Háromszáz apró iskolás diák verte a port a nagytemplomutczán, irtóztató
hujjahó kiabálással, egymást tépve és taszigálva, hogy közelebb érje a
komédiát, mely a porfelleg között láthatlanul, de annálinkább
hallhatólag vonult a városház felé; egy recsegő dob és egy sikoltozó
tilinkó hirdetvén, hogy itt valami szokatlan látvány lesz mindjárt,
mihelyt az ember szeme megszokta a látást.
A városház előtt megállt a tömeg, négy török csausz hosszú dárdával
kezében helyet csinált a látványnak, szétpofozva az apró sihedereket s
megtaszigálva az öregebb bámészkodókat; mire nagy nehezen egy tömött kör
támadt a piacz közepén, egyfelől feketegubás szájtátókból alakulva,
másfelől az érdemes sulyom és sülttök áruló kofaczéh állványaira
támaszkodva, melyek egy percz alatt megteltek azon tenyeres-talpas
delnőkkel, kiknek testi terjedelme élő tanúbizonysága annak, hogy
Debreczenben leghamarább eltörölték a bőjtöt. Három-négy talyigás polgár
is oda furakodott a nép közé, a mivel azt nyerte, hogy kétkerekű
szekerét rögtön tele állta a publicum, ha egyet lekergetett róla, kettő
mászott fel helyette, nem használván semmi pörlekedés és patvarkodás a
tudnivágy ellenében.
«De csitt! csendesen már emberek! hallják!» kiálta egy termetes
asszonyság a kofarend közepéből, áruasztalára felállva, mely alatt
pattogatott kukoricza, sulyom, tökmag és sülttök készletek voltak
felhalmozva, s egy oldaltfordított pad által betörések ellen biztosítva.
«Nem látják kentek, hogy a nemzetes bíró úr és a nagyságos aga úr is ott
állnak már a tanácsablakban, lehetnének annyi emberséggel, hogy ne
ordítanának, mint a pusztabeli Behemoth.»
A derék asszonyság, a ki ezt allegálta, senki sem vala más, mint
Koppánné ifjasszony (ötven-hatvan év közt ugyan, de a kit ifjasszonynak
hínak, az soha sem vénül meg, mindig megmarad czíménél), rangjára nézve
a piacz kellő közepén uralkodó kukoriczás kofa, a kinek hangját minden
debreczeni ember ismeri, egyért azért, mert nagyon messze elhallik,
másért pedig, mivel szüntelen hallik, különös hivatását lelvén benne a
jeles amazon, mindenkinek igazságot szolgáltatni, akár kell neki, akár
nem.
Koppánné ifjasszony termetében az a jó volt, hogy mikor ő fölállt az
asztalára, oda mellé senki sem állhatott többet, mert ő azt a fél
négyszögölnyi tért tökéletesen betöltötte, sőt ha kezeit csipejére tevé,
még túl is terjedt rajta. Ezúttal is úgy álla ott, mint egy Demosthenes,
és nem találkozék olyan puskából kilőni való siheder, a ki bátor lett
volna az asztala alá bebújni, vagy a tetejére felkapaszkodni, mikor ő
ottan áll.
Biró uram és a Szolnokról jött Kajuk aga tehát ott állanak a
tanácsablakban, midőn Koppánné ifjasszony letorkolta a közönséget s
onnan nézék a komédiát.
Soha sem láttak még addig Debreczenben ilyet.
A négy csausztól üresen tartott téren egy roppant hosszúlábú állat
lépdelt; madár, vagy micsoda? az irástudó diákok képekből ismerik, s úgy
nevezik, hogy «struccz». A nagy idegen állat talpától fejetetejéig
lehetett nyolcz láb magas, nagyobb mint egy csausz dárdástól, úgy hogy
mikor hosszú meztelen nyakát felnyújtá, nagy kopasz, lapos fejével
túljárt az egész sokaságon s kiülő lidércz szemeivel mereven
tekintgetett körül, meg sem mozdítva sertebozontos szempilláit; a
roppant madár csodatollazata bársonytakaróval volt befedve, hogy a por
el ne rontsa, s erős lábszáraira csörgők voltak akasztva.
