Hiszen a kocsmárosnak az a dolga, hogy minél több bort adhasson el. A
bornak pedig az a természete, hogy minél jobb mértékkel mérik: annál
jobban iszszák, annál több fogy el belőle.
Ez volt élete bölcsessége.
– Hát egy kis víz nem jön a borba Mojzer uram?
– Jön az, de csak okkal-móddal. Az első üveg bort mindenki tisztán
kapja. Mikor az első üveg bor elfogyott: akkor már látom, hogy az én
emberem mennyit akar inni és miként birja a bort. Ha jól birja: a többi
bort is tisztán kapja. Ha nem birja és mégis mérték nélkül akar inni:
akkor vizzel kapja. Mert a részeg embert utálom, kocsmámban meg nem
szenvedem.
Szentirmay barátom szeretett borozgatni, de ő az erős badacsonyi bort
mindig vizzel itta. Mojzer uram is szeretett borozgatni, de ő a
legerőssebb bort is tisztán itta. Ugy rémlik előttem, mintha
honvédpajtások lettek volna együtt. Ha összekerültek: egész nap egész
éjjel el tudtak együtt borozgatni s beszélgetni, meg nem ártott a bor
egyiknek se.
De azért ilyenkor Mojzer uram mindig csóválta a fejét. Sehogyse ment a
fejébe, hogyan lehet jó bort vizzel inni. Hiszen igaz, a vizet is az
isten teremtette, de csak az oktalan állatok számára. Az isten az embert
a maga képére és hasonlatosságára alkotta meg, tehát vizet csak nem
szánt neki innia.
Szentirmay barátom azután egyszer csak megbetegedett s idő előtt
meghalt. Húsz év előtt történt.
Halála hirére úgy sírt Mojzer uram, az az erős ember, mint a záporeső.
– Mindig mondtam én azt: szegény jó uraságomnak nem lesz jó vége.
Hányszor intettem, ne igya a bort vizzel. Nem szabad a természeten
erőszakot tenni.
Ezen tul még erősebben meg volt győződve arról, hogy a borra nézve
egyedül való igazság csak az ő bölcsességében van.
Hajdanában minden kocsmáros olyan üvegben mérte a bort, a milyenben
akarta. Sok vendég maga vitt kulacsot a kocsmába s azt töltette tele,
abból ivott s a szerint fizetett. Kulacsának mértékét ismerte már a
vendég is, a kocsmáros is s az egész környék. Minden vidéken volt egy
hires csutorás, a ki száz számra tudott egyenlő mértékü kulacsot furni.
Nagy mesterség ez. Ma már senki se ért hozzá. Ma már nem hársfából
készitenek kupát, csutorát, kulacsot, hanem hitvány üvegből vagy
bádogból holmi edényt, a melynek neve sincs.
A csikóbőrből ma már csak csizmaszárat készitenek s a csikóbőr többé nem
ékessége és simasága a csutorának. Jó Csokonai Vitéz Mihály uram, költő
uram, kelmed se lehetne ma már szerelmes a csikóbőrös kulacsba,
mivelhogy ilyet csak gyüjteményben látna s ott is csak molyetten,
szőrekopottan,
Jött a német, urrá lett az országban s megparancsolta, milyen üvegje
legyen a kocsmárosnak. Kicsiny öblü, hosszu nyaku, meszelyes és iczczés.
Oldalán pöcsétnyomó alaku kétfejü sas. Zsandár hajszolta a kocsmárost,
hogy ilyen üvegje legyen, másféle ne legyen. Azt azonban a német is
megengedte, hogy magánvendégjének a kocsmáros is olyan üvegben adjon
bort, a milyenben neki tetszik. Szinte csodáltuk, honnan veszi a német
az ehhez való észt és szelidséget.
Mojzer uram fölhasználta ezt a szabadságot. Ő ugyan minden valamire való
vendégjének a régi üveget tette fel az asztalra.
– Ha jön a zsandár, azt mondom, magánvendégem ez az ur, magam is vele
iszom.
Utolsó szava igaz is volt rendesen.
A régi jó magyar vendéglősök utolsó példánya volt. Félig még házigazda,
de félig már korszerü kocsmáros. A vendéget a ki költ, szivesen látta,
de ha ilyet nem kapott: akkor ingyen vendéget hivott magának. S hivott a
legnagyobb munkaidőben is. Vendég nélkül egy délután se tudott ellenni.
