érkeztek, velük megint hosszabbra nyúltak a
szertartások, úgy, hogy a Kreek vezérnek, a ki valóban nagy szónoknak
tartatik, alig volt annyi ideje, hogy elmondhassa ez angolra és
spanyolra is lefordított szavakat:
– Szabad indiánok. Mi egyforma testvérek vagyunk az Isten szemei előtt,
egyformán élvezzük a földnek gyümölcseit, melyek táplálásunkra
szolgálnak és a szabadságot, melyet a természet adott nekünk. Azért
békességben kell élnünk egymással, ha azt akarjuk, hogy áldás legyen
rajtunk; íme a harcz meg akar indulni az államok és a mexikóiak között,
és mi…
Ennél a szónál felordítottak a törvényhozó rendek, mert már lement a
nap, és ők nem szeretik a beszédet hallgatni, ha a beszélőt nem
láthatják.
Harmadnap még odáig sem mondhatta el beszédét a főnök, pedig jól be volt
rá tanulva. Látszott, hogy hallott már fehéreket is perorálni és keverte
spanyollal az anyanyelvet.
Negyednap korábban jutottak szóhoz a tanácskozók s szőnyegre (azaz hogy
gyepre) hozatván a mexicói harcz, a felett oly jelesül összekaptak, hogy
ha az asszonyok közbe nem vetik magukat, hamarább kiüt közöttük a
háború, mint Mexico és az államok között.
Ötödnap érkezett meg a Shawnée törzsök, a melynek tulajdonképen legelébb
itt kellett volna lenni, hogy kibéküljön a Khamankesz fajjal; – útközben
hihetőleg valami kis kirándulást tettek valamely ellenséges tehéncsorda
ellen s azért késtek el.
Megjelenésükkel a hozzájuk közel tanyázó törzsök hirtelen
szedték-vették, a mi ingó-bingó jószáguk volt, s húzódtak tőlük
méltóságos távolságba, meghagyva feleségeiknek és szolgáiknak, hogy
rajta üljenek a lovon és öszvéren s szarvánál fogjanak minden tehenet,
mert itt a Shawnée, a kinek a mit szemei meglátnak, kezei ott nem
hagyják.
A Shawnéek pedig nagy ovatosan álltak be a gyülekezetbe, mint a kik
előre gyanakodnak, hogy ők itt még valakitől valamit el fognak lopni, s
míg egyik kézzel barátságosan megszoríták társaikét, félszemmel azoknak
másik kezére néztek, ha nem szándékozik-e az számukra vagy egy pofont
leszámítás fejében – anticipálni?
A kézszorítás azonban szerencsésen megtörtént, a nélkül, hogy egy pár
bicskánál egyéb elveszett volna a szertartás alatt; akkor a Kreek főnök,
mint legtekintélyesebb diplomata, maga elé idézte a két czivódó törzs
főnökeit s egy felől állítván a Shawnéet, másfelől a Khamankeszt, tarta
nekik egy hosszú beszédet, a mely olyan szép volt, mintha a Moniteurből
olvasta volna; egyik fél sem felelt rá semmit. A Khamankesz daczosan
mereszté reá szemeit, míg a Shawnée sunyi félszemmel sandított feléje.
A Kreek vezér meg levén győződve beszéde hatásáról, előhozatá azonnal a
nagy békepipát s megtöltvén azt, megkinálá azzal legelébb a Khamankesz
főnököt patriarchai kegyes arczczal; az nem felelt rá semmit és hozzá
sem nyúlt a pipához.
Míg a Kreek vezér a Khamankeszt tartá ékesenszólással, előlrül felöltött
frakkjának csillogó gombjai hátrafelé levén fordulva, a túlnan álló
Shawnéenek igen kedvező alkalmul látszott kinálkozni a helyzet; hirtelen
kirántá öve mellől bicskáját s odanyomakodva a fővezér mellé, con amore
kezdé annak gombjait leszedegetni.
De a harmadiknál rajta vesztett, mert a Kreek vezér észrevette, hogy míg
ő a Khamankeszt békíti, a frakkját rángatják hátulról s visszafordulván,
úgy vágta a békepipát a Shawnée fejéhez, hogy az menten hanyatt esett.
Hát még midőn meglátta a frakkján elkövetett pusztítást, dühe nem ismert
többé határt, neki rohant a többi nemzetségekkel együtt a Shawnéeknek, s
botokkal elvereté őket a gyülekezetből, megesküdvén az ég alatt, hogy az
egész fajt kirekeszti minden rokoni összeköttetésből s félbeszakaszt
velük minden diplomatiai viszonyt.
Ezeket így számkivetvén, a többi fajok, békesség jeléül, egymást
kölcsönösen megajándékozák klárisfüzérek és prémes bőrök
cserepéldányaival; a Khamankesz főnök egy lótakarót ajándékozott a Kreek
vezérnek, ez viszont egyik ezüst vállrózsáját akarta neki adni, de akkor
vette észre, hogy a Shawnéekkeli tusakodásban mind a kettőt ellopták a
válláról.
Ez tetőpontra fokozá az elkeseredést.
A Kreek főnök másnapra új beszédet készült tartani a Shawnéek ellen;
azonban akkor valaki azt a felfedezést tette, hogy az eleség már
elfogyott, mely meggyőző oknál fogva a parlamentet el kellett napolni s
a congressus tagjainak megengedtetett, hogy kiki menjen arra, a hol
gondolja, hogy enni kap.
És most az estransas diplomatai köreiben feszült figyelemmel várják,
vajjon a Kreek és Khamankesz nemzetek egyesült flottái be fognak-e
evezni a Carsaian kikötőibe, a Shawnéek városait bloquirozandók a
levágott gombokért és az efoglalt vállrózsákért?
Ilyen nagyszerű események történnek most itt a talpunk alatt.