A struccz vastag kemény orra lyukain pedig egy ezüst perecz volt
keresztül vonva, s abba ezüst láncz akasztva; ennél a láncznál fogva
vezette azt egy szerecsen.
A vezető az igazi æthiopi faj példányképe volt; arcza fekete, mint a
legszebb kordován, csendes, búskomor kifejezéssel, mely legjobban illik
a négereknek. Milyen is lehetne másforma az, a ki az arczán hordja az
éjszakát, mint szomorú?
A néger igazi bársonyba és selyembe volt öltözve, mezetlen karjain arany
kígyós karpereczek; hasonló perecz volt nyakán is, mely tele volt írva
girbe-gurba török irással; ha nagytiszteletű Kandó Ezékiel uram itt
volna, az majd el tudná olvasni. És azután a strucczmadárnak a láncza az
ő nyakán levő arany örvhöz volt csatolva.
Végtére a szerecsen férfi fején volt egy drága turbán,
igazgyöngysorokkal keresztülfűzve, s annak a turbánnak a bubján egy
korona hat hegyes ággal, igazi aranyból s minden ága hegyén egy akkora
rubintkővel, mint egy baraczkmag; csakúgy hányta a szikrát mindenfelé.
Hanem a szerecsen azért, hogy olyan czifra volt, épen nem látszott
kevélynek, sőt inkább, a mint ott állt a strucczmadár mellett, két kezét
leeresztette ölébe és szemeit lesütötte, az ember azt is képzelhette
volna, hogy szégyenli magát.
A strucczmadár néha lehajtá otromba szegletes fejét hozzá, s úgy tett,
mintha fülébe sugdosna neki, pedig csak a szája járt, vagy a feje búbját
dörzsölte gyöngéden a férfi kezéhez, mindaddig, míg ez észrevette a
hízelkedést s megölelte a madár nyakát, a minek azután ez megint úgy
tudott örülni, úgy repesett kurta szárnyaival, még jobban felnyitva
szemeit, s hallatott olyan forma hangot, mint ha üres hólyagban
kukoriczát zörgetnek.
A harmadik személy volt egy otromba balukdzsi; egy szélesvállú
tevehajtsárféle szörnyeteg, a kinek lompos, szurtos ruházata nevezetesen
különbözött a pompás szerecsenétől; de a ki azért mégis parancsolni
látszott emezzel; ő állította azt ide meg amoda, s magyarázta a két
idegen állat kilétét kerékbetört magyarsággal, minden gy és ty betű
helyett dzsit és csét alkalmazva, s mikor kifogyott a szóból, egy
ügyetlen rézdobot ütve félkézzel, másikkal meg egy még ügyetlenebb
háromlyukú sípot vijjogtatva.
– Bujurszim! Bujurszim. Madzsarim. Emberim. Lácsátok, tucsátok: itt van
a struccsmadár; nadzs madár, szép madár. Nadzs úr a szultán! Pusztáma
lakáma; megecset kövecset, dzsomra!
A balukdzsi próbául adott az állatnak egy kavicsot, a mit az elkapott és
lenyelt; a magyarázó végig ment a kezével az állat hosszú nyakán, kiálló
begyét megmarkolászva, mintegy bizonyságul, hogy a kövecs lement a
gyomrába.
– Ejnye lidércz rúgta! kiálta le rá Koppánné ifjasszony onnan az asztal
tetejéről, hát aztán, hogy költi ki ez a tojását, ha a hosszú lábával le
nem ülhet rá?
– Homokba elásüm! felelt a mutogató, bölcs ábrázattal. Struccsmadár nem
alusz; struccsmadár mindig néz. Nadzs ur a szultán!
– No most szép ojunt csinálmek, csinálszün szép madár! kiabált a
balukdzsi, olyan rekedt hangon, mint maga trombitája, kacsiniz az útból
te csirkin csirlek, mert elgázolor, tepszin oglán, tepszin!
