Malmont csak egy útját látta a szabadulásnak: csendesen viselni magát és
úgy tenni, mint a ki gyógyulóban van.
Nappal sikerült az neki; nyugodtan, szeliden tudott orvosaival beszélni,
felelt értelmesen, nevetett a mulatságos adomákon, miket olvasni adtak
neki; örömest hallgatta a zenét, s maga is kért egy fuvolát, hogy azon
játszék; leült más jámbor ábrándozókkal sakkozni, kártyázni, s nem vette
észre, hogy a zene, a nevetés, a kártyázás háta mögött szüntelen ott van
egy megmozdíthatlan örök gondolatja, mely lelkében tovább-tovább fonódik
és untalan újra kezdi magát, s mely annyival iszonyúbb az őrültek
rögeszméjénél, mert ez való, gyógyíthatlan tudás… Hanem éjjel a csendes,
árnyékos, lélekjárta órában nem volt hatalma többé lelke rémei felett;
akkor azok lettek az ő urai, akkor lehetett hallani, mint sír, mint
sóhajtoz, mint veri magát a földhöz; imádkozik az Istenhez, s egy percz
mulva tagadja annak lételét, és beszél láthatlan alakokhoz, küzd velük,
fut előlük, küldözi őket maga elől, míg végre kifáradtan rogyik össze
elviselhetlen terheik alatt.
Az orvosok szépen törhették rajta a fejüket, hogy micsoda neme ez az
őrültségnek, mely éjszaka megjő s nappal elmarad.
Egy délután erős zivatar támadt; az őrültek egy része a Bicétre
kertjében sétált, midőn egyszerre minden fenyegető előzmény nélkül
rajtuk csapott a vihar. Akkora jegek kezdtek el hullani, mint egy dió, a
heves szél gyökereikből tépte ki a fákat, egy villám épen a kert
vízmedenczéjébe csapott le. Annyi őrült ordítás, jégverés, menydörgés
közepett Malmontnak egy gondolat jutott eszébe: menekülni erről a
helyről.
Az őrök annyira meg voltak lepve, elájult asszonyok, rémült
tébolyodottak annyi dolgot adtak nekik, hogy oly nyugalmasabb betegekre
mint ő, nem is figyelhettek akkor; maga a zivatar, ez a természet őrült
fia, pártul fogta a menekülőt; porfelleg, jégeső elrejté őt szem elől,
senki sem vette észre az első zavarban, hogy egy tébolyodott ember
felmászik a három ölnél magasabb kőfalra, s onnan, e nyaktörő magasból,
pillanatnyi habozás nélkül leveti magát arra a koczkára, hogy összezúzva
marad a földön.
Az orkán nem engedte őt leesni a kövezetre, hanem elrepíté hat ölnyi
távolra, mint egy lapdát, s ott az utczai jeges árba vetette le. Semmije
sem törött. Hirtelen fölszedte magát, s kezdett futni ki a szabadba.
Tudta jól, hogy merre kell mennie? a merre a zivatar húzódott: ez volt
az ő természetes védője, útmutatója. Tudta, hogy a zivatar mentében
senki sem jő őt üldözni. Ádáz óra volt az, s annak magának is őrültnek
kellett volna lenni, ki ebben az órában egy őrültet el akart volna
fogni. A sűrű jég paskolta a futó födetlen fejét, a szél széttépte
ruháit, a villám czikázva vágott keresztül szemei előtt, recsegő
dörgését hagyva maga után; a futó nem gondolt velük, a merre a szél
vitte, a merre a hulló jég kergeté, arra száguldott, a hol elesett, ott
megpihent, s azután megint futott a szél előtt, a villámok után.
Két óráig tartott, a míg a zivatar elfutott fölötte; a vihar mégis jobb
futó, mint az őrült; az tova ment, őt pedig elhagyta egy összedült erdő
közepén. Valami szép kis mulató erdő volt az, Páristól két órányira; a
kitépett fák, mik az utakon keresztül voltak döntögetve, mind hársak és
jegenyék voltak, lehasgatott galyak temették el az alacsony rózsa-,
ákász- és jazminbokrokat, miket sűrűn fedett a halomra hullott jég.
Ez épen arra való hely volt, hogy Malmont éjszakai tanyául válaszsza
magának. Körül minden mező, liget le volt tarolva; volt az embereknek
egyéb gondjuk, mint egy elfutott őrültet kergetni.
Egy tövéből kiforgatott fenyő alatt, mely ágaival egy egész szép csoport
taxusfát nyomott össze, elég sűrű, elég sötét menedéket talált – a jeget
kihányta maga alól, oda bevonult és összehúzta magát.
Lassankint egész éjszaka lett, az ég beborult, sötét lett, hanem a
távozó zivatar még egyre világított benne. Egyik villám a másik után
perczről-perczre, majd itt, majd amott deríté fel a tájat, szomorgó
kékes színt adva mindennek egy perczre. – Jó világítás ez annak, a ki
úgy keresi az útat, mint marquis Malmont.
