VII.

Oliva Párisban nem sokára egy levelet kapott a marquistól, mely így

szólt:

«Kedves kisasszony! Ne fáraszsza kegyed magát további keresésemmel; itt

vagyok Issoduneban. Minthogy alig merem remélni, hogy a fentebbi

czímzeten kegyed meg ne ütődjék, bátor vagyok kegyeddel tudatni azt a

különös körülményt, mely ezt a megszólítást indokolja. Kegyed hallhatott

valamit róla, hogy a bolondoknak néha jó ötleteik vannak; ilyen bolond

jó ötlet volt tőlem annak a fölfedezése, hogy a köztem és kegyed közt

létrejött házasságnak olyan lényeges akadálya volt, mely azt semmissé

teszi. Kegyed soha sem szünt meg Delmaure Oliva kisasszony lenni, és én

soha sem adhattam kegyednek a Malmont nevet. A minthogy azt kénytelen is

vagyok mostan kegyedtől elvenni, még pedig azon oknál fogva, mert ezt a

nevet egy más nőnek fogom adni. Igen sajnálom ugyan, hogy kegyed ez

által ugyanazon szomorú játékot ismétli, melynek anyja is áldozatul

esett, hogy tudniillik hajadonná lett, miután már nőnek hivatta magát,

azonban adhatok egy jó tanácsot kegyednek: ott vannak a hírlapok,

hirdettesse ki kegyed egynehányban, hogy N. N. fiatal jómódú hajadon,

kinek épen csak egy névre volna szüksége, bátorkodik felszólítani

azokat, a kiknek épen csak egy eladni való nevük van, hogy jelentsék

magukat; tetszése szerint fog választani közülök. Biztosíthatom önt,

hogy lesz sikere; a reclame útján sok derék hajadon tett már szert

férjre. Adieu! Marquis Malmont.»

A mennyi idő alatt egy levél Issoduneból Párisba repül, s egy dühös

ember onnan ismét visszarohanhat, ott volt Issoduneban Oliva.

Legelső kérdésére megtudta, hogy a marquis itt ismét nagy zajjal él;

hitele megújult, elegáns házat tart és nőcselédséget fogadott régi

palotájába, mert asszonyt hoz a házhoz.

Oliva át sem öltözött útiköntöséből, úgy sietett őt felkeresni.

A marquis nevetve fogadta.

– Ah szép menyecske! ön reclamálni jön? Bizony mondom, hogy későn,

nagyon későn. Én kénytelen vagyok a liaisont felmondani.

– Marquis, ön komolyan meg van tébolyodva, s ezúttal inkább a szánalom,

mint a harag siettetett önhöz. Ön tudja, hogy én önnek törvényes

gondnoka vagyok, mint betegnek, s önt visszavitetem oda, a honnan

elszökött.

– Nem tudok sem betegségről, sem gondnokságról semmit, szép kisasszony,

mert ön nekem nem törvényes nőm.

– Hát mi vagyok?

– Azt nem akarom önnek szemébe mondani. Olyasvalami, a mi ön anyja volt

önnek atyjára nézve.

– Nyomorult! Azt hiszed, hogy ez undok megbántással kényszeríteni fogsz

arra, hogy megölesselek.

– Oh épen nem. Légy a felől megnyugodva, hogy nem teheted. Én

kijátszottalak: tréfáltam veled. Te visszatréfáltál, s most egyenlők

vagyunk. De utoljára mégis csak én nevetek. A mi iratokat tőlem bírsz,

azokat akár rámába tetesd. Bohóság házassági szerződésed, bohóság az

egész vallomás, a mit kezedbe adtam. Eredj haza, szép delnő, és keress

mást magadnak, én nem tartóztatlak tovább.

– Csakugyan megőrült; mondá halkan Oliva.

– Nem őrült meg! kiálta fel diadalmas arczczal Malmont, hanem

megszabadult, tudd meg, hogy első feleségem él!

– Amália!

– Igen, Amália él. És így én nem lehetek az ő gyilkosa. Élt, a midőn

téged nőül vettelek, és így nem lehettél nőm soha; hanem voltál egy

rászedett némber, a ki nem tanult anyja példáján, és most keresheted

igazságodat, mentől jobban keresed, annál többet fogsz belőle veszíteni.

Malmont visszahozza első nejét a házhoz, téged pedig elkerget

küszöbéről, s mikor eszébe jutsz, még csak azt az erőszakot sem teszi

magán, hogy nevetését visszatartsa.

