mégis elment a Csilizközbe vadkacsára vadászni. Ott maradt egy hétig. Az
alatt Szolimán török császár törte Szigetvár falait s ontotta a magyar
vért.
Gyulaffy László kemény szóra fakadt.
– Kutyám szolgáljon ilyen királyt.
Igaza volt.
Ő volt Csobáncz és Tihany várak kapitánya. Ő segitett visszavivni
Hegyesd várát. Ő vert szét csak ebben az 1566-ik esztendőben is Győrnél
egy török sereget s kétszáz vitéz lovasával ugy gázolta szét a török
tábort, mint a párducz a sakálok seregét. Mikor három év előtt a királyt
koronázták, olyan huszonöt lovaggal ment a koronázásra, hogy idegen
nemzetek szeme rajta veszett. Aranyban, ezüstben, ékes kőben ragyogtak
még lovai is. Megbámulta maga a király is s fejedelmi asszonyok szemei
csak ugy csillogtak, ha rá tekintettek.
S most a király szóba se áll vele. Kérését föl se veszi, hanem e helyett
vadászni megy éren, lápon, bozóton, nádason vadkacsára.
Pedig Szigetvárát kellene fölmenteni, Zrinyi Miklóst megvédelmezni, a
törököt visszaverni, magyar hazánkat megoltalmazni. Akkora sereg henyél
a király parancsára, hogy annál Szolimán zultán serege se nem nagyobb,
se nem erősebb.
Hiába. Az ő szavára nem hajt a király. Fülét csak idegen rossz tanács
előtt nyitja ki.
Eb lesz hive az ilyen királynak.
Fölkerekedik s a mily gyorsan mehet a ló: visszaszáguld Csobáncz várába.
Csobánczi és tihanyi hadnagyainak megparancsolja, hogy kétszáz
válogatott lovast fölszereljenek. Sárkány legyen minden ló, deli vitéz
minden lovag.
Csatlósait, kengyelfutóit elküldi rokonokhoz, atyafiakhoz,
szomszédokhoz, bajtársakhoz. Ez és ez napon, Szent Mihály napja után
való vasárnapon ott legyenek Csobáncz várában. Emberséggel, becsülettel
várja őket látja őket Gyulaffy László.
Eljöttek sokan, eljöttek mind. Tudták, hogy Szigetvár felől jön a
veszedelem. Tudták, hogy Gyulaffy László a királynál járt. Nagy dolog
az, a miért ő az urakat hivatja.
Ott volt két édes testvérje: Mihály ur és János ur.
Ott voltak a szomszéd Szigliget várából a Lengyeltóthi Lengyel urak:
András és István urak.
Ott volt Veszprém vármegye főispánja Devecseri Csóron András. S ott volt
sógora is Nagy-Vásonykő várából vásonykői Horváth Ferencz.
Három Batthyányi jött el. Vasból és Zalából. Mihály, Kristóf és
Boldizsár urak. Megjöttek Tátika és Rezi váraibol a gersei Pethők is,
László és Ferencz.
Ott voltak még bakonaki Török Gábor, szarvaskendi Sibrik László, Hegyesd
ura Sárkány János s a Csebi Pogányok közül is ketten, Boldizsár és János
urak.
Eljött az öreg felső-lindvai, rima-szécsi és szécsi-szigeti Széchy
György is s még fiát is elhozta, az ifju Tamás urat.
Megjött az országbiró is, alsó-lindvai Bánffy István, sőt még a
főlovászmester is, alsó-lindvai Bánffy László.
Jöttek többen is. Mind rokonok és jóbarátok. Ott voltak a csobánczi és
tihanyi hadnagyok és a várbeli és urodalombeli tiszttartók is. Megtelt
velük a nagy lovagterem.
Gyulaffy László elmondta nekik: mit látott, mit hallott, mit tapasztalt
a győri táborban a királynál. Nem a mi országunkat, nem a mi nemzetünket
védi a magyar király. El kell pusztulni Szigetvárnak, hiába kell
kihullani a magyar vérnek.
– Urak, barátim, vér szerint való atyámfiai és rokonaim, torra hivtalak
benneteket ide, nem lakomára. Szigetvárnak torát üljük s engem se láttok
többé. Megyek napkeletre, János Zsigmond király udvarába, árva bús
fajunknak ott még menedéke lehet.
Nosza lőn nagy riadás e szóra az urak között. Első szempillantásra mind
elnémult, a második szempillantásban mind szóra kelt.
