Pedig az, a mit Oliva Malmontnak elbeszélt, nem volt mesénél egyéb.
Nem járt a csodaasszony Issoduneban, nem rabolta meg a halottat, nem
törte fel a sírboltot, hanem egyszerűen megrendelé az issodunei
gyászpipereárusnál ugyanazt a halotti mezt, a mit az Amália számára
készített.
Ha azt tette volna, a mit elmesélt, tapasztalandá, hogy a koporsófödél
félre van ugyan hajtva, a szemfödél is fölemelve, de a kriptában nincsen
halott. Marquis Malmont eltemetett neje eltünt onnan: a sírbolt üres.
Azon az éjszakán, melyen az asszonyt eltemették, eljött érte a hű
szerető, felnyitotta a vasajtót, elrablá kedvese testét s haza vitte azt
magához.
Nem akarta őt otthagyni e rideg házban, el akarta vinni magával
szülőföldére, ott eltemetni, hogy egykor majd őt is mellé fektessék.
Ott lefektette ágyára a szép halottat és vallott neki szerelmet. Tehette
bátran, most nem féltette tőle senki, most már mondhatta neki: én üdvöm,
én szerelmem, a nélkül, hogy fájdalmat okozzon kedvesének.
És a mint elnézte a szép halavány arczot, olyan nehéz volt elhinni neki,
hogy ez már most meg van halva.
Jutottak eszébe esetek, mikor négy, öt napig elrejtőzött halottak ismét
életre tértek s folytatták napjaikat. E kéz még oly puha, oly ruganyos,
ez arcz még oly üde, ez ajkak oly elevenek.
Ardent orvos volt. A tudományok hatalma kimeríthetlen. Az ifju elővette
a mit a tudás hatalmába adott s megkisérté a szép halottat életre hozni.
Mind hasztalan volt. Nem mozdult az meg, nem nyitá fel szemeit többé.
Két nap és három éjjel nem mozdult el az ágy mellől, melyen Amália
feküdt; akkor az álom és a megfeszített lelki küzdelem elnyomta: ott az
ágy előtt ülve elaludt.
Egyszer arra ébredt fel, mintha egy kéz simulna végig arczán;
föltekintett. A halott keze volt az, mely az ágyról lenyult és arczához
ért. Ardent örömtől rémülten szökött fel fektéből s a mint Amáliára
tekinte, látá, hogy annak keble csendesen emelkedik, mint a ki mély
álomban szunnyad.
A halálból az álomba!
A pokoli méreg most kezdé veszteni hatását; a halálfagy felolvadt a
szívről, s az életműszerek kezdték hivatásaikat teljesíteni; hanem az
álom még egyre tartott. A szép arczra visszatért az élet rózsaszíne, a
gyengéd termet meleg hajlékonysága; de a lélek még távol volt, az még
tán nem hallotta meg a dobogó szív hivogatását.
Ha nem hallotta azt meg, meghallotta Ardent csókjait, mik a szép alvó
arczát és ajkait eláraszták; a selyem szempillák lassankint
felemelkedtek, két bágyadt szempár áttekintett a halál rémországából az
élővilágba, a megnyíló ajk halkan susogta: «Ardent», a lecsüggedt kar
lassan fölemelkedék, s kedvese nyaka körül fonódott, kinek arczát a
magáéhoz szorítá, s azután megint lecsukódtak a selyem pillák, elnémult
az ajk, a lélek folytatta álmait ott a túlvilág küszöbén.
Hajh, a halál országa messze fekvő vidék; idő kell hozzá, míg onnan
valaki visszatérhet.