Kisfaludy-familia ma is adós. Nekem pedig az a szokásom, hogy én nevem
napján látogatom meg adósaimat.
A költő feláll, egy szót se szól, megfogja a bundát és a köcsög kalapot
s ugy kilöki a folyosóra, csak ugy nyekken. A bundában és a kalapban
volt természetesen Szent Spiridion is. Csak azután mondta neki:
– Nekem pedig az a szokásom, hogy az ilyen embert saját neve napján
dobom ki házamból.
Ez esetnek hire futamodott s ebből példabeszéd lett.
»Ugy ne járj, mint Szent Spiridion a Kisfaludyakkal.«
Ennek a példabeszédnek im ez volt a története.
A költő hatalmas erejü izmos férfiu volt. Történeti arczképe a magas
homlokkal és kopasz fejjel alig nyujt hű képet termetes alakjáról.
Haját Milanóban vesztette el 1796-ban, a mikor a milanói várat a
francziák bekeritették és ostromolták. Az ostrom negyvenegy napig
tartott. A várőrségben a rossz víz miatt hagymáz ütött ki. Megkapta a
betegséget a költő is. Erős testalkata ugyan hamar megbirkózott a
betegséggel, de haja elment s nem is jött vissza többé. A Kisfaludyak
dús hajuak s a dús hajzat öcscsének, Kisfaludy Károlynak arczképén jól
meglátszik.
Egyéb balesete is volt, kivált öreg korában.
Épen hetven éves korában 1842-ben karácson előtt Keszthelyre akart
bemenni. Szántó körül a hajnali szürkületben fekete kutya ugrott ki az
árokból a lovak előtt. A lovak megijedtek, megvadultak s tüskön-bokron
át vitték a kocsit. Feldülés lett a vége s a költőnek térdkalácsa s
vállcsontja eltörött. Pár hónapig őrizte a szobát, de tökéletesen
kigyógyult.
Sulyosabb volt az az esete, melyről Kossuth Lajost maga értesitette.
Somlyai szőlejébe ment, hova borvevőt várt. Márczius 10-ike volt; erős,
hideg szél támadt, cselédjeivel együtt áthült s hatalmas hurutot kapott
lázzal. Cselédjei elfeküdtek, a költő azonban, a hajdani katona keményen
ellenállt s esze ágába se volt lefeküdni. Sőt talán még legénykedett. No
hiszen megrohanta öt napi legénykedés után olyan láz, hogy tizenhárom
napig egy percznyit se aludt s viznél egyéb nem fordult meg szájában.
Még se gyöngült el valami nagyon. Pedig ez az eset 72 éves korában,
1844-ben történt.
Hogy ilyen férfi el tudott bánni Szent Spiridionnal: nem lehet csodálni.
Őseire büszke volt.
Méltán. Ma a huszadik századot éljük s az ő családi levéltárában a
tizenkettedik századtól kezdve meg voltak az okiratok, melyek ősei
hatalmát bizonyították. Csak Veszprém vármegyében három vára, három
urodalma volt egykor családjának. Essegvár, Döbrönte, Csékut. De egyik
dédük anyja miatt sok rossz élczet kellett hallania.
Volt egy őse: Kisfaludy László tábornok, Győr várának s városának hadi
kormányzója. A törökök elfogták s nehéz vasat tettek kezére, lábára s
Esztergomban föld alatt sötétben tartották.
Volt gondjuk rá, hogy erről feleségét is értesitsék. Szarvaskendi Sibrik
Mária volt a feleség. Szerette urát életre-halálra, kész volt érte
minden áldozatra.
A török váltságdijul nyolczezer forintot, kétszáz török rabot, kétszáz
kősót és tizenkét paplant kötött ki.
Az asszonynak nem volt török rabja, hanem volt a győri német
várkapitánynak, ettől kellett rabot venni. Ez pedig rosszabb volt, mint
a pogány; istentelenebb volt még a kutyahitünél is. Ez a kétszáz török
rabért még többet követelt.
Még akkor telt a várakból és urodalmakból.
Csakhogy a német azt is követelte, hogy ha az esztergomi basának oda
adja a paplanját, neki adja oda a pendelyét.
Az asszony megigérte. De csak akkorra, a mikor előbb a basával végez.