Oliva nem hallotta már a nevetést. Szégyentől égő arczczal futott el

onnan. Magánkívül volt. Mesének kellett hinnie az egész dolgot. Hogy

történhetett volna az? De e merő átváltozás a marquis lényében mégis azt

bizonyítá, hogy valami érthetlen valónak kell abban lenni.

Oliva a preféthez sietett. Elmondá neki, hogy ő marquis Malmont második

neje, ki most azt állítja, hogy első neje még él; mi igaz ebből?

A prefét arczából láthatta, hogy ő nagyon restel erre a kérdésre

felelni; valami kelletlen sajnálkozást mutatott, a minek sértenie

kellett Olivát.

– Bizony, édes asszonyság, ez egy igen különös történet; az ember

csaknem azt mondaná rá, hogy hihetetlen, ha önvallomások nem

hitelesítenék. A marquis eltemette feleségét, valóban eltemette; ott

voltunk a gyászszertartáson, láttuk őt meghalva. A nőnek azonban volt

egy régi híve, a ki éjszaka felnyitotta a sírboltot, s ellopta a

halottat. Haza vitte, és az csak tetszhalott volt, ki a természet

különös rende folytán ismét életre tért. A régi szerető titokban tartá a

dolgot, s kedvesével, kinek ily csodás úton jutott birtokába, mindaddig

elrejtőzve élt, míg a marquis valami téveszme miatt a Bicétrebe került.

Kegyed maga legjobban tudja, hogy e téveszme az volt, hogy ő megölte

nejét. Erre az ifju szerelmes pár biztosnak kezdte magát érezni a

világban és előjött; azonban a marquis megszökött a Bicétreből, s a

véletlen szeszélyéből épen akkor találkozott velük össze, midőn azok a

legbizalmasabban beszéltek egymással. A marquis meggyőződött felőle,

hogy régi nejét és annak imádóját látja maga előtt. Zajt ütött: az ifju

akkor elfutott a nővel együtt; később azonban, miután a nőt elrejté, nem

tudni hova, önmaga önkényt a hatóságok kezébe adta magát és mindent

bevallott.

– Mindent bevallott?

– Igen, asszonyom. Az ifju igen becsületes ember, a ki nem tud hazudni.

Az nem is használt volna sokat, mert mi nagyon hamar elfogjuk az embert,

a ki valótlanságokat mond. A törvényszék rossz regényolvasó közönség,

mert mindennek végére jár, s azt is megkérdezi, hogy ki hol született?

Az ifju azzal hiszi védelmezhetni ügyét, hogy ő csak egy hullát lopott

el, s az életre ő imádkozta, ő segítette vissza; nélküle a nő a

legnyomorultabbul, a legkétségbeejtőbb halállal veszett volna el a

sírboltban, az elevenen eltemetettek halálával, tehát az neki méltán

sajátja…

– És a törvényszék nem veszi azt tekintetbe?

– Ah asszonyom, a biró nem poéta. Marquis Malmont házassága Lizardin

Amáliával nincs felbontva, mihelyt a nő életben van. Akárhogy történt

ez, a tény megváltozhatlan, s ennek csak egy kimenetele van.

– S mi az?

– A fiatal nőrabló, tekintve az enyhítő körülményeket, egy pár évi

fogsággal megmenekül; Lizardin Amália marquis Malmontnak visszaadatik;

kegyed pedig madame, feloldatik tisztelettel azon házasság alól, mely

érvénytelenül köttetett és ez kegyedre nem fog azért homályt vetni, mert

a bona fides kétségbevonhatlan; s ha kegyed kárpótlási pert akar a

marquis ellen kezdeni, azt teheti. Ajánlom kegyednek ebben az esetben

derék notairünket Leclairt, az nekem sógorom és igen ügyes ember.

– Köszönöm. Én magam fogok perelni.

– Kegyed maga? Ah, az is nagyon szép. Csak kérem, hogy el ne felejtsen

papier timbréere irni, mert különben birságot fizet.

– Minthogy ez ügy hova dőlése engemet is nagyon közelről érdekel, kérem,

hogy a tárgyaláson személyesen jelen lehessek; már nem tudom, hogy mint

felperes-e vagy alperes? mint vádló vagy vádlott, vagy tanú, vagy

kárvallott? az majd ki fog derülni később.

– Mint együtt érdekelt fél. Nagyon jól van, asszonyom. Ez igen érdekes

per fog lenni. Önnek a kedvéért siettetni fogom az ügyvédeket, hogy

mentől elébb esküdtszék elé bocsáthassuk az ügyet.