A város urainak nem jutott eszébe kaszinót vagy olvasókört alakitani.
Ott volt Mojzer uram vendéglője. Ő minden ujságot jól tudott, noha sok
ideig egy lapot se járatott. Délről, nyugatról, északról mindig jöttek a
kucséberek, német borvásárlók, tyukász hienczek és gyolcsos tótok.
Ezeket kikérdezte a felől, a mit Bécsben, tengerparton és lengyel
széleken tudtak az emberek s e fölött aztán késő éjszakáig
elbeszélgettek a város urai. Ez volt igaz s nem az, a mit az ujság irt.
Iddogáltak is az urak, de csak ugy mértékkel. Az estét mindig nagy
czinkotai iczczés üveg zárta be, melylyel Mojzer uram adományozta meg a
társaságot.
Nekünk is jó ebédet adott.
De a szél csak fujt, az eső csak esett. Hiába vártunk délutáni
három-négy óráig: az idő sehogy se akart kitisztulni. Sőt óráról-órára
hüvösebb lett.
Félfödelü hintóink voltak.
Beültünk a hintókba s Mojzer uram oda jött tőlünk elbucsuzni,
látogatásunkat megköszönni, szerencsés utat kivánni.
Körülnézett az udvaron s az égnek északi peremén. A Halápi hegy és a
Dobos erdő fölött sötét felhők gomolyogtak. Látta, hogy nagyobb lesz a
délesti szél, hüvösebb a levegő s tán az eső is nagyobb.
– Igy nem eresztem el az urakat.
– Hát hogyan?
– Tessék leszállni egy pillanatra a kocsiról. Bundákat hozatok elő.
Igazán nevetni való dolog volt. Julius közepe táján bunda.
Gyulai Pál ur épen nem akarta a bundát elfogadni. Mojzer uram csak
mosolygott a kis termetü ember nagy termetü hangján. Oda szólt a
mindenesnek:
– Hozzátok elő a bundákat.
Kutból-e, padlásról-e, szomszédból-e: csakhamar ott termett valami öt
juhászbunda. Nehéz valamennyi, mint az ágyu.
Jó Szilágyi Sándornak csak ugy rogytak az inai, mikor a bundába
beletömte őt Mojzer uram. Már ennek Gyulai Pál ur is nevetett, de azért
a bundát még sem akarta elfogadni. De hát mit tehetett az erő ellen?
Mojzer uram neki is nyakába keritett egyet, a fele bunda a földön úszott
utána. Gyulai Pál ur utóbb is megnyugodott a sorsban és a bundában. És
ez tanácsos is volt. Mert ha az a bunda meg talál haragudni: rögtön
szomoru véget vet nagy súlyával Gyulai Pál ur egyenes testalkatának.
Igy indultunk utnak.
A fele város népe kijött a csodánkra. Sohase látott még Tapolcza népe
julius közepén bundás utasokat. Találgatták: miféle népek lehetünk? Volt
a közönségben egy tudákos zsidó tanitó. Ez kitalálta. Mi vagyunk az
eszkimók. Most jövünk az északi jeges tengerről. Azért jöttünk, hogy
Mojzer uramat lássuk. Most pedig megyünk már haza a Hudzon-öbölbe.
Hát hiszen furcsa dolog is volt. Nagy Miklós most is élénken emlékezik e
jelenetre. Salamon Ferencz nem egy elmés észrevételt tett bundás
állapotunkról.
Gyulai Pál ur – juhászbundában!
Ki látott ilyet?
Képzeljük el nagy Napóleont juhászbundában. Mi lett volna nagy
Napóleonból, ha ő juhászbundában járta volna be a világot? Vagy juhász
vagy bunda, de nagy Napóleon semmi esetre se.
Vagy képzeljük el Dantét. Juhászbundát ölt magára s ugy járja meg a
pokol fenekét. Mit szóltak volna ehhez az elkárhozott lelkek? Igaz, hogy
a juhászbunda főleg a hideg ellen jó, de jó ám az a meleg ellen is.
Azonban »mégis bunda a bunda.«
Mire az Urbér erdőt elhagytuk, a Hálás tanyánál már a szél is, eső is,
hideg is észrevette a mi bundánkat. Mind a három látta, hogy ellenünk
most már mit se tehetnek. Eltakarodtak hát más erdőbe, más vidékre.
