Ez álomkórság csak hetek mulva tünedezett el a megmérgezett nő
idegeiből. Az alatt csak perczekre ébredt fel néha; akkor megismeré
Ardent-t, rámosolygott; engedett magának ételt, italt adni, gyógyszert
vett be, néha fel is kelt, felöltözött, Ardent karján végig járt a
szobában, hanem beszélni nem tudott. Nem emlékezett semmire, a mi
elmúlt, a jelent is csak úgy észlelte, mint a ki még félig álmodik, s
azoknak felelget, a kik álmában beszélnek hozzá.
Ardent egy éjjel fedett kocsiban elszállítá őt falun lakó szülőihez. Ott
félévi anyai ápolás lassankint visszaadta a nőt az életnek; kigyógyult a
halál utáni mámorból, megrázott idegrendszere helyre jött, kedélye
feltisztult, lelke visszanyerte látását, s azután megtanult boldog
lenni. Ardent neje lett.
Miért ne lett volna az? Nem mondhatta-e őt az Isten előtt magáénak az a
férfi, ki őt a sírból hozta fel, ki eltávozott lelkét szerető gonddal
édesgette vissza a földi világba? Nem szünt-e meg neje lenni Malmontnak,
a midőn a koporsó födelét rászegezték? nem szakadt-e ott ketté minden
viszony közöttük, a hol a sírboltajtó elválasztá őket egymástól? Nem egy
új élet-e ez, a melyben most jár, egy új világ, a halál országa utáni
lét, s ki üldözhetne valakit – a túlvilágon?
Amália valóban a túlvilágon találta magát félév múlva. Most kezdett el
még gyermek lenni, örülni a mezei virágnak, az apró házi állatkáknak, a
boldog családi csendéletnek. – Mintha az a szomorú, kétségbeesett
halvány teremtés, a ki az előtt marquis Malmont őrzött kastélyában
sóhajtani sem mert, valóban halva feküdnék a földben, s egy másik lény
támadt volna fel helyette, a ki vidám, enyelgő, elmés, kinek gyermeteg
jó kedve mindenkit földerít, a ki közelében él, a ki néha oly
túlcsapongó örömében, hogy Ardentnak kell őt figyelmeztetni: – «a nagy
öröm megárt! Malmont még él!»
Igaz ugyan, hogy megházasodott, elvette Páris leghíresebb delnőjét, de
azt már tudja a világ, hogy nem boldog vele. A nő tudja kínozni férjét.
Ardent sokszor felment Párisba, hírt hallani Malmont felől, a ki őt
sohasem látta; olyankor megfoghatlan meséket regéltek neki e csodálatos
viszony felől, mi e férj és neje között van.
Ez a férfi, ki oly hiú, oly merész volt a világ előtt, ki hideg szivével
szeretett dicsekedni máskor, a gyávaságig szelid volt úrnője közelében,
s ha az véletlenül megszólítá, összerezzent bele. A marquist éjente
valami csodálatos kór szokta gyötreni; félre beszélt; ilyenkor
kiküldötte cselédeit s orvost sem eresztett magához közel. Nem is állta
volna ki ember, hogy azt a nyögést, azt a kisértetes sóhajtozást órákig
hallgassa; közbe a marquis eleven visióinak töredékes felkiáltásait.
Csak Oliva volt az, a ki ezt ki tudta állni. Ő reggelig eljárkált abban
a teremben, a hol Malmont feküdt; mit tett, mit beszélt? azt nem tudta
senki, de a mellékszobában fekvő cselédek nem birták szemeiket lehunyni
attól a suttogástól, a mit a nő beszélt férjéhez, s a mire ez
kétségbeesve ordítozott fel, hogy ne szóljon tovább! és még sem merte
neki azt mondani, hogy hagyja el, hanem vonaglott előtte, mint egy
meggázolt féreg.
Ilyenek voltak marquis Malmont mézes hetei.
Félév alatt a délczeg, daliás férfi egy roskatag váz lett. Templomba
kezde járni, merev, sötét tekintettel járta az utczákat, gyakran
reggelenként aléltan lelték őt cselédei szobájában a térdeplő előtt, a
feszületet görcsösen szorítva két kezébe.
Mind e rejtély fölött magasan látszott uralkodni ama csodálatos nő, ki
nem sajnálta ifju életét azon emberével összekötni, a kit gyűlölt, csak
azért, hogy kínzója lehessen neki, a míg él.