– Jó lesz az! De bizony nem jó lesz az! Ha mind elmegy, ki marad itthon?
Hiszen Sziget még el se esett, Zrinyi maga is elveri a törököt. Mégis
csak kell bízni a királyban. Király – – nem király, még se lehet bízni a
németben.
Az ifju Széchy Tamás hamarosan tűzbe jött.
– Én is veled megyek bátyám!
Bánffy az országbiró vállára üt a fiának.
– Hát a kénköves pokol fenekére nem mennél le egy kissé szép öcsém?
Jó Gyulaffy Mihály kereken megmondta a maga véleményét.
– Két dühös kutya mar bennünket, szeliditsük legalább az egyiket. Én már
a némettel tartok, a mig a természetem kibirja. De te Laczkó bátyám,
tedd: a mit szived parancsol.
Szegény jó Mihály ur, ő se sokáig tartott a némettel. Pár év mulva őt is
csakugy elárulta a német, mint Zrinyi Miklóst s a szengyörgyi csatában
őt is csakugy levágta a török, mint Zrinyi Miklóst.
Bánffy László a főlovászmester találta el a szót.
– Akár torra, akár lakomára jöttünk: nem tanácskozásra, hanem mulatságra
jöttünk. Azt cselekedjük, a miért ide jöttünk.
A vendéglátó gazda szive szerint beszélt.
– Igy akarom én is atyámfiai. Ne jöjjetek ti én velem napkeletre, én
majd ott viaskodom, ti meg itt viaskodjatok e mi országunkért. Fogjátok
meg azt a kupát, együtt való utolsó napunkat töltsük együtt jó szivvel,
vidámsággal.
A szolgáló emberek az urak közé keveredtek s nyujtották szó nélkül a
tele kupákat. Tüzes badacsonyi bor gyöngyözött a kupákban.
Tor volt, de lakoma lett belőle. Éjjel, nappal együtt ültek az urak a
kecskelábu nagy asztalnál. Hárfás ember is volt; verte-dalolta bús
dalait. Az urak pedig nagy felbuzdulással szidták a törököt is, a
németet is s egyáltalán nem tudtak abban megállapodni, melyiket szidják
mérgesebben, hangosabban.
Közben-közben mindenki kisérletet tett arra, hogy rábirja a vendéglátó
urat, halassza el bujdosását jobb időkre.
Egyszer aztán abban hagyták ezt a kisérletet.
A lakoma harmadik vagy negyedik napján izenet jött a berzenczei
várkapitánytól.
Szigetvár elesett, Zrinyi Miklós meghalt, fejét Sztambulba vitte a
pogány. Összedőlt az ország kapuja, vére omlott annak, a ki azt őrizte.
A szigetvári hősök hada utolsó emberig elveszett. Jaj Magyarországnak!
Mind felugráltak az urak az asztal mellől, mikor a hirmondó azzal a
szóval lépett be: Szigetvár estéről hozok üzenetet. S a mikor elmondta
az üzenetet, megint leültek az asztal mellé némán, szó nélkül. Mindenki
ráhajolt boros kupájára. De nem azért, hogy felhajtsa azt, hanem azért,
hogy keserü könnyét hullassa bele.
Most már torozhattok urak. Hiszen Győrben víg lakoma folyik a magyar
király udvaránál. Megint gyöngébb, megint betegebb lett a magyar nemzet.
Ledőlt legerősebb vára, elhunyt egyik dicső hős vezére, elveszett ujra
három vármegyéje.
Reggelre nem volt vendége Gyulaffy Lászlónak. Ő maga se látta többé
Csobáncz várát. Közel ötszáz év óta birták elődei, de ő ott hagyta
várát, kincsét, urodalmait, hű jobbágyait, ősei fészkét, szülőföldét s
elment örökre.
»Eb lesz hive a hűtlen királynak.«
Hajnalban lovára ült. Kétszáz kemény pánczélos vitéze alatt az Eger
patak partján már toporzékolt a ló. Mikor leért a várhegy lábához,
Gyula-Keszi faluvégén ott várta ezernyi ezer ember. Urodalmának
jobbágyai. Férfiak és nők, aggok és gyermekek. Még a sánták, bénák is
oda hurczoltatták magukat; vakok, nyomorékok ott várták a gyöpön.
Napokat, éjszakákat töltöttek ott, hogy jó urukat még egyszer láthassák.