Csakhogy ez az asszony nemcsak Kisfaludyné volt. Ő Szarvaskendi
Sibrik-sarjadék is volt, a kivel összetüzni nem volt tanácsos.
Kisfaludy László uram kiszabadult, de a 12 paplan oda lett.
Mi lesz a pendelylyel?
Mária asszony magához rendelte a várkapitányt Kisfaludra, Sopron
vármegyébe. Férjét elküldte valahová.
Megvendégelte a várkapitányt, a hogy magyar nemes asszonyhoz illik. És
szó nélkül várta, mikor hozakodik elő a várkapitány a pendelylyel.
Előhozakodott, mihelyt a bor kissé a fejébe szállt.
Mária asszony erre is készen volt.
Eléje tartott tizenkét szép hófehér pendelyt. Maga fonta a fonalát, maga
fejéritette a vásznát, maga himezte ékes virágát. Elfogadja-e a német?
Nem fogadta el. Olyan pendelyt kért, a melyik már volt egyszer Mária
asszony harmattestén. Olyat is kapott.
Csakhogy előbb Mária asszony intésére előugrott egy csomó nemes ifju, a
várkapitányt és kisérőit leverte, s a kapitány kezét gúzsba kötötte.
– Az én pendelyemet akarod német? Nesze!
Előhoztak egy rongyos pendelyt, ráadták a várkapitányra, egy czafatos
főkötőt a fejére kötöttek s ugy küldték be Győr várába.
Megérdemelte.
Csakhogy ez a pendely több várat és urodalmat nyelt el, mint a tizenkét
paplan.
A német meg se állt Bécsig. Kegyetlen hazug panaszszal beáztatta nem is
Mária asszonyt, hanem Kisfaludy László uramat.
Árpád apánk hét vezére közül való volt Szabolcs vezér. Ennek a fia volt
az a Csák, a kitől a Kisfaludyak származnak. Szabolcs vezértől kezdve
Kisfaludy László uramig sok szép birtokot összegyüjtöttek. De mire a
paplan ára s kiváltképen a pendely ára kikerült s Kisfaludy László a
hóhér pallósától megmenekült: akkorra maradt is, nem is valami a sok
várból és urodalomból.
A várakból legalább egy se maradt.
Hanem mikor Kisfaludy László uram a sok hercze hurczából haza szabadult:
átölelte szerelmes hitvesét Mária asszonyt mind a két kezével,
megcsókolta mind a két piros arczát bajuszos szájával s talán még valami
könyet vagy mit is törölt ki a szeméből.
– Most már ugyan semmink sincs aranyos lelkem, asszony-feleségem, de
mégis csak ugy volt jó, a hogy te cselekedtél.
Nos hát a költőnek, mikor jó kedve volt, ugyancsak hallania kellett,
miként pusztult el az ősi birtok paplan miatt, pendely miatt.
Ha jó kedve volt: vidáman el is hallgatta. Ha pedig rossz kedve volt:
nem is volt tanácsos előtte ezt a dolgot pajkosan előhozni.
Volt a költőnek egy sajátságos baleszméje. Mindig attól félt, vele is
megtörténhetik, hogy elevenen temetik el.
E baleszmének története van.
Élt 1750 körül Téthen, Győrmegyében, egy előkelő gazdag nemes urnő.
Nevét elfeledtem. Vagy Noszlopyné, vagy Kisfaludyné, vagy Gyapayné volt:
ugy rémlik előttem. Csak annyit tudok biztosan, hogy egy veszprémmegyei
egykori jóbarátomnak s birtokos társamnak öreg anyja volt. E barátom
neve Noszlopy Tamás. Nálam idősebb volt s már nem is él. A ki az ő
családi leszármazását ismeri, Théten pedig jól ismerhetik: az rájön ama
gazdag nemes urnő nevére.
Az urnő megöregedett, meghalt, eltemették. Aranylánczot tettek a
nyakára, aranygyürüket az ujjára, arany kösöntyüket a kezére, aranyos
mentét hideg tetemére. Igy rendelte ő maga. Maradékai szót fogadtak.
Tél volt, hó volt, hideg volt, mikor eltemették.
A közönség látta a holton a nyitott koporsóban a sok kincset.
Egy-két rossz ember összebeszélt s éjjel kiment a temetőbe, fölásta a
sirt s meg akarta rabolni a halottat.