Kisütött a felhők közt a nyugvó nap.
Szilágyi Sándor csak észreveszi az országut erdőnyilásán át Sümegh
várát. Ott áll a város fölött a bércztetőn, mint óriási korona. Rovátkos
falai mint koronacsúcsok; ablaknyilásain át a fényes ég, mint
drágakövek; a nyugvóra szálló nap fényén az egész vár mint egy arany
süveg.
Salamon Ferencz azt mondta:
– Egészen olyan, mint Déva vára!
A kocsikkal megálltunk pár perczig s gyönyörüséggel néztük a szép
tüneményt.
János püspök palotájába szálltunk.
Ez a palota a várhegy alján fekszik. Azt mondják: Padányi Biró Márton
püspök épitette a mult században. Érdekes alak ez a püspök. Kemény
magyar, de azért németté akarta tenni Magyarországot. Története azonban
nem a Balatonhoz, hanem a Bakonyhoz tartozik. Talán ott majd visszatérek
rá.
Sümegh vára volt régen a veszprémi püspökök állandó tanyája sokszor
huzamos időkön át. Fönt a várban laktak s nem a várhegy tövében. Innen
vezették seregüket a török ellen, néha a szomszéd nagy várurak ellen is.
Sok nagy történet szállott át erről a mi időnkre.
Sümeghi tervünk ebből állt: megnézzük a várat s onnan Kisfaludy Sándor
szőlejét. Megnézzük a költő lakását, a hol regéit irta s huszonöt éven
át volt boldog Szegedy Rózával. Megnézzük a püspöki könyvtárt és
irattárt, Biró Márton gyüjteményét. S ha jut idő: megnézzük Ramazetter
boros pinczéit is.
De nem jutott idő mindenre. Gyulai Pál ur és Nagy Miklós szerettek volna
már minél előbb Budapestre jutni.
Megható jelenetet láttam.
A mint szobáinkban elhelyezkedtünk: rögtön mentünk ki a főutczára. A nap
épen már lenyugodni készült.
Én Salamon Ferenczczel együtt voltam.
Épen jött haza a disznófalka. Kettesével, hármasával, tizesével rohantak
az utczán sirva és röfögve a koczák és malaczok, hogy minél előbb
ennivalójukhoz jussanak.
Salamon Ferencz megállt s mereven nézte a nyargaló sertéseket.
Nézte-nézte, nem szólt. Elővette zsebkendőjét s mintha szemeit törülte
volna. Azt hittem, a port törli le arczáról.
– Tordán láttam utoljára a haza siető disznófalkát. Kis gyermekkorom óta
most látom először. Szegény kedves jó anyám és szülőházam és gyönge
korom jut eszembe.
– És eszembe jut az egész kutyaélet, a melyet eddig átéltem. Nem lett
volna-e jobb otthon maradni, mesterséghez látni s a hazasiető
disznófalkában gyönyör ködni? Talán nekem is volna közte egy-két darab!
– Most pedig nincs egy koszos malaczom se!
A legjobb és legnemesebb férfiak egyike, a kit valaha láttam. Egyike
nagy tudósainknak, a kikre nemzetünk büszke. Vére hullott
fönmaradásunkért s egész életén át dolgozott dicsőségünkért. Becsületes
és szerény volt mind végiglen s az ország mérhetlen kincseiből egy
koszos malaczot se mondhat magáénak.
A KÖLTŐ ÉLETÉBŐL.
(A költő lakása. – A szőlőhegyi ereklyék. – A badacsonyi ürmös és a
nádorispán. – Kend az Alvinczy? – Eszébe jut az orleánsi szüz és a
ménszamár. – Szent Spiridion pórul járt. – A 12 paplan és 12 pendely
története. – A halott haza jön a temetőből.)
Megnéztük a költő lakását. Azt a házat, mely az övé volt.
A várhegy déli oldalán a püspöki palota és kert vonalán fekszik. Derék
kisvárosi épület, cseréptetővel, kényelmes nagy szobákkal, szellős
folyosóval, kis kerttel.
Negyvenöt év előtt láttam először. Akkor még csak tizenkilencz év
választott el a költő halálának évétől. Még megvoltak azok a fák,
melyeket Kisfaludy Sándor ültetett. Még olyan fát, öreg almafát is
mutattak, mely a költő születése óta, 1772 óta élt. Mikor Nagy Miklóssal
és Gyulai Pál urral huszonöt év előtt ott voltunk, akkor már az az öreg
fa nem állott. Azóta én se voltam azon a vidéken.
