(Humoreszk.)
A nap felébredt, a szél pedig le sem feküdt, a pacsirták, fülemilék
szintén felébredtek, a mesterek és mesterlegények, és a diákok és
diáknék, és a becsületes polgárok s azoknak feleségeik, nemkülönben a
czigányok és kintornások és egyéb művészek, újságirók, kardalnokok és
más efféle gentlemanek hasonlatosképen felébredtek, a por is felébredt,
s valaki csak felébredt, mind tart ki a Svábhegy felé.
Korán reggel, a mint az első klarinét megzendül, már kezdődik a
népvándorlás, jön a ki jöhet, mintha elől húznák, hátul űznék. Felvette
mindenki az új ruháját, feltette az új kalapját, kimosdott,
megfésülködött, úgy néz ki, mintha skatulyából vették volna ki.
– Jól fogunk ma mulatni, mond a becsületes krisztinavárosi bádogos,
ferenczvárosi rézöntő komájához fordulva. Tudja kegyelmed, ezelőtt húsz
esztendővel milyen vigan voltunk itt. – Azóta is mindig készültek ki a
jó emberek, de csak húsz év mulva jutottak ki másodszor e helyre.
– Jól fogunk ma mulatni, mond egymásnak két jó húsban levő timárlegény,
egyik egy jó fertályakós hordót visz az oldalára kötve, a másik egy
kendőbe kötött valamit, felül fektetett bográcscsal. Csak úgy izzad mind
a kettő.
– Jól fogunk ma mulatni, mond egy derék asztaloslegény, hátrafordulva
imádottjához, kinek barnapiros arcza ragyog az izzadás és öröm miatt.
Lesz táncz késő estig!
– Jól fogunk ma mulatni, mond az emberséges családapa, unakaöcscséhez,
ki fiatal feleségét vezeti karján. Az asszony megszorítja az unokaöcs
karját, s ez azt feleli «igen». A férj egyik kezén kis fiát vezeti,
másikon kis kutyáját zsinegnél fogva. Az egyik előre szalad, a másik
hátramaradoz; a nő minden perczben kérdi: megvan-e a kis kutya?
– Jól fogunk ma mulatni, biztatja egymást négy vagy öt gentleman, kiknek
kifejezésdús arcza és gestusai egytől-egyig elárulják az employét
valamelyik vándor német Thaliánál. Herr von Stiglicz famóz konyhát
szokott tartani, s Ferihegyről hordatja a sert.
– Jól fogunk ma mulatni, mond hat diákgyermek közül kettő, kik hat
huszast kaptak ünnepi ajándékul, s megvennék most rajta az egész
Svábhegyet.
– Jól fogunk ma mulatni, mond egy boldog család, melynek semmi ivadéka
sem marada otthon. Az apa egy ingre vetkőzve viszi a kulacsot, a
gazdasszony egyik marka tele van eleven csibével, másik foghagymával, a
nagyobbik leány egy gyermek-kocsit húz, melyben egy főtt sonka s egy
nagy csupor tejeskávé között ül és zakatol a bepólált csecsemő; a
nagyobbik fiu egy viczkándozó kuvaszt czepel az ölében, mely nálánál is
nagyobb, a többi kis Bourbillonok az apa nádbotját, s az anyjok kalapját
viszik nagy jó kedvvel.
– Jól fogunk ma mulatni, szól két czirmos vargainas, ki gazdájától
megszökött; fogunk ma madarat?
– Jól fogunk ma mulatni, szól a szerelmes poéta, megszorítva karján
vezetett ideálja hófehér keztyűjét. Ah egy egész nap egyebet sem tenni,
mint angyali szemedbe nézni, óh!
– Jól fogunk ma mulatni, szól két dandy, bérkocsin vágtatva végig a
ballagó tömeg között. Ma az elite mind a Fáczánnál lesz, az X fiuk
Ferenczhalmára igérkeztek, az Y kisasszonyok a Leopoldmezőre, báró ez
meg amaz a vadászudvarhoz, mindenüvé hivatalos vagyok.