A marquisról eszeveszett dolgokat kezdtek elbeszélni, hogy éjjel
kiküldözi cselédeit, megnézni, hogy nincsen-e valami idegen nő az
utczán, a ki be akar jönni a házba? A cselédek unják már a sok
szaladgálást, s inkább hazudnak neki, hogy de igenis van. Akkor azután
kérdezi tőlük, hogy milyen? Azok leirnak előtte valakit, a hogy épen
eszükbe jut. Azon azután megnyugszik. Látszik, hogy nem találták el azt
a képet, a mi az ő lelke előtt jár, csak nehány lépésnyi távolban
szüntelen előtte, soha sem tud neki hátat fordítani, mindig előtte jár.
Egyszer Oliva szobaleánya valamit mondott a marquis inasának; midőn a
marquis a következő éjjel ismét felkölté a cselédet, azt kérdezve, hogy
nincs az előszobában valami delnő, a ki őt keresi: az leírt előtte egy
olyan alakot, a melytől a marquis arczából eltünt a vér, a mitől
reszketett minden tagja, s ekkor arra kérte az inast, hogy vegye le a
falról azt a pisztolyt, s lője őt vele főbe; a mit ez természetesen nem
fogadott meg.
Máskor meg mindenféle rongyos embereket keresett fel a külvárosokban;
azoknak igért nagy összegeket, hogy menjenek el Issoduneba, törjék fel
ott a Malmont-család sírboltját; valakit találni fognak ott egy
szögletben, a ki már nem él, azt fektessék vissza üres helyére és
szegezzék rá jól a koporsó födelét. Azok azt hitték, hogy őrült, s nem
indultak el szavára.
Végre egy este, a mint szobájába lépett a marquis, irtózatosan sikoltva
szökött vissza az ajtóból, s azzal a lépcsőkön lerohant és elfutott a
háztól.
Mi úgy megrezzenté, az egy arczkép volt, megholt nejének arczképe,
melyet Oliva készíttetett számára, s távolléte alatt ágya fölé
függeszteté.
A marquis hová futott el házától? először a Szajna partjára; de ahhoz
nem volt bátorsága; végig sietett a parton, egyik hidon keresztül, a
másikon megint vissza, a hidakról lenézegetett a vízbe. Nem volt
bátorsága a korláton keresztül ugrani.
Végre elhatározta magát, egy üres bérkocsit talált elő, annak azt mondá,
hogy vigye őt a rendőrfőnökhöz.
Még a bérkocsisnak is feltünt a férfi feldúlt arcza; azt kérdezé tőle:
«odáig viteti-e magát csak, vagy vissza is?»
Malmont komolyan vette a humoristikus kérdést, s azt felelé, hogy csak
odáig.
A rendőrfőnök személyes ismerőse volt Malmontnak, ki már régóta tudója
volt sok apró részletnek a marquis életéből, különösen a mik azzal
második házassága óta történtek.
Malmont ebben az órában fölfedezte a hivatalnok előtt, hogy ő első
feleségét megölte. Elmondá neki, hogy annyira nyomja a bűntudat, hogy
inkább szabadulni kíván az élettöl, s enyhülést talál abban a
gondolatban, hogy bűneiért vérével lakoljon.
Vallomását azonban annyira keverte titkos visiókkal, képtelen
lélekjelenésekkel, hogy a rendőrfőnök nem hitte el neki a mit beszélt,
egészen más valamit hitt felőle.
Malmont észrevette a kétkedést a hivatalnok arczán; a maniákusok nagyon
éles tekintettel bírnak, ha azt kell észrevenni, hogy valaki nem hiszi
magában azt, a mit tőlük hallott. Ekkor tehát azt is megmondta neki,
hogy a bizonyítékok, a készített mérgek, azoknak készítője nevével s a
részletes gyilkosság leirásával együtt neje kezében vannak, kinek ő
azokat egykor őrült szerelme bizonyítékául adta át, csak kérje tőle a
főnök; ez az asszony bizonyosan ki fogja azokat szolgáltatni, mert őt
halálosan gyűlöli. Legyen az ő öröme teljes.
A rendőrfőnök egyet gondolt; levelet irt rögtön Olivának, hogy azonnal
siessen az általa meghatározott helyre; azzal karon fogta a marquist, s
azt mondta neki, hogy ez önfeladás nyomán őt azonnal foglyává teszi, s
személyesen fogja őt oda elszállítani, a hol azután őrizet alá tehetik.