Debreczenben azon időjárást szokva voltak az ilyen beszédhez, a török
uraságról rájuk ragadt, hogy ojunt játéknak értsék; értelméből azt is
megtanulták, hogy kacsiniz annyit tesz, mint szaladj, hogy oglán
gyereket jelent, tepszin bizonyosan valami ugorj innent, s a csirkin
csirlek valami furcsa csúfszó, a mivel a török a gyereket ijesztgeti; s
hogy a magyar szavak után raggatott szün, lor, mek toldalékok a törököt
megilletik. Akkor is nevettek rajta a derék debreczeniek, hogy milyen
furcsa az, a ki más nyelven beszél, mint magyarul, s sok tréfát
csináltak maguknak ez idegen idiomával.
– No most csinálszin szép khorosz, szép madár! kiáltott a tolmács, s
beleütve a dobba, szájába dugá a sípot, s csinált valami fertelmes zenét
a két lármaeszközzel, mire a strucczmadár szárnyait neki eresztve,
elkezde körbe futni, a meddig a láncza ereszté, sebesen, mint egy
paripa, a közben nem tudni mivel? olyan hangokat hallatott, mintha vasas
szekér zörögne hantos, göröngyös úton, s olyanokat sikoltva közbe, hogy
az emberek a füleiket dugták utána.
A láncz vége pedig a néger örvéhez levén kötve, természetesen a struccz
környargalása közben apródonkint mind ennek a nyaka körül tekergőzött. A
néger állt mozdulatlanul, még a kezét sem mozdítá, a szemét sem emelte
fel.
Hanem a struccz oly ügyesen futott körül, hogy a láncz meg nem
szorulhatott társa nyakán soha. Ha a madár nem vigyáz, a férfit egy
percz alatt megfojthatja. Úgy nézett rá mindig félszemmel, ha tágan
van-e a láncz? s ahoz irányzá körfutását.
Mikor aztán végre egészen elfogyott a láncz s a madár egészen odajutott
a szerecsen mellé, akkor megszünt dobolni a tolmács s ismét felemelte
saját recsegő hangját:
– Lássátok, itt van az a hires Zenghim szultán, Ghaznior szultán, a ki a
hatalmas szultán ellen, a kalifák kalifája ellen feltámadi; dün gazdag
volt, járin koldus, ma Zenghin, holnap dilendzsi. Nadzs ur a szultán.
Reszkessetek minden népek!
Azután megint dobolt, sípolt, a strucczmadár visszafelé nyargalt a
lánczczal s mikor letekergette ismét, akkor újra elmondá a balukdzsi,
hogy bizonynyal ez itt a hatalmas kara szultán, a ki százezer emberrel
támadt az igazhivők szultánja ellen: az a korona a fején igazi arany, az
a sok piros és fehér kő a hegyén igazi jakut és elmász, rubin és
gyémánt. Nagy úr a szultán. Allah dögre dűn!
A szerecsen ott középen mozdulatlan állt ez alatt, a kofák, parasztok
kaczagása, utczagyerekek üvöltése közepett, csak az utolsó szóknál
emelte fel nagy méla szemeit s tekintete az első pillanatban a szolnoki
agáéval találkozott, a ki ott állt az ablakban a biró mellett.
A mint a szerecsen megpillantá az agát, egy perczre sötét arczán valami
villámlott keresztül; talán öröm, vagy csak emlékezet. Az aga egyszerre
visszavonult az ablakból. Nem vette ezt észre senki, tán csak egyedül
maga a biró. Más embernek elég nézni valója volt a strucczmadáron.
A balukdzsi most egy gömbölyű mély fatálat vett elő, melynek szélére
csörgők voltak akasztva, s elkezdte azt a feje fölött zörgetni.
– Baksist, baksist! Adjatok baksist, adjatok szadákot, ajándékot,
alamizsnát a szegény Zenghin szultánnak! a gazdag Ghaznior szultánnak, a
ki mostan koldus.
Ez a szó rendesen igen hatályos szokott lenni nagy tolongásokban
helycsinálásra. A csauszok dárdája nem tartá olyan tisztán a tért, mint
az a csörgős fatál.