Láthatták – utoljára. Papjai, remetéi, szerzetesei járultak hozzá
először. A szent keresztet és istennek áldását nyujtották feléje. A
keresztet megcsókolta, az áldást meghallgatta. Szólni nem tudott. Hozzá
rohantak népei, csókolták kezét, ruháját, lovát, sarkantyuját. Siratták
elbujdosó jó urukat.
Oda ért vitézeihez. Szemeiből pergett a köny. Oda szólt tárogatósaihoz:
– A győri riadót fiaim!
De hiába harsogott a győri riadó. Annak a hangjánál néhány hónap előtt a
török ellenséget tiporták szét vitézei, de annak a hangjánál most minden
vitéze zokogásba tört ki.
Pokolba, halálba, kárhozatba mentek vele hű bajtársai. De mégis olyan
nehéz a szülőföldet örökre elhagyni.
Diszelnél megállt a sereg.
Jó Gyulaffy László ur onnan még egyszer visszanézett. Még egyszer
megnézte Csobánczot és a Balatont.
A hagyomány megmutatja azt a dombot, a honnan még egyszer visszanézett s
a honnan visszaküldte utolsó sóhaját.
»Sok halu Balaton, Jó boru Badacsony, Isten hozzád Csobáncz – Engem
többé nem látsz.«
Igy beszélik az öregek, ez volt itt utolsó szava. Ugy is mondják, hogy
ezt az utolsó lakoma alatt mondta fönt a várban. Lehet, hogy ott mondta.
Bor közben megbocsátjuk e gyönge szavakat. Ut közben, az utolsó
istenhozzád bánatában bizonyára keményebb szavak is zugtak le a hős
ajkairól.
Nagy-Vázsonykő felé Veszprémen át Bakonynak ment. Komárom alatt ment át
a Dunán s egy hónap mulva mind a kétszáz vitézével ott volt Kolosvárott
II. János magyar királynál.
– Te vagy az én uram királyom Fölséges ur!
A nemzet történetéhez tartozik a nagy hős további élete. Én csak adomáit
mesélem el.
Ötven esztendő mulva pör támadt Csobáncz várának urai közt.
Beleavatkozott a pörbe a fiskus is. Az volt a kérdés, hogy Gyulaffy
László ur elvitte-e osztályrészét a csobánczi urodalomból? Kifizették-e
őt testvérei? Ha ki nem fizették: a fiskus foglalja el az ő részét, mint
pártütőét.
Jó Gyulaffy László csontjai már akkor régen porladtak a szilágycsehi
sirbolt üregében. A pör folyamán száz tanut hallgattak ki. Olyan tanukat
is kerestek, a ki látta, a ki ott volt, mikor Gyulaffy László kétszáz
vitézével örökre elhagyta Csobánczot.
Akadt néhány ilyen is.
Mikor a tanukat kihallgatták, Bocskay fejedelem háborúja már
bevégződött, Bethlen fejedelem háboruja még el nem kezdődött. Német volt
tehát az ur tul a Dunán s kevés becsülete a magyarnak.
Öreg, nyolczvan éves jobbágyot faggatott a fiskus, a ki a világot
összeharácsolta volna a németnek.
– Ismerted-e a pártütő Gyulaffy Lászlót?
– Ismertem uram. Jó uram volt. Jó ember volt!
– Tudod-e, hogy pártot ütött fölséges királyunk ellen?
– Jó uram volt!
– Tudod-e, hogy gyilkolt, rabolt, pusztitott, pogánynyal
czimboráskodott?
– Jó uram volt! Jó ember volt!
– Tudod-e, hogy jobbágyait nyuzta, kinozta, fosztogatta?
– Jó ember volt!
A fiskus oda szól a törvényes bizonysághoz.
– Süket ez a vén ember vagy bolond?
De az öreg jobbágy felelt meg a szóra.
– Nem vagyok én uram se süket, se bolond.
– Hát mért tartod te jó embernek azt a Gyulaffy Lászlót?
– Azért uram, mert az ellenségben nem tett különbséget. A németet is
csak ugy vágta, mint a törököt, tatárt.
Ez a fiskus se volt tovább kiváncsi az öreg jobbágy tanuságára.
Szilágyi Sándorral mind elmesélgettük ezeket a hagyományokat. Figyelt
rájuk Nagy Miklós is. Hiszen Gyulaffy László maradékai kétszáz éven át
vezető nagy férfiak voltak Erdély történetében. Az ily férfiakra pedig
még Nagy Miklós is büszke.