Azzal szép barátságosan elváltak egymástól.

A prefét elbeszélte az ügyvédeknek, az esküdtszék tagjainak, azoktól

megtudta az egész város, hogy a hirhedett szépségű delnő Oliva maga is

jelen fog lenni a nyilvános tárgyaláson, s személyesen fog plaidirozni.

Ez nagy sensatiót gerjesztett; a mairet, a prefétet már napokkal előre

ostromolták jegyekért a törvényszéki terembe mindenféle urak s

asszonyságok a kitűzött határnapra, melyről a prefét jóeleve tudósította

Olivát.

A határnap előtti estén Oliva egy levelet kapott ismeretlen kéztől,

melyet a mint elolvasott, hirtelen eltitkolhatlan felindulással sietett

a preféthez, arra kérve őt reszkető szóval, hogy halaszsza el egy héttel

a tárgyalási határidőt, mert neki rögtön kell sietni valahová és addig

nem vehet részt a tárgyalásban, míg azt meg nem járta.

A prefét udvarias ember volt, a szép előkelő cliensnő kedveért

elhalasztá egy héttel az ülést.

Ez még százszorosan felfokozta a kiváncsiságot, most már még az utczát

is elállta a közönség, hogy a tárgyalási teremhez közelebb lehessen. A

kitűzött órára csakugyan megjelent Oliva a teremben.

Minden szem, minden látcső az ő arczához volt fordulva, de annyi

tekintettől sem lett az pirosabb: olyan halovány volt, mint a márvány.

Tekintete szilárd, elhatározott, semmi indulatot, semmi szenvedélyt nem

lehetett észre venni rajta. Nem nézett senkire, még a marquisra sem, a

ki pedig nem messze tőle ült, s ügyvédével vigan fecsegve, sokszor

tekintett a szoborszerű szép alakra, s vállat vonva mutogatott reá.

Oliva nem látszott őt észrevenni.

Mozdulatlan nyugalommal hallgatá végig a marquis ügyvédének hosszú

beszédét, nem mutatta unalmát annak hosszadalmas dialecticai

fáradozásain; sokszor hallá saját nevét említeni az ügyvéd beszédében

igen prózai invectivákkal, néha gúnyos czélzatokkal is, nem pirult rá,

nem haragudott érte.

Azután felállt Florion Ardent, hogy védje magát. Olyan melegen beszélt,

a hogy csak az igaz fájdalom tud szólni; a hallgatóság részvéte

észrevehetőleg felé hajlott. Elmondá, mennyit szenvedett a nő, míg

Malmont nevét viselte, elmondá, milyen boldog volt, midőn az övé lett.

És most e boldogságtól meg akarják őt ismét fosztani. A halál, az Isten

adta e nőt ő neki, ő hivatkozik az Istenre és az emberiségre: nem méltán

nevezheti-e őt magáének?

A jó közönség olyan szivesen mondta volna neki: igen, igen! vidd haza és

éljetek boldogul.

Azután elmondá az ifju, mi történt volna e nővel, ha ő el nem rabolja őt

a sírból, a felébredő kétségbeesését, ki a hideg falak közt látja

eltemetve magát, az éj és a magány rémeit, az éhhalál rideg kínjait oly

borzasztó fantasiával rajzolá a hallgatók előtt, hogy néhány gyönge

idegzetű nő elhagyta a termet miatta. Csak Oliva nem látszott borzadni.

Azután szólt az ifju a gyöngéd ápolásról, a meleg szerelemről, arról a

gyógyító figyelemről, a mivel e már egyszer letört virágot újra életre

kelni kényszeríté; hiszen saját lelkét lehelte abba át, és az az élet, a

mi annak arczán virul – az ő saját életének fele.

Mikor ezt beszélte, hogy sírtak ott köröskörül, hogy törülték a nők

könyeiket, hogy bámultak mind Oliván; őt még ez sem hatotta meg, nem sír

rajta; de egyszer mégis nagyot sohajtott, midőn az ifju azt mondta, hogy

ha őket elválasztanák egymástól, az mindkettőjök halála volna. A kik jól

figyeltek Olivára, futó borzadást vehettek rajta észre.

Az elnök összevette a tárgyat, s azután föltette a kérdéseket az

esküdteknek, azok félre vonultak más terembe tanácskozni. Mindenki

feszülten várta, mi végzéssel jönnek vissza? Oliva egykedvű maradt; az

elnök azalatt oda ment hozzá, s valamit kérdezett tőle, ő vállat vont rá

s azt felelte, hogy «az mindegy», mint a ki eddig semmi érdekest sem

talál még a tragœdiában.