A tolmács odanyújtá azt a struccznak, s az okos állat eljárta a körül
álló népet sorba, kiszemelve a körülállók közül a kék ruhásokat, a
kikből inkább nézett ki pénz, s ügyesen elkapva az orrában tartott
fatállal minden feléhajított polturát; biró uram is vetett le neki a
magasból egy marokkal négy lengyel garast, a struccz elkapta mind a
négyet, egyet sem engedett a földre esni.
A tolmács ez alatt folyvást kiabálta keserű humoros buzdításait.
– Adjatok a szegény Kara szultánnak, látodszün nem járhat rongyos
ruhában; selyem feredzse, ibrisim salavári kell a szultánnak; baksist,
baksist.
A népség gyönyörű mulatságnak találta ezt, hullott a rézpénz a fatál
felé, pajkos suhanczok egymás fejéről lekapkodták a süveget, azt
hajigálták a struccz felé; a strucczmadár milyen csodamadár, a fekete
szultán milyen furcsa ember!
Mikor a tál megtelt rézpénzzel, akkor a struccz a jobb lábával szépen
előrekapart, azután megint hátrakapart, a mi bizonyosan valami
köszönésformát akart kifejezni. A tolmács odalépett hozzá, hogy kivegye
a tele tálat a szájából, mire az egyszerre úgy felnyújtotta a nyakát,
hogy a balukdzsi az ujja hegyével sem érte fel s nem adta át neki a
pénzt, hanem odafutott vele Ghazniorhoz s annak a kezébe tette.
A tolmács azután Ghazniortól akarta azt elvenni, de a struccz azt sem
engedte meg: eléje állt, kemény csőrével dühösen vagdalt felé, erős
szárnyaival elállta az útját, s mikor egyszer a tolmács a háta mögé
került, egyik izmos lábával olyan iszonyút rúgott rajta, hogy az ember
felbukott s odahengeredett a nép közé.
A nép kaczagott, a balukdzsi dühbe jött, kirántotta handzsárját s
fogcsikorgatva rohant vissza a struccz ellen, mely most előre nyújtá
nyakát, csőrével kelepelve, mint a gólya, s felemelt lábának két ujjával
markolászva a légben, mint a ki csatára készül.
A szerecsen most is merevül állt ott, mintha érczből volna öntve, hanem
e pillanatban a tanácsház ablakából lekiáltott az aga a dühbe jött
törökre.
«Joldás!»
Erre a balukdzsi egyszerre megjuhászodott, vissza dugta handzsárját
övébe, leverte a port dolimánjáról s folytatta a komédiát.
– Cselebim, emberbim! Sükür Allah! Adjatok alamizsnát a gajretlü
madárnak. Strucczmadár gajretlü madár, nem fél senkinden. Megeszik
kenyeret, ekmeket, kenyeret.
– Ekmek, eddmeg! kiabáltak egyszerre a bámész sihederek, a kiknek nagyon
tetszett az, hogy a török a kenyérre azt mondja «eddmeg», s egyszerre
tíz-húsz kéz nyújtotta czipódarabjait a strucczmadár felé; a ki azokat
sorban elszedte tőlük, s a hogy elkapta, rágatlan lenyelte, s egy pár
ficzkónak, a ki nem elég nagyot szánt neki, az ujja hegyét is hozzá
csipve a kenyérhez, a közönség rettentő mulatságára.
Koppánné ifjasszony tudott néhány szót törökül, a mennyi ráragadt
vásáros török katonáktól, ez a tudomány nagyon furdalta az oldalát;
óhajtott vele ragyogni, hogy ő törökül is tud, hogy törökül is fog
beszélni a strucczmadárral.
– Gel, Gel, strucczmadár, jer ide! Kúsmadár Güzelkús. Adok én neked egy
darab pejnirt; nesze pejnir!
Hanem annyi előrelátása volt az ifjasszonynak, hogy a güzelkús csőre
által nem akarta a pejnirrel együtt bekapatni az öt ujját, hanem a mint
a török bicsakkal (ez is török szó) leszelt egy darabot a jó friss
alföldi sajtból, azt a kés hegyére tűzte, úgy nyújtotta felé.