Ugy hallom, azóta márványtáblát helyeztek a ház falába s arra
aranybetüvel vésték be, hogy e házban született, élt és halt meg
Kisfaludy Sándor, a költő. A ház előtt ligetes tér, a város egykori
pulykalegelője s azon a költő szobra.
A ház anyai öröksége volt s Kisfaludy Mihály ur, a költő apja, mint
fiatal házas oda huzódott. Később Győrmegyébe, téthi kuriájára
telepedett s ott is halt meg. Gyermekkora nagy részét a költő is ott
töltötte.
Serdülő korát a tanintézet, ifju korát a háborúk nyelték el. Feleségét,
a ragyogó Szegedy Rózát, Vasmegyébe Kámba vitte. Itt élt majdnem hat
éven át. Oly boldogan, hogy boldogságának leirása a legnagyobb lángelmék
tollára méltó. Csak 1805-ben költözött sümeghi házába, öröklött
birtokába. Mikor a Szegedy-örökösök osztoztak, a kámi kuria Róza
öcscsének, Bezerédynének jutott. Ma is Bezerédy-birtok.
A sümeghi ház akkor kisebb volt, mint most s nem is oly diszes, mint
később. A költő 1810-ben két szobát épitett hozzá s kapuját is
átigazitotta s homlokzatát diszesebbé tette. Igy lett csinossá és
kényelmessé a lakás. Itt keresték őt fel gyakran hirneves férfiak,
vármegyéjének oszlopos emberei, régi katonai pajtások, tábornokok,
tudósok, a Kisfaludy és Szegedy-atyafiság tagjai. Itt látogatta meg őt
nem egyszer Deák Ferencz és Csányi László és Festetich György gróf, a
keszthelyi Georgikon alapitója s fia, László gróf, kivel mindvégig
bizalmas barátságban állott. S ide jöttek messze vidékekről a felsőbb
intézetek lelkes ifjai, hogy a mikor a regék szinhelyét, Csobáncz,
Tátika, Szigliget, Somlyó várait megnézik, a regék költőjét is lássák s
áhitatos tiszteletüket meghatott hangon kifejezzék.
Magyar költők: kinek van köztetek saját háza, édes öröklött hajléka?
Vörösmartynak, Petőfinek, Tompának sohase volt. Aranynak lehetett volna,
még se volt. Jókainak volt is, lehetett volna is, még sincs. De legalább
megvan svábhegyi tanyája. Csak régi költőinknek adott a sors öröklött
hajlékot. Kazinczy, Kölcsey, Berzsenyi, Fáy, a Szemerék: nekik volt
otthonuk. Petőfi egész életében egész évet sohase tölthetett egy helyen.
Bánatának s örömeinek helyhez kötött emlékeit egy év után soha nem
láthatta többé.
Kisfaludy Sándor harmincznégy éves korától kezdve haláláig, hetvenkét
éves koráig háboritlanul lakhatott öröklött ősi hajlékában. Van-e ennek
hatása a költői lélekre? Boldogabb-e az a gólya, az a fecske, melynek
fészkét sohase pusztitják el rossz idők és rossz emberek? Pacsirta,
rigó, fülemile nem oly édesen dalol-e, bár minden évben uj fészket rak,
mintha sohase kellene más bokorban, más lomb árnyékában uj otthont
alkotnia?
Benéztünk a költő dolgozó szobájába. A hol iróasztala állt: ott lába
alatt lyukassá kopott a padlódeszka. Azt mondták, a költő csizmája
koptatta ki. Nem bizonyos. Hiszen 1875-ben, mikor ott jártunk, már
harminczegy év óta más lakta a házat.
A házat és a sümeghi szőlőt az ötvenes években János püspök vette meg a
költő örököseitől. Ma mind a kettő a veszprémi püspökség vagyonát
képezi.
A házban s annak szobáiban nem találtak a költő után apróbb érdemes
emléktárgyakat. De a szőlőhegyi hajlékban találtak. Ott volt iróasztala,
azon irótolla, tintatartója és házi sapkája s a sarokban sétabotja. Maga
János püspök nézte meg s jegyezte meg. Ott hagyta. Szigoru rendeletben
megparancsolta a vinczellérnek, hogy ezekre vigyázzon, ezeket őrizze meg
s kegyeletes látogatóknak vigyázva mutassa meg.