De a halott nem volt halott. A zajra fölébredt, a hidegre föléledt s
mikor a koporsót fölnyitották, felült.
Felült, nagyot ásitott s azt mondta:
– Köszönöm jó emberek!
De a jó emberek holtra rémültek. Se szólni, se mozdulni nem tudtak. A
szegény öreg urnőnek magának kellett a sirból kijönni, ruháját rendbe
hozni s haza ballagni a faluba. A rossz emberek, mikor magukhoz tértek,
közel se mertek hozzá menni.
Haza megy az öreg urnő s kopogtat a cselédlakás ablakán.
A cselédek fölébrednek, kinéznek s ime látják a halottat halotti
ruhájában, a hogy délután eltemették. A tele hold épen rá sütött s a hó
is világitott. Jól látták, jól megismerték.
Rémületében eszét vesztette valamennyi. Kezüket tördelték, hányták
magukra a keresztet és sopánkodtak az irgalmas istenhez. De segiteni
egyik se mozdult.
Az urnő kardos asszony volt életében.
– Keljetek hát föl gézenguzok! Nem látjátok, hogy megvesz az isten
hidegje? Nyissátok ki hamar a kastély ajtaját!
Igaz, hogy a halottakat nem szokás valami bőséges ruhában eltemetni.
De azért a nyavalyás cselédek nem mozdulnak.
– Kisértet! Kisértet!
Utóbb is egy félig ittas öreg cseléd bolond észszel azt mondja:
– Uszitsátok rá a kutyákat!
Szót fogadtak s a kutyákat rá eresztették, rá hajszolták a kisértetre.
Csakhogy a kutya nem babonás. A kutya megismeri az ő jó urasszonyát
életben is, halálban is.
Ugy rohantak az urnőre, mint a dúvadak, de a mikor hozzá értek: kezét
nyalták, hozzá dörgölőztek, jó szivvel üdvözölték. Mintha mondták volna:
– Hozott isten, hozott isten haza a föld alól!
Igy menekült meg az urnő s azután élt is még egy darabig.
Ez az eset Kisfaludy Sándor születése ideje körül történt. Sok éven át
erről beszéltek három-négy vármegyében. S ez annyira megnyomta a gyermek
elméjét, hogy a költő, mikor végrendeletet csinált, azt rendelte, hogy
szivét, azt a melegen érző szivet szurják keresztül és csak ugy temessék
föld alá.
Átszurták-e a holt költő szivét: nem tudom. A végrendelet, melyben azt
meghagyta, még Szegedy Róza életében 1830 előtt kelt. A költő még azután
sokáig élt.
A LAKATLAN PALOTA.
(Szent Kristóf térdekalácsa. – A lakatlan palota rideg. – A félszemü
kulcsárné és vén macskája. – Az öreg „Pál bácsi“. – A mult századok
irásai és könyvei. – Az öreg hajdu. – A munkáskérdés titkai. – Vége van,
de még sincs vége a könyvnek.)
Mire a Kisfaludy-házat megnéztük: lenyugodott a nap. Talán fél óráig
sétálgattunk még a városban s azután leültünk a gazdag estebédhez.
Késő éjszakáig beszélgettünk komoly tárgyakról nagy vidámsággal.
Beszélgetésünk tárgyai: a régi kastély, a gazdag sümeghi festő s a
Bakonyerdő, a mikor még benne a mammuth lakott.
A régi kastély a püspöki székház, melynek lakói és vendégei voltunk.
Kapuszinje alatt falbavert szegen mammuthcsont lóg egy kóczmadzagon.
Valami forgócsont vagy lapoczkadarab. Sümeghi határban találták valahol
valami árhordta rétegben. A mikor találták: földünk őslakóival még akkor
nem voltak a tudósok közeli ismerősök. A köznép ma sem az. A köznép ma
is azt hiszi, hogy az a csont valami óriás embernek csontja. Vagy valami
csodatevő szenté. Talán Szent Kristófnak térdkalácsa. Sehol se lesz
annak jobb helye, mint a püspöki palotában. Oda adták be s ott
akasztották fel a kapuszin alatt. Vén asszonyok, csacska emberek sokat
tudnak arról a csontról mesélni.
Nagyon kegyes, istenfélő öreg asszonynak volt egyetlenegy szép leánya.