– Pesten jártam iskolába, kukk. E dal hangzik egyszerre füleinkbe, s
látunk egy ideális boltoslegényt, valamelyik rozsólis-gyárból, nyakába
akasztott zöld szalagos guitarral, három czigarófábrikáns kisasszonyt
mulattatva nyomulni a hegyen fölfelé, fején idealis szalmakalap, idealis
zöld orleans kvekkere két hátulsó zsebéből egy-egy karcsú liqueurös üveg
nyaka néz nagy idealisan elő.
S megy, tolong, egymás hegyin-hátán a tömeg, mindenkinek van a másikon
mit elménczkedni, a szépek a nem szépeket, a kocsinülők a gyalogjárókat,
a kisasszonyok a szolgálókat, emezek viszont amazokat, az útfélre
kuporodott czigányok pedig minden embert megilletnek tréfás
észrevételeikkel, s hogy viszont minden embernek legyen kit kigunyolni,
egyetlen egy ember baktat a hegyről lefelé, bizonyosan valami magyar
szinész, kinek ma épen próbája van, s azért kénytelen bemenni. Ennek
aztán kijut minden nyelvtől:
– Nincs már hely a Svábhegyen, vissza kell menni.
– Ez már kimulatta magát.
– Csak a zsebkendőjét felejtette otthon, azért megy vissza.
– Haragszik érte, hogy mi kijöttünk.
– De bizony vendégeket vár ki a hegyre.
– Csak azt akarja, hogy sokan megnézzék. S több efféle mindenféle
hangzik a szerencsétlen után, ki folyam ellen merészel úszni.
Feljut azonban egyenként minden csoport a vezérhalomra. A becsületes
krisztinavárosi bádogos meglátja ott a legelső házat.
– Nini komám, ezelőtt húsz esztendővel ez sem volt itt. – Nem ám. –
Térjünk be egy pohár sörre. Betérnek, ott beülnek egy szegletbe, s késő
estig ki sem mozdulnak onnan.
A két timárlegénynek még nincs elég távol a hely. Tovább viszik a hordót
még egy fél mérfölddel, a budakeszi erdőben végre megállapodnak vele, s
hozzákészülnek a sütéshez, főzéshez. A tűz megvan, a hús a bográcson, de
sót elfeledtek hozni.
Azért az egyiknek megint félmérföldet kell visszafelé gyalogolni, s mire
visszajön, az eledel korommá van égve. De annál jobban lehet majd rá
inni.
Az emberséges családapa is fölért már a hegyre, alig bírva felesége után
czepelni a kis fiut és kis kutyát, míg az unokaöcs karján úgy sietett a
menyecske, mintha szárnya volna.
Végre utolérte őket, a lelkét is majd kiadta már.
– Hát a kis kutya hol van? kérdi tőle a menyecske hátrafordulva.
Hát a kis kutya sehol sincs; a bizony kihuzta a fejét a madzagból, s
tudja a kő hová szökött el.
– Pamina! kiált ijedten a családapa, pisz, piisz Pamina! ta ta ta
Pamina! s azzal nyargal vissza a néptömeg között, füttyöngetve,
kérdezősködve, kiabálva, végre megpillantja a kutyát, mely oktalan
állatképen, gazdáját elvesztve, minden emberhez szegődik, s ha egy
helyről elrugták, a másik lába alá kerül, pajkos fiuk kővel dobálják, a
kutya beleugrik az árokba, a családfő utána, ott elfogja a térdig érő
sárban, s viszi vissza nagy diadallal az ölében.
– Itt a kutya, szól megérkezve feleségéhez, ki azalatt letelepedett egy
bokor árnyékában az unokaöcscsel.
– Hát a kis fiu hol maradt? kérdi akkor a nő.
– Hát nincs itt? kérdi az apa elijedve.
– Hisz veled volt.
Nosza még egyszer vissza a publicum közé.
– Ferkó! fiam Ferkócskám, nem látták a fiamat? kiabál a családapa,
lót-fut minden fiu után, sír, kiabál, káromkodik, innen oda, onnan amoda
utasítják. Van a ki azzal vigasztalja: hogy talán az árokba esett s
agyonütötte magát, vagy a czigányok lopták el, mintha nem volna nekik
maguknak is elég; végre a kétségbeesés minden phasisain keresztül
vergődve, megleli a gyermeket egy mézeskalácsos sátora előtt, s örömében
kardot, puskát vásárol neki, s felnyalábolva ölébe, nagy megelégedéssel
viszi vissza a porontyot feleségéhez; azaz hogy vinné, de nem tudja,
hogy merről jött, majdan útba igazítják, ekkor meg nem találja a bokrot,
a hol a feleségét hagyta, végre megtalálja a bokrot, de a felesége már
nincs ott; erre megint új lótás-futás, kérdezősködés következik, a
melynek azután késő estig nem is szakad vége.