Hiába volt talán ez a szigoru rendelet.
Elloptak mindent. A vinczellér nemcsak nem vigyázott, sőt ő volt a
kézreadó. A sétabot helyett betettek egy husángot, a házisipka helyett
egy bagósüveget, az irótoll és tentatartó helyett egy nyullábat s egy
darab krétát.
A házban, mikor ott jártunk, a püspöki tiszttartó lakott.
Tiszttartó-lakás most is.
János püspök a maga költségén már az ötvenes évek elején szobrot akart
emelni a költőnek Sümeghen. De a rokonok nem engedték meg. Kemény,
kurucz természetü emberek a Kisfaludyak. Még a ki labancz volt, annak is
kurucz vére volt. Minthogy pedig János püspök 1850-ben nyerte a
püspökséget: pecsovicsnak, osztrák pártinak tartották. Már pedig
Kisfaludynak pecsovics ember szobrot ne emeljen.
Sok adomát halottam a költőről. Hosszu élete, sok oldalu gazdag élete
volt; sok adoma képződhetett élete és egyénisége körül. Pápán és
Veszprémben még sok jó ismerősével, sok jó barátjával találkoztam gyerek
koromban. Ha mindenre tudnék emlékezni! Ha sejtettem volna fiatal
koromban, hogy valamikor én is papirost szántok és betüt vetek és
konkolyt aratok s ha följegyeztem volna a hallott dolgokat!
De azért elmondok egyet s mást az adomákból. Sokat ő maga is följegyzett
leveleiben, én ugy mondom el azokat is, a mint én hallottam.
Mindenki tudja, hogy a költő 1809-ben a nemesi fölkelés őrnagya s József
főherczegnek, a nádorispánnak segédtisztje volt. Mint segédtiszt, a
főherczeg udvarához s közvetlen környezetéhez tartozott.
Vitt magával a táborba badacsonyi ürmöst is hatalmas csutorával. Egyszer
a nádorispánt is megkinálta egy pohár ürmössel.
A badacsonyi ürmös csodálatos finomságu ritka bor. Tudtommal másutt nem
is készitik se nálunk, se más országban. Az édes badacsonyi mustot
lepárolják felényi mennyiségre: igy készül. Szine barna sötét. Ize édes,
zamatos, illatos; ereje, tüze páratlan.
A nádorispán iszik s megnyalja utána szája szélét.
– Micsoda ital ez Kisfaludy? Ilyet még sohase ittam. Fölséges!
– Ha izlik fenségednek, most a szüretkor majd készittetek fenséged
számára is.
Volt egy Ág Ferkó nevü gazdája. Nejének megirta, hogy a Ferkó
gondoskodjék a nádorispán számára egy hordó ürmösről.
Ág Ferkó gondoskodott két hordó ürmösről. Egyik a nádornak, másik az
uraságnak. Maga szállitotta fel Budára a királyi várba mind a két
hordót. Ugy egy akónyi lehetett mindegyik.
Megizleli Kisfaludy az egyiket.
– Ez nagyon jó Ferkó!
– Ezt tekintetes uraságomnak készitettem.
Megizleli Kisfaludy a másikat. Ez is jó volt ugyan, de sokkal gyöngébb
és ritkább, mint a másik.
– Hát ezt kinek szántad Ferkó?
– A nádorispánnak!
– Hiszen ez nem ér annyit, mint a másik!
– Nem is akarom, hogy annyit érjen. Jó lesz ez a németnek igy is.
Kisfaludy jól összeszidta a Ferkót. Ostoba parasztnak nevezte. Az ő maga
számára szürt ürmöst adta a nádorispánnak.
– Sohase köszönik ezt meg tekintetes uraságomnak.
Ugy is lett.
Kisfaludy a király parancsára megirta a nemesi fölkelés történetét. De
igazán irta meg. E miatt aztán Kisfaludyt elcsapták, két esztendei
munkájáért azt se mondták: köszönöm. Örökös kegyelemvesztés lett a
jutalma.
Akkor kerekedett fölül a Ferkó, mikor ezt megtudta.
– Ugy-e megmondtam? Kár a németnek egy csöpp is a jóból!
Pedig bizony nem a nádor volt az oka a kegyelemvesztésnek.