Két óráig gunnyasztott a fenyők és taxusfák sötétében, nem aludt, nem is
arra való volt neki ez az éjszaka, hanem kigondolta magában az egész úti
tervet, mindent, a mit annyit forgatott fejében, ha egyszer
kiszabadulhatna, mit tenne? hová menne? és hogyan érne oda?
Azután útra kelt és ment – ment, míg nem virradt. A vihar egész éjjel
világított előtte s hivogatta őt maga után. Nem tartott az úton, nem
találkozhatott senkivel; kikerülte a falvakat, s reggelre elbujt egy híd
alá. Ott várta be, míg ismét bealkonyodik, s egész nap ki nem jött
rejtekéből.
Mikor ismét jó sötét lett, akkor folytatta az útját. Letért az eddigi
irányból, s délszak felé kezdett tartani. Néhány óra alatt kiért abból a
szomorú pásztából, a mit a jégeső hosszú vonalban egész a tengerpartig
elvert, s zöld erdők közé jutott. Jobbára dió- és gesztenyefák voltak.
Ott lakomát tartott e fák alatt. A gyümölcs félérett volt már, s ő elég
éhes, hogy azt egész érettnek találja. Még azonfelül ruháját is tele
szedte a hulladékkal, mert még holnap is nap lesz, és nem tudja, hol
fognak a számára teríteni? Holnaputánon túl aztán vagy virrad meg
többet, vagy sem.
Néhol mégis a mérföldmutatók kedveért ki kellett mennie az útra, hogy
megtudja, vajjon jól megy-e erre? olyankor az út melletti árokban
lappangott végig, hogy véletlen észre ne vegyék.
A következő virradatra egy nagy síkságot ért, melyen sem erdő, sem
hegyszakadék nem volt, a hol elrejthesse magát, itt egy boglyába ásta be
magát, s ott várta végig a hosszú napot. Parasztok ott jártak körülötte
szekerekkel, egyik-másik boglyát felrakták, elvitték: az ő rejtekhelye
érintetlen maradt. – Egy-egy kuvaszkutya meg is ugatta, a béresek azt
mondák: hörcsögöt kerget, s nem törődtek vele.
Azután megint éjszaka lett és ő megint futott odább, s azután még egy
fáradságos éjszaka és még egy unalmas nap következett, az utolsó
éjszakán azután czélt ért.
Reggelre ott volt az issodunei temetőben.
Ott volt azon sírbolt előtt, melybe első feleségét eltemetteté, azon
rácsajtó előtt, mely azóta úgy belerozsdásodott sarkaiba; a halottak
olyan keveset használják a kilincseket!
– Itt vagyok, halovány kísértő lélek! suttogott e rácson keresztül.
Eddig te látogattál meg engem, most én látogatlak meg téged. Csak egy
éjszakát várj még, csak a jövő éjfélt, akkor majd többet beszéljünk
egymással. Majd éjfélkor, addig nyugodjál…
Malmont tudta, hogy e sírbolt előtt áll egy régi római sarcophag, mit ő
diszítménynek állíttatott oda, e tág kőkoporsó egyik végén van egy nagy
törés, melyen befér egy ember, s odabenn bizton elrejtőzhetik; senkinek
sem fog eszébe jutni, hogy ott élő embert keressen.
A marquis oda rejté magát.
És azután arról gondolkozott, hogy majd mikor megint éjszaka lesz, a
sírbolt tetején keresztül lemászik valamelyik léglyukon át, melyen
vissza nem lehet jönni. Nem is szükséges. Ott a koporsóból kikelt hullát
visszafekteti elhagyott fekhelyére, s azután – egy vasszegre ott a fülke
mellett felakasztja magát. Tudja bizonyosan, hogy most is ott az a
kötél, melyen a koporsót leeresztették. Majd azután egyszer a jövő
században, ha ez a sírbolt is rommá lesz, s szétbontják, a temető
helyére várost építenek, hogy fogják az emberek fejüket törni rajta,
hogyan került az a kötélen csüggő csontváz ama koporsó mellé? ki
lehetett az és mi hozta oda? Hogy kapnak majd rajta a regényirók és a
tárczaköltők!
Tetszett neki ez a gondolat; hiú volt rá.
A nap szépen feljött, szűk oduja nyílásán keresztül látta, hogy
ragyognak a fűszálakon rezgő harmatcseppek, hogy nyitják ki a vad
virágok éjjel alvó kelyheiket; hallotta, hogy dong a vadméh
virágról-virágra szállva, és azt kivánta magában, hogy csak már elmúlna
ez az utálatos napfény.
Annak a szép napfénynek pedig igen sok ember örült akkor. Vasárnap volt;
szegény városi nép ilyenkor siet ki a zöldbe, meglátogatja a
mulató-kerteket, még a temetőket is szereti, ha a nap melegen süt akkor.