A teuton Thalia vándor papjai is eljutottak már Stiglicz úr nyári
lakáig, s messziről hangosan elkezdenek énekelni valami paródiából, hogy
jöttüket előre észrevétessék. Azonban senki sem jön elfogadásukra.
A mosolygó arczok elkomorulnak.
Odamennek, az ajtókat zárva találják.
A jelenet tragikai kezd lenni.
Zörgetnek, a zörgetésre három mérges szelindek, s egy még mérgesebb
majorosné jelenik meg, ki is tudtukra adja, hogy Stiglicz úr épen most
ment csak el hazulról.
– Hová?
– A Disznófőhöz.
– A Disznófőhöz! új remény, megyünk oda.
És mennek a disznófőhöz. Az oda jó fél óra járás. A hőség megaszalja az
embert odáig. Végre odaérnek, kérdik Stiglicz urat az ismerősöktől.
– Ebben a pillanatban ment el innen.
– Ejnye, ejnye, nem mondta hová?
– De igen, Savanyu uram majorjába.
– No hát csak vissza hegynek föl, Savanyu uramhoz.
S ismét új remény éleszti a küzdőket. Egy órai kitartás után tengeri
istenekké izzadva jelennek meg Savanyu uramnál, az savanyuképen viszonoz
kérdésükre: Herr von Stiglicz már nincs itt, öt percze hogy elindult
Budára, ha sietnek, még utolérhetik.
A hat diák zsebét ezalatt fúrta a hat huszas; a mit csak az úton
elől-utól találtak, mindent meg akartak venni. Hogy adja ezt a ludat?
hogy adja ezt a kulacsot? hogy adja ezt a kutyát? Ezt vegyünk, ne – azt
vegyünk, végre megvettek egy kosár éretlen cseresznyét, azután bementek
valahová aludttejezni, az útban valami olasz czirmos czukorsüteményeket
árult, kaptak rajta. Tovább menve tanácsosnak találtatott a borral való
megismerkedés, s hogy a mulatság vége tökéletes legyen, utoljára neki
ültek sörözni.
A boldog család azonban kikeresett magának egy szép árnyékos helyet, a
kalapokat, kendőket felaggatták a bokrokra, a csirkéket leölték,
tisztogatták, az apró nép targallyat keresett a tűzre, mindenki
commoditásba tette magát, s midőn már elhelyezték volna magukat, jön egy
hórihorgas ember nagy furkósbotjával, s rájuk rivall:
– Itt nem szabad letelepedni!
– Hát már miért nem?
– Mert oda van irva a tilalomfára, hogy a bemenet tiltatik.
– Már az más, akkor megyünk odább.
A kalapokat, kendőket azzal ismét leaggatják a bokrokról, a félig főtt
ételt edényestűl odább viszik, keresnek más helyet, raknak új tüzet, s
ismét sütnek, főznek, jól mulatnak. Ismét jön egy furkósbotos ember.
– Tán biz itt sem szabad lennünk? kérdik tőle elförmedve.
– Dehogy nem, felel az jámborul, hisz ez a tehénlegelő, s azzal jön vagy
hatvan mindenféle szarvasmarha a boldog család tanyája felé, szép
csendesen legelészve.
A két vargainas pedig megsejtett egy vad cseresnyefát, melynek akkora a
gyümölcse, mint más cseresnyének a magja, s fel is kapaszkodott rá
szépen; de még része sem lőn benne, midőn megjelenik a fa alatt valami
széleskalapú sváb, s nagy mérgesen rájuk kiált: gyertek csak le, ti
újmódi seregélyek, s azzal lehúzza lábaiknál fogva a ficzkókat, s végig
keni mogyoró-májjal.
Ezek akkor nagy dühösen elfutnak a Norma-fáig, ott azt a mulatságot
gondolják ki, hogy nagy félmázsás köveket hengerítenek alá a gyepes
meredeken.