Köztudomásu a »Kend az Alvinczi?« története. Nem is mondom el. De
érdekes az, hogy Kisfaludy ez adomának maga is közeli tanuja volt.
A győri vesztett csata után a nemesi fölkelő seregek egy része Komárom
felé, a másik része Buda felé vonult vissza. Az utóbbi résznek egyes
csapatai csaknem futva menekültek.
A tiszai megyék fölkelő nemessége épen Győr felé vonult, mikor a hátráló
csapattal találkozott. Ekkor gróf Festetich Ignácz ezredes a tiszaiaknak
is a hátrálást parancsolta s ugyan ő vezette a visszavonulást. Magán
utasok azonban jó lovakon, jó kocsikon gyorsan Budára hajtottak s itt
zajt ütöttek azzal, hogy az egész nemesi sereg futva menekül Buda felé s
hátán hozza a francziát.
Budán Alvinczy altábornagy volt a hadparancsnok. Egész táborkarával lóra
ül s megy teljes diszben a fölkelő sereg elé. A rendetlen futást ugyan
nem hitte, de mégis teljes diszben ment, hogy bátoritsa s megtisztelje a
nemesi sereget.
Bia körül találkozik a sereggel. E sereget pár nap előtt a budai
vérmezőn az ő nevében fegyverezték föl. A fegyvereket Alvinczy
fegyvereinek nevezték a nemes fiuk maguk között. Akkor még tűzkövesek
voltak a lövőfegyverek. Kellett tehát a fegyveren lenni sárkánynak, a
mely fogja a tűzkövet és aczélnak, a mely szikrát ad a puskaport
meggyujtani. Ámde a fölkelt nemességnek a vérmezőn Alvinczy nevében nem
adtak más fegyvert, csak régi rozsdás pisztolyokat, melyeknek se
sárkányuk, se aczéluk nem volt, melyekkel tehát lőni nem lehetett.
Természetesen szurni se és ütni se.
Oda ér a fényes hadparancsnoki táborkar. A tiszai nemesség megáll,
sorakozik, tiszteleg. Gróf Festetich Ignácz jelentést tesz Alvinczynek.
A fölkelő seregben lassanként elterjed, hogy itt az Alvinczy, ez az
Alvinczy. Ekkor történt aztán, a mi történt.
A kérdést »Kend az Alvinczy?« egyik tiszai megye valamelyik fiatal
nemese tette s ugyan ő adta meg a kemény feleletet is. Alvinczy rettentő
dühbe jött. Agyonlövéssel, várfogsággal fenyegetődzött. Mutatta ugyan
neki az ifju nemes a disznólábféle rozsdás pisztolyt, de ezt Alvinczy
nem jól értette meg. Talán ez fokozta haragját, melyet a katonai
fegyelmetlenség is indokolt némileg.
Haragja azonban nem sokáig tartott. Festetich gróf ezredes megmagyarázta
a dolgot s a pisztolyt is figyelmesen megmutatta. Mikor nem sokára
Kisfaludy Sándor előtt ujra szóba jött a dolog, Alvinczy már maga is
nevetett a dolgon.
– Igaza volt annak a ficzkónak, de goromba szaváért mégis szeretnék neki
25 botot adni.
Csakhogy a nemes embert nem volt szabad megbotozni!
– – Római katholikus vallására sokat adott Kisfaludy. Volt a
Kisfaludy-családnak egy protestáns ága is, de ő a maga ágazatát előbb
valónak tartotta a protestánsnál. De indoka politikai természetü s nem
vallásos természetü volt. Élt-halt a nemességért; rajongó álmadozásai
közé tartozott a nemesség középkori fényének s a Kisfaludy-nemzetség ősi
dicsőségének és hatalmának visszaszerzése. Deák Ferencz pártját
kálvinista pártnak tartotta, a kálvinistákat szabadelvüeknek látta s a
szabadelvüségtől féltette nemességét s a nemesi előjogokat. Ebből állott
minden felekezetessége. Bármennyi kápolna, remete, gyóntató pap,
zarándok, hajnali harangszó, imádság fordul is elő költeményeiben: ennek
nincs más értelme, mint a valláshoz politikai okokból való ragaszkodása.
S erre sok a bizonyság.
A papokat nem szerette valami nagyon, noha sokszor adtak neki
kölcsönpénzt, törvényes kamatra.