Gyönyörű török bicsak volt: Nagy-Váradon vette huszonöt polturáért, meg
egy hízott lúdért, szép félhold forma görbe nyéllel, fekete szaruból, az
is kiverve ezüst félholdakkal, rézcsillagokkal szépen, a kés vasán alul
karika volt keresztül húzva, mely egy részről arra szolgált, hogy mikor
kinyitják, ne engedje a vasat általnyaklani, másfelől lánczot lehetett
bele akasztani s az asszonyok hordhatták a kötényük mellé akasztva.
– Nesze madár pejnir!
A struccz szárnyrepesve futott az ifjasszonyig s a mint előtte megállt
és fejét felnyújtotta, épen olyan magas volt, mint Koppánné
állványostul.
Az ifjasszonynak tetszett az, hogy ő mennyire tud beszélni a török
madárral.
– No szépen jalvarmak, könyörögni szépen: azután sükürt csinálni,
megköszönni, szelám lamak.
E közben feltartá magasra a bicsak hegyére tűzött sajtot, a mennyire
gondolá, hogy a struccz feje fel nem ér.
A struccz egyideig csak hallgatá a hozzá intézett szavakat, mintha ő
értené azokat legjobban, s félszemével a sajtra sandított; egyszerre
aztán nyilsebesen kinyújtotta a nyakát s minden sükür és szelám nélkül
elkapta Koppánné ifjasszony kezéből a pejnirt. De nemcsak a pejnirt,
hanem egyúttal a bicsakot is, melyre az fel volt szúrva. A szép
tarkanyelű török kés a sajttal együtt eltünt a strucczmadár torkában;
lenyelte.
Azonban a bicsak karikájába hosszú láncz levén akasztva, azt megkapá a
kukoriczás kofa s elkezdte kését annálfogva visszafelé húzni a struccz
torkából.
– A késemet! a bicsakomat! De biz azt csak nem eszed meg lélekadta nagy
lidércze! Add vissza a bicsakomat! huszonöt poltráért vettem, meg egy
lúdért. Add ide, add ide. Megveszekedel tőle, ha lenyeled…
A struccz is azonban megfogá kemény csőrével a szájából kilógó lánczot s
ő is azon mértékben, a hogy Koppánné ifjasszony rángatta őt, czibálta
viszont Koppánnét a láncznál fogva, a körülálló közönség nagy
mulattatására; a vége az lett, hogy ketté szakadt a láncz, Koppánné
ifjasszony hanyatt esett az asztalról egy nagy kosár tojás közepébe, a
struccz pedig nagyot nyelt, egyet nyújtott a nyakán, s azzal pejnir,
bicsak és zsindzsi (láncz) lenn volt a gyomrában.
A közönségnek pompásan tetszett ez a mulatság; a rántottában eviczkélő
ifjasszony válogatott szitkozódásai, a strucczmadár hatalmas
gyomorproductiója mindenki tökéletes megelégedését nyerte meg, maga biró
uram is a hasát tartotta, úgy nevetett odafenn az ablakban, s még egy
dénárt hajított le külön a balukdzsi számára; csak a szerecsen király, a
Ghaznior szultán ott a középen maradt szomorú, az nem tudott nevetni.
A Joldás odavezette a biró elé a madarat és a szultánt:
– Csinálszün szép szelámot a Kiöjin bey előtt, a nagyságos debreczeni
kadi előtt.
A Ghaznior szultán keresztbe téve kezeit mellén, meghajtá magát a biró
uram előtt háromszor, miközben a Joldás rikácsolva kiálta.
– Iote (ime) a hatalmas Zenghin szultán, a Ghaznior szultán, bereket
verszin derrek, szépen köszöniler az alamizsnát a nagyságos debreczeni
kadinak, a nagyságos debreczeni cselebimnek, a nagyságos kofa
asszonyoknak és gyerekeknek.
Utána köszönt a strucczmadár; nyakával előrehajolva, s csőrével zörögve.
Azután újra megüté a dobot, megfújta a sipot a balukdzsi, egy közel
settenkedő kis kölyket megkapott gallérjánál fogva, azt felhajítá a
struccz hátára.
– Kudzsaklaszin! csirkin csirlek!
A kis kölyök nem értett törökül, de azt megértette, hogy nyalábolja át a
madár nyakát s úgy lovagolt a strucczon tovább társai hahotája és
irigységétől kísérve.