A meglódult kő, mint az ágyúgolyó vágtat alá, tíz-húsz ölet ugorva, a
hol valamiben megakad, s derékban törve ketté a fákat, a miknek neki
megy, némelyik félreiramlik, s nagyot kanyarodva gurul alá felé,
felfutva a tulsó hegyoldalra.
A ficzkók nem törődnek vele, hogy ott alant a völgyben emberek járnak, a
kik káromkodva fenyegetölőznek rájuk, míg egyszer hátulról nyakon csípi
őket valami erdőkerülőforma ember, s elkezdi pofozni két oldalról, a
kölykek erre megriadnak s neki futnak a meredeknek, a ki pedig ott
megindult, nincs mód, hogy megálljon, míg le nem ért, hanyatt-homlok
lejutva, ott vár rájuk még csak a ne mulass, a boszantott sétálók
kézről-kézre adva döngetik, a míg érhetik, akár merre futnak, még az is
püföli őket, a ki azt sem tudja, mit vétettek.
A szerelmes poéta is megindult kedvesével virágokat szedni, a kedves
hófehér kezét összecsípte a csalán, hanem szedtek aztán egy olyan kazal
pimpimpárét és bagolyborsót, hogy ha mind bokrétának kötnék, elég volna
egy világhírű tánczosné utolsó fölléptére.
– Ah hogy szeretem én a fülemüléket, mond a kedves.
– Én is, szól a poéta.
– Bár csak foghatnánk ma egyet.
A poéta azt hiszi, hogy az igen könnyű dolog.
– Nini, ott mozog valami a levélen.
– Odamegyek és leborítom kalappal.
– Bárcsak fülemüle volna.
– Bizonyosan az, mert zöld.
– Csendesen lépjen, hogy el ne repüljön.
– Itt van, megvan, nem repült el.
A kedves a kalap alá nyúl, s azzal sikoltva kapja vissza kezét, eldobva
a megfogott tárgyat.
Biz az egy kis leveli béka volt.
– Hol mulatunk ma? kérdi a két dandy egymástól.
– Én a Fáczánba megyek, ott jól főznek.
– Fi donc, ott sok csőcselék van. Magam báró Seholsemlakyékhoz fogok
menni.
Ott elválnak, az egyik félremegy a berekbe, lefekszik a fűbe, előhúzza a
zsebéből Léliát, egy kiflit, egy jó darab szalámit s elkezd belőlök
jóízűen falatozni, nem ugyan Léliából, azt csak a feje alá teszi, s
nagyot alszik rajta.
A másik dandy ezalatt lemegy Goromba János csárdájába, a hol az
asztaloslegény vörös rákká tánczolta magát Dulcineájával együtt, s
jóízűen engedi magának esni a hat krajczárost.
E közben az asztaloslegény hintázni viszi imádottját, egy lakatoslegény
is odavetődik, az is hintálni akarja, egyik sem enged a másiknak, a
hintát előre-hátra ránczigálják, egyszer a lány hanyatt kifordul belőle,
s ijedtében és szégyenében legottan elájul.
A dandy menten odaszökik, hogy míg a két vetélytárs imádó egymást
döngeti, az elájult szépséget magához térítse; ez azonban, a mint a
lovag odaér, sikoltva felugrik, s végig karmolja a galant férfi arczát,
míg a sikoltásra figyelmessé lett ellenséges felek, egyszerre kibékülve
egymással, az intervéniált félnek rohannak, s megfogdosván, ellökdösik
az ingyen publicum nagy mulatságára.
– Pesten jártam iskolába, kukk! az idealis rozsolisfabrikans-legény most
már ötvenszer énekli végig ezt az igen szép nótát a szivargyártó
kisasszonyoknak, kiket mindez nem gátol, hogy egy vak verklis mellé
letelepedjenek, s azt liqueurrel és szivarral megkínálván, egy polkát
csavartassanak általa, melynek hangjára az idealis galan, most már
comicumra térve által, sóló tánczol végig a göröngyön, nyakába vetett
guitarján accompagnirozva a kintornának.