A marquis megköszönte a figyelmet, melyet a főhivatalnok rangja iránt
tanusított, s engedte magát karonfogva levezettetni általa a lépcsőkön,
ott beült a rendőrfőnök fedett hintajába, ez mellette foglalt helyet;
fegyveres rendőr nem ment velük, csupán az egyenruhás cselédek a bakon.
Malmont gondolá: akárki azt hiheti, hogy mi most valami estélyre megyünk
együtt, pedig a börtönbe visznek.
És pedig nem a börtönbe vitték.
Abban az ismeretlen épületben, melynek udvarán a rendőrfőnök kocsija
megállt vele, egy szelid, komoly arczú férfiu fogadta el őket, kinek
vonásaiban Malmont hiába akarta keresni a biró szigorúságát, vagy a
tömlöczőr keménységét, inkább hasonlított az valami jókedélyű tudományos
emberhez, például orvoshoz.
A rendőrfőnök azt mondá Malmontnak, hogy legyen ez úr előtt egészen
nyilt, mondja el neki, a mit vele tudatni óhajt, mert ez az úr lesz az
ön védője. Legyen hozzá teljes bizalommal. Ha vége lesz értekezésüknek,
ön ismét vissza fog jönni.
Marquis Malmont egyedül maradva az ismeretlennel, elmondá neki, hogy ő
védetni nem akarja magát, de ha a fiatal ügyész úr ki akarja magát
valami szép beszéd által tüntetni, ő kész előtte az egész bűneset
adatait, lélektani folyamatával, visióival és chemiai műtéteivel együtt
elmondani, a miből azután az ügyvéd úr csinálhat olyan cause célebret, a
milyen neki hírt s nevet szerezhet.
Azzal elmondott az ügyvéd úrnak mindent, a mit már a rendőrfőnök előtt
is fölfedezett. A fiatal, tudósképű ember folyvást szemei közé nézett a
beszélőnek, néha a kezét megfogta, s ez érzé, hogy annak ujjai, mintha
véletlenül tennék, néhány perczig üterein nyugosznak meg. Különös ügyvéd
lehet ez.
Azonban csak mondta előtte tovább történetét, a maga rémes valóságában,
hogy arczán a hideg verejték gyöngyözött bele, s többször félbe
kelletett azt szakítania, a titkos borzadály miatt.
Ezalatt a rendőrfőnök várta a mellékteremben Olivát.
Néhány percz mulva az is megérkezett.
A rendőrfőnök eléje sietett.
– Bocsánat, asszonyom, hogy e helyre fárasztottam önt. Kegyed férjének
nagy baja van.
– Sejtem, mondá Oliva. Ő följelentette magát, mint gyilkost.
– Valóban azt tevé.
– Azt állította, hogy első nejét megölte.
– Igen. Azt mondta előttem.
– S valószinűleg hivatkozott reám, hogy én ismerem bűnének részleteit;
kezemben vannak bizonyítványai, s azokat szivesen ki fogom adni, mert én
gyűlölöm, mert üldözője vagyok…
– Asszonyom, hogy tudhatja ön ezeket? Épen ezért hivattam önt, s ön már
előre tudja, a mit mondani akarok.
– Szegény ember, szólt Oliva szánalommal, ez rögeszméje; előttem is
sokszor rajongott vele, mindig más, meg más versióját találva ki a
történetnek. Féltem őt, hogy meg fog bele tébolyodni.
– Tehát az esemény, a mit mondott, nem való?
– Nem, uram, az csak egy szomorú hallucinatio, egy képzeletben festett
rém; a mesének semmi alapja, a mit megitélhet ön abból, hogy a
szerencsétlen ember engemet titkos üldözőjének képzel, ki nem rég idő
előtt önkényt választám őt férjemül, s midőn borzasztó betegsége rajta
kitört, híven és gyöngéden ápolám mindig.
– S mi ok lehetett e képzelgés alapja?
– Igen természetes ok uram. Midőn nőül vett, a nászestén epilepticus
roham szállta meg. Ő drasticus szerekhez folyamodott, hogy betegségétől
megszabaduljon, s azok megzavarták idegrendszerét. Úgy hiszem, hogy ez
mindent legjobban kimagyaráz.