A balukdzsi verte a dobot, fújta a sípot, a strucczmadár és a fekete
király odább mentek; elfedte őket a por és a sokaság, míg a dob és
tilinkóhang a szomszéd utczába bekerülve, elhangzott.
Midőn nemzetes Dobozy István biró uram betevé a tanácsterem ablakát,
odafordult Kajuk agához:
– Ez a szerecsen valóságos király volt?
– Meglehet, felelt a török úr röviden.
– Kegyelmed, úgy látszik, hogy ismeri ő kegyelmét?
– Honnan gondolod azt? kérdé Kajuk aga megütközve.
– Láttam, mikor ide feltekintett, hogy szinte kigömbölyödött az orczája
szegénynek; kegyelmed pedig hátrahúzta magát.
– Ej be hamis szemeid vannak, hogy mindent meglátsz.
– A szerecsen király bizonyosan valami rossz fát tett a tűzre?
A török úr csak csóválgatta a fejét egyre.
– Látom már, látom már, hogy ki akarsz vallatni. No hát tudd meg a
történetet elejétől végig; de minden bolond helyen tovább ne beszéld.
– Soha egy lélek sem fogja megtudni általam.
– Mert bizony leütik a gombodat.
– Akkor is ott leszek én.
– Tehát tudd meg, hogy ez csakugyan ama Ghaznior szultán, habeszi
uralkodó, a ki saját nevével nem levén megelégedve, elnevezte magát
Zenghin szultánnak, a mi annyit tesz, mint gazdag. Ez bolond fővel
seregeket gyűjtött s a nagy úr ellen támadást szerze, a melyben
természetesen legyőzetett. Elég vitézül harczolt, de azért mégis
elfogatott s a nagy úr kimondá fejére a halált. Azt mondá pedig a nagy
úr, igen fel levén ellene bőszülve, hogy a ki kegyelmet merészel
Ghaznior számára kérni, annak is menten leütteti a fejét. Volt
Ghazniornak egy vén szerecsen szolgája, legelőször az kísérlé meg a
kegyelemkérést; a nagy úr menten levágatta fejét. Az eset nem rémíté el
Ghaznior testvérét, egy derék ifju embert; másodszor ő ment a szultán
elé kegyelemért esdekelni. Őt is levágatta a nagy úr. Volt Ghazniornak
egy szép felnőtt fia, ezt nem rémíté el a két első eset; harmadszor ő
ment fel a nagy úr zsámolyához. A jámbor! ő is ott hagyta ifju életét.
Többé azután emberi test nem mert elevenen megjelenni Ghaznior szultán
végett a padisah előtt. Ekkor azt gondolták ki Ghaznior rokonai, hogy
volt a Zenghin szultánnak egy kedves strucczmadara, mely vele együtt
nevelkedett fel kicsiny fiók madárból és értett mindent, mint az ember.
Ezt megtanították, hogy mikor a szultán kilovagol a szerájból az Aja
Sofiába este, akkor fusson oda elé s adja át neki a kegyelemkérő
folyamodást. Az okos állat szépen véghezvitte a rábizottat. A mint a
szultán kíséretével együtt a khorkhori szökőkút előtt ellovagolt,
egyszerre odafutott a madár, keresztültörte magát a kíséreten s az
orrában tartott kérelemlevelet odanyújtá a padisahnak. A nagy úr meg
volt rendítve e vadállat rendkívüli ragaszkodása által, elfogadta a
kegyelemkérő iratot s a strucczmadár kedveért megkegyelmezett
Ghazniornak. Azonban azt az erős itéletet szabta reá, hogy jól van,
tehát maradjon élve a strucczmadár kedvéért: de legyen az emberek
legnyomorultabbika, a ki faluról falura jár, idegen országokban, idegen
népek nevetségéből élve: mutogassa magát és strucczmadarát a szultán
minden tartományában és meg ne szabaduljon ettől a büntetéstől
mindaddig, míg ez a madár élni fog: már pedig a struccz két annyi ideig
él, mint az ember.