A GYULAFFY-LÁNYOK VIRÁGOS KERTJE.
(Csobánczvár ostroma. – Megvédik a labancz ellen. – Elmult már minden,
de a virág most is nyílik.)
Nagy Miklósnak mást is mutattam.
Megmutattam a Gyulaffy-lányok virágos kertjét. A hol a vár romba dőlte
óta százhatvan esztendő mulva is még az a szegfü virágzott, melynek
illatát egykor a szép Gyulaffy Rózsa élvezte.
Isten csodája ez!
Dicsőséges emlékű fejedelmünk Rákóczy Ferencz idejében valami Krájcz
nevü csavargó osztrák tábornok nagy erővel megtámadta Csobáncz várát.
Harmincz férfi és harmincz asszony védte a várat. Meg is védte igazán.
Elesett a tábornok, elesett ötven tisztje és háromszázötven közvitéze.
Az ostromló sereg azután hanyatt-homlok elfutott. Ilyen harczot keveset
látott a világ. Történt ez az eset az 1707-ik esztendőben Mátyás napja
után való harmadik napon, február hónapnak 26-ik napján.
Csak a dalnok hiányzik, a kinek lantja a nemzet számára kiemelje ezt az
esetet a feledésnek sötét mélységéből.
No hiszen dühös lett ezért a német. Boszuval fogadta, hogy visszatér és
kő kövön nem marad a várból.
Ugy is lett.
A mig dicső fejedelmünk itthon volt: addig hozzá nem férhetett. De a
mikor balszerencse, árulás és dögvész seregeit megbontotta s neki el
kellett bujdosnia: eljött a német az eset után hét esztendő mulva.
Békesség volt az országban, kifáradt a nemzet, nem volt többé magyar
sereg, kénye-kedve szerint pusztíthatott az idegen.
Tüzet vetett a vár tetejére. Leégette a palotát, a tornyot, a várőrség
tanyáit. Azután aknákat furt a falak alá; az aknákat megtöltötte
puskaporral s levegőbe robbantotta az egész várat. A kapu elejét
csákánynyal és feszitővasakkal felturatta, a föl a várba vezető utat
négy helyen keresztülárkoltatta, a vár déli és napkeleti oldalán viruló
erdőt felgyujtotta. Kegyetlenül elpusztitott mindent. Még a kápolna
sirboltjában nyugvó holttesteknek se kegyelmezett. Kiszórta, tűzbe
hányta azokat is s a hamvakat le az Eger patak völgyébe szélnek
eresztette.
A várkaputól balra volt a Gyulaffy-lányok virágos kertje. Bársony kezek,
gyöngéd szivek ültették s ápolták virágait. Durva osztrák katona ezt a
kertet is eltaposta.
Kihalt a Gyulaffy-család, többé föl nem támad. Porait szél hordja, eke
szántja, sirbolt őrzi; erdő, berek, pázsit boritja. Emléke a történet
mohos lapjain, a költő lantján s a hazafi szivekben.
Ledőlt ősi vára. Falának kövei szanaszét a hegy ormán s a völgy fenekén.
Bakony felől, Dobos erdő magasáról oda-oda nyargal az őszi szél és
süvöltő hangon kérdezi: hol van Csobáncz vára? Hol van büszke tornya?
Hol van szélforgója? Hol van csikorgója? Hol vannak lakói? Hol van most
a várnagy torzonborz bajuszával, gerezdes buzogányával? Kérdezi,
kérdezi, de nem felel senki az őszi szélnek. Csak néhány darab falrom,
bástyapad, egykori ajtónak, ablaknak szakadékos nyilása felelhetne, de
csak zúgás, mormogás minden felelete.
Gyulaffy-lányok, Gyulaffy-menyecskék piros arcza, hollófürtje, égő
szeme, selyemkeze, szerető szive, hova lettek? István ur felesége, a
sudár Rozgonyi Dóra, a kinek Hollós Mátyás király csókolgatta kezét?