– Ez sokszor megtörténik, mondá a rendőrfőnök, ki semmi csodálnivalót
sem talált abban, hogy egy párisi delnő ilyen orvostudományi titkokkal
ismerős legyen. Kegyed férjét e szerint gyógyíttatni fogjuk.
– Valóban én is azt hiszem, hogy legfőbb ideje erre gondolnunk. A míg
monomaniája csak a közöttünki jelenetekre szorítkozott, titkoltam,
rejtegettem azt; azonban már cselédek és ismeretlen emberek előtt is
kezd háborogni; s félek, hogy egyszer saját életében tesz kárt. Épen
néhány nap előtt történt, hogy pitvarnokát rá akarta beszélni, hogy őt
lője főbe.
– Asszonyom, kegyed tudja, hogy férje most itt van?
– Gyanítottam.
– Nem fogja kegyedet sérteni, ha azt mondom, hogy itt is fog maradni?
– Uram, én kénytelen vagyok ezt a hidegvért erőltetni magamra, mert ha
gondolkozni akarnék azon, hogy egy szép, deli férfi, kit hajlamból
választottam férjemül, a nélkül, hogy otthon nyugalmas házában velem,
nejével, egyetlen egy boldog pillanatot töltött volna: most e borzasztó
helyen van és nekem őt itt kell hagynom, – akkor akár magam is itt
maradjak.
– Teljesen értem kegyed fájdalmát. Vigasztalódjék; én úgy hiszem, hogy
ki fogják őt gyógyítani. A mi bajnak természeti okai vannak, azt
természeti erők megorvosolják. – Hanem a gyógyítás valószinűleg hosszú
leend.
– Ön meg fogja tudni, uram, hogy bármily hosszú legyen is az: Malmont
marquis neje női kötelességeiről meg nem felejtkezik.
– Meg vagyok felőle győződve.
– Nem gondolja ön, hogy jó lenne, ha vele találkoznám?
– Ellenkezőleg. Nem szabad önt látnia. Távozzék asszonyom haza.
Oliva elment, a rendőrfőnök pedig visszatért Malmonthoz.
A marquis a rémtörténet elbeszélésétől kifáradtan ült karszékében; az a
különös ügyvéd forró homlokát simogatta.
– Uram, szólt hozzá a főnök, legyen ön bizalommal e derék férfiuhoz, ő
szivén hordozandja az ön ügyét; tekintse benne valódi jóakaró barátját;
addig is, míg önt hivatni fogják, maradjon itt és viselje magát
nyugodtan.
Malmont azt mondta, hogy egészen megvigasztalva érzi magát, miután bűnét
kivallotta, s büntetésére vár; hogy régóta elfeledte, hogy kell
csendesen aludni? reméli, hogy megtanulja azt itt – a börtönben.
Az pedig nem volt a börtön, hanem a Bicétre, az őrültek háza.
Első egypár nap nem vette azt észre Malmont, hogy hová jutott? Komolyan
úgy beszélt orvosával, mintha az ügyvéde volna, csak akkor, a midőn az
gyógyrendszerét nagy óvatosan megkezdé, akkor jött rá, hogy ő vele nem
úgy bánnak mint bűnössel, hanem mint őrülttel…
És akkor elkezdett dühösködni, tombolni; arra aztán bezárták az ádáz
őrültek közé; mentől jobban átkozta magát és esküdött, hogy ő gyilkos,
annál jobban hittek gonosz betegségében, s fárasztották magukat
gyógyításában; csepegették fejére a vizet, s töltötték összecsikart
fogai közé az orvosságot, míg utoljára térdre hullott, megadta magát és
úgy könyörgött, hogy végezzék ki, hiszen ő azt megérdemelte.
Oliva azon naptól kezdve elhagyta Boulevard des Italiensi palotáját, egy
bérelt lakba vonult a Bicétrehez közel.
Azt mondta róla minden ember, hogy példánya a női hűségnek. Minden nap
kétszer ment személyesen tudakozódni a marquis hogyléte felől; gazdagon
fizette az orvost, s órákig eltanácskozott vele a marquis betegsége
okairól, folyamáról, fokozatairól; azután a használandó gyógyszerekről,
reagensekről, heroicumokról, az egész gyógyrendszerről. Úgy látszik,
hogy azóta mindig ezt tanulmányozza.
… A marquisra ki volt mondva, hogy ott haljon meg a Bicétreben.