Este felé a szél megáll, s mint ilyenkor szokott lenni, közelgetnek az
udvariatlan, kiméletlen lomha felhők, egy-egy pár nagy csepp, mely az
emberek orrára esik, jó eleve figyelmezteti a népséget, hogy meneküljön,
ki hova tud, mindenünnen van lótás-futás a házak felé, a férfiak kendőbe
takart kalappal, a hölgyek fejükre hajtott viganóval menekülnek.
Egyszerre megered a zápor, az ember sem eget, sem földet nem lát, a
közhelyek tele vannak sopánkodó, esőverte néppel, egyszer-egyszer jő még
nagy futva valami bőrig átázott mulatozó, a kinek azután senki sem akar
helyet adni.
– Jaj a czipőm, jaj a kalapom, jaj a nagykendőm, jaj a cziczruhám!
hangzik mindenünnen a jajveszékelés, a jobbvérű faj kaczag és nyihorog,
az epésebb káromkodik, egy-egy bennszorult kótyagos ember veszekedik
mindenkivel, s végre, hogy teljes legyen a zavar, valaki bejő azzal a
hírrel, hogy a városban tűz van.
– Hol? merre? kiáltozzák, de azt senki sem tudja; hanem a félrevert
harangok szavát jól ki lehet venni. Most aztán igazán elől tűz, hátul
víz.
Az aggodalmasabb rész az esőszakadás közepett elkezd hazafelé futni, a
többi csak a zápor szünését várja.
A tűz Budán van és Budán egy lélek sincs otthon, a ki oltaná, Pestről
kell még fecskendőket is átvinni, mire a segély megérkezik, már az
ötödik ház is leégett.
A népség ezalatt hullong haza.
A boldog családapa épen akkor ér oda, mikor már a házat eloltották.
«Hanem azért jól mulattunk», mondja magában.
A két timárlegény túltevén a félakós hordócska tartalmán, haza felé
indult, felmászott egy hegyre, legurult egy völgybe, ott szépen elaludt,
csak másnap délben ébredett fel. Hanem azért jól mulattunk.
Az emberséges családapa is föltalálta végre fiát, kutyáját, feleségét és
unokaöcscsét, valamennyit igen derangirt állapotban. Hanem azért jól
mulattunk.
Thalia vándorpapjai ismét egy perczczel későbben érkeztek Stiglicz úr
budai lakára, mint az onnan eltávozott, ezúttal Bécsbe utazván a
gőzösön. Hanem azért jól mulattunk.
A két dandy ismét találkozék a hegy alatt, térdig sáros fehér
nadrágokban. Mindkettő kifogyhatlan volt élvezetei magasztalásában,
egyik báró ez amaz lakomáját dicsőíté, másik a szép társaságot, melyben
forgott.
– Hát ez a fél kifli a zsebedben?
– Ah a kis baronesse dugta oda tréfábul.
– És ez a karczolás arczodon?
– Egy rózsabokortól kaptam, melyről a szép comtessenek egy cameliát
akartam leszakítani.
Fölségesen mulattunk.
A két vargainas is hazavergődött a szó teljes értelmében, még hazáig sem
maradhattak szárazon. Felkapaszkodva egy bérkocsi bakjára, onnan
ostorral verettek le, s hazajutva, mester uram produkálta magát rajtuk a
hegedülésben. Hanem azért jól mulattunk.
A hat diák iszonyú tengeri-betegségeket állott ki hazáig, otthon
valamennyibe herbatét töltöttek, s talpaikra mustárt kötöttek. Hanem
azért jól mulattunk.
Az asztaloslegény elköltötte félévig gyűjtögetett pénzét, az óráját
összetörték, szeretője viganója tönkre ázott, selyem kendője elveszett
az úton, czipője a sárban elmaradt. Hanem azért jól mulattunk.
Végül marad a krisztinavárosi bádogosmester, ferenczvárosi rézöntő
komájával, ők reggeltől estig ott ültek egy szegletben, megvárták míg
elmult az eső, akkor hazafordultak szépen. Bizony húsz esztendő alatt
sokat változott ez a Svábhegy, kár hogy odább is nem tekintettünk, szólt
az egyik a másikhoz. Hanem azért jól mulattunk.
Az eső elállt, – az ég kitisztult, – van csillaga a földnek is, távol
Budapest lámpái ragyognak, – a közelben a tündéries fénybogarkák, – a
távolból enyészetesen hangzik az ének:
– Pesten jártam iskolába, kukk!