László ur felesége, a büszke Forgách Margit, a ki testvérjét, a
nagyváradi püspököt is magával vitte pártütőnek? És a szőke Széchy
Katalin, a ki itt töltötte mézes heteit, mielőtt ifju férjével elment
volna apósához Erdélyországba? Hát a lányok? A szép Gyulaffy Sára, a
kiért két gersei Pethő gyerek majd megölte egymást s utóbb se lett
egyiké se? Hát Fruzsinka, a kit Homonnai Drugeth Gábor vitt el lengyel
szélre, a ki többé soha se látta Csobánczot, de meghagyta mindenkinek,
hogy holttestét oda vigyék vissza? »Miért vigyünk oda aranyos lelkem?«
»Mert én még látni akarom s ha oda visztek, halottan is látom.«
Hát Gyulaffy Róza, a kinek szive meghasadt, mert jegyesét holtnak hitte?
Hangzik-e még a hegy az ő jajszavától? Pereg-e még forró könyje, a mikor
a vár ablakából el-messze néz a völgyeken s nem látja mátkáját?
Elmulássá lett életük, porrá harmattestük, dallá, feledéssé emlékezetük.
Csak Kisfaludy lantján szól még róluk a hang, gyöngén és édesen, mint az
őszi bogár hangja.
De virágos kertjük megmaradt.
Ott van most is régi helyén. Lőpor robbanása, csákány kemény ütése, vad
német katona durva lábanyoma, kétszáz esztendőnek enyészete le nem törte
a Gyulaffy-lányok virágait.
Zsálya, levendula, piros szegfü, fehér szegfü, pünkösdi rózsa most is
ott nől az avarban. Ott nyilik szirma, ott árad illata, ott ragyog
kedves alakja. Nem ülteti senki; nem öntözi, nem ápolja senki, mégis él,
mégis mosolyog. Oda megy hozzá látogatóba az erdei vadvirág s ott is
marad nála. Kosbor, fülfü, balatoni jáczint, törpe vadrózsa, kakukfü,
szömörcze, szarkaláb, árva lányhaj: ezek a látogatók. Megférnek egymás
mellett. Nem irigykednek egymásra, szinük-illatuk összeölelkezik. Talán
a multból, talán az enyészetből eljönnek éjszakánként, tavaszonként a
Gyulaffy-lányok s láthatatlan kezükkel most is ápolják azt a virágot,
melyből egykor csokrot kötöttek szerelmes szivük fölé s délczeg mátkájuk
süvegére.
A PARASZT ESZE.
(Farkas József kire adja szavazatát? – A divatos alkotmány. – A pártok
és az elvek.)
Nagy Miklóssal és Szilágyi Sándorral megnéztük a virágokat s aztán a
meredek várkerti uton ballagtunk visszafelé. A hol a szőllők már
elkezdődnek, mi is találkoztunk egy gyulakeszi gazda emberrel.
Nagy Miklósnak volt ez nagy gyönyöröségére.
Az ember neve Farkas József volt. Mikor közel értünk hozzá, megállt s
jól megnézett bennünket. Azután kalapját megemelve tisztességgel
köszönt.
– Honnan jönnek az urak?
– A várból. Azt néztük meg.
– Ha meg nem bántanám szómmal, hova valók az urak?
Nagy Miklós felelt.
– Erdélyországiak.
– No az isten áldja meg az urakat, hogy ezt a mi országunkat is
meglátogatták.
Nagy Miklós szólt ujra.
– Ismeri-e Erdélyországot?
– Jártam is benne. Honvédkoromban 1848-ben voltam Nagyváradon.
Nagy Miklós szeme csillogott az örömtől. Hozzám fordult.
– Lásd, ez a jó ember még ismeri a régi erdélyi geografiát.
Épen követválasztás volt. A tapolczai kerületben is két párt állott
egymással szemben. Én Farkas József uram politikai nézetét akartam
ismerni.
– Hány jelöltjük van?
– Kettő. Az egyik jobboldali: Kerkapoly Károly. A másik baloldali:
Hegedüs Sándor.
– Hát kelmed micsoda párti?
– Én baloldali vagyok.
– Ekképen hát Hegedüsre szavaz.
– Nem én. Meghallgattam mindakettőt. Hegedüs urnak jó szava van, nagyon
kedvemre beszélt. De ő olyan inczi-finczi fiatal ember, a másik pedig,
az a Kerkapoly már idősebb ember, miniszter is volt, sokat forgolódott
az ország dolgaiban, hát az bizonyosan jobban tudja, jobban érti az
ország dolgát. Én csak arra szavazok.
Elbámultunk ezen az észjáráson. Bölcsesség-e, bolondság-e ez az
észjárás: vitatkozzatok fölötte. Bizonyos, hogy uj, érdekes s
megfontolásra méltó.