Szép leánynak szolgalegény volt a szeretője. Csakhogy az öreg asszonynak
vagyona is volt, a leányra gazdag legény is szemet vetett,
szolgalegénynek hátul volt a helye.
Az öreg asszonynak azonban csúz rakódott a könyökébe. Se söpörni, se
tésztát gyurni nem tudott, de még csak az olvasót pörgetni se. Nagy baj
ez. Adott gyertyát a templomnak; elment bucsujárni Kis-Czelbe,
Szent-László Egyházra; imádkozott, fohászkodott hétszámra: mind nem
használt semmit. Testi fájdalmai is nagyok voltak.
Oda ment hozzá a szolgalegény. Megvigasztalta, megczirógatta, könyökét
megtapogatta s megigérte, hogy hoz neki ereklyecsontot, tegye a feje
alá, meggyógyul, de adja neki a lányát feleségül.
Ravasz a legény, babonás az öreg asszony. A lánya is csak arra kérte,
tegyen meg mindent, hogy a csúz takarodjék ki a könyökéből. Meglett az
alku. A szolgalegény tudta már, hol kandikál ki a csont az omlásból,
kivette onnan s vitte az öreg asszonyhoz. Akkora darab volt, mint egy
tulipántos láda. Mindjárt elhitte az öreg asszony, hogy ilyen csontja
nem is lehet másnak, csak előkelő rangu csodatévő szentnek. Bizonyosan
meg is gyógyult tőle.
Ilyen bolongságokat beszélnek arról a nagy csontról.
Másfél száz esztendős régi palota, száz esztendő óta már senki se lakja.
Mióta Koller püspök fölépitette a veszprémi palotát: azóta a veszprémi
püspök csak bérmáláskor látogatja meg elődeinek sümeghi palotáját.
Letarolt erdő, fogatlan száj, elpusztult család, elfásult sziv, uzsorás
embernek lelke, lakatlan palota: minő rideg látvány!
A puszta vár ott a bércz tetején nem oly kietlen.
A romnak van szépsége. Tetőtlen falak, merész oszlopok, düledék kövek,
mohos üregek, egykori ajtók és ablakok óriás nyilásai, vihar süvöltése a
nyilásokon, forgó szél táncza a falromok között, vércse-bagoly a falak
oduiban, vad virágnak hervadt bokrai az ormokon. Mindenütt az elmulás és
mégis élet mindenütt. Emlékek a multból, szájról-szájra szálló
hagyományok az embereknél, képzelet és andalgó érzések széppé teszik a
puszta várat.
Hiszen az öreg asszony is szép; ezüst hajával, fényes szemeivel,
arczának szabályos redőivel, halk hangjával, szelid beszédével, a mikor
ott ül zsölyeszékén s unokái körülveszik s nagy zsivajjal játszanak
körülötte. Fia-lánya is oda-oda megy hozzá s megcsókolja vagy a kezét
vagy a homlokát.
– Édes kedves jó nagy anyánk!
De nézzétek meg a delnőt, a kit nem látogat senki.
Arcza szép, szeme ragyog, piperéje tökéletes, szobája virágos, de szive
nincs. Szerelme csak hivalkodás, szava csak csalfaság. Társalgásából
hiányzik a lélek, nem hiányzik a számitás. Megcsalta azokat, a kik
imádták. Szelleme fütetlen fényes terem hideg télben. Gyermekei
nincsenek. Nincs, a ki szeresse s nincs a kit szeressen.
Ilyen a nagyuri palota, a melynek nincs lakója. Ilyen volt a mi tanyánk.
Földszinten, emeleten húsz-harmincz szoba és terem egy végben. Mindegyik
tele butorral és képpel, kényelemmel és napsugárral.
S tele hidegséggel. Még nyáron is borzongat benne a hideg.
Nincs lakója. A ki örömmel tanyázzék benne, a ki édes szeretettel
fogadja vendégét. Hiányzik belőle az életnek illata, a léleknek
melegsége.
Termei konganak, mintha üresek volnának. Falak, padlók, szőnyegek ódon
szaggal telvék. Még legyet se találsz. Még a pók se szövögeti hálóját a
szögletekben. Mintha barlangban volnál: ugy érzed magad a gazdátlan
palotában.
Ott vannak a püspökök arczképei a falakon.