Ott jártak keltek az emberek Malmont rejteke körül, szilaj diákcsapat
laptázott közelében. Százan is megfordultak ott a sírbolt előtt s
betűzték fenhangon az aranyos irást a sírlapról. Némelyik rosszul
olvasta, Malmont úgy szerette volna megigazítani. Egyszer egy dajka is
jött oda egy gyermekkel, leült vele a sarcophagra; mulattatá a gyermeket
zörgetyűvel, danolt neki, a gyermek nem akart aludni.
Azután délre harangoztak s egy kis csendesség támadt. Megint hallható
lett az örökös bogárdongás, s ez alatt Malmont szemeit elnyomta az álom.
Talán sokáig aludt, talán sokat is álmodott, a midőn hirtelen
felébreszté valami, és az még csodálatosabb volt minden álomnál.
A mi felébreszté, az egy ismerős hang volt; hang, a mitől egész idegzete
megrázkódott: eltemetett nejének hangja.
De nem az a sírokból jövő hang, melylyel a rémek ijesztgetnek
éjjelenként kísértetlátó halandót, hanem vidám enyelgő beszéd, vegyülve
nevetéssel és gyermeteg felkiáltásokkal.
Malmont kitekintett a sarcophag nyílásán, és látta őt maga előtt;
ugyanazon arczot és alakot, a kit ő a sírba letett és a ki most itt jár
a virágos fűben.
De mégsem ugyanazon arcz; mert a kit ő eltemetett, az szomorú, hervatag
virág volt, ez pedig egy vidám, piros, nyájas teremtés, a kinek arczáról
a boldogság sugárzik.
A boldogság meg is van fejtve. Ott van mellette egy szép, szelid arczú
ifju, ki a hölgy kezét kezei közt tartja, s olyan gyöngéden, olyan
szerelmesen tekint reá, mint egy szerető férj.
Egészen olyan, mint ő, de még sem ő!
A hölgy odafutott a sírkőhöz, s elolvasta, a mi rá volt irva:
«Itt nyugszik Lizardin Amélie, marquis Malmont feledhetlen neje; a
vigasztalhatlan férj ide temette el minden boldogságát, óhajtva a boldog
feltámadást, mely őket ismét egyesítse.»
A nő olyan jókedvűen tudott kaczagni erre.
– Ne nevess, Charlotte! feddé őt szeliden az ifju, s elvonta onnan a
sírkőtől.
Malmont gondolá, hogy minőt tévedt, ez más: ez Charlotte.
A pajkos nő azonban tréfásan ölelte most körül az ifju nyakát, s azt
mondá neki:
– Miért nevezesz te engem ilyenkor is Charlottenak, midőn egyedül
vagyunk?
– Hogy hozzá szokjam. Látod, te oly gondatlan vagy.
Ah! Malmont figyelni kezdett.
A hölgy odavonta férjét a sírt körülvevő orgonabokrok mögé, s
kényszeríté vele együtt leülni a szép puha pázsitra.
– Haragszol rám? kérdezé tőle gyermeteg hizelgéssel.
– Féltelek; merész szeszély volt tőled ide jönni.
– Ah, ah! ne félj; az egész föld tele van angyalokkal, csak egy ördög
volt benne és az nem árthat már. Azután a halottak jó emberek, nem
árulnak el senkit. Még a halál is jó ember; nélküle nem volnék a tiéd.
Látod én azért jöttem ide, hogy megmondjam neki: «köszönöm neked jó
halál, hogy engem Ardentomnak adtál.»
A férj magához ölelte nejét és megcsókolá.
– Látod, most itt ülünk együtt sírhalmamon; olvassuk sírversemet és
kaczagunk hazugságain. Kinek jutott már az a szerencse, hogy saját
sírján űlhetett és sírversét olvashatta?
– Bohó gyermek te. A boldogság elbizakodottá teszen.
– Megérdemeltem ezt a boldogságot, mert nagyon sokat szenvedtem érte.
Aztán épen itt nincs mitől tartanunk. Egész Issoduneban nem látott senki
élve, egy vén cseléden kívül, a ki azóta meghalt, senki sem ismert; csak
akkor láttak, midőn a koporsóban feküdtem; hasonlítok ahhoz?
– Oh nem, oh nem! mondá Ardent, s bizonyságul kétszer is megcsókolá,
mind a két szemét egyszer. Mind a két szem úgy nevetett utána.
– S végtére kinek volna érdeke engemet az egy halálon túl is üldözni;
Malmont örült, midőn megszabadult tőlem, hogy új nőt vehessen, most
pedig az őrültek házában ül, s mint magad mondád, orvosolhatlan
tébolyult…
… – De hát ha meggyógyult?… szólt ekkor a hátuk mögött egy hang s, a
szétváló orgonabokrok között ott állt marquis Malmont.