Mindig dicsekedett azzal, hogy ősei közt voltak hősök, vitézek,
tékozlók, könnyelmüek, pártütők, de pap sohase volt egy se.
Franczia fogoly korában egyszer nagyon elfáradt a gyalogolásban s egy
szamárhoz jutott. Felült a szamárra, a mi előtte, az egykori nemesi
testőr, a huszár főhadnagy s a délczeg lovas előtt ugyancsak furcsa
dolog lehetett. Hanem hát a hol ló nincs, ott a szamár is jó.
Van egy ledér franczia népmonda. Ledér most, de kegyes monda a kegyes
régi világban. E monda szerint az Orleánsi Szüz egykor ménszamáron
lovagolt. S a szamár ismervén a Szüz isteni küldetését, fejét
visszaforditá s utálatos szemekkel rá nézve a Szüzre, emberi szózatot
hallatott:
– Imádlak téged istenáldotta Szüz!
Ez jutott a költő eszébe mikor a szamáron poroszkált Francziaország
felé. Az ő szamara is ménszamár volt.
– De nekem nem vallott szerelmet az én szamaram, mint a derék, katonás
franczia szüznek!
– – Mikor Károly öcscse, a költő meghalt, utána sok adósság maradt, de
igen kevés vagyon. Derék emberek, hű barátok, jó hazafiak gondoskodtak a
költő temetéséről s adósságai kifizetéséről. Köztük Fáy András is.
Kisfaludy Sándor és Fáy András közt levelezés is folyt e tárgyban.
Károly öcscse festőmüvész is volt. S maradt utána egy kép, Szent
Ferencznek festett képe. Jó-e, rossz-e ez a kép: Kisfaludy Sándor nem
tudta, de ezt megtudni Sümeghről ő ugyan Pestre nem utazott. Ez az ut
akkor belekerült volna egy hétbe.
De Fáy Andrást mégis meg akarta hű fáradozásaiért jutalmazni. Ezt irta
tehát neki:
– Ha az a Szent Ferencz-kép müvészi alkotás s igazán jó kép: akkor azt
kedves uram öcsém tartsa meg emlékül, fogadja el családunktól. De ha
valami rossz mázolás, akkor adja oda a francziskánus barátoknak; ott a
többi efféle szent társaságában ellehet.
Igy vélekedett a papokról.
Vajjon hova lett csakugyan az a szent kép? Tudja-e a Kisfaludy-társaság?
Volt öcscsének, Károlynak, egy hitelezője, a kivel épen sok baja volt
Kisfaludy Sándornak. Ezt a hitelezőt Spiridionnak nevezték. Vagy szabó
volt, vagy vendéglős, már nem tudom, melyik a kettő közül. Kissé
hóbortos német ember.
Mikor azt megtudta, hogy Kisfaludy Károly után alig maradt valami vagyon
s hogy a hitelezők nem kapják meg minden pénzüket: a testvéreknek s
kivált Kisfaludy Sándornak esett s ezeket zaklatta leveleivel. Különösen
Sándor ellen biztatta föl valaki s hozzá minden hónapban, néha hetenként
intézett adósságkövetelő, pénzt sürgető levelet postán vagy vásározó
zsidók és gyolcsos tótok utján. A költő utóbb már dühös volt, ha ezt a
nevet meglátta: Spiridion.
1832-ben vagy 1833-ban egy kemény, hideg, zivataros, hóförgeteges
deczemberi napon beállit a költőhöz egy vad ismeretlen egyéniség.
Bundája tele hóval, bajusza és szemöldöke is tele hóval, még bolyhos
köcsög kalapja is tele hóval.
Beköszönt s azon kezdi a beszédet:
– Tudja-e az ur, micsoda nap van ma?
Ránéz a költő kiváncsi és komor arczczal.
– Mit akar? Kicsoda az ur?
– Mindjárt megmondom s tisztelettel mindjárt bemutatom magam. Tetszik
tudni, ma van Szent Spiridion napja.
No épen ez az ember kellett a költőnek. Ugyis épen az tette komorrá,
hogy elhalt felesége jószágát az időközi haszonnal épen most kellett
kiadni a Szegedy-atyafiaknak. Mérgesen oda szól a hóbortos némethöz.
– Mi közöm nekem ehhez? Adja elő a dolgát szaporán.
A jövevény kiráz egy kosárra való havat bundájából, szemöldökéből és
köcsög kalapjából.