A hatalmas Rozgonyiak, a kik szentek voltak az isten előtt s kemény
hadvezérek az ellenség előtt. Könyjük hullott az oltáron, vérük a
csatatéren s jobban szerették az országot, mint a mennyországot.
Ott a daczos főpap, a ki kardot kötött a püspöki palást fölé s vitéz
hadainak élén maga rohanta meg a szomszéd főurat Gersei Pethőt s
ostrommal vette be Tátika várát. Nem birt vele még az országgyülés se s
mikor kárhoztatták, a hitujitás élére állt.
Hát a ki nem volt Árpád sarjadéka, mégis magyar fejedelmi ág volt. A
hatalmas Ujlaky herczegek utolsó sarja, a kit saját várában vertek agyon
a kuruczok, mert hütlenné lett magyar fajához s a hitszegő osztrákhoz
szegődött?
Püspökök voltak mind. Soknak ott az arczképe a falakon bajuszszal,
szakállal, karddal, kereszttel vagy pedig sima szenteskedő arczczal, a
mikor – az utolsó századokban – már csak kereszttel és imádsággal
ostromolja az eget s nem karddal és hősi vitézséggel védelmezi magyar
nemzetét.
Mindez nem támaszt életet a gazdátlan palotában. Hiszen maradék nélkül
multak el a fényes alakok. Utódaik csak a vagyont örökölték s nem a
vért, a nevet, a büszkeséget és a becsületet. Idegen uraság kezére
jutott Magyarország. Légy szolgája az idegennek, akkor urrá lehetsz,
püspökké lehetsz Magyarországban. Ez az igazság háromszáz esztendő óta.
Ki őrzi ezt a nagy palotát?
Bizony nem a komiszáros őrzi, mint a hogy Sobri dala mondja.
»Ej-hujh Sobri pajtás – Mi ott az a nagy fehér ház? Ej-hujh
Sümegh-város, Ott lakik a komiszáros!«
Hanem a félszemü kulcsárnő őrzi.
Juliánna asszony a neve. Még János püspök bizta rá a palota őrzését.
Nem volt valami szép asszony a jó kulcsárnő. S azonfelül csak egy szeme
volt. Nem is hivták másnak, csak a félszemü kulcsárnőnek. Már Pécsett is
szolgálatában állott János püspöknek, mikor a püspök még csak kanonok
volt. Magával hozta a veszprémi püspökségbe, de Veszprémből csakhamar
áthelyezte Sümeghre s az ottani palotát bizta rá.
Volt Juliánna asszonynak egy öreg édes anyja s egy öreg czirmos
macskája. Azokat is elvitte magával a sümeghi palotába. Édes anyja volt
már vagy nyolczvan esztendős, de a czirmos macska életkorát senki se
tudta. Vén lehetett az istenadta, mert már nagyon mogorva volt, sohase
játszott, sőt még czirogatni se hagyta magát.
Nagyravágyás azonban nem bántotta és semmiképen el nem bizakodott abban,
hogy most palotában lakik. Élhetett volna tejjel, vajjal, mészárszékbeli
finom hussal, baromfiaprólékkal, körömfaladékkal, de ő csak megmaradt az
egér mellett. Minden pinczét, padlást összejárt s minden nyavalyás
egeret összefogdosott. Hiába! Igy tanitotta az anyja kölyök korában, igy
szokta meg a falun; a palota kedvéért ő már a maga szokásából ki nem
tér.
Hejh ti főtisztelendő, méltóságos, nagyméltóságu s minden méltóságu
főpapok és papi fejedelmek, ha ti bennetek is megmaradna az az erkölcs,
a mi a félszemü kulcsárnő öreg czirmos macskájában megmaradt!
Ugyanez az erkölcse volt a félszemü kulcsárnő öreg édes anyjának. Ő is
ehetett volna vadhust, hideg halat, pástétomot, marczipánt mindennap, de
csak megmaradt ő azért a burgonya, leves, gyönge csirke és köleskása
mellett. Élt is töménytelen esztendeig s talán ma is él. Majorné
asszonyom volt a neve.
E nagy egyszerüség kibékité velük az öreg hajdut is. A kinek neve volt
»Pál bácsi«.
Igy szólitotta őt az egész város. Serdülő gyerek és öreg ember egyaránt
öregnek, Pálnak és bácsinak ismerte a század eleje óta. Ő szokott
könyveket adni a könyvtárból Kisfaludy Sándornak is.