Nagy Miklós szépirodalmi szerkesztő, Szilágyi Sándor történetiró: tehát
egyik se törődik sokat a politikával De azért ezentul Farkas uram
politikai bölcsessége fölött elmélkedtünk egy darabig.
Ki választ a divatos gyakorlat szerint? A tömeg.
Mi dolgozik a tömeg lelkében, midőn választásra érlelődik az a lélek?
Vagy jelszó vagy szenvedély. De a jelszót is, a szenvedélyt is elvnek
mondják.
Minden kornak és minden tömegnek két elve van, valamint két szarva az
ökörnek s két füle a nyulnak. A hány elv: annyi párt.
A tömeg tehát nem egyén szerint választ, hanem párt szerint. Vagy
jobboldalit választ vagy baloldalit. Vagy kormánypártit vagy ellenzékit.
Igy tanitják, erre izgatják, igy vezetik.
De hát okosság ez?
A gyulakeszi paraszt azt mondja: nem okosság. Ő is párthoz tartozik
ugyan, erős is a meggyőződése, de már a mikor törvényhozót kell
választani, nem arra néz, hogy egyik-másik jelölt milyen párti, hanem
arra néz, hogy ő kit tart alkalmas embernek, melyiket tartja
alkalmasabbnak, képesebbnek. A melyik az ő paraszt esze szerint jobban
megfelel az ország dolgának: ő arra szavaz.
Furcsa ez a paraszt ész.
Volt harmincz év előtt egy képviselő: Kuhinka István. Többször
választották meg, mindig ellenjelölt nélkül. Egyik választásnál megint
csak maga volt a jelölt. Paraszt-küldöttség megy hozzá. A szónok azt
mondja neki:
– Nagyságos uram, megint választunk, de nagyságos uram, megint csak maga
a jelölt egyedül. Tessék nekünk megmondani, hogyan választhassunk mi
egyből?
Egyből bizony nem lehet választani. Legalább két ember kell ahhoz, hogy
választani lehessen.
Erre valók a pártok.
De a gyulakeszi paraszt sejti, hogy a törvényt nem a pártok, hanem egyes
emberek alkotják s az országot se a pártok, hanem egyes emberek
kormányozzák. Azt meg már nemcsak sejti, hanem igen jól tudja is, hogy a
derék ember akármilyen párti, jobb törvényt hoz és jobban kormányoz,
mint a nem derék ember, legyen ez bár akármilyen párti.
De hát hogy készülnek a pártok?
Erre a kérdésre a paraszt nem tud, az államférfi pedig nem akar
megfelelni.
Nagy korszak nagy pártokat, hitvány korszak hitvány pártokat szül.
Beszéljünk a hitvány korszakokról. A legtöbb nemzedék csak ilyeneket
ismer. Nagy korszakot kevés nemzedék tud alkotni.
Akad erős akaratu ember. Nagy dicsvágya vagy önző czélja van. Pénzt,
asszonyt vagy boszut akar.
Párt nélkül czélját nem érheti. A királynak mindig van pártja, oda
akadály nélkül csatlakozhatik. Csatlakozik is a legtöbb.
Néha azonban ez a párt neki nem alkalmas. Minden hely betöltve, minden
asszony lefoglalva, minden pénz ostrom alatt.
De pártjának mégis kell lenni. A ki emelje, a ki dicsérje, a ki tőle
várjon, tőle reméljen.
Kikeres tehát magának egy elvet. Van a lexikonokban elég. Jó vagy rossz
az az elv: nem kérdés. Okos ember nem válogat. A tömeg se válogat. A
rablás is dicső elv, ha alkalmas pártja van. A királyok elve rendszerint
rablás és gyilkolás, csak hamis néven hirdetik. A királyok azért mégis
dicsők és szentek, fölségesek és kegyelmesek, mert pártjuk így hirdeti.
Egy elv: akármilyen. Egy zászló: üde szinek s rajta az elv. Férfiak, kik
összeszövetkeznek. Hirlap, mely hazudik és harsog. Készen a politikai
párt.
Az elvre nemcsak azért van szükség. Hanem azért is, hogy legyen mit
áruba bocsátani. Egy átvezetett pártért, egy elárult elvért sokat adnak
a vezéreknek. Gyakran dicsőség is az árulás. A történet ráfogja az
elvnek árusára, hogy bölcs ember, mert öntudatosan fölismerte a
viszonyok változását, az ország életbevágó szükségeit.