Pedig marquis Malmont azt várta tőle, hogy majd elő fog állani

bizonyítékaival, az ő mérgezési elismervényével, a veszedelmes

adatokkal, miknek ereje mind elmúlt már, mint elmúlik bizonyos méregé,

ha átlátszó üvegben áll, a puszta világosságtól; és ő készen is volt

igen furfangos, igen mulatságos replicára, melylyel e nőt összetörni,

megalázni kivánta, de ime nem volt rá alkalom; Oliva hallgatott, és nem

beszélt a gyilkosságról.

Félóra múlva az esküdtek visszajöttek s kimondák, hogy Floiron Ardent

marquis Malmont nejének elrablásában bűnös.

Az elnök ekkor felszólítá az ifjut, hogy vallja meg, hol van Amália

rejtekhelye? miután ahhoz fog méretni büntetése, a miszerint a törvény

parancsának engedelmeskedik.

Az ifju indulatosan felelt:

– Soha! Azt tőlem meg nem fogja tudni senki. Itéljetek holtig tartó

gályarabságra, de Amáliát egykori hóhérának kezébe vissza nem adom soha.

Ez nagy izgatottságot gerjeszte az egész teremben; a hallgatók

éljeneztek, a hölgyek zajongtak. Az elnök nem tudott szóhoz jutni, az

ifju szava túldörgött a zajon.

– Öljenek meg mind a kettőnket.

Ekkor láták, hogy Oliva felkel helyéből. Szólni akar. Nem volt szükség

az elnöknek csöngetni többé, mindenki elcsöndesült magától; a sóhajtást

meg lehetett hallani: a delnő maga beszélt, vajjon mit mondhat?

A marquis ördögi gúnymosolylyal arczán fordult felé és azt hivé, hogy

mindent előre tud, a mit hallani fog, s előre nevethet azok

haszontalanságán.

A hölgy pedig megszólalt igen csendes és meghatottság nélküli hangon.

Nagyobb nyugalmat egy gyakorlott ügyvéd sem kivánhatna magának.

– Tisztelt uraim! Engedelmet kérek, hogy beleszólhassak azon ügybe, mely

saját érdekeimet is oly közvetlen támadja meg; engemet téve ki a világ

gúnyjának és megfosztva nevemtől, ha ezen elmondott tények igazak.

Szabad legyen azokat kétségbe hoznom. Én azt hiszem, hogy az egész vita

nem egyéb, mint két szánalomra méltó lelki tévelygő monomaniájának

csodálatos találkozása. A tárgyalásokban egy igen nagy hibát vettem

észre. Önök itéletet hoznak két ember beszéde után; egy sírból elrabolt,

életre jött, megint eltünt asszonyt odaitélnek előbbi férjének, a

nélkül, hogy előbb meggyőződtek volna felőle, vajjon ez a nő csakugyan

elraboltatott és életre jött-e, vagy pedig most is ott fekszik a sírban

és alszik szép csendesen?

Ah! ah! az egész teremben a csodálkozás zsibaját lehete hallani. Ez

váratlan ellenvetés volt. Ez csakugyan olyan kő volt, a mit fel kellett

emelni.

– Megbocsássanak uraim, folytatá Oliva, hogy észrevételeimmel önök

terhére vagyok, de én magam is közelről érdekelve, kénytelen vagyok

kétségemet kimondani, nehogy vagy őrültségnek, vagy alakoskodásnak

legyek áldozatja.

Az elnök elismeré, hogy Olivának joga van ez ellenvetést tenni, s e

kérdésre választ követelhet.

Rögtön kiküldött hat törvényszéki szolgát, hogy a Malmont-sírboltból

hozzák fel Malmont Amália ravatalát, a hogy ott találják. Velük ment

három esküdtszéki tag s a marquis és Ardent ügyvédei, meg azután egy

roppant néptömeg.

Minden a legnagyobb nyilvánosságban ment végbe. Száz meg száz tanú előtt

nyitották fel a sírbolt-ajtót, lementek a lépcsőkön, megtalálták a

leszegezett koporsót, azt kiemelték s vitték czímereivel, szemfödőivel a

törvényterembe.

Valami bántalmas borzadály futotta át mindenki szivét, midőn e szomorú

tárgyat letevék a törvényszék zöld asztalára, mintegy előkövetelt

bizonyítékot, melyben nem tudni, mi van irva?

