A vendégek ittak és éljenezték a boldog házaspárt, míg jelen volt s
megszólták, mikor egymás után eltüntek a teremből.
Elébb Oliva hagyta el a termet, szobaleányát hivatá, hogy öltöztesse át.
Sokáig tartott az átöltözés; a delnő bizonyosan igen szép akar lenni
nászéji pongyolájában, a hogy az előkészületekből kivehetni, még haját
is újra fodroztatja. Boldog ember ez a marquis!
Kétszer is zörgetett már menyasszonya ajtaján, mindannyiszor azt mondták
neki, hogy még nem szabad. Mikor aztán készen volt a delnő, azt mondá
komornájának:
– Most távozzék ön Jeanette s bocsássa be a marquist, ha jönni fog. Ha
engem az éjjel valami baj találna érni, akármi baj: fogja ön e kulcsot,
irószekrényemet nyissa fel, ott a készítő nevének első betűjét
megnyomva, egy rejtekfiókra talál, melyben egy lepecsételt skatulya van
elrejtve, ezt rögtön vigye el a rendőrfőnökhöz. – Most hagyjon magamra.
A delnő egyedül maradt. Szíve hangosan dobogott, mint a bűvészé, ki
lelkeket idézett elő s midőn azok hatalmába adták magukat, reszket
közellétüktől.
Az ajtó nyílt, szenvedélytől, őrült szerelemtől ittas férj lépett a
szobába, de elsápadt és hátratántorodott, a mint abba lépett s
mozdulatlanul állt meg az ajtó előtt.
Mit látott? Mi tette azt, hogy a vőlegényi hálószoba láttára megaludjon
szívében a vér?
A vőlegényi hálóterem sírbolttá volt alakítva.
Fehér és fekete függönyök a falakon, a boltozatról lefüggő lámpa
kékeszöld fényt vetett a tárgyakra, a mennyezetes ágy helyén egy fekete
bársonynyal bevont koporsó, melynek fedele félre volt hajtva s a fehér
selyem szemfödél feltakarva, mintha most kelt volna ki belőle valaki.
Az alcoven homályában egy fehér asztalka állt, rajta egy halálfő. E
halálfő előtt ült és imádkozott egy nő fehér öltözetben, melyen fekete
szalagcsokrok voltak, derekáról hosszú fekete gyöngyfüzéren érczfeszület
csüggött alá, halavány arczát hosszú hajfürtök árnyazták körül, zöld
mirtusz és fehér virágfüzérrel koszorúzva.
Így volt öltözve marquis Malmont neje, midőn a koporsóban feküdt; s ez
volt a menyasszonyi pongyola, a miben őt új neje várta.
Valami távolból, valami mélységből hangzott enyészetes zúgással a «de
profundis» gyászéneke.
Marquis Malmont reszketett.
Most felállt a halavány alak a halálfős asztaltól s eléje lépett.
– Marquis Malmont! Ön megijed menyasszonyától?
– Ah ez öltöny…
– Nagyon tetszhetik önnek, mert megholt nejét ebben temették el.
– Hogy jutottál hozzá? Lihege irtózattól fuldokolva a férfi.
– Akarod tudni? Gondoltam, hogy sokszor álmodni fogsz róla, akartam,
hogy ébren is lásd. Sokat fáradtam érte. Késő éjjel, csillagfénynél,
halottrablók társaságában.
– Ah te nem vagy nő, hanem pokolbeli boszúálló.
– A szél süvöltött, bolygó tűz tánczolt a sírok lapályain, a sötét
akászok csikorogtak; a halottrablók kezében reszketett a tolvajkulcs,
egy sem tudta vele kinyitni a kripta ajtaját.
– Oh hallgass! hallgass.
A nő egy perczig hallgatott; azon perczet kitöltötte a mélységből
felhangzó ének sora: «dolores inferni circumdederunt me!»
A nő megfogta a férfi kezét és fülébe súgá:
– Kinyitottam én.
A férfinak nem volt ereje kezét kiszakítani a nő kezéből, reszketett,
erőtelen volt.
– Lassan felnyílt a nehéz vasajtó, a rozsdás sarkak csikorogtak, mintha
valaki jajgatna, sóhajtana odabenn s láthatlan ajkakról nehéz fohászok
hangzottak a sötét mélységből elő, az ember-arczhoz ütődve fagyasztó
hidegen.
– Irgalom, irgalom.
– A tolvajlámpa világánál előtünt a koporsó: aranynyal kivert fekete
bársony koporsó, fehér szemfödéllel.
– Asszony! ordíta Malmont, térdre esve Oliva előtt, ölj meg ha akarsz,
de ne szólj tovább, ne szólj tovább.
Az pedig folytatá kegyetlenül:
– A koporsón nem volt a födele.
– Isten! sikoltá Malmont, önkénytelenül ragadva meg a feszületet, mely a
fekete gyöngyfüzéren függött.
– Valóban ez is az övé volt.
Malmont ijedten ejté azt ki kezéből.
– A szemfödél alatt nem volt senki. Távol onnan, egy szögletben feküdt
egy fehér alak, arczczal a földnek fordulva, ajkát e feszületre nyomva
halottan. – Ez az öltözet volt rajta. – Marquis Malmont, jer, ölelj meg.
A férfi kétségbeesetten sikolta fel, meg akart fordulni, hogy elfusson,
felnyitá az ajtót s ott a küszöbön ájulva esett keresztül.
Oliva előcsengeté cselédjeit s parancsolá nekik, hogy vigyék a marquist
szobájába, mert rosszul lett; ő egyedül akar maradni.
A vendégek a tivornyateremben nevettek és csúfolódva mondák: ugyancsak
czímere a vőlegényeknek, a kit nászestején kitör a nehéznyavalya. Úgy
szánták a szegény menyasszonyt.
Az pedig kielégített boszútól égő orczával járt szobájában fel s alá,
úgy ragyogtak a szemei.
Azután lefeküdt abba a szomorú ágyba, a mi bársonynyal van bevonva s
arany szegekkel van kiverve, ezen nyoszolya biztosítá őt arról, hogy
Malmont nem fogja őt álmában meglátogatni.