Régi hajdu volt. Hajdu is, hopmester is, várnagy is egy személyben.
János püspök már az ötödik volt a püspökök sorában, a kit szolgált.
Megbecsülte a püspököket, mivelhogy a szokás és tisztesség ugy kivánta,
de egyébként ő minden püspököt csak jövevénynek tekintett, a ki
ideig-óráig szálló vendége ugyan a püspökségnek s aztán meghal vagy
tovább megy s jön helyébe más. Egyik-másik püspököt eltemette, Kopácsy
elment primásnak, Zichy gróf elszökött idegen országba, elmulik majd
János püspök is. De ő megmarad örökké, mert a püspökség is megmarad, a
palota is megmarad, a várnagy is megmarad örökké.
Soha le nem tette diszruháját. Ezüstfehér zsinóros világos kék
huszárruhája hozzá nőtt testéhez. Pongyolában nem látta soha senki.
Voltak elvei.
Elvei közé tartozott, hogy zsidó és asszonyszemély be ne tegye a lábát a
palotába.
Az asszony csacska. Eljár a szája.
A zsidó ellen nem tudott valami okos kifogást tenni. De az neki mindegy
volt.
Volt a költőnek egy kedves zsidaja. A neve volt: Scheiber Jakab. Ez
hordta a költő leveleit Pestre s ettől küldte pénzeit is ide-amoda. Ez
hordta a csomagokat is. Szegedy Róza előkelő urnő volt haláláig.
Öltözködésben is a vidékbeli urnők mintaképe. Pesti és bécsi megbizásait
csak Scheiber Jakab tudta igazán végezni. Azt hiszem, maradékai most is
élnek a vidéken.
A költő egyszer szőlejébe megy. A kapu mellett lóczán üldögél Pál bácsi.
Benéz a költő a könyvtárba, kiválaszt egy könyvet s azt mondja Pál
bácsinak, vagy magával viszi a könyvet visszajövet, vagy elküld érte
valakit.
Másnap Scheiber Jakabot kérte meg, a kinek arra vezetett utja, hozza el
a könyvet.
Pál bácsi nem adta a zsidó kezébe; a költő e miatt összemordiázta.
– Mit gondol a tekintetes ur? Szent István királyunk alapitott minket,
hogyan adhatnám én zsidó kezébe a szent királynak könyvét?
Pál bácsi szentül meg volt gyöződve, hogy őt magát is Szent István
rendelte oda s a könyvtár valamennyi könyvét maga Szent István szedte
össze a könyvárusoknál. Még a komáromi kalendáriumot is.
Olvasni természetesen nem tudott a jó öreg.
Ezt a könyvtárt néztük meg másnap mi is. De minket nem a Pál bácsi
kisért, hanem a »Nyalka bácsi«.
Ez is hajdu volt s ez is öreg legény. Torzonborz hófehér hajából de egy
szál se hiányzott még. Hófehér bajusza keményen kipödörve, álla fényesre
borotválva, teli vállán csak ugy feszült a dolmány.
Mi volt a becsületes neve az öreg »Nyalka bácsi«-nak, nem tudom.
Kinyitotta a könyvtár ajtaját, a könyvtárba beeresztett bennünket s maga
megállt ott a nyitott ajtóban s kemény tekintettel vigyázott ránk: mit
csinálunk oda bent.
Itt már velünk volt Szentirmay barátunk is.
A nagy terem közepén rendetlen halmokban hevertek az urodalmak gazdasági
irásai, a korábbi püspöktől kezdve fölfelé sok századra kiterjeszkedve.
Urbéri táblák, fizetési lajstromok, kegyuri terhek kimutatásai;
szerződések, cserelevelek, intések, beiktatások, rév-, vám-, italmérési-
és vásárjogok szabadalmai; vízjogok, malomjogok, malomfejek irásai;
megyei, helytartótanácsi és korlátnoki leiratok, föliratok és átiratok;
czéh-privilégiumok, javadalmi leltárak, a püspökség átvételének és
átadásának százados inventáriuma; visszahelyezések, hatalmaskodások,
kártételek, erdei zárlatok percsomói; száz iródeáknak, igazgatóknak,
főtiszteknek, tiszttartóknak, számtartóknak, ispánoknak s urodalmi
fiskusoknak ákom-bákom irásai.