S mindig ez az eset, ha a vezért egész tábora követi az árulásban. Akkor
a vezér is bölcs és dicső s a pártja is az. Akkor az lesz az áruló, a ki
hiven, becsülettel, de elszigetelten megmarad elve és meggyőződése
mellett.
Ilyen a hitvány korszak alkotmánya.
Él-e még kend Farkas József?
Ha meghalt kend: azt is jól tette kend. A kend két jelöltje ugyan
egyaránt derék ember volt, noha mind a kettő miniszter volt, de azért
kendnek mégis igaza volt, a mikor nem a pártot nézte, hanem az embert.
Ha sokáig élt volna kend, de sok gazembert látott volna kend a hű
pártember dicsőségének hamis leple alatt!
De azért ne adja kend át fejét a busulásnak. Kend okos ember s azért meg
kell nyugodnia a világ rendjében.
Igy beszélgettünk hármacskán. Abban mégis egyetértettünk, hogy a hitvány
korszaknak is ép annyi nagy és jó embere van, mint a nagy korszaknak,
csakhogy abban a nagy és jó emberek alusznak vagy félre huzódnak.
Oda értünk a nyitott pincze elé. Még nem láttuk, ki van a pinczében, de
Gyulai Pál ur hangját már meghallotuk. Az ő hangja az emberek feje
tetején járt. Jó kedve volt.
Betértünk. Mi is megittuk a vendéglátó gazda pár pohár borát s azután
ünnepélyesen elbucsuztunk tőle. Meghivtuk, hogy ha valamikor utja isten
segitségével Budapestre vezeti: ő is meglátogasson minket.
Nap nyugta után értünk badacsonyi tanyánkra.
A JÓ ÖREG KORCSMÁROS.
(Mojzer uram. – A czinkotai iczcze és a pöcsétes üveg. – Mégis bunda a
bunda. – Sümeghre értünk. – Egy koszos malacz.)
A következő napon Sümeghre kellett átrándulnunk. Korán ettünk villás
reggelit. Tapolczán kellet ebédelnünk Mojzer uramnál.
Esős, szeles, hüvös idő támadt, pedig julius tizedike körül volt az
évszak. Vártunk-vártunk, vagy a szél álljon meg, vagy az eső. De én
sürgettem az indulást, A Bakony egyik sik erdején a Sarvalyi erdőn
kellett átmennünk s a Bakony esőben is, szélben is nagyon szép.
Mojzer uram volt a tapolczai vendéglős.
Mojzer uram János püspök vendéglőse volt. Én már ismertem korábbi
időkből. Velünk jött Szentirmay barátom is. Most már ő vezetett
bennünket. Sümeghen is ő volt vendéglátó gazdánk.
Mojzer uram derék termetü férfiu volt. Nem tudom él-e még? Hatalmas
bajuszát mosolygó jó kedvvel pödörintette meg, a mint bennünket
Szentirmay társaságában meglátott. Alkalma nyilt vendégszeretetét
megbizonyítani. Ennek örült, de igazán.
Nem a haszonért örült. Mi ő neki a haszon? Kedves vendégén sohase volt ő
neki pénzbeli haszna. Mindig jobbat adott, mint a milyent kértek. Mindig
többet adott, mint a mennyit vártak. Bort pedig olyat adott, a minőnek
ára sincs. Olyan bort pénzért mérni nem szokás. Egyik-másik évben
Szentgyörgy hegyének déli oldala termette azt a bort. Tűz, láng, erő,
zamat és édesség az a bor. Ha üvegét kinyitotta: virágos kertbe jutott
az ember, akkora illat terjedt szét a levegőben.
Ilyenkor üvegje is más volt, nem a mostani. Olyan alaku üveg, mint az
álló szekrény. Négyszögletes, öblös és rövid nyaku. Czinkotai iczczének
hivták hajdanán. De nem iczcze volt az. Belefért három liter is.
Volt neki kedves vendégje és igen kedves vendégje. Kedves vendégjének
henger alakú pintes üvegben, igen kedves vendégjének négyszögletes
czinkotai iczczében adta a bort. Csak az ismeretlen vendégnek vagy a
kire kedvetlenül nézett: csak annak adott hiteles mértékkel.
Utálta a hiteles mértékü üveget. De nem azért, hogy megcsaljon valakit a
mértékkel.