Remegve, lélekzetvisszafojtva lesték, mint bontják fel a födél szegeit,

mint feszítik föl vasakkal; csak Malmont mosolygott gúnyosan és Ardent

nem nézett oda: ők ketten tudták, hogy nem fekszik abban halott.

Most félre emelték a födelet, a selyem szemfödelet feltakarták, s ime

ott feküdt Lizardin Amália meghalva; – meghalva, igazán és

felébreszthetlenül meghalva.

Az emberi borzadalmas zúgás közepett egy őrjöngő sikoltás volt hallható,

mely a lelkeken járt keresztül; Ardent volt az; oda szökött kedvese

koporsójához, megragadá annak hideg kezét, ott lerogyott és meghalt ő

is.

Csak a szive szakadt meg, semmi más.

Jól mondá, hogy az ő életük annyira egy, hogy ha elszakítják őket

egymástól, mind a ketten egyszerre meghalnak.

Malmont lázreszketéssel hanyatlott ülőhelyére, s rémülten rebegé

mindenki hallatára:

– Másodszor is én öltem meg.

Oliva pedig felindulását erőszakosan elnyomó hidegséggel mondá:

– Tisztelt uraim, láthatják, hogy nem bűnösökkel, hanem szerencsétlen

tébolyodottakkal volt dolguk, – máskor legyenek óvatosabbak. Én férjemet

visszaviszem gyógyulása helyére.

– Nem! nem a Bicétrebe! ordíta fel Malmont tajtékzó ajakkal, hanem a

guilottinra. Én gyilkos vagyok. Én öltem meg nőmet! Én nem vagyok őrült.

Oliva oda súgá az elnöknek:

– Látja uram, ez rögeszméje szegénynek, hogy nejét megölte.

– Ennek a másiknak pedig az volt, hogy feltámasztotta őt; tevé hozzá az

elnök.

Malmont kezeit le kelle kötni, mert dühös lett, s fejét a falon akarta

szétzúzni.

Csakugyan a Bicétreben halt meg és igen sokára. A leggonoszabb, a

legdühödtebb őrültnek tarták; pedig az nem volt őrültség rajta, hanem

iszonyúbb annál: az öntudat.

Az egész rejtelmes történet kulcsa örökre rejtve maradt a világ előtt.

Egy levél volt az, melyet Oliva amaz esküdtszéki tárgyalás első

határnapja előtt kapott, s mely akkor történt rögtöni elutazását okozá.

Azon levelet Amália irta hozzá, ez volt benne:

«Asszonyom! Ön ismeri életem fájdalmas történetét és részt vesz abban.

Én el vagyok veszve. Másodszor is vissza kényszerítenek mennem

Malmonthoz – a mi iszonyúbb rám nézve a halálnál. Azt mondják, ez az

igazság; mert Ardent meglopta Malmont sírboltját, elrabolt belőle egy

halottat, az a hulla pedig Malmont tulajdona volt és azt neki vissza

kell adni. Jó. Legyen tehát igazság a földön! És a föld alatt! Én

visszaadom Malmontnak azt, a mit Ardent elvett tőle – a hullát. Keressen

ön fel, a mint e levelet elolvasá, a Nevers melletti száraz kallóban, a

hol egyedül lakom. Mire ön ide ér, én akkor már halva vagyok. – Az égre

kérem, teljesítse végrendeletemet. Vigye el holttestemet a

Malmont-sírboltba, a sírbolt álkulcsát megtalálja iróasztalomon. – Vén

cselédem segíteni fog önnek. Ezt küldje ön Ardent anyjához vissza. –

Mondja meg Ardentnek, hogy én előre mentem és várok reá. – Éljen

boldogul! Amália.»

Oliva rögtön sietett Neversbe, vitt magával egy orvost is; azt az erdő

mellett hátrahagyta kocsijával. – Mire a száraz kalló épületét

feltalálta, már akkor Amália nem élt. – Méreg eloltá vidám lelkét. Nem

lehetett többé segíteni rajta. A többiben csak az ő akaratát hajtá végre

Oliva. De Ardentet nem volt szükség tudósítania, hogy Amália vár reá,

mert az holt kedvese első látására oda ment, a hol a törvényszék sem

parancsol azoknak, a kik egymást igazán szeretik.

Oliva iszonyúan boszút állt az emberen a két szerető szívért és édes

anyjáért, kit az úgy megrontott; soha sem volt hozzá annyi irgalommal,

hogy elárulta volna azt a titkot, a mi a föld alatt van, s mely Malmont

szenvedéseinek az egy halállal véget vetett volna.