Tudós társaság legyen az, a melyik átnézze, sok társzekér, a melyik
elbirja az irásokat. Kilenczszáz esztendő óta áll fenn az a nagy
birodalom, melyet a szent király veszprémi püspökséggé alakitott, mennyi
története van ennek kilenczszáz esztendő óta? Ez a történet mind föl
volt jegyezve papirosra. A papirosnak csak ezered része van itt s ez is
rendetlenül. S ez az ezeredrész is igen sok.
De kevés az a tudomány, a melyet eddig papirosra jegyeztek! De keveset
tudunk még abból is, a mit már valamikor papirosra följegyeztek! De sok
története van nemzetünknek, a mely még nem jutott föl a napvilágra! A
melyet még sötétség, penész, molyok, egerek, korhadó papirosfoszlányok
őriznek.
Két nagy történetirónk volt velünk. Salamon Ferencz és Szilágyi Sándor.
Mindakettő felsóhajtott: mily sok munka vár még rájuk! Mily végtelen
munkát végezett azóta mindakettő! S mily kevés mégis mindez ahhoz, a mit
még ezután kell elvégezni! De kell-e hát?
S ugy kell-e végeznünk, a hogy eddig tettük?
A 16-ik század magyar nemzetét nem ismeri még a világ. Nem ismeri maga a
magyar nemzet sem.
Két világhatalom rohant meg bennünket. Az egyik Mohamedre, a másik
Jézusra esküdött. A török, a német. Melyik volt álnokabb? Melyik volt
kegyetlenebb? Melyik volt gonoszabb? Melyik ártott többet a magyarnak?
Hiába töröm az elmém: nem tudok eligazodni ebben a kérdésben.
Egyet jól tudok. Nincs nemzet a világon és nem is volt soha, a kinek
száz év alatt annyi hőse, annyi vértanuja, annyi dicső alakja lett
volna, mint volt a magyarnak a tizenhatodik század folyamán.
Hol vannak a költők, hol a lantosok, hol a történetirók, kik a hősök,
vértanuk, dicsők alakját a halhatatlanság napsugarával rajzolnák le
előttünk?
Salamon Ferencz elkezdte a könyveket nézegetni.
Azt mondták: ezt a könyvtárt Biró Márton püspök alapitotta. A százötven
év előtti könyvek vannak ott felhalmozva.
Salamon Ferencz akkor már a Zrinyiek történetét kutatta. S kutatta azt
is: mit olvasott, miben gyönyörködött, miből tanult a költő Zrinyi
Miklós? S nagy örömére és csodálkozására itt megtalálta a költő
Zrinyinek kedves olvasmányait. Olasz, latin és német műveket. Megtalálta
a magyar törvények gyüjteményének is a Corpus Jurisnak néhány régi
kiadását.
Az egyik kiadás boritékjának belső oldalán erős vastag ludtollu irással
fel volt irva:
»Constitutio Gentis Hungarorum.«
Alatta a költő Zrinyinek ez a verse:
»Halljátok, halljátok ti forgandó egek! Halljátok hiveim, égbeli
seregek! Halld meg föld és világ és világi vizek – Az én mondásomat és
ti nagy tengerek!«
Ez alatt más kézzel, más tintával:
»De az német meg nem hallja az magyarok constitutióját.«
Mutatta Salamon nekünk ezeket az irásokat s egyuttal felolvasta. De a
mikor a némethez ért: becsapta a nagy könyvet s oda dobta egyik
asztalra.
– Igazad van, akárki voltál, a ki odairtad!
Az öreg hajdu ez alatt ott állott a nyitott ajtóban.
Kerberosz a pokol bejáratát, arkangyal a paradicsom ajtaját, Szent Péter
a menyország kapuját nem őrzi oly gondosan, mint a hogy az öreg hajdu
vigyázott ránk és a kezünkre. Engem boszantott ez a nagy őrködés.
Figyelmeztettem rá Szentirmayt. Ő csak mosolygott.
Oda mentem az öreg hajduhoz.
– Mi van öreg még itt ezekben a szobákban?
– Könyvek, irások.
– Mi van azokban a könyvekben, irásokban?
– Azokban titkok vannak, uram.
– Kendnek azokat őriznie kell?