– Igen, ha meg nem ölik; szólt közbe Dobozy uram, a ki becsületes
emberek szokása szerint, a szenvedőnek fogta pártját; de hátha struccz
uramat egyszer a Zenghin szultán könnyű szerével nyugalomra helyezi
valahol?
Az aga ujjával fenyegetőzött.
– Ej, ej, biró! Dobozy biró! Nem hiába választott téged Debreczen városa
birónak, van neked egy kis eszed, hogy mindent kitalálsz; de a szultán
se bolond. Azért jár ez a joldás mindenütt a Ghazniorral, hogy a
struczczot meg ne ölhesse. Hanem még egyet mondok neked. Látod, alig
hinné el az ember: maga Ghaznior nem engedné, hogy madarát valaki
megölje, melynek élete pedig neki annyi keserűséget okoz. A jámbor ember
úgy szereti azt az állatot, mint valami testvérét. Éjjel egymás mellett
alusznak; furcsa őket látni, a mint a madár hosszú nyakát végig nyújtja
Ghaznior ölében s a szerecsen vánkos helyett a madár szárnyára hajtja le
fejét; a struccz a legkisebb neszre fölébred s dühös, ha gazdájához
közelítnek; a balukdzsi csunya harapásokat visel a testén a madár
csőrétől s egyszer egy szárnycsapásával a karját ketté törte; de jól van
fizetve s tetszik neki a hivatal.
– Az a korona igazi arany, a mit Ghaznior visel? kérdezé Dobozy uram.
– Ugyanazon korona, melyet a csatában viselt a szultán.
– Ez ugyan czifrán van büntetve.
– Hanem erről a dologról aztán lakatot tarts a szádon, mert olyan kutyát
fogadtál benne magadhoz, a kit ha kieresztesz, nagyon megmar.
– Majd vigyázok én magamra.
Dobozy Mihály uram az nap egész éjjel a strucczmadárral álmodozott, s
példáját Debreczenben bizonyosan igen sokan követték.
Annál nagyobb volt a megütközés, mikor másnap reggel hírül hozzák a
tanácsházhoz, hogy az éjjel a strucczmadár megdöglött.
Biró uram rögtön sietett a helyszinére; egy nagy üres pajta levén a
jövevényeknek általadva, melyben a Zenghin szultán resideálhatott.
A szegény megbukott fejedelem ott ült a porban, fejét, melyről nem volt
szabad letennie a koronát, kedves madarára hajtva s annak hideg fejét
kebléhez ölelve, s szájával lelket iparkodva belefújni. A madár nem
mozdult meg többet.
Ghaznior sírt és nem jutott eszébe, hogy ő most már szabad és mehet
ismét hazájába vissza.
Hanem a joldás szörnyen szitkozódott; káromolta a debreczenieket, szidta
a kutyahitű birót és különösen Koppánné ifjasszonyt, mint a kinek
lenyelt bicsakja okozta bizonyosan a madár halálát s fenyegetőzött
szörnyen, hogy ő felmegy Stambulba, megmondja a szultánnak a dolgot s
visszajön hadsereggel, felforgatja Debreczen városát és Koppánné
ifjasszony fejét hátrafelé fordíttatja.
– De iszen mond meg a szultánodnak, kiabált neki vissza Koppánné, hogy
majd felmegyek én hozzá és visszakövetelem tőle a bicsakomat, a mit a
madarad elnyelt; huszonöt polturán vettem én azt, meg egy hízott lúdon;
azt el sem is engedem ám a lelked üdvösségének sem.
Persze, hogy egyik fenyegetőzéséből sem lett semmi.
Biró uram csak azon csodálkozott, hogy miért tud Ghaznior úgy sírni
madara halálán. De annyi esze volt, hogy ezt nem kérdezte meg tőle.
Sőt annyi önmegtagadással is bírt, hogy a jegyzőkönyvbe nem irt fel
többet ez eseményről, csupán ennyit:
«A törökök strucczmadarat hozának városunkba, mutogatás végett, mely
ugyanitt meg is hala.»
A kik nem tudnák a dolog történetét, csodálkozhatnának rajta, mit keres
ez a jegyzet a tanács jegyzőkönyvében?